7

Innen öt nap alatt, harminc paraszangát megtéve, a taokhoszok földjére vonultak. Élelmük elfogyott, a taokhoszok ugyanis megerősített helyeken laktak, és itt halmozták fel minden élelmüket. Később egy olyan helyre értek, ahol nem volt város, és nem voltak házak sem, de rengeteg férfi, nő és jószág sereglett össze. Kheiriszophosz azon nyomban támadást indított a hely ellen. Amikor az első osztag kifáradt, indult egy másik, majd ismét egy másik; nagy tömeggel nem lehetett körbefogni a helyet, mert folyó vette körül.

Amikor Xenophón megérkezett a könnyű- és nehéz-fegyverzetű hátvédekkel, Kheiriszophosz így szólt:

– Jókor jöttök, mert ezt a helyet be kell vennünk. Ha nem vesszük be, a hadseregnek nem lesz élelme.

Ekkor tanácskozni kezdtek. Xenophón megkérdezte, hogy mi akadályozza bevonulásukat. Kheiriszophosz így válaszolt:

– Mindössze egy bejárat van, az, amit látsz. Ha valaki arrafelé próbálkoznék, onnan felülről, ahol az a szikla meredezik, köveket zúdítanak rá. És akit eltalálnak, az így jár. Ezzel néhány emberre mutatott, akiknek combja és bordája össze volt zúzva.

– És ha kifogynak a kövekből – kérdezte Xenophón –, van-e még valami, ami megakadályozhatná, hogy bejussunk? Mert legfeljebb néhány ember látható ott szemben, azok közül is mindössze ketten-hárman vannak fegyverben. És mint te is láthatod, az az út, amelyet kőzáporban kellene megtennünk, nem hosszabb másfél plethronnál. Ebből körülbelül egy plethronnyi szakaszon sűrűn állnak a hatalmas fenyőfák, és ha ezek mögé húzódnánk, ugyan mi kárt tehetnének bennünk a lefelé eső vagy gördülő kövek? Azután egy plethronnyi szakasz következik, azon kellene keresztülfutnunk, utána pedig abbamarad a kőzápor.

– Csakhogy mihelyt megindulunk a fák felé, azonnal megered a kőzápor – mondta Kheiriszophosz.

– Hát éppen ennek kell bekövetkeznie – mondta Xenophón –, mert így hamarabb kifogynak a kövekből. De induljunk onnan, ahonnan már keveset kell futnunk, és ahonnan félre is tudunk húzódni, ha dobálnak bennünket.

Ezután elindultak: Kheiriszophosz, Xenophón és a parrhasziabeli Kallimakhosz alvezér, ezen a napon ugyanis ő volt a hátvédek parancsnoka. A többi alvezér biztonságban hátramaradt. A fák alatt lassan vonultak az emberek, mintegy hetvenen; nem csapatban, hanem egyenként, mindegyik a lehető legóvatosabban. A sztümphaloszi Agasziasz és a methüdrionbeli Arisztónümosz – ők is a hátvédek parancsnokai voltak – meg még mások, a fenyőkön kívül vonultak, mivel egy csapat embernél több nem maradhatott biztonságban a fák között.

Ekkor Kallimakhosz cselt eszelt ki: két-három lépésre előrefutott a fa alól, ahol állt, és amikor a kövek gördülni kezdtek, ügyesen visszaugrott. Valahányszor előreugrott, több mint tíz szekér követ vesztett az ellenség. Agasziasz látta, hogy mit csinál Kallimakhosz, és hogy az egész sereg őt figyeli, megijedt, hátha Kallimakhosz tör majd be elsőnek az erődbe, ezért nem hívta sem barátait, a mellette álló Arisztónümoszt és a Luszoiból való Eurülokhoszt, és nem hívott senki mást sem, hanem ő maga nekiiramodott, és megelőzött mindenkit.

Kallimakhosz, amikor látta a mellette elrohanó Agasziaszt, pajzsának karimájánál megragadta. Ebben a pillanatban a methüdrionbeli Arisztónümosz száguldott el mellettük, majd a Luszoiból való Eurülokhosz. Mert mind vágytak a dicsőségre, versengtek egymással, és így vetélkedve vették be az erődöt. És amikor benn voltak, már senki nem dobott követ.

Most aztán szörnyű látvány tárult a szemük elé. Az asszonyok a mélybe dobálták gyerekeiket, és utánuk vetették magukat. így tettek a férfiak is. Ekkor a sztümphaloszi Aineasz alvezér meglátta, hogy egy szépen öltözött férfi rohan, hogy levesse magát. Erre, hogy visszatartsa, megragadta. De az magával rántotta őt is, mindketten lezuhantak a szikláról, és szörnyethaltak.

