5.

Kürosz hazatérve még egy évet töltött a gyermekek csoportjában. Társai eleinte kicsúfolták, hogy biztosan nagy ínyenc lett a médek között, de amikor látták, hogy ugyanolyan étvággyal eszik, iszik, mint ők, sőt az ünnepi lakomákon nemhogy kevesellné a porcióját, hanem el is ajándékozza egy részét, amellett minden téren kimagaslik közülük, újra a régi tisztelettel vették körül. Mikor a gyerekek közül kinőtt, az ifjak csoportjába került. Itt is ő mutatkozott a legjobbnak, mert lelkesedéssel és kitartással végezte feladatait, tisztelte az öregeket, és engedelmeskedett feljebbvalóinak.

Telt-múlt az idő. Médiában meghalt Asztüagész, és fia, Küaxarész, Kürosz anyai nagybátyja lett a médek királya.

Az asszír király, aki már leigázta a szíreket, ezt a hatalmas népet, alattvalójának mondhatta az arabok királyát, uralma alá hajtotta a hürkániaiakat, sőt Baktriát is szorongatta, arra gondolt: ha sikerülne meggyengítenie a médek hatalmát, könnyen leigázná a többi környező népet, minthogy a szomszédos törzsek közül a médet tartották a legerősebbnek. Ezért követeket küldött mindazon népekhez, amelyek hatalma alá tartoztak, Kroiszoszhoz, a lüdek királyához, Kappadokiába, kis és nagy Phrügia lakóihoz, továbbá a paphlagónokhoz, az indekhez, a károkhoz és a kilikiaiakhoz azzal, hogy feketítsék be a médeket és a perzsákat, mondják el, hogy két nagy, erős néppel állnak szemben, akiket még szövetségi szálak és rokoni kapcsolatok is egymáshoz fűznek, tehát ha idejekorán meg nem gyengítik hatalmukat, félő, hogy sorra megtámadják a népeket. A népek hallgattak rá, és szövetséget kötöttek vele. Némelyiket már az üzenet is meggyőzte, másokra a pénz és az ajándék hatott. Mert temérdek kincse volt.

Küaxarész, Asztüagész fia, értesülvén az asszír király alattomos szándékáról és az ellene szövetkezett népek készülődéséről, azonnal megtette a szükséges ellenintézkedéseket. Egyebek között követeket küldött Perzsiába a nép elöljáróihoz és sógorához, Kambüszész perzsa királyhoz.

De követeket küldött Küroszhoz is: ha a perzsa nép katonákat bocsát a médek rendelkezésére, legyen rajta, hogy ő vezesse majd a csapatokat. Kürosz, miután letöltötte a maga tíz évét a fiatalok között, ekkor már a felnőtt férfiak csoportjába tartozott. És minthogy Kürosz vállalta a vezetést, az öregek tanácsa őt állította a Médiába induló sereg élére, és felhatalmazták, hogy válasszon magának kétszáz előkelő perzsa férfit, és a kétszáz kiválasztottnak is engedélyt adtak, hogy négy-négy ugyancsak előkelő férfiút vegyenek maguk mellé. Ezzel a sereg létszáma ezerre emelkedett. Végül az ezer előkelő katonának megparancsolták, hogy mindenki válasszon magának a perzsa köznép soraiból tíz könnyűfegyverzetű katonát, tíz parittyást és tíz íjászt. így aztán tízezer könnyűfegyverzetű katonát, tízezer parittyást és tízezer íjászt számlált a sereg, nem is szólva az eredeti ezerről. Ekkora sereget bíztak Küroszra.

Megválasztása után mindenekelőtt vallási kötelezettségeinek tett eleget, s csak akkor látott hozzá a kétszáz férfi kiválogatásához, amikor az áldozat biztató előjeleket mutatott. Később a kétszáz is kiválasztotta a további nyolcszázat. Kürosz ekkor összehívta a sereget, és elmondta előttük első beszédét:

