2.

Másnap Kürosz maga mellé vette Tigranészt, a legkiválóbb méd lovasokat, és néhány barátját, akiknek a jelenlétét hasznosnak tartotta, és lovon bejárta a vidéket, hogy lássa, hová is építtessen erődítéseket. Felérvén egy magaslatra, megkérdezte Tigranészt, merre vannak a hegyek, ahonnan a fosztogató khaldaioszok be szoktak törni. Tigranész megmutatta.

– És most senki földje a hegyvidék? – kérdezte tovább Kürosz.

– Korántsem. Állandóan az ő kémeik tartják megszállva, és jelekkel adják tudtul, ha valami mozgást észlelnek.

– És mi történik, ha a jeleket észreveszik?

– Amilyen gyorsan csak lehet, a segítségükre sietnek a hegyekbe.

Kürosz ezt megjegyezte magának. Ahogy nézelődött, feltűnt neki, hogy a háborúskodások következtében az arméniai terület jelentős része puszta és megműveletlen.

Ezután visszatértek a táborba, megvacsoráztak, majd aludni tértek.

Másnap útra készen megjelent Tigranész és összegyűjtött serege: körülbelül négyezer lovas, vagy tízezer íjász és ugyanennyi könnyűfegyverzetű katona. Kürosz ezalatt áldozatot mutatott be. Látva a kedvező előjeleket, összehívatta a perzsa és méd tiszteket, és a következőket mondta nekik:

– Látjátok, barátaim, ezek a khaldaioszok hegyei. Ha megszálljuk a vonulatot, és a csúcson erődöt építünk, nyugalomra kényszeríthetjük az arméniaiakat és a khaldaioszokat is. Áldozatunk jóval biztat, és a tennivágyás leghathatósabb fegyvertársa a gyorsaság. Ha előbb felérünk, mint az összesereglett ellenség, harc nélkül szállhatjuk meg a csúcsot, vagy csak nagyon kevés és rosszul felfegyverzett ellenséggel lesz dolgunk. Ha sietünk, igen könnyen és minden kockázat nélkül sikert érhetünk el. Fegyverbe hát! Médek, ti a balszárnyon meneteltek! Ti, arméniaiak, felerészt a jobbszárnyon, felerészt előttünk. Ti, lovasok pedig mögöttünk jöttök, és biztattok, felfelé szorítotok bennünket. Ne tűrjétek, hogy bárki is lemaradjon.

Így szólt Kürosz, majd oszlopba rendezte a szakaszokat, és a menet élére állt. Amikor a khaldaioszok észrevették, hogy roham várható, azonnal jelzéseket adtak övéiknek, figyelmeztették egymást, és összegyülekeztek.

– Perzsák! – kiáltotta Kürosz. – Nekünk szól a jel, siessünk! Ha korábban érünk fel, mint ők, az ellenség tehetetlen lesz velünk szemben.

A khaldaioszok könnyű kis pajzsot és két-két hajítódárdát viseltek. A vidék legharciasabb népének számítottak; zsoldért harcoltak, és ahhoz szegődtek, akinek szüksége volt rájuk, mert nemcsak harciasak voltak, hanem szegények is. Hegyes földjüknek csak kis része művelhető.

Amikor Kürosz és emberei a csúcs közelébe értek, Tigranész, aki Kürosz oldalán haladt, így szólt:

– Tudod-e, Kürosz, hogy hamarosan nekünk magunknak kell harcolnunk, mert az arméniaiak nem tudnak szembeszállni az ellenséggel?

Kürosz azt felelte, hogy tudja, és nyomban megparancsolta a perzsáknak, legyenek készenlétben, mert amint a menekülő arméniaiak a közelükbe csalják az ellenséget, azonnal üldözőbe kell venniük. Az arméniaiak tehát továbbmentek elöl, a khaldaioszok pedig, amint az arméniaiak közel értek, szokásuk szerint üvöltve rájuk rontottak, mire azok, ugyancsak szokásuk szerint, megfutamodtak. A khaldaioszok üldözőbe vették őket, de beleütköztek a kivont karddal felfelé nyomuló ellenségbe. Néhány azonnal elpusztult a perzsák fegyverétől, mások elmenekültek, vagy fogságba estek. Kürosz csapatai hamarosan megszállták a csúcsot.

Mikor a bevett oromról lepillantottak a khaldaioszok falvaira, látták, hogy a közeli településekről menekülnek a lakosok.

