8

Elhatározták, hogy a vezéreket is vád alá helyezik múltban tanúsított magatartásukért. Philésziósz és Xanthiklész húsz mina büntetést fizetett, mert nem vigyázott jól a hajórakományra, Szophainetosz pedig, mivel választott felügyelő létére hanyagnak mutatkozott, tíz minát. Egyesek Xenophónt is bevádolták, hogy ütlegelte őket, és kegyetlenkedés címén perbe is fogták. Xenophón, szólásra emelkedve, először is arra kérte vádlóját, mondja meg, hol történt a verés. Az így felelt:

– Ott, ahol majdnem megfagytunk, és iszonyú sok hó volt.

– Tehát arról az ítéletidőről beszélsz, amikor minden élelmünk elfogyott, és bor még mutatóban sem akadt, amikor a tengernyi kín mindannyiunkat elcsigázott, és sarkunkban volt az ellenség… szóval, ha ebben a helyzetben kegyetlenkedtem, elismerem, hogy még a szamaraknál is kegyetlenebb vagyok, mert róluk azt mondják, hogy féktelenségükben még a fájdalmat sem érzik. De azt is mondd meg – folytatta Xenophón –, miért kaptad a verést? Talán bizony kértem valamit tőled, és miután nem kaptam meg tőled, megvertelek? Vagy talán visszaköveteltem tőled valamit? Vagy valami szerelmi ügy miatt harcoltam? Vagy talán részegségemben vesztettem el a fejemet?

Mikor a vádló minderre nemmel válaszolt, megkérdezte tőle, hogy a nehézfegyverzetűeknél szolgál-e.

– Nem – felelte az.

– Akkor a könnyűfegyverzetűeknél?

– Ott sem – hangzott a válasz. – Társaim arra kényszerítettek, hogy szabad ember létemre öszvérhajcsár legyek.

Ekkor Xenophón felismerte az embert, és megkérdezte tőle:

– Te vagy az, aki a beteget vitted?

– Istenemre, én – felelte az –, te kényszerítettél rá, és széthajigáltad társaim holmiját.

– Hát az a széthajigálás – mondta Xenophón – ilyenféleképpen történt. Szétosztottam a málhát a többiek között, hogy vigyék, és megparancsoltam nekik, hogy hozzák majd vissza hozzám. Amikor mindent sértetlenül megkaptam, visszaadtam neked, ami a tiéd volt, miután te is megmutattad nekem azt az embert. Hallgassátok meg, miképpen történt a dolog, mert érdemes. Egy ember ott maradt fekve, nem tudott továbbmenni. En csak azt láttam róla, hogy közülünk való, és arra kényszerítettelek, vidd tovább, nehogy elpusztuljon. Mert tudomásom szerint az ellenség a sarkunkban volt.

A vádló ezt helybenhagyta.

– És aztán, ugyebár – folytatta Xenophón –, előreküld-telek, majd pedig, amikor a hátvédekkel előbbre jutottam, ismét rád bukkantam, amint éppen gödröt ástál, hogy azt az embert eltemesd. És odaálltam melléd és megdicsértelek. És miközben ott álltunk, az az ember behajlította a lábát, és a körülöttünk levők felkiáltottak: „Él, él!”, te meg ezt mondtad: „Tőlem élhet, ha akar, de én tovább nem viszem!” Ekkor megvertelek: igazat beszélsz. Mert úgy tűnt, mintha tudnád, hogy él.

– Na és! – mondta a másik. – Talán kevésbé halt meg azután, hogy megmutattam neked?

– Mi is meg fogunk halni mindnyájan – válaszolta Xenophón. – És ez talán ok rá, hogy élve eltemessenek bennünket?

Erre aztán fölkiáltottak, hogy bizony nagyon is keveset kapott. Xenophón pedig felszólította a többieket, hogy mondják el, ki miért kapott verést. Minthogy senki nem állt fel, ő maga kezdett beszélni.

