2

Először is, amikor és amennyire csak tehette, kimutatta emberszeretetét. Mert tudta, hogy amiként nem könnyű szeretni azokat, akik minket gyűlölnek, és nem könnyű jóakarattal viszonozni a rosszindulatot, ugyanúgy, ha az ember szeretetet érez, nem tudja gyűlölni azt, akinek szeretetéről és jóindulatáról megbizonyosodott.

Amikor még nem volt nagyon módjában, hogy pénzzel segítsen az embereken, gondoskodással és fáradozással próbálta elnyerni környezete szeretetét. Megmutatta, hogy velük örül örömükben, és együtt érez szomorúságukban. Amikor meg olyan helyzetbe került, hogy már pénzzel is segíthetett rajtuk, először is rájött, hogy sok más, egyenlő pénzértékű ajándék közül az a legkedvesebb az emberek számára, ha étellel, itallal kínáljuk őket. Ebből a meggyőződésből kiindulva, először is mindig, minél több embernek, rengeteg ennivalót adott, mégpedig ugyanolyan ételeket, mint amit ő maga evett, majd amit ő és asztaltársai meghagytak, odaadta azoknak a barátainak, akiket figyelmével és rokonszenvével akart kitüntetni. Küldött másoknak is, a jó őröknek, a jó szolgáknak, vagy azoknak, akik más téren érdemeltek elismerést, hogy ezzel is jelezze: jó szándékuk nem maradt rejtve előtte. Udvari alkalmazottait is asztaláról tüntette ki, ha dicséretre méltóan viselkedtek, és nemegyszer szolgáinak is asztalánál teríttetett, mert tudta, hogy ez jólesik nekik, akár a kutyáknak.

Ha azt akarta, hogy egy-egy barátját sokan körüludvarolják, asztaláról küldött neki valamit. Ma is jobban hízelegnek valakinek, ha látják, hogy a királyi asztalról kapott kóstolót, mert azt hiszik, hogy az illető nagy kegyben áll, és hatalmában van kieszközölni számukra, amire szükségük van.

És nemcsak az elmondottak miatt örülnek az emberek a király küldeményeinek; a királyi konyha készítményei valóban rendkívül ízletesek. Nem is csoda. Mert ahogy a többi mesterséget is a nagyvárosokban fejlesztik tökélyre, hasonlóképpen a király asztalára kerülő ételeket is különös gonddal készítik.

Hiszen a kisvárosokban ugyanaz az ember csinálja az ágyat, az ajtót, az ekét, az asztalt, sőt gyakran a házat is ő maga építi, és még így is örül, ha elég munkája akad, hogy meg tudjon élni. És természetes, hogy akinek sok mindent kell készítenie, nem csinálhat mindent szépen. Viszont a nagyvárosokban egyetlen mesterség is elég a megélhetéshez, hiszen számtalan embernek van szüksége minden egyes szakmára. Sőt gyakran nem is kell egy egész: az egyik például csak férfi–, a másik meg csak női lábbeliket készít, sőt van, aki csak cipőfoltozásból vagy -tisztításból él, az egyik csak szabja a bőrt, a másiknak meg nincs más dolga, mint hogy összevarrja a darabokat. És természetes, hogy mindenki annál tökéletesebben végzi feladatát, minél egyszerűbb munkát végez.

Ugyanígy áll a helyzet a szakácsművészettel. Mert ahol ugyanaz teríti le a heverőt, díszíti az asztalt, és gyúrja a tésztát, vagy készíti hol az egyik, hol a másik mártást, azt hiszem, ott úgy sikerül minden, ahogy éppen sikerül. Ahol viszont az egyiknek csak az a dolga, hogy a húst megfőzze, a másiknak, hogy megsüsse, ahol más főzi és más süti a halat, ahol valaki kizárólag kenyeret készít, mégpedig nem is mindenfajtát, hanem elég, ha egyetlen kedvelt fajtával arat tetszést, azt hiszem, ilyen helyen szükségképpen mindent tökéletesen készítenek el. így járt el Kürosz az ételek ajándékozásánál, s felül is múlt ebben mindenkit.

Most pedig elmondom, miképpen fejlesztette tökélyre a figyelemnyilvánítás többi módját. Nemcsak hatalmas jövedelmével emelkedett a tömeg fölé, bőkezűsége még gazdagságánál is nagyszerűbb volt. Ő kezdte azt a bőkezű ajándékozgatást, ami még ma is sajátja a perzsa uralkodóknak. Mert ki mutathat fel gazdagabb barátokat, mint a perzsák királya? Ki ékesíti szebb öltözékkel környezetének tagjait, mint az uralkodó? És ki másnak vannak, legalábbis részben, olyan könnyen felismerhető ajándékai, mint a királynak? Karperecek, nyakláncok és aranyzablájú lovak!

