8

Innen továbbmentek a görögök, és három nap alatt tíz paraszangát tettek meg a makrónok vidékén keresztül. Első nap egy folyóhoz érkeztek, amely a makrónok földjét határolta el a szküthinoszokétól. Jobbra előttük rettenetesen fárasztónak látszott a terep, balra pedig még egy folyó volt – ebbe ömlött a határfolyó, amelyen át kellett kelniük. Az utóbbit vékony törzsű, de sűrű lombú fák szegélyezték. Ezeket a görögök ideérkezésük után kivágták, mivel a lehető leggyorsabban kívántak távozni a vidékről.

A fonott pajzsot, lándzsát és szőrös khitónt viselő makrónok éppen az átkelőhellyel szemben sorakoztak fel. Egymást buzdítgatták, és köveket dobáltak a folyóba, de nem találtak célba, és kárt sem tettek semmiben. Ekkor az egyik könnyűfegyverzetű katona, aki azt állította magáról, hogy Athénban volt rabszolga, odalépett Xenophónhoz, és kijelentette, hogy ismeri ezeknek az embereknek a nyelvét.

– Azt hiszem – tette hozzá –, hogy ez az én hazám, és ha nincs akadálya, szeretnék velük beszélni.

– Semmi akadálya – mondta Xenophón –, beszélj velük, és mindenekelőtt azt tudd meg, hogy kik ők.

Azok pedig ezt válaszolták a kérdésre:

– Makrónok vagyunk.

– Akkor kérdezd meg – mondta Xenophón –, miért sorakoztak fel velünk szemben, és miért akarnak ellenségeink lenni.

Azok így feleltek:

– Mert hogy ti is betörtetek országunkba.

A vezérek megparancsolták a katonának, hogy mondja meg:

– Nem akarunk mi nektek semmi rosszat, a király ellen viseltünk hadat, most Görögországba megyünk vissza, és a tengerhez szeretnénk eljutni.

A makrónok megkérdezték, hajlandók-e ennek hűségzálogát is adni. A görögök azt válaszolták, hogy adni is, kapni is szeretnének zálogot. A makrónok ekkor egy barbár lándzsát adtak a görögöknek, a görögök pedig egy görög lándzsát a makrónoknak. Azt mondták, ezek lesznek hűségük zálogai, és tanúul hívták az isteneket is.

A hűségeskü után a makrónok nyomban a görögök közé keveredtek, velük együtt vágták a fákat, és csinálták az utat, mintha ők maguk akarnának átkelni, és piacot is nyitottak nekik, már amilyet tudtak, és három napig vezették a görögöket, majd letették őket a kolkhoszok határán.

Itt egy óriási, de azért járható hegy emelkedett, ezen sorakoztak fel a kolkhoszok. A görögök először csatasorba álltak velük szemben, hogy így vonulnak majd a hegy felé, de azután az összegyűlt vezérek elhatározták, hogy tanácsot tartanak, miképpen küzdhetnének meg velük legjobban. Xenophón azt mondta, hogy ő tanácsosnak tartaná, ha a csatasort feloszlatnák, és alakítsanak inkább hadoszlopokat.

– Mert – mondta – a csatasor egykettőre szétszakad, hiszen erre járhatatlannak, arra meg járhatónak találjuk majd a hegyet. Az pedig nyomban nyugtalanságot okozna, ha a csatasorba állított katonák látnák, hogy a csatasor szétszakad. Ha keskeny vonalban nyomulunk előre, az ellenség oldalba kap bennünket, és fölösleges csapatait arra használja, amire akarja, ha pedig széles vonalban megyünk, egyáltalán nem volna meglepő, ha a sűrűn becsapódó sok lövedék és a benyomuló embertömeg áttörné az arcvonalat. Javasolom, állítsuk a csapatokat oszlopokba, és az oszlopokat tartsuk oly távol egymástól, hogy a legszélén levő csapatok túlhaladjanak az ellenség két szárnyán. így a legszélén levő csapataink körbefogják az ellenséges arcvonalat, és legjobbjaink a hadoszlopok élén elsőkként rontanak majd az ellenségre, és mindegyik csapat arra megy, amerre legjárhatóbb az út. Az ellenségnek a hézagokba sem lesz egyszerű behatolnia, ha csapataink innen is, onnan is közrefogják, és áttörnie sem lesz könnyű az oszlopokban haladó csapatokat. Ha az egyik csapatot szorongatják, a mellette levő a segítségére siet. És ha a csapatok közül akár egy is fenn van már a csúcson, egyetlen ellenséges harcos sem tudja tovább tartani magát.

Tetszett a javaslat, és oszlopokba állították a csapatokat. Xenophón pedig a jobbszárnyról átment a balra, és így szólt a katonákhoz:

– Társaim, már csak azok, akiket ott láttok, akadályozzák, hogy elérkezzünk oda, ahová régóta igyekszünk. Ha tudjuk, akár nyersen is fel kell falnunk őket.