– Kedves barátaim, ti volnátok tehát azok, akiket kiválasztottam. Nem most ismertelek meg benneteket; kiskorotok óta látom, milyen buzgón fáradoztok azon, amit az állam helyesnek tart, és mindig tartózkodtatok a szégyenletes tettektől. Most pedig szeretném elmondani nektek, miért vállaltam oly szívesen ezt a tisztséget, és miért hívtalak benneteket ide. Azt gondolom, őseink semmiben sem maradtak el mögöttünk, ők is szüntelenül azon fáradoztak, hogy kiváló tetteket vigyenek véghez, csak azt nem tudom, hogy akár a perzsák összességének, akár személy szerint maguknak mi jó származott kiválóságukból. De meg vagyok győződve róla, hogy senki sem törekedne valamely erény elérésére, ha nem számítana rá, hogy kiválósága következtében jobban jár majd, mint a nem kiválóak. Mert nem azért mondanak le az emberek a pillanatnyi gyönyörről, mintha soha többé nem akarnának boldogok lenni, hanem azért, hogy önmegtartóztatásuk később sokszoros örömök forrása legyen. Azok például, akik csodálatos szónoki készségre igyekeznek szert tenni, nem azért gyakorolnak annyit, hogy szüntelenül szép beszédeket tartsanak, hanem abban reménykednek, hogy ékesszólásuk hatására hallgatóik temérdek nagyszerű tettet hajtanak majd végre. Mások nem azért fejlesztik harci készségüket, mintha egész életükben háborúskodni akarnának, hanem mert úgy vélik, hogy a kiváló katonák temérdek kincset, sok boldogságot és nagy megbecsülést szerezhetnek maguknak és népüknek. Van azonban olyan is, aki csak fárad, egyre fárad, s aztán hagyja, hogy rátörjön a tehetetlen öregkor, mielőtt még fáradozásai gyümölcsét élvezhette volna. Az ilyent én olyasvalakihez hasonlítanám, aki mindig arra törekedett ugyan, hogy kiváló földművelő legyen, jól vetett és jól ültetett, de amikor aratásra került a sor, nem gyűjtötte össze a termést, hanem hagyta, hogy a földre hulljon. Ugyanúgy joggal tartanok eszelősnek azt is, aki fáradságos munkával kiváló, verhetetlen harcossá lesz, csak éppen küzdelembe nem bocsátkozik soha. Barátaim, ne legyünk ilyen bolondok. Tudatában vagyunk, hogy kora gyermekségünktől tanultuk a szép és kiváló tettek művészetét, ezért bátran rohanhatunk az ellenségre, biztosan tudom, hogy gyakorlatlan seregével úgysem állja ellenünk a harcot. Mert nem az a jó katona, aki ügyesen lő íjjal, vet dárdát, és lovagol, de a megpróbáltatásokat nem bírja. Az ilyen harcos képzettsége hiányos, legalábbis a fáradalmak elviselésében. Az sem jó katona, aki nem tud alvás nélkül meglenni, amikor virrasztani kell: az ilyen a virrasztásban képzetlen. De még az sem jó katona, aki jártas ugyan mindezekben, de fogalma sincs róla, hogyan kell bánni a szövetségessel és az ellenséggel, ez nyilvánvalóan ezeknek a lényeges katonai ismereteknek van híjával. Ti viszont éjszaka ugyanolyan jól harcoltok, mint mások napvilágnál, számotokra a megpróbáltatások a boldog élet felé vezető utat jelzik, az éhséget úgy élvezitek, mint más a csemegét, és az oroszlánok sem tűrik nálatok könnyebben a szomjúságot. De a katona legszebb és legértékesebb erényét a lelketekben őrzitek: a dicséretnek ti örültök a legjobban a világon. A dicséret szerelmesei pedig – és ez nem is lehet másként – boldogan vállalnak minden szenvedést, minden veszélyt, csak azért, hogy vágyuk teljesüljön. Önmagamat csapnám be azonban, ha mindezt csak mondanám, és nem gondolnám komolyan, mert engem érne a vád, ha valamiben kudarcot vallanátok. De én bízom tapasztalataimban, irántam való hajlandóságotokban, az ellenség oktalanságában, és tudom, nem csalatkozom reményeimben. Induljunk tehát bízvást. Már csak azért is, mert a látszatát is elkerültük annak, hogy jogtalanul vágyakozunk idegen javakra. Hiszen az ellenség nyújtotta ki kezét először idegen javak után, s barátaink minket hívtak segítségül. Nincs, ami jogosabb az önvédelemnél, és nincs szebb, mint ha barátainkon segítünk! És bizonyára növeli bátorságotokat az is, hogy az előkészületek közepette nem feledkeztem meg az istenekről sem. Együtt éltek velem, sokszor tapasztalhattátok, hogy nemcsak a nagy vállalkozások, hanem a kisebbek előtt is első utam mindig az istenekhez vezet.

– Mit is mondjak még? – így fejezte be Kürosz a beszédét. – Válasszátok ki, és vegyétek magatok mellé a katonákat, intézzétek el teendőiteket, aztán induljunk Médiába. Én foglak vezetni benneteket, de előbb atyámhoz megyek, szeretnék minden lényegest megtudni az ellenségről, és kellőképpen felkészülni, hogy aztán isten segítségével győzzünk a háborúban.

A katonák úgy tettek, ahogy Kürosz mondta.