Mert ilyeneket csak az tarthatott, aki a királytól kapta! És ki másról lehet elmondani, hogy ajándékainak tömegével elérte: az emberek jobban húznak hozzá, mint testvérükhöz, atyjukhoz vagy gyermekeikhez? És ki más tartotta féken több havi járóföldre lakó ellenségeit, ha nem a perzsák uralkodója? Előfordult-e már, hogy hódítót holtában atyjuknak neveztek alattvalói, mint Küroszt? Világos, hogy ezzel a névvel jótevőiket, és nem a rablókat illetik az emberek.

Tudjuk, hogy Kürosz a királyok szokásos „szemeit” és „füleit” is ajándékokkal meg tisztségekkel szerezte. Ugyanis oly bőkezűen jutalmazta mindazokat, akik fontos híreket hoztak neki, hogy egy sereg ember tartotta nyitva a szemét és fülét, hogy valami hírrel kedvében járhasson a királynak. Ezért gondolták, hogy az uralkodónak sok szeme és sok füle van. Téved, aki azt hiszi, hogy a király csupán egyetlen „szemet” választott magának. Egy ember nem lát és nem hall sokat. És ha Kürosz csak egyetlen személyt rendelt volna ilyen feladatra, ezzel mintha azt parancsolta volna a többieknek, hogy ne figyeljenek semmire. Meg aztán ha kiderül valakiről, hogy a király „szeme”, az emberek tudják, hogy vigyázni kell előtte. Ezért nem is volt ez így, hanem ha bárki azzal jelentkezett, hogy valami érdekeset hallott vagy látott, a király meghallgatta. Sok fület és sok szemet tulajdonítottak hát neki. Mindenütt féltek ellene beszélni vagy tenni, mintha mindenütt ott lett volna. Nemcsak hogy senki nem mert rosszat mondani Küroszról, hanem mindenki úgy viselkedett mindenkivel, mintha az a király szeme vagy füle volna. Azt hiszem, az emberek ilyen magatartását csak azzal indokolhatom, hogy kicsiny szolgálatokért nagy jutalmakat volt hajlandó adni.

Abban, hogy ő, a leggazdagabb ember, osztogatta a legpompásabb ajándékokat, talán nem is volt semmi csodálatos; az viszont már említésre méltóbb, hogy nála, az uralkodónál, szolgálatkészebb és gondosabb barátot nem lehetett találni. Mondják, hogy nem volt vereség, mit oly látnivalóan szégyellt volna, mint azt, ha a barátok iránt tanúsított figyelmességben felülmúlták. Emlegetik egy mondását is, miszerint a jó pásztor dolga nem sokban különbözik a jó királyétól. „Mert – mondta – a pásztornak boldoggá kell tennie a jószágait, ha hasznukat akarja venni, már amennyire a jószág boldog lehet, ugyanígy az uralkodónak is csak akkor származik haszna a városokból és az emberekből, ha boldoggá teszi őket.”

És ha ez volt a meggyőződése, nem is lehetett csodálkozni, hogy féltékenyen ügyelt, nehogy valaki túltegyen rajta szolgálatkészségben.

Mondják, hogy ennek szép bizonyságát szolgáltatta, amikor Kroiszosz egyszer intette: szegénység lesz a nagy ajándékozgatás vége, és legalább annyi aranyat tartson házában, amennyit egy dúsgazdag ember megengedhet magának. Kürosz ekkor megkérdezte:

– Mit gondolsz, mennyi pénzem volna most, ha tanácsod szerint azóta gyűjteném az aranyat, amióta hatalomra kerültem?

Kroiszosz valami nagy számot mondott.

– Nos – folytatta Kürosz –, küldj el egy embert ezzel a Hüsztaszpasszal, akiben nagyon megbízol. Te meg – fordult Hüsztaszpaszhoz – járd körbe barátaimat, és mondd meg nekik, hogy pénzre van szükségem egy vállalkozáshoz, egyébként valóban kell is, és szólítsd fel mindnyájukat, írják meg, mennyi pénzt tudnak adni, aztán pecsételjék le a levelet, és adják át Kroiszosz szolgájának.

Le is írta, amit mondott, és lepecsételt levélben átadta Hüsztaszpasznak, hogy vigye el a jó barátokhoz. Azt is megírta, hogy mindnyájan úgy fogadják Hüsztaszpaszt, mint az ő emberét. Miután mindenkit körbejártak, és Kroiszosz szolgája átadta a leveleket, Hüsztaszpasz így szólt:

– Királyom, Kürosz, gazdagnak számíthatsz most már engem is, hiszen rengeteg ajándékot kaptam leveled hatására.

így szólt ekkor Kürosz:

– íme, Kroiszosz, ő a mi egyik kincseskamránk. Most tekintsd meg a többit is, és számítsd ki, mennyi pénz áll rendelkezésemre, ha szükségem van rá.

