1

Hogy mi mindent tettek a görögök a csatáig, miközben Kürosszal a birodalom belseje felé vonultak, és mi történt a görögökkel Kürosz halála után, miközben a Tisszaphernésszel kötött fegyverszünet után visszafelé meneteltek – már az előző könyvekben megírtuk.

Miután a vezéreket mind elfogták, és az alvezérek kíséretükkel együtt elpusztultak, a görögök nagy válságba kerültek: meghányták-vetették magukban, hogy ott állnak a király palotája előtt, mindenfelől ellenséges népek és városok veszik őket körül, senki nem fog élelmiszert eladni nekik, nem kevesebb, mint tízezer sztadion választja el őket Görögországtól, nincs senki, aki utat mutasson nekik, átgázolhatatlan folyók választják el őket otthonuktól, a Kürosszal együtt vonuló barbárok is elárulták őket, ott maradtak egyedül, egyetlen szövetséges lovas nélkül, úgyhogy nyilvánvaló volt: hiába győznek, senkit meg nem ölhetnek, ha pedig őket győzik le, senki nem marad életben közülük. Mindezt meghányták-vetették magukban, és úgy elkedvetlenedtek, hogy csak kevesen nyúltak a vacsorához, alig néhányan gyújtottak tüzet, és sokan be se mentek éjszakára a táborba, ott dőltek le, ahol éppen elfáradtak, de oly szomorúak voltak, és annyira vágyódtak hazájuk, szüleik, feleségük meg gyermekeik után, akiket többé már nem reméltek viszontlátni, hogy nem jött álom a szemükre. Ebben a hangulatban tértek nyugovóra mindnyájan.

Volt a seregben egy athéni férfi, Xenophón, nem vezér, nem is alvezér, de még katona sem, aki csak azért ment velük, mert régi vendégbarátja, Proxenosz hívta el hazulról, és megígérte: ha velük tart, megszerzi neki Kürosz barátságát, mert ő, úgymond, több jót remél számára Kürosztól, mint hazájától. Xenophón pedig, miután elolvasta Proxenosz levelét, az athéni Szókratésztól kért tanácsot, miképpen vélekedik a hívásról. Szókratész azt gyanította, hogy az állam még bűnösnek mondhatná Xenophónt ezért a barátságért – mivel Kürosz láthatóan lelkesen támogatta a spártaiak harcát Athén ellen –, ezért azt a tanácsot adta Xenophónnak, menjen el Delphoiba, és kérje ki az isten véleményét az utazás felől.

Xenophón el is ment, és megkérdezte Apollónt, melyik istenhez forduljon áldozatával és imájával, hogy az út, amelyre készül, a lehető legszebben és legjobban sikerüljön, és hogy szerencsésen és épségben érkezzék haza. És Apollón megnevezte neki azokat az isteneket, akiknek áldozatot kellett bemutatnia.

Visszaérkezése után elmondta Szókratésznak a jóslatot. Szókratész pedig hibáztatta, amiért nem azt kérdezte először, vajon menni hasznosabb-e vagy maradni, hanem ő maga döntött úgy, hogy megy, és csak abban kért tanácsot, miképpen teheti meg útját a legszebb eredménnyel.

– De ha már így tetted fel a kérdést – mondta Szókratész –, azt kell tenned, amit az isten parancsolt.

Xenophón pedig az isteni utasításhoz híven bemutatta az áldozatot, és hajóra ült. Szardeiszban utolérte Proxe-noszt és Küroszt, akik éppen indulóban voltak a birodalom belseje felé. Itt mutatták be Kürosznak. Mivel Proxenosz marasztalta Xenophónt, Kürosz is biztatta, hogy maradjon velük, és megígérte, hogy mihelyt véget ér a hadjárat, azonnal elengedi őt is. És azt mondták neki, hogy a piszidák ellen indulnak háborúba. így ment velük: rászedték, de nem Proxenosz szedte rá, hiszen ő sem tudta, hogy a nagy király ellen készülnek, és más görög sem tudta ezt, csak Klearkhosz. De mire Kilikiába értek, mindenki előtt nyilvánvalóvá vált, hogy a hadjárat a perzsa király ellen irányul. Rettegtek az úttól, mégis legtöbben kedvük ellenére, egymás előtt és Kürosz előtt restelkedve velük mentek. Köztük Xenophón is.

