5.

Ott az egész sereget felállította a város körül, maga pedig barátaival és szövetségeseinek előkelőivel együtt körüllovagolta a várost. Megszemlélte a falakat, majd előkészületeket tett, hogy a sereget elvezesse a város alól. Ekkor egy szökevény jött ki a falak közül, és elmondta, hogy a babülóniak megtámadják, ha elvezeti a katonákat, mert, a falakról lepillantva, gyengének látták a sereget. Nem csoda, hiszen a hosszú falat csak vékony gyűrűben vehették körül a katonák.

Erre Kürosz, kíséretével együtt, a sereg közepén foglalt helyet, és megparancsolta, hogy a nehézfegyverzetűek a két szélen kanyarodjanak hátra, és vonuljanak el a helyben maradó rész mellett, amíg a két szárny őnála, azaz középen nem találkozik. Így, akik helyben maradtak, a hadmozdulattól rögtön bátrabbak lettek, hiszen most már kétszer annyian álltak egymás mögött, de megnövekedett a hátra-kanyarodók merészsége is, mert helyettük amazok kerültek szembe az ellenséggel. így haladva, összetalálkozott a két szárny, és ők ott álltak immáron sokkal erősebben: a hátulsókat az előttük levők, az elöl állókat pedig a hátulsók erősítették. A nehézfegyverzetű harcosok hátrakanyarodása következtében szükségszerűen a legbátrabbak kerültek előre és hátulra, a gyengék pedig középen maradtak; ez a rend mind a harcra, mind a futás megelőzésére rendkívül alkalmasnak látszott. A két szárnyon álló lovasok és könnyűfegyverzetűek közelebb kerültek a vezérhez, mégpedig ugyanannyival, amennyivel az arcvonal, a megkétszereződés következtében, rövidebb lett. Miután így tömörültek, megkezdték a visszavonulást, mégpedig arccal az ellenség felé. így is vonultak mindaddig, amíg a falakról eregetett lövedékek hatósugara terjedt. De mihelyt ezen kívül kerültek, megfordultak, és néhány lépést előrementek, majd balra fordultak, és arccal a fal felé megálltak. Minél távolabb jutottak, annál ritkábban fordultak meg. Amikor már biztonságban érezték magukat, megállás nélkül folytatták útjukat a sátrakig.

Letáborozás után Kürosz összehívatta a parancsnokokat, és így szólt hozzájuk:

– Harcostársaim, körüljártuk a várost. Én a magam részéről elképzelhetetlennek tartom, miként lehetne ezeket az erős és magas falakat ostrommal bevenni. De azt hiszem, minél többen vannak a városban, annál hamarabb válnak az éhség martalékává, hiszen nem jönnek ki harcolni. Ha másvalaki jobbat nem tud, azt mondom, így kell ostrom alá vennünk a várost. Khrüszantasz így szólt:

– De hát ez a folyó nem a város kellős közepén folyik keresztül, több mint kétsztadionnyi szélességben?

– Így van bizony – szólt közbe Gobrüasz –, csakhogy nagyon mély, és még akkor is elnyelne, ha valaki a vállára venne. Úgyhogy ez a folyó jobban erősíti a várost, mint maguk a falak.

– Hagyjuk, Khrüszantasz – mondta Kürosz –, ez meghaladja erőinket. Hanem mihamarabb osszuk fel magunk között az ostromgyűrűt, és ássunk egy olyan széles és olyan mély árkot, amilyet csak tudunk, hogy minél kevesebb őrségre legyen szükségünk.

Felosztották az ostromgyűrűt a fal körül, annyi távolságot hagyva a folyótól, amennyi az óriási tornyok alapzata számára szükséges, és innen is, onnan is hatalmas árkot ástak a falak köré. A földet a maguk felé eső oldalra hányták. Aztán először is tornyokat emeltek a folyóparton. Alapvázukat nem kisebb, mint száz láb hosszúságú pálmatörzsekből rakták le. (Vannak ezeknél még magasabb pálmatörzsek is.) Ezek a pálmafák felfelé görbülnek a súly alatt, akár a teherhordó szamarak. Éppen ezért rakták le az alapot ezekből: ha kilépne is a folyó az árokba, a tornyokat ne sodorja el. Szép számmal emeltek tornyokat a földhányáson is, hogy minél több őrhelyük legyen.

