6

Ez a nap tehát így végződött. Másnap a vezérek összegyűjtötték a katonákat, és elhatározták, hogy tanácsot tartanak a további úttal kapcsolatban, és erre a szinópéiakat is meghívják. Mert ha gyalog kell továbbmenniök, valószínűleg jó hasznát veszik a szinópéiaknak, akik jól ismerik paphlagoniát; ha pedig tengeren folytatják útjukat, akkor is szükség lesz rájuk – gondolták magukban –, csak ők tudnak ugyanis elegendő számú hajót biztosítani a sereg számára.

Meghívták tehát a követeket a tanácskozásra, mondván: illő, hogy a görögök azzal kezdjék a barátságos fogadtatást, hogy jóindulatukba fogadják a többi görögöt, és a legjobb tanácsokat adják nekik. Erre felállt Hekatónümosz, és először is bocsánatot kért azért, amit mondott, hogy majd a paphlagónokkal lépnek szövetségre; nem úgy értette ő ezt, hogy a görögök ellen akarnak harcolni, hanem úgy, hogy jó barátságban maradnak ugyan a barbárokkal, mégis inkább a görögöket választják. Mikor pedig felkérték, hogy adjon tanácsot, fohászkodva így szólt:

– Ha azt tanácsolom, amit a legjobbnak érzek, érjen sok szerencse, ha nem, akkor történjen az ellenkezője. Mert azt hiszem, úgynevezett „szent tanácsról” van itt most szó. Hiszen ha jó tanácsot adok, sokan magasztalnak érte, ha meg rosszat, sokan átkozni fogtok. Tudom, hogy sokkal több bajunk lesz, ha tengeren utaztok, hisz akkor nekünk kell a hajókat adnunk, ha viszont szárazon mentek, nektek kell majd harcolnotok. Mindazonáltal el kell mondanom, mit gondolok, mert jól ismerem a paphlagónok országát és hatalmát. Földjükön vannak gyönyörű síkságok és irdatlan magas hegyek is. És mindenekelőtt pontosan ismerem a helyet, ahol az országba behatolhattok. Mert az nem máshol van, mint ott, ahol az út két oldalán azok a magas csúcsok meredeznek. Ha azokat elfoglalják, akár néhány ember is hatalmában tudja tartani őket, és ha valaki már a hatalmába kerítette, nincs az az embertömeg, amely ott keresztül tudna menni rajtuk. Meg is mutatnám, ha valakit velem küldtök. És azt is tudom, hogy vannak síkságaik is és olyan lovasságuk, amelyet a barbárok többre becsülnek a király egész lovasságánál. Éppen most történt, hogy nem jelentek meg a király felszólítására; nagyobb vállalkozásra készülnek. De mondjuk, hogy sikerül az ellenséget megelőzve lopva elfoglalnotok a csúcsokat, mondjuk, hogy megveritek a síkon lovasságukat és több mint százhúszezer gyalogosukat: akkor meg folyókhoz érkeztek. Az első a három plethron széles Thermódón. Ezen, azt hiszem, bajos átjutni, különösen, ha előttetek a sok ellenség, és hátulról is sokan fenyegetnek benneteket. A második az írisz, szintén három plethron széles. A harmadik a Halüsz, nem keskenyebb két sztadionnál; ezen csónakok nélkül át nem kelhettek, és ki fog nektek csónakot adni? Ugyanúgy a Parthenoszon sem lehet átkelni, amelyhez akkor érkeznétek, ha a Halüsz folyón már átjutottatok. Én a magam részéről nem nehéznek, hanem egyenesen lehetetlennek tartom a szárazföldi utat. Ha hajóval mentek innen Szinópéba, Szinópéból Hérakleiába juttok, Hérakleiától meg már sem gyalog, sem tengeren semmi nem akadályozza utatokat. Hérakleiában ugyanis rengeteg hajó van.

Ezt hallva egyesek azt gyanították, hogy mindezt a Korülasz iránt érzett barátság mondatta vele – vendégbarátja volt ugyanis –, mások meg, hogy még ajándékokra is számít tőlük ezért a tanácsért. Ismét mások arra gyanakodtak, hogy azért beszél így, mert attól tart, hogy a gyalogos hadak valami bajt okoznak majd Szinópé vidékén. A görögök pedig a tengeri útra szavaztak. Xenophón ezután így szólt:

– Szinópé lakói, embereink azt az utat választották, amelyet ti tanácsoltok. De a helyzet a következő: ha lesz annyi hajó, hogy egyikünknek sem kell itt maradnia, el fogunk hajózni. De ha embereink egy részének itt kell maradnia, és csak a másik rész indulhat útnak, nem szállunk hajóra. Mert tudjuk, hogy csak addig boldogulunk, és csak addig tudjuk a mindennapi élelmet megszerezni, amíg erőnk teljében vagyunk, ha pedig gyengébbeknek bizonyulunk az ellenségnél, világos, hogy rabszolgasorsra jutunk.

