3

A küldöttek mindezt meghallgatták, majd kezet nyújtottak, és elvágtattak. Még virradat előtt visszatértek a táborba, és külön-külön jelentést tettek megbízóiknak. Reggel Arisztarkhosz ismét hívatta a vezéreket meg az alvezérekét, de azok elhatározták, hogy nem mennek el hozzá, hanem összehívják a sereget. Össze is gyűltek mindnyájan, Neon és emberei kivételével, akik mintegy tíz sztadionra voltak tőlük. Amikor egybegyűltek, Xenophón felállt, és így szólt:

– Emberek, nem hajózhatunk oda, ahová akarunk, megakadályoz minket ebben Arisztarkhosz, akinek háromevezősorosak állnak rendelkezésére. Veszélyes volna hát hajóra szállnunk. Azt parancsolja Arisztarkhosz, hogy vonuljunk a Kherrhonészoszra, és erőnek erejével keljünk át a szent hegyen. És ígéri, hogy ha már minden nehézséget leküzdve ott leszünk, nem ad el többé benneteket, ahogy Büzantionban tette, és rá sem szed többé, hanem megkapjátok a zsoldot, és nem fogja elnézni, mint ahogy most teszi, hogy hiányt szenvedtek. Ezt mondja ő. Szeuthész pedig azt ígéri, hogy ha őhozzá csatlakoztok, minden jóval ellát majd benneteket. Döntsétek el, hogy itt tanácskozzunk-e a dologról, vagy előbb menjünk olyan helyre, ahol ennivalót szerezhetünk. Az a véleményem, hogy – mivel pénzünk nincs, amivel itt élelmet vásárolhatnánk, pénz nélkül meg nem adnak – menjünk el azokba a falvakba, ahol a lakosok, gyengébbek lévén, megengedik, hogy elvegyük, ami kell; és akkor, ennek birtokában, hallgassátok meg, ki mire akar használni benneteket, és döntsétek legjobb belátástok szerint. Aki beleegyezik, tartsa fel a kezét.

Mindenki feltartotta a kezét.

– Távozzatok hát, és készüljetek – mondta Xenophón –, és ha kiadják a parancsot, kövessétek a vezéreket.

Ezután Xenophón megindult a menet élén, a többiek pedig követték. Neon és mások, akik Arisztarkhosznál voltak, megpróbálták visszatérésre bírni őket, de nem engedelmeskedtek. Mintegy harminc sztadiont tehettek meg, amikor Szeuthésszel találkoztak. Amikor Xenophón megpillantotta Szeuthészt, megkérte, hogy lovagoljon oda hozzájuk, mert minél többek jelenlétében akarta elmondani neki, mit tart a legjobbnak. Mikor Szeuthész odaért, Xenophón így szólt:

– Most oda vonulunk, ahol jut élelem a seregnek. Ott meghallgatjuk a te ajánlatodat meg a spártaiét, és aztán azt választjuk, ami a legjobbnak látszik. Ha elvezetsz bennünket arra a helyre, ahol a legtöbb élelem van, úgy tekintjük, mintha te vendégeltél volna meg bennünket.

– Ismerek sűrűn egymás mellett levő falvakat – mondta Szeuthész –, ahol bőven van mindenféle élelem. Ezek a falvak éppen annyira vannak ide, hogy ha odáig sétáltok, jó étvággyal fogtok érkezni.

– Vezess hát – kérte Xenophón.

Estefelé megérkeztek a falvakhoz. A katonák összegyülekeztek, és Szeuthész így beszélt hozzájuk:

– Emberek, én arra kérlek benneteket, hogy vonuljatok hadba velem. Minden katonának egy-egy küzikénoszt ígérek, az alvezéreknek és vezéreknek pedig a szokásos zsoldot. Ezenfelül külön kitüntetek mindenkit, aki megérdemli. Ételt-italt a földekről vehettek, ahogy most is. A zsákmányt magamnak tartom fenn, hogy eladásából fedezhessem zsoldotokat. Lesz elég erőnk, hogy üldözőbe vegyük és felhajtsuk, ami fut s menekül előlünk, és aki szembeszegül, azt veletek együtt megpróbáljuk majd legyőzni.