Míg ezek így dolgoztak, a falakon belül csak nevették az ostromot, hiszen több mint húsz évre való élelemmel rendelkeztek. Kürosz erre tizenkét részre osztotta a sereget, hogy az év minden hónapjában más lássa el az őrséget. Ennek a hírére még jobban nevettek a babülóniak: elgondolták, hogy a phrügök, a lüdek, az arabok és a kappadokiaiak fogják őket őrizni, akik, véleményük szerint, inkább hozzájuk húznak, mint a perzsákhoz.

Eközben elkészültek az árkok. Kürosz megtudta, hogy Babülónban ünnepet ülnek, és hogy ivással, vigadozással töltik majd az egész éjjelt. Erre még aznap éjjel nagy csomó munkással átvágatta a csatornát és a folyót elválasztó töltést. Ennek következtében a víz nyomban kilépett az árokba, és a várost átszelő folyómeder járhatóvá lett. Ezután megparancsolta a perzsa gyalogság és lovasság ezredeseinek, sorakoztassák fel ezredeiket kettes oszlopban, és jöjjenek hozzá, a többi szövetséges pedig csatlakozzon mögéjük, az eddigi rendben.

Így is történt. Kürosz felszólította segédtisztjeit, ereszkedjenek le a folyó száraz medrébe, lovakkal is, gyalogosan is, és nézzék meg, járható-e. Miután jelentették, hogy járható, összehívatta a gyalogosok és lovasok parancsnokait, és a következőket mondta:

– Barátaim, a folyó szabaddá tette előttünk az utat a városba. Vonuljunk be bátran, félelem nélkül. Gondoljunk arra, hogy azok ellen vonulunk, akiket egyszer már legyőztünk, méghozzá szövetségeseikkel együtt, pedig akkor józanok és éberek voltak mindannyian, és fegyveresen, rendezett csatasorokban álltak velünk szemben. Most, amikor rájuk törünk, sokan aludni fognak, sokan pedig részegek lesznek, és senki nem áll csatarendben. Amikor meg észreveszik, hogy már benn vagyunk, az ijedtségtől még használhatatlanabbak lesznek, mint most. De ha arra gondolnátok, amit gyakran mondogatnak, hogy milyen szörnyű, amikor a tetőkre kapaszkodó lakosok innen is, onnan is hajigálják a benyomuló katonaságot, ettől aztán ne féljetek egy cseppet sem. Ha egyesek felhágnak is a házak tetejére, a tűz istene a mi szövetségesünk lesz. Előcsarnokaik gyúlékonyak, és pálmafa kapuik kátránnyal, azaz gyújtószerrel vannak bekenve. Nekünk pedig van elég szurokfenyőnk, ez gyorsan tüzet csinál, van gyantánk is, kócunk is sok, ezek hamar és hathatósan táplálják a tüzet. Úgyhogy vagy azonnal elmenekülnek házaikból, vagy rögvest ott égnek. Rajta, fogjatok hát fegyvert, vezéretek én leszek az istenek segítségével. Az utat ti mutassátok, Gadatasz és Gobrüasz, hiszen ismeritek. Ha beértünk, tüstént vezessetek a királyi palotához.

– Nem lenne csoda – mondta Gobrüasz és Gadatasz –, ha a palota kapuit nyitva találnánk, hiszen valószínűleg az egész város vigad ezen az éjjelen. Őrséggel azonban találkozunk, mindig ott áll.

– Nem szabad késlekednünk – mondta Kürosz –, menjünk, hogy minél váratlanabbul lepjük meg őket.