Ezt hallva a szinópéiak felszólították őket, hogy küldjenek követeket. És elküldték az arkadiai Kallimakhoszt, az athéni Arisztont és az akháj Szamolaszt. Azok el is mentek.

Eközben Xenophón elnézte a sok görög nehéz– és könnyűfegyverzetű katonát, íjászokat, parittyásokat meg lovasokat, akiket oly ügyessé tett már a gyakorlat, és akik itt állnak a Fekete-tenger vidékén, ahol bizony nem kevés pénzbe kerülne ekkora hadat még egyszer összetoborozni; elnézte őket, és arra gondolt, hogy milyen jó lenne Görögország földjének és hatalmának továbbgyarapítására várost alapítani itt. És amikor számba vette, hogy hányan vannak ők, és hányan a Fekete-tenger vidékének lakói, úgy tűnt neki, hatalmas város lehetne ez egykoron.

Nem is szólt egyetlen katonának sem, áldozatot mutatott be ebből a célból, és magához hívatta az ambrakiai Szilanoszt, Kürosz egykori jövendőmondóját. Szilanosz megijedt, hogy mindez megvalósul, és a hadsereg még itt marad valahol, ezért elfecsegte a katonáknak, hogy Xenophón itt kívánja marasztani a sereget, és várost akar alapítani, mert hírnevet és hatalmat akar szerezni magának. Szilanosz maga minél hamarabb Görögországba akart érni, ugyanis még mindig megvolt neki az a háromezer dareikosza, amelyet Kürosztól kapott, amikor a tíz napra vonatkozó áldozati jóslata valóra vált. Volt ugyan néhány katona, aki a hírt hallva úgy vélte, hogy legjobb volna maradni, de a többség ellene volt.

A dardan Timaszión és a boiótiai Thórax azt mondta néhány ott tartózkodó hérakleiai és szinópéi kereskedőnek, hogy ha nem teremtenek elő annyi pénzt a sereg számára, hogy induláskor elláthassák magukat élelemmel, kiteszik magukat annak a veszélynek, hogy ez a hatalmas haderő ott marad a tenger vidékén.

– Mert ezt akarja Xenophón – mondták –, és bennünket is arra biztat, hogy amint a hajók megérkeznek, mondjuk azonnal a seregnek a következőt: „Emberek, pénzszűkében vagyunk, az útra nincs élelmünk, és nem is tudunk hazavinni semmit, amivel az otthoniakat megörvendeztethet -nők. Ha akarjátok, válasszatok ki egy helyet a Fekete-tenger környékének lakható vidékei közül, ahol kedvetek volna letelepedni, aztán, aki akar, hazamegy, aki meg nem, az ott marad. Itt vannak a hajók, hogy oda menjetek, ahová éppen kedvetek tartja.”

A kereskedők jelentették városaiknak a hallottakat. A dardan Timaszión velük küldte a dardan Eurümakhoszt és a boiótiai Thóraxot, hogy ők is mondják el ugyanazt. Amikor a szinópéiak és a hérakleiaiak mindezt meghallották, követet küldtek Timasziónhoz azzal a kéréssel, hogy vegye át a pénzt, és intézze úgy, hogy a sereg elhajózzon.

Timaszión örömmel vette ezt tudomásul, és a következőket mondotta a katonák gyűlésén:

– Emberek, nem kell maradásra gondolnotok, és semmit ne tartsatok fontosabbnak Görögországnál. Mert hallom, hogy egyesek jóslatot kérnek erre vonatkozóan, és nektek nem is szólnak. Megígérem, hogy ha hajóra szálltok, új-holdtól számítva huszonnyolc drakhma zsoldot fizetek nektek havonta. És elviszlek benneteket hazámba, Troaszba – onnan menekültem –, és városom jóindulattal lesz irántatok, mert barátaim örömmel fogadnak majd engem.

És magam vezetlek benneteket oda, ahol nagy vagyonra tehettek szert. Mert jól ismerem Aióliát, Phrügiát, Troaszt és Pharnabazosz egész birodalmát. Troaszt azért, mert onnan származom, az utóbbit pedig azért, mert ott katonáskodtam Klearkhosszal és Derkülidasszal.

Most a boiótiai Thórax emelkedett szólásra, aki állandóan harcban állt Xenophónnal a vezéri tisztségért, és kijelentette, ha elvonulnak a Fekete-tenger vidékéről, ott lesz nekik Kherrhonészosz, ez a szép és gazdag vidék, ahol aztán, aki akar, megtelepedhet, aki meg nem, az hazamehet.