Mindenki elfoglalta kijelölt helyét, és a csapatokat oszlopokba állították. Mintegy nyolcvan nehézfegyverzetű csapatot számoltak össze; egy-egy csapat csaknem száz emberből állt. A könnyűfegyverzetűekből és az íjászokból három osztagot képeztek, az egyiket a balszárnyon túlra, a másikat a jobbszárnyon túlra helyezték, a harmadikat pedig középre; közel hatszáz emberből állt mindegyik.

Ezután a vezérek fohászkodásra buzdították a katonákat. Az imádság után harci dalra gyújtottak, majd megindultak. Kheiriszophosz, Xenophón és a velük levő könnyűfegyverzetűek az ellenséges arcvonalon túl meneteltek. Mikor az ellenség katonái megpillantották őket, egyik csoportjuk a jobbszárny, a másik meg a balszárny felé kezdett rohanni, ennek következtében hadrendjük kettészakadt, és csatasoruk közepén nagy, üres tér keletkezett. Az arkadiai könnyűfegyverzetű katonák, akiket az akharnaniai Aiszkhinész vezetett, azt hitték, hogy az ellenség menekül, és ordítva rájuk vetették magukat. Ők értek fel elsőnek a csúcsra. Nyomon követte őket az arkadiai nehézfegyverzetű katonaság, az orkhomenoszi Kleanór vezérlete alatt. Az ellenség, amikor a görögök nekiiramodtak, nem állta a rohamot, hanem ki erre, ki arra menekült. A görögök, miután felmásztak a hegyre, letelepedtek az élelemben bővelkedő sok faluban.

Egyébként nem volt ott semmi, amit megcsodálhattak volna, csak rengeteg méhkaptár, és azok a katonák, akik a lépes mézből ettek, mind megzavarodtak, hánytak, és hasmenésük volt, és nem tudtak megállni a lábukon. Aki keveset evett belőle, olyan volt, mintha rettenetesen berúgott volna, aki pedig sokat, az őrültnek tűnt, és nem kevesen el is pusztultak. Legtöbbjük úgy feküdt ott, mintha csatát vesztettek volna, és szörnyű kedvetlenség lett rajtuk úrrá. Másnap nem halt meg senki, és szinte egyazon órában tértek mind eszméletre, a harmadik és negyedik napon pedig felkeltek, mintha mérgezésből gyógyultak volna ki.

Innen továbbmentek. Két nap alatt hét paraszangát megtéve, elérkeztek a tengerhez, Trapezuszhoz, egy görögök lakta városhoz a Fekete-tenger partján, Szinopé gyarmatvárosához, a kolkhoszok földjén. Mintegy harminc napig maradtak itt a kolkhoszok falvaiban, és innen ki-kitörve fosztogatták Kolkhiszt. A trapezusziak piacot nyitottak a táborban, meg is vendégelték a görögöket, és szarvasmarhát, lisztet meg bort adtak nekik vendégajándékba. Kieszközölték, hogy a görögök egyezséget kössenek a szomszédos – többnyire a síkságon lakó – kolkhoszokkal, és tőlük is kaptak teheneket vendégajándékba.

Ezután hozzáláttak az áldozat bemutatásához, ahogy annak idején megfogadták. Marhájuk volt elegendő, hogy áldozatot mutassanak be Zeusznak, amiért megmentette, Héraklésznak, amiért idáig vezette őket, és a többi istennek is, ahogy megfogadták. Még versenyt is rendeztek a hegyen, ahol táboroztak. A spártai Drakontioszt – aki még gyerekkorában elmenekült otthonról, mert tőrével véletlenül agyonszúrt egy fiút – megbízták, hogy gondoskodjon versenypályáról, és felügyeljen a versenyre. Az áldozat bemutatása után átadták Drakontiosznak a lenyúzott bőröket, és felszólították, hogy vezesse őket a versenypályául kijelölt helyre. De ő arra a helyre mutatott, ahol éppen álltak, és azt mondta:

– Ez a domb lesz a legalkalmasabb a futásra, bárhová van is kedve futni valakinek.

– De miképp lehet majd egy ilyen durva és bozótos talajon birkózni? – kérdezték tőle.

Ő meg így felelt:

– Annál inkább bánja majd, aki elesik.

A legtöbb fogoly fiú egy sztadion távon versenyzett, több mint hatvan krétai pedig hosszú távon futott. Mások meg birkózásban, ökölvívásban és öttusában léptek föl.

Szép látvány volt. Sokan léptek a küzdőtérre, és mivel a nők is nézték őket, nagy volt a versengés.

Lóversenyt is rendeztek. A lovasoknak le kellett száguldaniuk egész a tengerig, majd ott megfordulva újra föl az oltárig. Amikor lefelé vágtattak, sokan legurultak, hegynek föl pedig alig vonszolták magukat a lovak a szörnyű meredeken. Volt nagy lárma, nevetés és biztató kiáltozás.