Ezután a sereg megindult. Az útjukba akadókat nagyrészt leszúrták; egyesek a házakba menekültek, mások ordítani kezdtek. Gobrüaszék velük ordítottak, mintha ők is vigadnának. Siettek, ahogy csak tudtak, és egykettőre odaértek a királyi palotához. A Gobrüasz és Gadatasz mellé beosztott csapat zárva találta a kapukat, az őrség ellen rendelt csapat a lámpafénynél iszogató őrségre vetette magát, és lemészárolta őket. Kiabálás, zaj hallatszott, bent is meghallották a lármát, és a király megparancsolta, nézzék meg, mi történik kint. Erre néhányan kinyitották a kapukat, és kirohantak. Gadatasz emberei a feltáruló kapukon betódultak a király befelé menekülő emberei után, kardjukkal kaszabolva törtek utat a királyhoz, aki már ott állt, kezében tőrrel. Gadatasz és Gobrüasz emberei leterítették. Elpusztultak a körülötte levők is: az egyik megpróbált elrejtőzni, a másik menekülni, a harmadik pedig úgy védekezett, ahogy tudott.

Kürosz lovasosztagokat küldött szét az utcákon. Megparancsolta, hogy akiket kinn találnak, öljék meg, a házakban tartózkodóknak meg a szírül tudók adják értésükre, hogy maradjanak benn, mert akit kinn kapnak, halál fia.

Míg ezek végrehajtották a parancsot, megérkezett Gadatasz és Gobrüasz. Először földre borulva hódoltak az isteneknek, hogy a gonosz király elnyerte büntetését, majd

Kürosz kezét és lábát halmozták el csókjaikkal, és sűrű örömkönnyeket hullattak.

Amikor hajnalban a várak őrségei megtudták, hogy a város elesett, és a király halott, megadták magukat. Kürosz azonnal helyőrséget meg parancsnokokat küldött fel, és birtokba vette a várakat. Megengedte, hogy a hozzátartozók eltemessék halottaikat, de kihirdette, hogy minden babülóni szolgáltassa be fegyvereit, mert ha valamelyik házban fegyvert találnának, halál vár minden ott levőre. A babülóniak hozták is a fegyvereket, Kürosz a várakba vitette az egészet, hogy szükség esetén kéznél legyen.

Amikor ez is megvolt, először a mágusokat hívatta: mivel a várost harccal vették be, válasszák ki a zsákmány elejét az isteneknek, és szent helyeket is jelöljenek ki számukra. Majd a magán– és középületeket osztotta szét azok között, akiknek különös szerepet tulajdonított az elért sikerekben, mégpedig úgy, ahogy annak idején elhatározták: a legpompásabb épületeket a legbátrabbaknak. És kiadta az utasítást: ha valaki úgy érezné, hogy kevesebbet kapott, jöjjön csak hozzá, és adja elő panaszát. A babülóniaknak megparancsolta, műveljék földjeiket, fizessenek adót, és szolgálják új uraikat. Az eseményekben részt vevő perzsákat pedig, és azokat a szövetségeseket, akik továbbra is mellette szándékoztak maradni, felszólította, hogy úgy beszéljenek mindazokkal, akiket kaptak, mint urak és parancsolok.

Most már aztán Kürosz is arra gondolt, hogy királyhoz méltó udvartartást alakít ki magának. Mindazonáltal jónak látta, hogy ezt barátai tanácsára tegye, nehogy visszatetszést keltsen, ha csak ritkán és ünnepélyesen jelenik meg. Ezt a következőképpen csinálta:

Hajnalban odaállt egy megfelelőnek vélt helyre, és meghallgatott mindenkit, akinek valami mondanivalója volt, választ adott nekik, majd elbocsátotta őket. Amikor az emberek megtudták, hogy Kürosz kihallgatást tart, irtózatos tömegben tódultak hozzá. A nagy tülekedésben csellel és erőszakkal törtek maguknak utat. Kürosz segédtisztjei úgy-ahogy megpróbáltak válogatni köztük, s csak keveset engedtek oda. Ha egy-egy barátja jelent meg, keresztülvágva magát a tömegen, Kürosz kezet nyújtott neki, magához húzta, és így szólt:

– Maradj csak, barátom, amíg a tömeggel végzek, aztán nyugodtan együtt lehetünk.

