3.

Néhány méd már meg is érkezett a szekerekkel, amelyeket az ellenség előreküldött, de ők elfogták; tele voltak mindennel, amire egy hadseregnek csak szüksége van. Mások ugyancsak zsákmányul ejtett szekerekkel tértek vissza, amelyeken gyönyörű nők ültek, törvényes hitvesek és ágyasok is, akiket mind szépségük miatt vittek a háborúba. Az ázsiaiak, amikor hadba vonulnak, ma is magukkal viszik legdrágább kincseiket, mondván, hogy szívesebben harcolnak, ha velük vannak a féltett személyek és dolgok, mert, úgy mondják, ezeket kénytelenek elszántan védelmezni. Lehet, hogy így van, de az is lehet, hogy kéjvágyból cselekszenek így.

Kürosz, látva a médek és hürkániaiak buzgóságát, gondolatban szemrehányást tett magának és övéinek, hogy miközben a többiek náluk jóval serényebben tevékenykedni

nek, zsákmányt is szereznek, ők látszólag olyan helyen időznek, ahol nincs sok tennivaló. Ráadásul a zsákmányolók megmutatták Kürosznak, amit hoztak, majd visszaügettek, hogy a többieket is üldözőbe vegyék, mondván, hogy így parancsolták vezéreik. Küroszt nagyon bántotta a dolog, de azért gondoskodott róla, hogy a zsákmányt egy helyre hordják. Újra összehívatta a századosokat, majd olyan helyet választva, ahonnan mindenki hallhatta szavát, a következőket mondta:

– Ha meg tudjuk tartani mindezt, amit most magunk előtt látunk, kedves barátaim, nagy jólét vár minden perzsára, de természetesen elsősorban ránk, akiknek mindez köszönhető. Azt hiszem, efelől senkinek nem lehet kétsége. De hogy miképp lehetnénk tartósan e javak birtokosai – amikor pusztán a magunk erejére hagyatkozván nem lettünk volna képesek megszerezni őket, hiszen a perzsáknak nincs lovasságuk –, azt nem tudom. Gondoljátok csak meg, nekünk, perzsáknak, vannak ugyan fegyvereink, hogy az ellenséget megfutamítsuk, ha ölre megyünk vele, de ha már egyszer megfutamítottuk, vannak-e olyan lovasok, íjászok vagy könnyűfegyverzetűek, akiket utolérhetnénk vagy lemészárolhatnánk futtukban, mikor nincs lovunk? És ugyan miféle íjász, dárdás vagy lovas félne megtámadni bennünket, hogy megtizedelje sorainkat? Tudják jól, hogy mi sem vagyunk veszélyesebbek számukra, és nem okozhatunk több kárt nekik, mint a gyökeret vert fák. Ha pedig ez így van, világos, hogy a velünk levő lovasok legalább annyira jogot formálhatnak minden zsákmányra, mint mi, sőt, istenemre, még talán nagyobb mértékben is. És ez nem is lehet másként. De ha lovasságot teremtenénk magunknak, az övéknél nem hitványabbat, beláthatjuk mindnyájan, hogy őnélkülük is azt tehetnénk az ellenséggel, amit most az ő segítségükkel, másrészt, mérsékeltebb igényeket támasztanának velünk szemben, hiszen ha a mi erőnk elég lenne, és nem szorulnánk rájuk, kevésbé kellene törődnünk vele, hogy mellettünk akarnak-e maradni vagy sem. De elég: azt hiszem, senki nem tagadhatja, hogy megváltozna a helyzet, ha a perzsáknak saját lovasságuk lenne, csakhogy nyilván azon gondolkodtok, miként? Nos, fontoljuk meg, mink hiányzik és mink van a lovasság felállításához. Lovakat zsákmányolhatunk, zablát is, melynek engedelmeskednek, meg más egyebet is, amire szükség van, hogy megülhessük a lovat. De van lovasfelszerelésünk is, vannak itt mellvértek, melyek védik a testet, és vannak lándzsák, amelyekkel vagy hajigálunk, vagy döfünk. Mi kell még? Magától értetődően: férfiak. Emberünk viszont van bőven, hiszen semmit sem mondhatunk annyira a magunkénak, mint saját magunkat. Méltán mondhatná valaki: igen ám, de nem értünk hozzá! Magasságos isten! Hiszen azok sem értettek hozzá, akik most értenek, előbb meg kellett tanulniok! Megjegyezhetné erre valaki: de még gyermekkorukban tanulták! Talán bizony a gyermekek értelmesebbek, jobban el tudják sajátítani a mondottakat és látottakat, mint felnőtt férfiak? Ki alkalmasabb rá, hogy a tanultakat a gyakorlatba is átvigye, a gyermek vagy a férfi? Még időnk is több van a tanulásra, mint a gyermeknek vagy a többi felnőttnek; nyilazni már nem kell tanulnunk, mint a gyermekeknek, azt már tudjuk, dárdát hajítani sem, mert azt is tudjuk; a mi időnket nem veszi el a földművelés, a kézmívesség vagy a házi munka, mint annyi más felnőttét. Nekünk a katonáskodás nemcsak időtöltés, hanem szükségszerűség is. És a lovaglás nem olyan, mint annyi más katonai tudnivaló, amelyek hasznosak ugyan, de nehezek; hiszen kellemesebb lovon haladni, mint saját lábunkkal róni az utat. Vagy talán nem jó érzés, ha száguldás közben gyorsan odaugrathatunk bajban levő barátunk mellé, vagy gyorsan utolérhetjük az üldözőbe vett embert, állatot? Vagy nem lenne kényelmesebb, ha a ló velünk együtt a fegyvert is vinné? Akkor egyet jelentene a fegyver birtoklása és cipelése. Leginkább attól tarthatunk, hogy lóháton kell harcolnunk, mielőtt még alaposan megtanultunk volna lovagolni, és hogy akkor se lovasoknak, se gyalogosoknak nem leszünk jók. De ezen lehet segíteni: harcolhatunk, ha akarunk, bárhol gyalogszerrel is; hiszen amíg lovagolni tanulunk, nem felejtjük el a gyalogsági tudományt.