Mondják, hogy Kroiszosz sokkal több pénzt számolt össze annál az összegnél, amely véleménye szerint Kürosz kincstárában volna, ha gyűjtött volna. Amikor ez kiderült, Kürosz így szólt:

– Látod-e, Kroiszosz, nekem is vannak kincseim. Te meg azt tanácsolod, halmozzam a pénzt, tegyem ki magam miatta irigységnek és gyűlöletnek, és fizetett őrökre bízzam vagyonom. Én ezzel szemben barátaimat teszem gazdaggá, és ezzel, azt hiszem, nemcsak vagyonom lesz, hanem olyan őreim is, akikre nyugodtabban bízhatom magam és javainkat, mint holmi fizetett szolgákra. De mást is mondok neked: amit az istenek az emberek lelkébe ültettek, hogy mindnyájunkat egyaránt szegénnyé tegyenek, az alól én sem vagyok kivétel; ha kincsekről van szó, én is telhetetlen vagyok, akár a többiek. De azt hiszem, én abban különbözöm az átlagtól, hogy ők a felesleget részint elássák, részint hagyják megrothadni, vagy számolással, méréssel, latolgatással, szellőztetéssel és őrködéssel gyötrik magukat. És bár annyi mindent tartanak maguknál, mégsem ehetnek többet, mint amennyit a hasuk elbír, mert megpukkadnának, és ruhát sem ölthetnek magukra többet a kelleténél, mert akkor megfulladnak. A felesleg csak gondot okoz nekik. Én sem vagyok kivétel az isteni törvények alól, én is szüntelenül többre vágyom. De ha megszereztem, akkor azzal, ami meghaladja szükségleteimet, barátaim szükségén segítek. És így, az embereket gazdagítva és boldogítva, jóindulatot és barátságot, és ennek folytán biztonságot és jó hírnevet szerzek. Olyan gyümölcsöket, melyek soha nem rothadnak meg, és feleslegükkel nem ártanak. Hiszen annál nagyszerűbb, annál szebb és annál könnyebb elviselni a jó hírnevet, minél nagyobb, sőt még járásunk is könnyebbé válik tőle.

De hogy ezt is tudd, Kroiszoszom, én nem a leggazdagabbakat, nem a hatalmas kincsek őreit tartom legboldogabbnak, mert akkor a falak őrei lennének a legboldogabbak, hiszen a város összes kincsére ők vigyáznak. Nézetem szerint az a legboldogabb, aki jogos úton szerez hatalmas vagyont, és ezt jóra használja.

Kürosz tettekkel is bizonyította elveit. Ezenkívül arra is felfigyelt, hogy a legtöbb ember, míg jó egészségben tölti napjait, a jövőre gondolva ellátja magát ezzel is, azzal is, de mindig csak az egészséges élethez szükséges holmikat tartalékol. Hogy meglesz-e mindene, ha megbetegszik, ezzel nem nagyon látszik törődni. Felismerte, hogy ezen a téren is tennie kell valamit. Nem sajnálta a költségeket, a legjobb orvosokat gyűjtötte maga köré, és gazdag készletet szerzett be mindenből·; amit azok szükségesnek véltek: műszert, orvosságot, ételt, italt. És ha olyasvalaki betegedett meg, akinek az egészségét szívén viselte, felkereste, és ellátta mindennel, amire szüksége volt. Az orvosoknak is megköszönte, ha az ő gyógyszerével gyógyítottak.

Ezer ilyen és hasonló mesterkedéssel vívta ki az első helyet azoknak a szívében, akiknek a barátságára igényt tartott. Aztán versenyeket hirdetett, meg díjakat tűzött ki, hogy a szép és nemes dolgok iránt való becsvágy ki ne haljon barátai lelkéből. Ez neki csak dicséretére vált, hiszen gondoskodott róla, hogy a hősi erényeket ápolják; az előkelőknél azonban torzsalkodásra és féltékenységre vezettek az ilyen viadalok.

Törvényként szögezte le azt is, hogy ha bárhol valamilyen döntésre kerül sor, akár a bíróság előtt, akár harcban, a szemben álló felek mindig egyezzenek meg a bírák személyét illetően. Természetes, hogy mindkét peres fél a legelőkelőbb és legszeretettebb bírákat választotta. A vesztes aztán irigykedni kezdett a nyertesre, a bírákat meg, akik nem az ő javára döntöttek, meggyűlölte. A győztes pedig, diadalát jogosnak vélve, úgy gondolta, senkinek sem tartozik hálával.

Akik meg Kürosz szívében versengtek az első helyért, akár a szabad államok polgárai, féltékenyen nézték egymást, és ahelyett, hogy közös erővel valami jót szereztek volna maguknak, a legtöbben azon mesterkedtek, hogy egymást eltegyék láb alól.

Ezzel meg is világítottam, miként érte el Kürosz, hogy az előkelők jobban húztak hozzá, mint egymáshoz.