A barátok maradtak, a tömeg pedig nőttön-nőtt, úgyhogy rájuk sötétedett, mielőtt Kürosz időt szakíthatott volna számukra.

Kürosz most így szólt:

– Ugye, barátaim, ideje, hogy elbúcsúzzunk? Gyertek holnap kora reggel. Szeretnék veletek megbeszélni valamit.

A barátok örömest és sietve távoztak, mivel egyetlen természetes szükségletüknek sem tudtak eleget tenni. így tértek nyugovóra.

Másnap Kürosz megjelent ugyanazon a helyen. Most még sokkal nagyobb volt a kihallgatásra várók gyűrűje, és korábban is voltak ott, mint a barátok.

De Kürosz ekkor nagy körbe állított maga köré dárdával felfegyverzett perzsákat, és barátain meg a perzsa és szövetséges parancsnokokon kívül senkit sem engedett közel. Amikor együtt voltak, így szólt hozzájuk:

– Barátaim és szövetséges társaim, nem vethetjük az istenek szemére, hogy eddig nem értünk el mindent, amit kértünk tőlük. De ha a nagy dolgok véghezvitele azzal jár, hogy az embernek se magára, sem pedig arra nem jut ideje, hogy barátaival jól érezze magát, köszönöm az ilyen boldogságot. Megfigyelhettétek tegnap is, hogy noha reggel kezdtük az elénk járulók kihallgatását, mégsem fejezhettük be este előtt. És most is láthatjátok: itt vannak megint mások, még többen, mint tegnap, hogy foglalkozzunk ügyeikkel. Ha most velük törődöm, azt hiszem, nem sok részetek lesz bennem, se nekem tibennetek, a magam számára pedig, jól tudom, nem marad semmi időm. Aztán itt van még egy nevetséges dolog: veletek jó kapcsolatban vagyok, ezek közül meg jó, ha egyet-egyet ismerek, és mégis biztosak benne, ha sikerül benneteket félrenyomniok, előbb eszközlik ki tőlem, amit akarnak, mint ti. Márpedig, úgy vélem, az ilyenféléknek, ha valamit kívánnak tőlem, előbb benneteket, barátaimat, kellene megkörnyékezniük, hogy hozzám bebocsátást nyerjenek. Joggal mondhatná valaki: miért nem vezettem be ezt így kezdettől fogva, miért engedtem szabad bejárást magamhoz mindenkinek? Mert szerintem a hadiállapot megköveteli, hogy a vezér legyen az első, aki megtudja, amit tudnia kell, és aki azt teszi, amit az idő parancsol. A ritkán látható hadvezérek, gondolom, sok mindent elmulasztanak abból, amit tenniük kellene. De most, hogy ez az oly fáradságos háború véget ért, azt hiszem, az én lelkem is rászolgált egy kis nyugalomra. Most zavarban vagyok, mit is tegyek, hogy a mi érdekeinket is előmozdítsam, meg azokét is, akik a mi gondjainkra vannak bízva. Mondja el mindenki, mit gondol a leghasznosabbnak.

Így beszélt Kürosz. Utána Artabazosz emelkedett szólásra, az, aki egykor Kürosz rokonának vallotta magát.