Xenophón ekkor ezt kérdezte:

– Milyen távol vannak a tengertől azok a helyek, ahová vinni akarod a sereget?

– Hétnapi járóföldnél nem messzebb – válaszolta Szeuthész –, többnyire még ennél is közelebb.

Ezután szólhatott, aki akart. Sokan úgy vélekedtek, hogy Szeuthész ajánlata a lehető legméltányosabb. Hiszen tél van, még az se hajózhat haza, aki akar, baráti földön nem maradhatnak, ha úgy kell megvásárolniuk az élelmet, ellenséges területen pedig jóval biztonságosabb, ha Szeuthésszel együtt időznek, és járnak táplálék után, mint egyedül. És mivel ilyen sok előnye van a dolognak, ha ehhez még zsoldot is kapnak, az nyereségnek tekinthető.

Xenophón erre így szólt:

– Akinek más a véleménye, mondja meg. Ha senki nem szól, szavazásra bocsátom a dolgot.

Senki nem szólt ellene. Szavaztak, és elfogadták a javaslatot. Xenophón nyomban jelentette Szeuthésznek, hogy hadba vonulnak vele.

A többiek ezután csapatonként láttak étkezéshez, a vezéreket és az alvezérekét pedig Szeuthész hívta vendégségbe, mert volt a közelben egy faluja. Már ott voltak Szeuthész szállása előtt, hogy bemenjenek a lakomára, amikor egy bizonyos maróneiai Hérakleidész sorban odalépett mindenkihez, akiről úgy gondolta, hogy van mit adnia Szeuthésznek. Először is néhány parioni férfihoz lépett oda – akik azért voltak ott, hogy Médokosszal, az odrüszák királyával egyezséget kössenek, és ajándékokat hoztak neki meg feleségének –, és elmondta, hogy Médokosz birodalma tizenkét napi járóföldre van befelé a tengertől, Szeuthész pedig, ha ezt a hadsereget megkapta, a partvidéken fog uralkodni.

– Ő lesz leghatalmasabb szomszédotok; segíteni, ártani ő tud majd nektek leginkább. Ha van eszetek, neki adjátok, ami nálatok van, jobban fogtok járni, mintha a távolban élő Médokosznak adjátok.

Így meg is győzte őket. Aztán odalépett a dardan Timasziónhoz – mivel hallotta, hogy barbár serlegek meg szőnyegek vannak nála –, és elmondta: náluk az a szokás, hogy Szeuthésznek, a házigazdának, minden lakomavendég ajándékot ad.

– Ha neki hatalma lesz, haza is küldhet téged, de itt is vagyonossá tehet.

Ilyen tanácsokat adott mindenkinek. Odalépett Xeno-phónhoz is, és így szólt hozzá:

– A te városod a legnagyobb, a te neved áll a legnagyobb tiszteletben Szeuthész előtt. Valószínűleg örülnél, ha erődítményeket meg földeket kapnál ezen a vidéken, mint ahogy már mások is kaptak társaid közül. Úgy illik, hogy te ajándékozd meg Szeuthészt a legfényesebben. Jóindulatból tanácsolom ezt neked, mert tudom, hogy minél több ajándékot adsz neki, annál több jót kapsz majd tőle.

Ezt hallva Xenophón zavarba jött. Mert Parionból mindössze egyetlen szolgát és egy kis útravalót hozott magával. Ezután az ott levő thrák előkelőségek, a görög vezérek és alvezérek, meg néhány követ a városból beléptek Szeuthészhez, és körben lakomához ültek. Mindnyájuknak háromlábú asztalokat hoztak be. A tripuszok tele voltak hússzeletekkel, amelyekre nagy lángosdarabokat tűzdeltek. Az asztalokat inkább a vendégek elé helyezték, ez volt ugyanis a szokás. Az osztást Szeuthész kezdte. Fogta az előtte levő kenyereket, kis darabokra tördelte, és odadobálta azoknak, akiknek kedve tartotta, ugyanígy tett a húsokkal is, és csak annyit tartott meg magának, hogy megkóstolja. Ugyanezt cselekedték a többiek is, akik előtt asztal állt.