Mihelyt katonái együtt voltak, Kürosz reggelit készíttetett. Utána pedig, látva, hogy a csúcs könnyen védhető, és víznek sincs híján, a khaldaioszok vártáinak helyén erődöt kezdett építeni. Tigranésszel megüzentette a királynak, jöjjön, és hozzon annyi ácsot és kőművest, ahányat csak tud. A követ elment az arméniaihoz, Kürosz és emberei pedig nekifogtak a munkának.

Eközben Kürosz elé vezették a megkötözött foglyokat. Volt közöttük sebesült is. Kürosz azonnal parancsot adott, hogy oldják meg kötelékeiket, majd orvosokat hívatott, hogy gyógyítsák meg a betegeket. Ezután elmondotta: nem azzal a szándékkal jött, hogy elpusztítsa őket, sem azért, hogy háborúskodjon velük. Békét akart teremteni az arméniaiak és khaldaioszok között.

– Úgy tudom, amíg a csúcsot meg nem szálltuk, nem akartatok békét. Javaitok biztonságban voltak, a szomszédot viszont kifosztottátok és megraboltátok. Most lássátok, hova jutottatok! De én hazaengedlek titeket a fogságból. Lehetőséget adok nektek, fontoljátok meg a többi khaldaiosszal együtt, ellenségeink akartok-e lenni vagy barátaink. Ha a háborút választjátok, csak fegyveresen térjetek vissza, de ha inkább békében akartok élni, fegyvertelenül jöjjetek. Arról pedig gondoskodni fogok, hogy jól menjen sorotok, ha barátaink lesztek. 98

Erre a khaldaioszok magasztalták Küroszt, majd szívélyesen elbúcsúztak tőle, és hazamentek.

Az arméniai, hallván, mit kér és mit cselekszik Kürosz, magához vette az ácsokat, meg mindent, amiről úgy vélte, hogy szükséges lehet, és a lehető leggyorsabban Kürosznál termett.

– Mily keveset is tudnak az emberek a jövendőről – szólt odaérve –, és mégis mily sok vállalkozásba fognak. Én is ki akartam vívni szabadságomat, és szolgább lettem, mint valaha. Amikor pedig fogságba estem, és azt hittem, mindennek vége, kiderült, hogy most vagyok igazán megmentve. Azok, akik szüntelenül megkeserítették életünket, most megkapták, látom, amit nekik kívántam. És azt is megmondom, Kürosz, az általad kért összeg sokszorosát is megadtam volna már azért, hogy elzavarjam a khaldaioszokat ezekről az ormokról. Máris teljesítetted hát, amit akkor ígértél, amikor a pénzt átvetted; lám, nagy jót tettél velünk, ezért még sok hálával tartozunk neked, és szégyellhetnénk magunkat, ha hitványul le nem rónánk.

Így beszélt az arméniai. Aztán jöttek a khaldaioszok, és békét kértek Kürosztól. Kürosz megkérdezte:

– Ugye, csak azért akartok most békét, khaldaioszok, mert úgy vélitek, hogy miután mi megszálltuk a csúcsot, biztonságosabb számotokra a béke, mint a háború?

A khaldaioszok beismerően bólintottak.

– És mit szólnátok, ha más hasznotok is lenne a békéből?

– Még jobban örülnénk – mondták.

– Véleményetek szerint azért éltek-e nyomorúságban, mert nincs jó földetek?

Erre is igent mondtak.

– Mit szólnátok ahhoz, ha az arméniaiak átengednének nektek megművelésre annyi földet, amennyit akartok, és nektek is csak annyit kellene beszolgáltatnotok, mint maguknak az arméniaiaknak?

– Ha biztosak lehetnénk benne, hogy földműveseinket nem fogják zaklatni, akkor örülnénk.

– És te – fordult az arméniaihoz Kürosz –, szeretnéd-e, ha termőfölddé lenne a parlag, és a földművelők még a szokásos bért is megfizetnék neked?

– Bizony szeretném – felelte az arméniai –, hiszen jelentősen gyarapodna jövedelmem.

– És ti, khaldaioszok – folytatta Kürosz –, beleegyeznétek-e, hogy dús füvű hegyeiteken az arméniaiak legeltessenek, megfelelő ellenszolgáltatás ellenében?

– Hasznot hozna munka nélkül – egyeztek bele.

– És te, arméniai, akarsz-e ott legeltetni? Nem kellene sokat fizetned a khaldaioszoknak, mégis komoly haszonban lenne részed.

– Nagyon is, ha biztonságban legeltethetnék.

– És biztonságban éreznéd magad, ha ezek az ormok védelmet nyújtanának?

– Igen – felelte az arméniai.

– Az istenekre – mondták a khaldaioszok –, ha az ormokat ők bírják, nemcsak az ő földjeiket, a mieinket sem művelhetjük biztonságban.