– Jól tetted, Kürosz, hogy ezt szóba hoztad. Én már nagyon régtől, kora ifjúságodtól kezdve, vágyódtam rá, hogy barátod lehessek, de látván, hogy nincs rám szükséged, nem mertem közeledni hozzád. És amikor egyszer úgy hozta a sors, hogy engem kértél, hogy hirdessem ki a médeknek Küaxarész szavait, azt hittem, ha ebben lelkesen a szolgálatodra vagyok, bizalmasod lehetek, és annyiszor beszélgethetek majd veled, ahányszor csak akarok. Kérésednek eleget tettem, ki is érdemeltem dicséretedet. Ezek után a hürkániaiak álltak mellénk, ők lettek első szövetségeseink, amikor még nagyon híján voltunk harcostársaknak, így aztán nagy szeretetünkben épp csak hogy a tenyerünkön nem hordoztuk őket. Amikor ezután az ellenséges tábort bevettük, gondolom, nem volt időd velem foglalkozni, nem is vettem zokon. Ezután Gobrüasz lett a barátunk, örültem én is, majd Gadatasz… bizony nem volt könnyű feladat téged elérni. Majd szövetségeseink lettek a szakok meg a kadusziaiak, és úgy illett, hogy nekik szenteld figyelmedet, hiszen ők is téged támogattak. Amikor meg visszatértünk oda, ahonnan elindultunk, és láttam, hogy lovakkal, szekerekkel és hadigépekkel vagy elfoglalva, azt gondoltam: ha ezen is túl vagy, lesz időd számomra is. Persze amikor jött a szörnyű hír, hogy ellenünk gyülekezik az egész világ, beláttam: most ez a legfontosabb, de ezúttal már egészen biztosra vettem, ha ez is jóra fordul, meg sem számolhatjuk majd, annyiszor találkozunk. És megnyertük a nagy csatát, kezünkbe került Szardeisz és Kroiszosz, bevettük Babülónt, leigáztunk mindenkit, és – Mithrasz legyen a tanúm – ha tegnap nem verekszem magam keresztül a tömegen, nem kerülhettem volna színed elé. Aztán kezet nyújtottál, és azt mondtad, maradjak. Igencsak meg voltam tisztelve, hogy étlen-szomjan melletted tölthettem a napot! Nos, ha van mód rá, hogy mi, a legérdemesebbek részesüljünk legtöbbször társaságodban, jó, de ha nem, akkor megint én leszek az, aki a te nevedben kihirdetem: távozzék tőled mindenki, csak mi, legrégibb barátaid maradjunk.

Nagyot nevetett erre Kürosz meg mások is sokan. Most a perzsa Khrüszantasz emelkedett szólásra.

– Természetes, hogy régebben mindenkinek rendelkezésére álltál, Kürosz, egyrészt azért, amit te mondtál, másrészt mert akkor nem mi voltunk azok, akikre elsősorban fordítanod kellett figyelmedet. Mi félig-meddig saját érdekünkből voltunk veled, de a tömeget minden lehető módon meg kellett nyerni, hogy minél szívesebben vállalják sorainkban a fáradságot meg a veszélyt. Most azonban, hogy nemcsak ezek állnak melletted, hanem bárkit megnyerhetsz magadnak, akire szükséged van, illik, hogy neked is legyen végre saját házad. Mert ugyan mi örömet lelnél a hatalomban, ha te volnál az egyedüli, akinek még otthona sincs, aminél pedig szentebb, drágább és meghittebb hely nincs az egész világon. Aztán meg nem gondolod, hogy mi is szégyenkeznénk, ha azt látnánk, hogy nekünk jobban megy sorunk, mert mi a házunkban ülünk, míg te odakinn vesződsz?

így beszélt Khrüszantasz, aztán még sokan beszéltek hasonló értelemben. Kürosz tehát bevonult a királyi palotába, s azok, akik elhozták a Szardeiszban szerzett kincseket, ugyancsak itt adták át. Beköltözése után először Kürosz a házitűzhely istennőjének áldozott, majd az istenek királyának, meg más istennek is, ahogyan a mágusok meghagyták.