– Bevallom, emberek, sok embert ütöttem meg, amiért fegyelmezetlenek voltak és úgy gondolták, hogy megmaradásukhoz tökéletesen elegendő, ha ti rendben és sorban meneteltek, és ha kell, harcoltok, ők meg helyüket odahagyva előrerohannak, mert harácsolni szeretnének, hogy több jusson nekik, mint nektek. Ha mind ezt tettük volna, mindannyian odaveszünk. És megvertem azokat is, akik elhagyták magukat, nem akartak felkelni, kiszolgáltatták volna magukat az ellenségnek, és kényszerítettem őket, hogy továbbmenjenek. Abban a szörnyű téli viharban én magam is tapasztaltam, amikor egyszer hosszabb ideig ülve kellett várnom néhány emberre, akik éppen szedelőzködtek, hogy bizony alig tudok felkelni, és a lábamat kinyújtani. És mivel ezt magamon tapasztaltam, attól fogva, akit tunyán ülve láttam, továbbkergettem. Mert a mozgás és a férfias viselkedés bizonyos melegséget és hajlékonyságot ad az embernek, de úgy láttam, hogy aki ül és nyugton van, annak könnyebben alvad meg a vére, és fagynak le a lábujjai, ami már sok emberrel megesett, és ezt ti is tudjátok. És valószínűleg másokra is, akik restek voltak, és továbbjutásunkat nehezítették, nálatok elöl vagy nálunk itt hátul, másokra is lesújtott öklöm, nehogy az ellenség lándzsája üssön sebet rajtuk. És most, miután itt vannak és megmenekültek, felelősségre vonhatnak engem, ha igazságtalanságot szenvedtek tőlem. De ha az ellenség kezére kerülnek, ki szolgáltat nekik igazságot, ha mégoly szörnyű sérelem érte is őket? Egyszerű dolog az, amit én mondok – folytatta Xenophón. – Ha javára voltam annak, akit megfenyítettem, akkor, azt hiszem, ugyanazt a büntetést érdemlem tőle, amit a szülő érdemel fiaitól vagy a tanító a gyerekektől. Mert az orvos is a beteg javát szolgálja, amikor éget vagy vág. Ha azt hiszitek, hogy mindezt kegyetlenségből cselekedtem, fontoljátok meg, hogy most az istenek segítségével elszántabb vagyok, mint akkor, és merészebb is vagyok most, mint akkor, bort is többet iszom, mégsem verek meg senkit, mert most derűsnek látom az eget felettetek. Hát nem tudjátok, hogy viharban, amikor a tenger hullámai magasra csapnak, a puszta bólintástól is haragra gerjed a kapitány a hajó orrában, és megdühödik a kormányos a hajó farában? Mert ebben a helyzetben a legkisebb hiba is tönkretehet mindent. Ti magatok is úgy ítéltetek annak idején, hogy jogosan ütlegeltem azokat az embereket, hiszen karddal és nem szavazótáblával álltatok ott, és segítségükre is siethettetek volna, ha éppen akartok. De istenemre mondom, nem siettetek segítségükre, de ütni sem ütöttétek velem együtt a rendbontót. így aztán módot adtatok a hitványaknak, hogy tovább féktelenkedjenek, mert hagytátok őket. Ha odafigyeltek, azt hiszem, megláthatjátok, hogy most azok a legorcátlanabbak, akik akkor a leggyávábbak voltak. Boiszkosz, a thesszaliai ökölvívó például akkor kiharcolta magának, hogy betegsége miatt ne kelljen pajzsot viselnie, most pedig, ahogy hallom, sok kotüórairól húzta már le a ruhát; ha van eszetek, éppen ellenkezőleg fogtok vele bánni, mint a kutyákkal szokás. Mert a harapós kutyát nappal megkötözik, éjjel pedig szabadon engedik. Öt éjjelre kötözzétek meg, ha van eszetek, nappal meg engedjétek szabadon. Csodálkozom – folytatta Xenophón –, hogy olyan jól emlékeztek, és nem hallgatjátok el, ha valakire megdühödtem. De hogy a hideg elől védelmet nyújtottam, az éhínségtől megszabadítottam, betegségében vagy szükségében segítségére siettem: erre senki sem emlékezik. Aminthogy az sem jut eszébe senkinek, hogy megdicsértem, amikor derék dolgot csinált, vagy tőlem telhetőleg kitüntettem, amikor bátran viselkedett. Pedig úgy szép, igazságos, istennek tetsző, és úgy kellemes, ha jobban emlékezünk a jóra, mint a rosszra.

Erre aztán felálltak, és felidézték emlékeiket. És így minden jól végződött.