Amikor rájuk tört a bizonytalanság, Xenophón is a többiekkel bánkódott, ő sem tudott aludni. De amikor mégis elszunnyadt, álmot látott: úgy tűnt neki, hogy az ég megdördül, atyai házába villám csap, amitől az egész lángra lobban.

Nagy rémülten felriadt. Az álmot egyrészt kedvező jelnek tekintette, mert a bajoknak és veszélyeknek közepette hatalmas fényt vélt látni, amelyet Zeusz küldött, de meg is ijedt, mivel az álom Zeusztól, a királytól jött, és a tüzet körös-körül látta világítani, azaz talán ki sem juthatnak a király birodalmából, mert mindenfelől akadályokba fognak ütközni.

Hogy mit jelent az ilyen álomlátás, kiderül az álmot követő eseményekből. Mert ez történt. Ébredés után nyomban a következők jutottak eszébe: „Mit fekszem én itt? Telik-múlik az éjszaka, és hajnalra valószínűleg itt az ellenség. És ha egyszer a király kezére kerülünk, az isten sem ment meg bennünket tőle, hogy miután minden lehetséges szörnyűséget végignéztünk, és minden lehetséges borzalmat elszenvedtünk, gyalázatos halállal ne pusztuljunk. Senki nem tesz előkészületeket a védekezésre, senkinek nincs gondja rá, hanem fekszünk, mintha nem volna más dolgunk, mint pihenni. Ugyan melyik városból várom én a vezért, aki az előkészületeket megteszi? És miféle életkort akarok megérni? Hiszen, ha ma kiszolgáltatom magam az ellenségnek, soha nem leszek idősebb.”

Ekkor felkelt, és először is összehívta Proxenosz alvezéreit. Amikor pedig összegyűltek, így szólt hozzájuk:

– Alvezérek! Látva jelen helyzetűnket, én bizony sem aludni nem tudok, mint ahogy, azt hiszem, ti sem tudtok aludni, sem tovább nyugodni. Mert világos, hogy az ellenség mindaddig nem üzen hadat, míg kellőképpen felkészültnek nem érzi magát. Mi viszont nem törődünk vele, hogy miképpen állhatnánk ki ellene a legsikeresebben. Ha megadjuk magunkat, és a nagy király kezére kerülünk, mit gondolhatunk, mi vár ránk? Mit várhatunk tőle, aki keresztre feszítette vele egy anyától származó, már halott fivérét, de előbb levágta fejét és karját, mit várhatunk tőle mi, akiket nem véd senki, akik hadjáratot indítottunk ellene, hogy trónjától megfosszuk, és szolgasorba taszítsuk, sőt, ha lehet, még meg is öljük? Nem fog-e hát mindent elkövetni, hogy a legválogatottabb kínzásoknak vessen alá bennünket, hogy ezzel egyszer s mindenkorra elriasszon mindenkit, aki háborút akar indítani ellene? Mindent meg kell tehát tennünk, hogy a kezére ne kerüljünk. Amíg a fegyverszünet érvényben volt, örökké csak szántam magunkat, a királyt és embereit pedig igen boldognak gondoltam, mivel oly nagy a földjük, és nem is akármilyen, bőségesen van élelmük, és se szeri, se száma szolgáiknak, barmaiknak, aranyuknak és ruháiknak. Amikor pedig a mi katonáink helyzetén tépelődtem, elgondoltam, hogy nekünk nincsenek semmiféle javaink, legfeljebb vásárolhatunk, de tudtam, hogy már csak nagyon kevés katonánknak van pénze, az eskü viszont köt bennünket, hogy élelmet csak vásárolunk, másképp nem szerzünk – amikor mindezt végiggondoltam, néha már jobban féltem a fegyverszünettől, mint most a háborútól. Minthogy azonban megszegték a fegyverszünetet, úgy érzem, az ő fölényük is, a mi gyanakvásunk is megszűnt. Mert itt hevernek már győzelmi díjként ezek a javak a két tábor között, és annak a birtokába fognak kerülni, aki derekabb lesz. A verseny bírái az istenek; joggal elvárhatjuk, hogy velünk lesznek, hiszen ellenségeink hamis esküjükkel megbántották őket, mi viszont hiába láttuk magunk előtt a nagy bőséget, szigorúan megtartóztattuk magunkat tőle, mert kötött bennünket az isteneknek tett eskü. Ezért azt hiszem, sokkal nagyobb önbizalommal indulhatunk a küzdelembe, mint ők. Ráadásul a mi testünk jobban bírja a fagyot, a hőséget és a megpróbáltatásokat, mint az övék, és hála az isteneknek, gondolkodásunk is nemesebb; az ő harcosaikat pedig könnyebb megsebezni, mint minket, és ha az istenek, ahogy a múltkor tették, most is nekünk adják a győzelmet, megölni is könnyebben fogjuk őket. De talán már mások is gondolkoztak mindezen. Az istenért, ne várjuk meg, hogy a többiek jöjjenek ide, és szólítsanak fel bennünket hősi tettekre; legyünk mi az elsők, mi buzdítsuk vitézségre a többieket is. Lássák rólatok, hogy ti vagytok a legderekabb parancsnokok, sőt a vezéreknél is különb vezérek vagytok. Én pedig, ha ti akarjátok az embereket buzdítani, készséggel követlek benneteket, de ha úgy rendelkeztek, hogy én legyek a vezér, nem fogok életkoromra hivatkozva szabadkozni, hiszen éppen most vagyok a legjobb korban ahhoz, hogy a vészt elhárítsam a fejünk felől.