Amikor ezzel is megvolt, udvartartásának többi dolgát kezdte rendezni. Elgondolta helyzetét: sok .ember felett készül uralkodni, a legnagyobb és a legjelentősebb városban készül letelepedni, amely azonban oly ellenséges iránta, hogy ellenségesebben város már nem is érezhet ember iránt. Megfontolva mindezt, úgy vélte, nem lehet meg testőrség nélkül. Tudva, hogy az ember sehol sem olyan védtelen, mint étkezésnél, ivásnál, fürdésnél, alvás közben és álmában, fontolgatni kezdte, kikre bízhatná magát legnyugodtabban ilyenkor is. Arra a megállapításra jutott, hogy abban az emberben, aki másvalakit jobban szeret, mint azt, aki őrizetére van bízva, nem lehet igazán megbízni. Felismerte, hogy az, akinek gyerekei, megértő felesége vagy szeretője van, természetes ösztönöknek engedve, ezeket szereti a legjobban. De a heréltek, akik mindettől meg vannak fosztva, gondolta Kürosz, ahhoz ragaszkodnak a leginkább, akitől a legtöbb pénzt, segítséget és védelmet várhatják az igazságtalanságok ellen, és aki becsben tartja őket. És Kürosz tudta, hogy ilyen jótéteményekben nem lehet őt felülmúlni. Ezenfelül a herélteket mindenki megvetette; már csak azért is szükségük volt egy védelmező gazdára, mert nem volt ember, aki, hacsak felsőbb hatalom közbe nem avatkozott, ne helyezte volna magát minden adandó alkalommal a heréltek fölé, pedig semmi akadálya, hogy a herélt, ha urához hű, első lehessen.

Nem tartotta igaznak azt az általánosan elterjedt nézetet sem, hogy a heréltek gyávák. Állatoknál szerzett tapasztalataira támaszkodott. Ha például a szilaj lovat kiherélik, bár szilajsága és vadsága megszűnik, harcra nem válik alkalmatlanabbá. A herélt bika sem veszti el erejét és serénységét, noha már nem olyan féktelen és engedetlen. A kutya hasonlóképpen nem szaladoz el urától, ha kiherélik, de jó őrző, jó vadászeb marad továbbra is. Az emberekkel ugyanígy van, ha megfosztják őket ettől az ösztöntől. Nyugodtabbak lesznek, de kötelességüket nem végzik kevésbé gondosan, sem lovasnak, sem dárdásnak nem lesznek rosszabbak, és a becsvágy sem hal ki szívükből. Megmutatták már harcban, vadászaton is, hogy lelkükben megőrizték a becsvágyat. Hűségük legfényesebb bizonyítékát gazdáik pusztulásakor adják: senki nem ragaszkodik úgy az elhunythoz, mint ők. Igaz, testi erő dolgában talán némileg alulmaradnak, de a vas a harcban egyenlővé teszi a gyengét az erőssel.

Eme meggondolások alapján közvetlen szolgaszemélyzetének minden egyes tagját, az ajtónállóktól kezdve, heréltekből válogatta ki. Minthogy azonban ezt a testőrséget az ellenséges érzelműek tömegéhez képest nem tartotta elegendőnek, gondolkodni kezdett: honnan szerezze a lehető legmegbízhatóbb palotaőrséget?

Tudta, hogy otthon a perzsák szegénységük miatt sokat nélkülöznek, és hogy a kemény föld, amelyet két kezükkel kell megművelniök, igen fáradságossá teszi életüket. Úgy vélte, ők örülnének a legjobban, ha mellette élhetnének. Maga mellé vett hát belőlük tízezer dárdást. Ezek éjjelnappal őrt álltak a palota körül, ha otthon volt, ha meg eltávozott, rendben követték, jobbról is, balról is.

Fontosnak tartotta, hogy egész Babülónban megfelelő helyőrség legyen, akár ott tartózkodik, akár nem, ezért ellátta kellő őrséggel. Elrendelte, hogy ezeknek a zsoldját is a babülóniak fizessék; így akarta őket még inkább meggyengíteni, hogy minél nyomorultabbak legyenek, és minél könnyebben féken tarthassa őket. Az akkor alapított testőrség és a babülóni helyőrség mindmáig változatlanul megmaradt.