Embert nagyon keveset ejtettek foglyul, de ökröt, szamarat és birkát annál többet.

Ezután hét nap alatt ötven paraszangát megtéve, a khalüpszok földjén vonultak keresztül. Ez volt a legbátrabb nép valamennyi közül, amelynek földjén keresztülvonultak, harcba is bocsátkoztak a görögökkel. Hasig érő, lenből font mellvértet viseltek, fémpáncél helyett pedig sűrűn sodrott köteleket. Lábpáncélt és sisakot is hordtak, övükön tőr függött, akkora, mint egy spártai tőr, ezzel ölték meg azokat, akiket le tudtak győzni. Ha sikerült levágniuk az ellenség fejét, magukkal vitték, az ellenség szeme láttára pedig énekeltek meg táncot lejtettek. Tizenöt rőf hosszú egy-hegyű lándzsát is viseltek. A khalüpszok eleinte községeikben maradtak, de mikor a görögök elvonultak mellettük, állandó csatározások közepette követték őket. Megerősített helyeken laktak, itt halmozták fel élelmüket is. így a görögök itt semmit sem szerezhettek, és a taokhoszoktól zsákmányolt állatokból táplálkoztak.

Ezután a négy plethron széles Arpaszosz folyóhoz érkeztek, majd négy nap alatt húsz paraszangát megtéve, a szküthinoszok sík földjén vonultak keresztül, és falvakhoz érkeztek; három napig tartózkodtak itt, és élelemmel látták el magukat.

Ezután húsz paraszangát tettek meg néhány nap alatt, és egy népes, jómódú és nagy városhoz érkeztek, amelynek Gümniasz volt a neve. Ĺ terület kormányzója vezetőt küldött a görögökhöz, hogy a velük ellenséges vidéken keresztülvezesse őket. Amikor az ember megérkezett, megígérte nekik, hogy olyan helyre vezeti őket, ahonnan öt napon belül megláthatják a tengert. Ha nem, fogadkozott, akkor megölhetik.

Amikor betörtek az ellenséges földre, a vezető felszólította a görögöket, hogy tűzzel-vassal pusztítsák a vidéket, amiből kiderült: csak ezért jött, és nem a görögök iránti jóindulatból. Az ötödik napon egy hegyhez érkeztek. A hegy neve Thékhész volt. Amikor az előhad fölért a hegyre, hatalmas ordításban törtek ki. Ezt hallva Xenophón és a hátvédek azt hitték, hogy szemből egy másik ellenséges had támadt rájuk. Mert hátulról is üldözték őket a lángba borított vidékekről, és a hátvédek lesből meg is öltek néhány embert, másokat meg élve ejtettek foglyul, és mintegy húsz szőrös, nyers marhabőrrel borított fonott pajzsot zsákmányoltak.

Mikor az ordítás erősödött, és közelebbről hallatszott – és az előretörő csapatok futva rohantak szüntelenül kiáltozó társaikhoz, s annál erősebben hangzott a kiáltás, minél többen voltak –, Xenophón úgy vélte, hogy valami nagyobb dolog történhetett. Lóra pattant, és Lükiosszal meg a lovassággal együtt segítségükre sietett. És ekkor meghallották, hogy a katonák ezt kiáltozzák: „Tenger, tenger!” – és hogy a kiáltás egyre terjed. Mindenki futni kezdett, még a hátvédek is, és hajtották az igásállatokat meg a lovakat is. És amikor mind fönn voltak a csúcson, a vezérek meg az alvezérek könnyezve összeölelkeztek. Most hirtelen, nem is tudni, kinek a fölszólítására, a katonák köveket kezdtek összehordani, és nagy halmot emeltek. Erre rengeteg nyers marhabőrt helyeztek, meg botokat és zsákmányolt pajzsokat. Maga a vezető pedig széthasította a pajzsokat, és ugyanerre szólította fel a többieket is. Ezután a görögök útjára eresztették a vezetőt, és ajándékokat adtak neki a közösből: lovat, ezüstserleget, perzsa ruházatot és tíz dareikoszt. Leginkább gyűrűket kért, és kapott is sokat a katonáktól. Megmutatta nekik a falut, ahol majd megszállhatnak, és az utat, amelyen a makrónokhoz jutnak, majd pedig, midőn beesteledett, távozott tőlük.