– Mert nevetséges volna – mondotta –, hogy amikor Görögországban annyi szép és termékeny vidék van, a barbárok földje után vágyódjatok. És amíg oda nem értek, megígérem, hogy én is adok nektek zsoldot, akárcsak Timaszión.

Ezeket mondta, mert tudta, mit ígért Timasziónnak Hérakleia meg Szinópé, ha elhajóznak.

Xenophón eközben hallgatott. Ekkor két akháj férfi állt fel, Philésziosz és Lükón. Szörnyűségnek mondták, hogy Xenophón a maga felelősségére letelepedésre biztatja őket, jóslatot kér a maradásra vonatkozóan, és mit sem szól erről a közösségnek. így aztán Xenophón kénytelen volt felállni, és a következőket mondani:

– Láthatjátok, emberek, tőlem telhetően értetek is, magamért is mutatok be áldozatot, hogy úgy beszéljek, gondolkozzam és cselekedjem, hogy az nektek is, nekem is a lehető legüdvösebb és legjobb legyen. Most is azért mutattam be áldozatot, hogy megtudjam, kezdjek-e tárgyalni veletek, és tegyek-e valamit az üggyel kapcsolatban, vagy hozzá se fogjak a dologhoz. Szilanosz, a jós, azt a választ adta, és ez a fődolog, hogy az áldozat jól sikerült. Mert tudja, hogy én nem vagyok ilyesmiben járatlan. Mivel mindig ott vagyok, amikor áldozatot mutatnak be. Elmondta, hogy az áldozati jelek tanúsága szerint ármányt szőnek ellenem, mert nagyon is jól tudta, hogy ő maga akar gonoszul bevádolni előttetek. Elhíresztelte, hogy már most azon töröm a fejem: valóra váltom terveimet anélkül, hogy benneteket megnyernélek. Ha azt látnám, hogy nélkülöztök, azon kezdenék gondolkodni, miképpen keríthetnétek hatalmatokba valami várost, hogy onnan, akinek kedve tartja, nyomban elhajózzon, akinek meg nem, az várjon, amíg eleget össze nem szed ahhoz, hogy rokonait is megörvendeztesse valamivel. De mivel látom, hogy a hérakleiaiak és a szinópéiak hajókat küldenek nektek, és még zsoldot is ígértek újholdtól kezdve, nagyszerűnek tartom, hogy épségben elérünk oda, ahova akartunk, és még fizetséget is kapunk megmenekülésünkért. Én magam felhagyok hát tervemmel, és akik ilyen elképzelésekkel jöttek hozzám, azokat is erre buzdítom. Mert az én véleményem a következő: amíg ennyien vagytok együtt, mint most, azt hiszem, sem tiszteletben, sem ennivalóban nem lesz hiányotok – hiszen a hatalomhoz a gyengék kifosztása is hozzátartozik –, de ha elszakadtok egymástól, és seregetek kis csoportokra bomlik, nem juthattok ennivalóhoz, ép bőrrel sem menekülhettek meg. Én is azt akarom, amit ti: eljutni Görögországba. És ha valaki történetesen lemarad, még mielőtt az egész sereg biztonságban lenne, azt vétkesnek ítéljük. Emelje fel a kezét, aki ezt jóváhagyja.

Mind felemelték a kezüket. Csak Szilanosz kiáltott fel: azt próbálta volna elmondani, hogy úgy igazságos, hogy aki akar, menjen. De a katonák belefojtották a szót, és azzal fenyegetőztek: ha szökésen kapják, megbüntetik.

A hérakleiabeliek, megtudván, hogy a görögök az elhajózás mellett döntöttek, és maga Xenophón is erre szavazott, küldtek ugyan hajókat, de a Timasziónnak és Thóraxnak ígért pénz dolgában hazugnak bizonyultak. Akik a zsoldot ígérték, most rémültek csak el és ijedtek meg a seregtől. Maguk mellé vették a többi vezért – az aszinéi Neónon, a még mindig távollevő Kheiriszophosz helyettesén kívül mindenki ott volt –, fejükre olvasták korábbi tetteiket, és Xenophónhoz mentek. Elmondták, hogy bánják, amit tettek, és hogy véleményük szerint, mivel a hajók megvannak, legjobb lesz Phasziszba hajózni, és azt a vidéket birtokba venni. Éppen Aiétész egyik unokája uralkodik ott. Xenophón azt felelte, hogy ő semmi ilyesmit nem hajlandó mondani a seregnek.

– Hívjátok össze az embereket, ha kedvetek van, és mondjátok el ti.

De a dardan Timaszión úgy nyilatkozott, hogy ne tartsanak gyűlést, hanem először mindenki saját alvezéreit próbálja meggyőzni. Távozván így is cselekedtek.