Aztán meg azon gondolkodott, miként lehetne megtartani, sőt növelni a hatalmat. Ezek a zsoldosok bizony – vélte – nem annyival derekabbak a leigázott népeknél, hogy ez ellensúlyozná csekély létszámukat. Tudta, hogy a vitézeket, akik az istenek segítségével hatalomra juttatták, össze kell tartania, és gondoskodnia kell róla, hogy szüntelenül ápolják magukban a hősi erényeket. De hogy ezt ne kényszernek véljék, hanem maguk is felismerjék, hogy így a leghelyesebb, és változatlanul szem előtt tartsák a vitézi erényt, összehívatta a perzsa nemeseket, továbbá azokat a fontos személyiségeket, akiket leghasznosabb segítőtársainak tartott mind a fáradalmakban, mind a szerencsében.

Amikor együtt voltak, így szólt hozzájuk:

– Barátaim és harcostársaim, hála és köszönet az isteneknek, hogy megadták nekünk, amire méltónak tartottuk magunkat. Most végre van sok és jó földünk, vannak embereink is, akik a földet megművelik, és akik majd ellátnak bennünket. Van mindehhez berendezett otthonunk is. És senki ne higgye közületek, hogy idegen javakat bitorol. Hiszen örök emberi törvény: ha a város elesik a harcban, lakóinak személye és vagyona a hódítók birtokába jut. Nem jogtalanul bírjátok hát, amit bírtok, és ha meghagytok is számukra valamit, ez csak emberségeteket bizonyítja. Ami pedig a jövőt illeti, véleményem a következő: ha most átadjuk magunkat a semmittevésnek és a bujaságnak, ami oly jellemző a hitvány emberekre, akik a legnagyobb nyomorúságot a munkában, a legfőbb boldogságot pedig a tétlenségben látják, akkor, én mondom, nemsokára odalesz minden önbecsülésünk, és szerencsénknek is csakhamar búcsút mondhatunk. Mert az, hogy bátor férfiak lettünk, korántsem elegendő ahhoz, hogy azok is maradjunk mindig, hacsak szünet nélkül nem eddzük magunkat. Mint ahogy a művészi készség csökken, ha elhanyagolják, vagy az izmos test petyhüdtté válik, ha tétlenségre kárhoztatják, visszájára fordul a meggondoltság, a mértékletesség és a bátorság is, ha az ember nem fejleszti magában ezeket az erényeket. Ne legyünk tunyák, és ne adjuk át magunkat a pillanat gyönyöreinek. Mert nagy dolog a hatalom megszerzése, de a hatalom megtartása sokkal nagyobb. Hiszen a puszta merészség nemegyszer segített már uralomra embereket, de az uralmat meggondoltság, mértékletesség és nagy körültekintés nélkül még senki meg nem tudta őrizni. Mindezeknek tudatában most még sokkal inkább ápolnunk kell magunkban a hősiességet, mint ezelőtt, amikor még nem voltunk szerencsénk birtokában. Mert jegyezzük meg: minél nagyobb vagyona van az embernek, annál több az irigye, és annál többen akarják pusztulásba dönteni, különösen, ha – mint mi is – a vagyont és az engedelmességet fegyverrel szerezte. Bízhatunk benne, hogy az istenek mellettünk lesznek, mert senkit nem támadtunk meg alattomosan, mi nem jogtalanul bírjuk, amink van, hanem bosszút álltunk az alattomos támadókon. De ami ezután a legfontosabb, az már a mi kötelességünk; azaz: legyünk derekabbak alattvalóinknál, ezáltal akarjunk érdemessé válni az uralkodásra. Szolgáinkat természetesen velünk együtt részeltetni kell a hőségben, a hidegben, az ételben, italban, fáradságban és pihenésben, ám törekedjünk arra, hogy már az ilyen