1.

Míg ezek imigyen cselekedtek és beszéltek, Kürosz megparancsolta, hogy Küaxarész részét bizalmasai vegyék át és őrizzék meg.

– Szívesen fogadom azt is, amit nekem adtatok – mondta –, és akinek szüksége van rá, bármikor élhet vele.

Megszólalt ekkor egy zeneszerető méd:

– Tegnap este élvezettel hallgattam a dalnoknőket, akiket a zsákmányból kaptál. Ha egyiküket nekem adnád, azt hiszem, szívesebben katonáskodnék, mint maradnék otthon.

Kürosz így felelt:

– Neked adom, sőt úgy vélem: én több köszönettel tartozom neked kérésedért, mint te nekem azért, hogy megkapod őt; mert annyira a kedvedben akarok járni.

A méd tehát megkapta, amit kért.

Kürosz pedig hívatta a méd Araszpaszt, gyermekkori barátját, akinek még levetett méd ruháját is odaadta, amikor Asztüagésztól hazament Perzsiába. Őt bízta meg azzal, hogy őrizze meg számára az asszonyt és a sátrat. Ez az asszony a szuszai Abradatasz hitvese volt. Amikor az asszír tábort elfoglalta, a férj történetesen Baktria királyánál volt követségben. Az asszír uralkodó küldte oda, hogy szövetséget kössön vendégbarátjával, a baktriai királlyal. Abradatasz feleségét kellett Araszpasznak addig őriznie, amíg Kürosz át nem veszi.

– Láttad már, Kürosz, az asszonyt, akit őriznem kell? – kérdezte Araszpasz a parancs hallatára.

– Nem én! – felelte Kürosz. 150

– De én láttam – mondta az –, amikor kiválasztottam számodra. Sátrába belépve, először nem ismertük fel. A földön ült, körülötte szolgálólányai, ruházata, mint a rabnőké. Szerettük volna megtudni, melyik az úrnő, ezért sorban végignéztük őket, s ekkor azonnal kiviláglott, mekkora a különbség közte és a többiek között, bár fejét beburkolta, és szemét lesütötte. Amikor szóltunk, hogy álljon fel, vele együtt mindnyájan felálltak. Jóllehet közönséges öltözékben állt ott, mégis kitűnt magas termetével, szépségével és nemes magatartásával. Könnyeit sem rejthette el, amelyek ruháján leperegtek egészen a lábáig. Ekkor megszólalt köztünk a legidősebb: „Bátorság, asszony! Hallottuk, hogy férjed is szép és derék ember, de tudd meg, hogy az a férfiú, akinek mi szánunk, cseppet sem alábbvaló nála, sem külső, sem okosság, sem pedig hatalom tekintetében; mi legalábbis azt hisszük, hogy ha valaki, hát az a Kürosz, akinek kiválasztottunk, valóban méltó a csodálatra.” Ezt hallván megszaggatta ruháit, felzokogott, és vele sírtak a rabnők. Ekkor kivillant előttünk arca, sőt nyaka és karja is. Mondhatom neked, Kürosz, hogy az én véleményem szerint – de így látták a többiek is – soha nem született még halandó szülőktől, és nem élt ilyen asszony egész Ázsiában. Okvetlenül nézd meg.

– Ha valóban olyan, amilyennek mondod – felelte Kürosz –, akkor még kevésbé nézem meg.

– Miért? – kérdezte az ifjú.

– Mert attól tartok, hogy ha most, amikor nincs valami sok időm, rábeszélésednek engedve bemegyek hozzá, ő maga még könnyebben rábír majd arra, hogy újra elmenjek hozzá, és akkor könnyen megtörténhet, hogy csak ott ülnék és nézném, kötelességeimet meg elmulasztanám.

Az ifjú felkacagott, és így szólt:

– Azt hiszed, Kürosz, az emberi szépség képes akarata ellenére arra kényszeríteni bennünket, hogy érdekeink ellen cselekedjünk? Ha természetétől fogva ilyen volna, akkor persze mindenkit kivétel nélkül kényszerítene. Nézd a tüzet: kivétel nélkül eléget mindent, mert ilyen a természete. De a szép dolgok közül az egyiket szereti az ember, a másikat nem; és van, aki ezt szereti, és van, aki azt. Mert ez szabad elhatározás dolga, és mindenki azt szereti, amit akar. A fivér például nem szerelmes a nővérébe, de másvalaki igen, az apa sem szerelmes leányába, de más igen. Rettegés és törvény gátat vetnek a szerelemnek. Ám ha törvénybe iktatnák, hogy nem szabad éhezni, de enni sem, hogy nem szabad szomjazni, de inni sem, sem télen fázni és nyáron izzadni – az embereket akkor sem lehetne e tekintetben engedelmességre bírni, mert természettől fogva mindezeknek alá vannak vetve. A szerelem ezzel szemben szabad elhatározás dolga, mindenki azt szereti, aki ízlése szerint való, akárcsak a ruhában és a lábbeliben.