Így beszélt Xenophón, az alvezérek pedig, hallva ezt, felszólították, hogy vezesse őket. Csak a boiótiai nyelvjárásban beszélő Apollónidész mondotta; balgaság azt állítani, hogy másképp is megmenekülhetnek, mint a király esetleges kegyéből, és már kezdte is sorolni az akadályokat.

De Xenophón a szavába vágott:

– Te csodálatos férfiú, aki nézel, és nem látsz, hallasz, és nem emlékezel! Hiszen itt voltál te is, ezekkel együtt, amikor a Kürosz halálától elbizakodott király hozzánk küldte embereit, és felszólított bennünket, hogy adjuk át fegyvereinket. És amikor nem adtuk át, hanem fegyveresen vonultunk tovább, és mellette vertük fel táborunkat, mit meg nem tett: ideküldte követeit, hogy fegyverszünetet kérjenek, és amíg meg nem kötöttük a fegyverszünetet, ellátott bennünket élelemmel! És amikor a vezérek és alvezérek, az egyezségben bízva, fegyver nélkül mentek velük tárgyalni – éppen úgy, ahogy te most tanácsolod –, mi történt? Ott vannak most a szerencsétlenek, megverték, leszúrták, meggyalázták őket, még meghalni se tudnak, akárhogy is vágyódnak rá – gondolom. És mindezt tudva, te fecsegőnek mondod azokat, akik védekezésre szólítanak, és azt tanácsolod, tárgyaljunk ismét a királlyal. Én azt gondolom, társaim, hogy nem tűrhetjük meg tovább ezt az embert magunk között, meg kell fosztanunk parancsnoki tisztétől, rakjuk rá csomagjainkat, s mint málha vivőt használjuk. Mert ha görög létére ilyen, csak gyalázatot hoz hazájára és egész Görögországra.

Ezután a sztümphaloszi Agasziasz vette át a szót, és ezeket mondotta:

– De hiszen nincs ennek semmi köze sem Boiótiához, sem Görögországhoz: én magam láttam, hogy mindkét füle át van fúrva, mint a lüdeknek. – Ez így is volt. A férfit elkergették, a többiek pedig sorba járták az egységeket, előhívogatták a vezéreket, ahol egyáltalán maradtak – ahonnan eltűntek, onnan a helyetteseket –, ahol pedig az alvezér még életben volt, ott az alvezért is. Amikor mind együtt voltak, leültek a tábor előtt. Mintegy száz vezér és alvezér gyűlt össze. Majdnem éjfél volt, amikor ez történt. Ekkor Proxenosz legidősebb alvezére, az éliszi Hierónümosz kezdte a beszédet ilyenformán:

– A helyzetet látva, mi magunk is helyesnek tartottuk, vezérek és alvezérek, hogy összegyűljünk és ideszólítsunk benneteket, és megtanácskozzuk, mi helyeset tudnánk tenni. Mondd el nekik is, Xenophón, amit nekünk elmondtál.