dolgokban is fegyelmezettebbek legyünk, mint ők. A hadviselés tudományában és gyakorlatában viszont soha nem osztozhatnak velünk azok, akiket napszámosainkká és adófizetőinkké akarunk tenni, nekünk éppen ezzel a tudással kell biztosítanunk fölényünket, mivel az istenek mindezt a szabadság és a boldogság zálogául adták az embereknek. És bár őket megfosztottuk fegyvereiktől, mi magunk soha ne mutatkozzunk fegyvertelenül. Mert ne feledjük: az kapja meg leghamarabb, amit akar, aki legközelebb van a fegyverekhez. És ha most valaki azt gondolja: „Mi haszna, hogy elértük, amire vágytunk, ha továbbra is éhséggel, szomjúsággal, fáradsággal és gyakorlatozással kell gyötörnünk magunkat?”, az tanulja meg: annál jobban örülünk javainknak, minél többet fáradoztunk megszerzésükért, mert a fáradság a birtoklás fűszere. Ha olyasmihez jut az ember, amit nem kíván, bármilyen pompás is, örülni mégsem tud neki. Isten megadta nekünk, amire ember csak vágyódhat. Most már ki-ki maga tegyen róla, hogy mindenben a lehető legnagyobb öröme is teljék. Hiszen mennyivel boldogabb lesz az ilyen ember, mint a szűkölködők: a legjobb ételeknek éhes gyomorral lát neki, szomjasan issza a legpompásabb italokat, és fáradtan élvezi az édes nyugalmat. Ezért mondom, összpontosítsuk minden erőnket arra, hogy tetőtől talpig férfiak legyünk, akkor élvezhetjük legjobban és legédesebben szerencsénk áldását, akkor maradunk mentek a legnagyobb rossztól. Mert valami jót el nem érni korántsem olyan keserves, mint amilyen fájdalmas elveszteni azt, amit már megkaptunk. És gondoljátok csak meg: ugyan milyen ürüggyel engedhetnénk meg magunknak, hogy hitványabbak legyünk, mint ezelőtt? Talán mert uralkodunk? Csakhogy illik-e, hogy az uralkodók hitványabbak legyenek alattvalóiknál? Vagy mert boldogabbaknak érezzük magunkat, mint régen? Ki merné azt mondani, hogy hitványság való a boldogsághoz? Vagy talán mert most szolgáink vannak, és ezeket megbüntethetjük, ha rosszak? De hát illik-e, hogy egy hitvány ember másokat megbüntessen rosszaságért vagy tunyaságért? Továbbá gondoljátok meg: őröket akarunk állítani, mégpedig szép számmal, hogy vigyázzanak házainkra és testi épségünkre. Szégyen lenne, ha úgy gondolkoznánk, hogy biztonságunkat mások fegyverére kell bíznunk, mi pedig ujjúnkat sem mozdítanánk önmagunkért. Mert tanuljuk meg: nincs biztosabb őr saját lelki és testi erőnknél, mert ez biztosan velünk van, s aki nem férfi a talpán, az más tekintetben sem lehet hibátlan. Hogy mire célzok? Mit kell tennünk? Hol gyakoroljátok erényeiteket, hol buzgólkodjatok? Nos, férfiak, nem mondok én semmi újat. Az előkelők Perzsiában a középületekben tartózkodnak; nekünk, itteni előkelőknek is úgy kell élnünk, mint nekik. Legyetek csak ott, és figyeljetek engem, szorgalmasan végzem-e kötelességemet, én pedig benneteket tartalak szemmel, és kitüntetek mindenkit, akiről látom, hogy a szépért és a jóért munkálkodik. így neveljük majd születendő fiainkat is, mert mi is jobbak leszünk, ha magunkat állíthatjuk nekik példaképül, és ők sem aljasodhatnak el egykönnyen, még ha lenne is rá hajlamuk, hiszen hitványságot sem látni, sem hallani nem fognak soha, csak szép és nemes dolgokkal foglalatoskodnak naphosszat.