– De ha a szerelem valóban az elhatározástól függ – kérdezte Kürosz –, akkor miért nem lehet azt is egyszerűen elhatározni, hogy abbahagyjuk? Láttam én már olyan embereket, akik zokogtak szerelmi bánatukban, és rabszolgái voltak a szeretett lénynek, pedig azelőtt nagyon rossznak tartották a szolgaságot. Feláldoztak sok olyan dolgot, amit jobb lett volna megtartaniuk, és imádkoztak, hogy szabadulnának már meg szerelmük tárgyától, akárcsak valami betegségtől, mégsem tudtak szabadulni, mert vasnál erősebb kényszer tartotta őket lebilincselve. Legalábbis sokszor vakon szolgálják a szeretett lényt, és menekülni sem próbálnak ennyi szenvedés elől, inkább arra vigyáznak, hogy szerelmük el ne szökjön.

Az ifjú így felelt:

– Előfordul bizony ilyesmi, mert vannak ilyen nyomorultak. Gondolom, szerencsétlenségükben ezért is áhítoztak szüntelenül a halál után; de annak ellenére, hogy ezer módon megválhatnának az élettől, mégsem válnak meg tőle. Ezek kísérleteznek lopással is, és nem tartják tiszteletben mások tulajdonát; amikor aztán rabolnak vagy lopnak, ugye, te vagy az első, aki, lévén, hogy a lopás nem szükségszerű, vádat emelsz a tolvaj és rabló ellen, nem bocsátasz meg neki, hanem megbünteted. így a szépség sem kényszeríti rá az embereket, hogy szeressék a tilos dolgokat, és hogy vágyódjanak utánuk; csak a hitvány emberkék nem tudnak vágyaiknak ellenállni, de a szerelemre hárítják a felelősséget. A derék és kiváló ember is kívánja a pénzt, a jó lovat és a szép asszonyokat, de egyszersmind távol is tudja tartani magát tőlük, ezért sohasem él velük helytelenül. Én is láttam a szuszai asszonyt, nagyon szépnek is találtam, mégis itt vagyok nálad, lovon ülök, és végzem kötelességemet.

– Isten tudja – felelte Kürosz –, talán nem töltöttél nála annyi időt, hogy hatalmába keríthessen a szerelem. Néha a tűz sem égeti meg azonnal azt, aki hozzáér, és a fa sem lobban lángra rögtön, de azért én nem nyúlnék tűzhöz önszántamból, és az emberi szépséget sem nézném hosszan. Neked sem tanácsolom, Araszpasz, hogy sokáig szemléld a szépséget, mert a tűz csak azt perzseli meg, aki hozzáér, de a szépség már messziről észrevétlenül lángra lobbant, és meggyújtja a szerelem tüzét.

– Légy nyugodt, Küroszom – mondta az ifjú –, ha soha le nem veszem róla a tekintetem, akkor sem gyengülök el annyira, hogy olyasmit tegyek, amit nem kellene.

– Jól van akkor – felelte Kürosz –, őrizd hát, és gondoskodj róla, ahogy parancsoltam, egyszer talán még sok hasznát vesszük ennek az asszonynak.

Ezek után elváltak egymástól. Az ifjú pedig, aki nemcsak az asszony szépségét látta, hanem megérezte erkölcsi nagyságát is, szolgálta őt, azt hívén, hogy ezzel kedvében jár, és valóban észrevette, hogy ő sem hálátlan: a szolgák, úrnőjük parancsára, ellátták mindennel, ha pedig beteg volt, gondoskodott róla, hogy semmiben ne szenvedjen hiányt. Csoda-e, ha a fiatalember mindezek után szerelemre lobban az asszony iránt?