– És ha a csúcsok megvédenének benneteket?

– Akkor rendben lenne minden – felelték.

– Az istenekre – szólt ekkor az arméniai –, megint csak rosszabbodna a helyzetűnk, ha ők újra birtokba vennék az ormokat, különösen így megerősítve.

Kürosz így válaszolt:

– Akkor a következőképpen fogok cselekedni: nem adom a csúcsot egyikőtöknek sem. Mi fogjuk őrizni. És ha valamelyikőtök igazságtalanságot követ el a másik ellen, mi a sértett fél oldalára állunk.

Ezt mindkét fél megértette és helybenhagyta, mondván, ioo

hogy csakis ekképp képzelhető el tartós béke. Ilyen feltételekkel kölcsönösen hűséget fogadtak, biztosították egymás függetlenségét, megállapodtak fiaik és leányaik házasságkötésében, a föld és legelő közös használatában, továbbá segítséget ígértek egymásnak arra az esetre, ha valamelyiküket sérelem érné.

így állapodtak meg annak idején, és az akkor kötött szerződés még ma is változatlanul érvényben van a khaldaioszok és az arméniaiak között.

A szerződéskötés után mindkét fél lelkesen nekilátott a közös védelemre szolgáló erőd építésének, és együtt hordták hozzá a szükséges építőanyagot.

Estefelé Kürosz ezeket is, amazokat is meghívta vacsorára, most már mint barátait. Társalgás közben az egyik khaldaiosz megjegyezte, hogy a többség egyetért a megállapodással, de vannak közöttük olyanok, akik mindeddig fosztogatásból éltek, nem ismerik a földművelést, nem is tudnák, hogyan kell megművelni a földet. Ezek ugyanis megszokták, hogy a háborúskodás a kenyerük, mindig csak raboltak vagy zsoldban álltak, hol az indek királyánál, mert azt mondják róla, hogy nagyon gazdag, hol pedig Asztüagésznál.

Kürosz így válaszolt:

– És miért ne állhatnának most az én zsoldomba? Többet fizetek nekik, mint amit valaha is kaptak.

Egyetértettek Kürosszal, és kijelentették, hogy szép számmal lesznek majd jelentkezők.

így aztán ebben is megállapodtak. Kürosznak feltűnt azonban, hogy a khaldaioszok gyakran járnak az ind királyhoz, és arra is emlékezett, hogy az indek felkeresték a médeket, mert tájékozódni akartak viszonyaikról, és aztán elmentek az ellenséghez is megnézni, miként állnak ott a dolgok. Szerette volna, ha az ind király tudomást szerez tetteiről, ezért a következőket mondotta:

– Armenia királya, és ti, khaldaioszok! Mondjátok csak, ha elküldeném egyik emberemet az indhez, adnátok-e melléje kísérőt, aki utat mutatna, és segítene benne, hogy az ind királynál elérjem, amit akarok? Szeretnék ugyanis még pénzt szerezni, hogy bőven adhassak zsoldot, akinek jár, és megjutalmazhassam, megajándékozhassam az arra érdemes katonákat. Szeretném, ha minél több pénzem lenne; azt hiszem, szükségem lesz rá! A tiéteket meg akarom kímélni, hiszen már barátaimnak tekintelek benneteket, de ha az ind adna, azt szívesen venném. A követ, akit majd vezetnetek és segítenetek kell, Indiába érve a következőket fogja mondani: „Kürosz küldött engem hozzád, ind király! Üzeni, hogy újabb sereget vár otthonról, Perzsiából, ami igaz is, ezért pénzre lenne szüksége. Azt kéri, küldenél neki, amennyit csak tudsz, ő pedig, ha az isten győzelemhez segíti, igyekszik majd úgy intézni, hogy meg ne bánd a neki tett szívességet.”

Ennyit mondana az én követem. Ti pedig a ti küldötteitekkel üzenjetek olyasmit, amit jónak gondoltok. Ha sikerül pénzt szereznünk tőle, gazdagabbak lesznek anyagi erőforrásaink; ha nem, akkor legalább tudni fogjuk, hogy nem tartozunk neki hálával, nem kell vele törődnünk, és csakis a mi érdekeinket fogjuk szem előtt tartani.

Így beszélt Kürosz, és meg volt győződve róla, hogy az arméniai és khaldaiosz küldöttek pontosan úgy számolnak be majd róla az indnek, ahogy ő maga szeretné, hogy híre az emberek száján éljen.

Ezután, minthogy már mindenben megállapodtak, asztalt bontottak, és nyugovóra tértek.