Xenophón erre a következőket mondta:

– Mindnyájan tudjuk, hogy a király és Tisszaphernész mindenkit összefogott közülünk, akit csak lehetett, és világos, ha egy mód van rá, a többieket is el akarják tenni láb alól. Azt hiszem, mindent el kell követnünk, hogy soha ne kerüljünk a barbárok hatalmába, hanem, ha lehet, inkább mi kerítsük hatalmunkba őket. Értsétek meg jól, hogy nektek – mindnyájatoknak, akik most összegyűltetek – ez a legválságosabb pillanat. Mert ezek a katonák mind rátok tekintenek, és ha bátortalannak látnak benneteket, gyávák lesznek ők is mind, de ha késznek mutatkoztok szembeszállni az ellenséggel, és másokat is erre buzdíttok, tudjátok meg, követni és utánozni akarnak majd titeket. És úgy is van rendjén, hogy valamivel különbek legyetek, mint ők. Hiszen ti vagytok a vezérek, ti meg a vezérek helyettesei és a parancsnokok: amikor béke volt, az anyagi javakból is, a megtiszteltetésből is több jutott nektek, mint a közkatonáknak, tehát most, háború idején, méltán kívánhatja tőletek az ember, hogy derekabbak legyetek, mint a tömeg, és hogy a megfontolásban meg a tettekben elöl járjatok. Azt hiszem, elsősorban úgy segíthetnétek a seregen, ha gondoskodnátok róla, hogy új vezérek és alvezérek lépjenek az elpusztultak helyébe. Mert vezérek nélkül semmi szép, semmi jó nem jöhet létre – röviden szólva – sehol, de háború dolgaiban aztán végképp nem. Mert szerintem a rend megment, a rendetlenség pedig már sok ember pusztulását okozta. A kellő számú vezér megválasztása után, azt hiszem, itt volna az ideje, hogy összehívjátok a többi katonát, és buzdító szózatot intézzetek hozzájuk. Talán ti is észrevettétek, milyen kedvetlenül fogtak újra fegyvert, milyen kedvetlenül foglalták el őrhelyüket. Nem tudom, ilyen állapotukban mi hasznukat vehetnők, akár éjjel volna rájuk szükség, akár nappal. De sokkal bátrabbak lennének, ha valaki elterelné gondolataikat, hogy ne csak azon járjon az eszük, mi vár rájuk, hanem azon is, hogy mit fognak tenni. Hiszen tudjátok, hogy nem a tömeg és nem a nyers erő segít diadalra a harcban; az ellenfél többnyire azoknak a rohamát nem állja, akik az istenek kegyelméből bátrabb lélekkel támadnak. Jól átgondoltam én már, bajtársaim: akik mindenáron életben akarnak maradni a háborúban, legtöbbször csúf és gyalázatos halállal halnak, de akik tudva tudják, hogy a halál minden ember közös végzete, és azon versengenek, hogy minél dicsőbben fejezhessék be életüket, úgy látom, inkább megérik az öregkort, és életüket is boldogabban élik, amíg meg nem halnak. Ennek tudatában kell most nekünk is bátornak lennünk, és a többieket is erre buzdítanunk, hiszen háborúban vagyunk.

Ennyit mondott Xenophón, majd elhallgatott. Utána Kheiriszophosz szólalt meg:

– Eddig csak annyit tudtam rólad, Xenophón, amennyit hallottam, nevezetesen, hogy athéni vagy, de most már dicsérlek is azért, amit mondasz és amit teszel, és szeretném, ha minél több ilyen emberünk volna, mert ez mindnyájunk javát szolgálná. De most ne tétovázzunk tovább, barátaim, induljatok máris, és válasszátok meg a vezéreket, akikre szükségünk van. Ennek megtörténte után gyertek a tábor közepére, és hozzátok magatokkal azokat, akiket kiválasztottatok, mi pedig odahívjuk a többi katonát is. Legyen ott Tolmidész hírnök is.

Majd felállt, hogy ne halogassák, hanem tegyék már, amit kell.

Ezután Klearkhosz helyébe a dardan Timasziónt, Szókratész helyébe az akháj Xanthiklészt, Agiasz helyébe az arkadiai Kleanórt, Menón helyébe az akháj Philésziószt, Proxenosz helyébe pedig az athéni Xenophónt választották meg vezérnek.