Így alakult hát Araszpasz sorsa. Kürosz közben szerette volna, ha a médek és többi szövetségesei önszántukból maradnak mellette, ezért összehívatta a parancsnokokat. Amikor együtt voltak, így beszélt hozzájuk:

– Méd férfiak és ti, többiek! Tudom biztosan, hogy nem pénz vágyból jöttetek velem, és azt sem gondoltátok, hogy ezzel Küaxarésznak tesztek szolgálatot; nekem kívántatok szívességet tenni, és azért akartátok megosztani velem az éjszakai menetelést és a veszélyt, mert tiszteltetek. Igazságtalanság volna, ha mindezért nem volnék nektek hálás, de hálámat leróni, úgy vélem, még nincs megfelelő hatalmam. Ezt nem is szégyellem kimondani. De egyre csak azt hajtogatni: „ha mellettem maradtok, meghálálom”, tudjátok meg, szégyelleném. Hiszen jól tudom, úgy tűnnék, mintha csak azért mondanám, hogy szívesebben maradjatok velem. Ehelyett így szólok: Ha most Küaxarész parancsának engedve elmentek, akkor is úgy próbálok majd veletek szemben eljárni, ha a szerencse rám mosolyog, hogy ti is dicsérhessetek engem. Én magam ugyanis nem megyek el; megtartom, amit a hürkániaiaknak esküvel ígértem, és amire kezemet adtam: soha nem árulom el őket, és gondom lesz arra is, hogy Gobrüasz, aki csak az imént ajánlotta fel nekünk erődítményét, földterületét és haderejét, meg ne bánja a hozzám tett utat. És ami a fő: az istenek olyan nyilvánvalóan elhalmoznak minket szerencsével, hogy szinte félnék, nem vétkezem-e ellenük, és szégyelleném, ha ezt a szerencsét cserbenhagynám, és meggondolatlanul távoznék. Én tehát így fogok cselekedni. Ti cselekedjetek csak legjobb belátástok szerint, aztán mondjátok meg, mit határoztatok.

Így beszélt Kürosz. Először az szólalt meg, aki egykor Kürosz rokonának vallotta magát.

– Ami engem illet, királyom… mert úgy tűnik nekem, királynak teremtett téged a természet, mint ahogy uralkodónak születik a méhek királynője is a kasban, hiszen maguktól engedelmeskednek neki, egyik sem tágít mellőle, ha meg távozik, egyik sem marad el mögötte, annyira kívánják, hogy uralkodjon felettük. Azt hiszem, teirántad is hasonlóképpen éreznek az emberek. Hiszen amikor hazatértél Perzsiába, egyetlen méd sem tágított mellőled, sem fiatal, sem öreg, és addig kísértünk mindnyájan, míg Asztüagész vissza nem parancsolt minket. Aztán amikor Perzsiából siettél segítségünkre, megint csak azt láttuk, hogy legtöbb barátod készségesen veled tartott. Amikor pedig ide kívántál hadjáratot vezetni, önként követtek a médek. Most már valahogy úgy vagyunk, hogy veled még ellenséges földön sem félünk, de nélküled rettegés a hazatérés is. Hogy a többiek mit tesznek, azt mondják meg ők, de én és embereim, Kürosz, melletted maradunk; nem félünk látásodtól, és nem menekülünk jótéteményeid elől.

Utána Tigranész szólalt meg:

– Ne csodálkozz, Kürosz, ha én hallgatok. Nem a szavak embere vagyok, hanem a tetteké. Végrehajtom, amit parancsolsz.

A hürkániai király kijelentette:

– Ha most elmennétek, médek, azt mondanám, hogy ez valamelyik isten ármánykodása, aki nem akarja, hogy nagyon nagy boldogságban legyen részetek. Mert értelmes ember ugyan hátat fordítana-e a menekülő ellenségnek, elutasítaná-e az átnyújtott fegyvereket, és tiltakozna-e, ha valaki önmagát és kincsét felajánlja? Különösen ilyen vezér mellett, aki, esküdni merek az összes istenekre, jobban örül, ha jót tehet velünk, mint ha saját vagyonát növelheti.

Erre aztán kórusban kiabáltak a médek:

– Te hoztál ide minket, Kürosz, veled együtt akarunk visszatérni majd, ha úgy látod, hogy elérkezett az ideje.

Hallva ezt, Kürosz így fohászkodott:

– Magasságos isten, kérlek, add meg nekem, hogy megbecsülésüket méltóképpen meghálálhassam.

Ezek után megparancsolta a médeknek, hogy állítsanak őrséget, aztán gondoskodjanak magukról; a perzsák osszák el maguk között a sátrakat, a lovasoknak adják a lovasokhoz, a gyalogosoknak pedig a gyalogosokhoz illőket. Úgy intézzék a dolgokat, hogy a sátorfelügyelők készítsenek el mindent, majd megfelelően ellátva a lovakat is vigyék oda az egyes perzsa századokhoz, úgyhogy a perzsáknak csak a hadi felkészülésre legyen gondjuk. Ezzel telt a nap.