Volt köztük egy Arüsztasz nevű iszonyú nagyevő arkadiai férfiú, akinek eszébe se jutott másnak is dobni az ételből, hanem kezébe fogott egy óriási kenyeret, és a húst a térdére rakva lakmározott. Szarukelyhekben hordták körül a bort, és sorban ivott mindenki. De amikor a pohárnok Xenophónhoz érkezett a kehellyel, Arüsztasz, látva, hogy Xenophón már nem eszik, így szólt:

– Neki add, mert ő már ráér, én pedig még nem. Hallotta ezt Szeuthész, és megkérdezte a pohárnokot, hogy mit beszél. A pohárnok megmondta, ő ugyanis értett görögül. Erre aztán nagy nevetés tört ki.

Mikor már javában iddogáltak, egy thrák ember lépett be egy fehér lóval. Megfogott egy teli kelyhet, és így szólt:

– Rád emelem poharam, Szeuthész, és neked ajándékozom ezt a lovat. Kívánom, hogy sikerrel üldözd rajta, akit üldözöl, és ha menekülsz, ne félj az ellenségtől.

Másvalaki egy fiút vezetett be, és poharát Szeuthészre emelve ugyanígy neki ajándékozta, egy harmadik ember pedig ruhákat hozott Szeuthész feleségének. Timaszión is ivott az egészségére, és egy ezüstserleget és egy tíz mina értékű szőnyeget adott neki. Egy Gnészipposz nevű athéni felállt, és kijelentette: ősi és igen szép szokás az, hogy akinek van miből, megajándékozza a királyt, hogy megszerezze nagyrabecsülését, de akinek nincs, annak a király ad ajándékot.

– Így – mondotta – nekem is volna téged mivel megajándékoznom és mivel kifejeznem tiszteletemet.

Xenophón nem tudta, mitévő legyen, különösen, mivel őt érte .az a megtiszteltetés, hogy közvetlenül Szeuthész mellett foglalhatott helyet. Hérakleidész most felszólította a pohárnokot, hogy nyújtsa oda neki az ivószarut. Xenophón, aki kissé már ittas volt, felállt, bátran megragadta az edényt, és így beszélt:

– Szeuthész, én önmagamat ajándékozom neked, és társaimat, hogy hűséges barátaid legyünk, és senkit nem adok akarata ellenére, hisz ők még nálam is jobban szeretnének barátaid lenni. És most nem azért vannak itt, hogy még valamit kérjenek tőled, hanem mert minden vágyuk az, hogy fáradozhassanak és veszélynek tegyék ki magukat érted.

Ha az istenek is úgy akarják, hatalmas területeket szerzel majd velük: egyrészt ősi földedet, másrészt pedig újakat, lesz rengeteg lovad, rengeteg férfit és szép nőt szerzel magadnak, akiket nem zsákmányként kell majd elragadnod, hanem ajándékként fogják lábad elé tenni ezek az emberek.

Szeuthész felállt, ivott vele a kehelyből, a maradék italt pedig kiöntötte. Ezután emberek léptek be, akik kürtöket fújtak – olyanokat, amilyenekkel riadót szoktak fújni –, mások meg nyers marhabőrből készült trombitákkal fújták hozzá a ritmust egy oktáv különbséggel. Szeuthész meg hadiüvöltésben tört ki, majd felpattant, mint aki nyíl elől ugrik félre. Bohócok is jöttek be.

Napnyugtakor a görögök felálltak, mondván, itt az ideje, hogy éjjeli őrséget állítsanak, és kiadják a jelszót. Szeuthész kihirdette, hogy éjjel egyetlen thrák sem teheti be a lábát a görög táborba.

– Mert a thrákok – mondotta – ellenségeink, ti pedig barátaink vagytok.

Amikor kimentek, Szeuthész is felállt, és cseppet sem látszott ittasnak. Kinn külön összehívta a vezéreket, és így szólt hozzájuk:

– Emberek! Ellenségeink nem tudnak szövetségünkről. Ha most támadjuk meg őket, mielőtt még óvintézkedéseket tehetnének, vagy a védekezésre felkészülnének, sokkal több embert és jószágot zsákmányolhatnánk.