Így beszélt Kürosz. Khrüszantasz meg ekképp helyeselt neki:

– Én úgy szeretnék már lovagolni, azt hiszem, szárnyas ember lennék, ha megülném a lovat. Most már akkor is boldog vagyok, ha egyetlen fej hosszal nyerek a versenyfutásban, vagy elég gyorsan meg tudom célozni a mellettem elfutó vadat, mielőtt még lőtávolon kívül érne. Ha lovas leszek, minden embert utolérhetek, aki a látókörömbe kerül, ha meg a vadat űzöm, némelyiket saját kezemmel döfhetem le, a másikra meg úgy hajíthatom dárdámat, mint álló célpontra. Hiszen ha száguldás közben kerülünk egymáshoz közel, úgy tűnik, mintha mindketten mozdulatlanok volnánk. Azt hiszem, a kentauroszt irigyelném legjobban minden élőlény közül, ha képes lenne emberi ésszel tervezni, aztán kezével a szükséges teendőket elvégezni, és mindezt a ló gyorsaságával és erejével tenné, úgy, hogy a futót utolérje, és a szembeszegülőket is leterítse. Nem egyesítem-e magamban mindezt, ha lovas leszek? Emberi ésszel megfontolhatok majd mindent, fegyvert fogok a kezembe, lovon üldözöm az ellenséget, s vágtató lóval gázolom le azt, aki szembeszáll velem. S mi több, nem is leszek odanőve, odakötve, mint a kentaurosz, és ez még jobb is, mintha hozzá volnék nőve. Mert azt hiszem, sokszor zavarban lehet a kentaurosz, hogy mihez kezdjen az emberek számára feltalált javakkal, és bizony azt sem tudja mindig, miként élvezze a lovaknak termett gyönyöröket. Én meg, ha már 134

megtanultam lovagolni, amikor lovon leszek, úgy cselekszem, mint a kentaurosz, de amikor leszállok, úgy eszem, öltözködöm és alszom majd, mint a többi ember. Mi más is leszek hát, mint egy szétszedhető és megint összerakható kentaurosz? De a kentaurosszal szemben még egy előnyöm lesz: ő csak két szemmel lát, és csak két füllel hall, én pedig négy szemmel veszem majd észre, és négy füllel érzékelem a dolgokat; mert azt mondják, a ló sok mindent előbb meglát és meghall, mint az ember. Engem bizony írj be azok közé, akik mérhetetlenül vágyódnak lovagolni.

– Istenünkre – kiáltottak a többiek –, minket is! Kürosz erre így szólt:

– Minthogy mindannyiunknak annyira tetszik a dolog, mi lenne, ha szabályként ki jelentenők, hogy alávalónak tartjuk azt, akinek lovat adok, és akár hosszabb, akár rövidebb úton mégis gyalogosan mutatkozik. Higgyenek minket teljesen kentauroszoknak!

Kürosz kérdésére mindnyájan igent mondtak. A perzsák azóta is tartják a szokást: a nemesek közül jószántából sehol senki nem mutatkozik gyalogosan.

Szóval ilyen beszélgetéseket folytattak.