A vezérek beleegyeztek, és felszólították, hogy vezesse őket. Szeuthész pedig így szólt:

– Várakozzatok útra készen! Én pedig, amikor itt lesz az ideje, odamegyek hozzátok, és ha az istenek segítenek, könnyűfegyverzetű katonáimmal és veletek megindítom a rohamot.

– Gondold csak meg – mondta erre Xenophón –, nem volna-e jobb, ha a görög szokást követve éjjel mennénk?

Mert nappal a seregnek mindig az a része vezeti a menetet, amelyik számára a terep a legalkalmasabb, tehát hol a nehéz-, hol a könnyűgyalogság, hol pedig a lovasság. Éjjel azonban, görög szokás szerint, mindig a sereg leglassúbb része halad elöl. így szakadnak el egymástól legkevésbé a katonák, és így nem kerüli el a többiek figyelmét, ha valaki kereket akar oldani. A seregről levált csapatok gyakran gabalyodnak egymásba, és sokszor okoznak bajt egymásnak tudatlanságból.

– Igazatok van – mondta Szeuthész –, a ti szokásotokat fogom követni. Vezetőül odaadom nektek a terepet legjobban ismerő, legidősebb embereket, én magam pedig a végén megyek utánatok a lovasokkal. Ha kell, hamar ott leszek elöl.

Megállapodtak, hogy „Athéné” lesz a jelszó, a rokonság miatt. Ĺ beszélgetés után nyugovóra tértek. Éjfél felé páncélos lovasokkal és felfegyverzett könnyűgyalogosokkal megjelent Szeuthész. Vezetőket adott a nehézfegyverzetűeknek, akik megindultak a sereg élén, hozzájuk csatlakoztak a könnyűfegyverzetűek, és a lovasság zárta be a menetet. Reggel Szeuthész előrelovagolt, és dicsérte a görögök szokását.

– Mert sokszor megtörtént már – mondotta –, hogy éjjel, noha csak néhányadmagammal vonultam, a lovasokkal elszakadtam a gyalogosoktól. Most pedig reggel van, és együtt vagyunk mindnyájan, ahogy kell. Ti maradjatok itt, és pihenjetek, én megnézek valamit, aztán visszajövök.

Ezeket mondva elvágtatott, mert a hegyen keresztül vezető útra bukkant. A földet nagy hó borította, ezért megnézte, vannak-e előre– vagy hátrafelé vezető emberi lábnyomok. Mivel az utat járatlannak találta, visszasietett, és így szólt:

– Emberek, minden jó lesz, ha az isten is úgy akarja. Váratlanul ütünk rajtuk. En megyek elöl a lovasokkal, hogy ha valakivel összeakadunk, el ne menekülhessen, hírt ne adhasson az ellenségnek. Ti pedig jöjjetek utánunk, és ha szem elől tévesztenétek bennünket, kövessétek a lovak lábnyomait. Ha átérünk a hegyeken, sok gazdag faluhoz érünk.

Délfelé már fenn voltak a hegy gerincén. Szeuthész lepillantott a falvakra, majd a nehézfegyverzetűekhez vágtatott, és így szólt:

– Lovasaimat gyorsan lehajtom a síkságra, a könnyű-fegyverzetűeket pedig ráeresztem a falvakra. Jöjjetek utánunk, amilyen hamar csak tudtok, hogy segítségünkre lehessetek, ha ellenállásba ütköznénk.

Szavai hallatára Xenophón leszállt a lováról.

– Miért szállsz le, amikor sietnünk kell? – kérdezte Szeuthész.

– Tudom – felelte Xenophón –, hogy nemcsak rám van szükség, hanem a nehézfegyverzetűek gyorsabban és szívesebben futnak, ha én is gyalog vezetem őket.

Szeuthész ezután távozott. Vele ment Timaszión a mintegy negyven görög lovassal. Xenophón megparancsolta, hogy minden csapatból lépjenek elő a harminc évnél fiatalabb katonák, könnyűfegyverzetben. Ezekkel ő maga futott előre, a többi görögöt pedig Kleanór vezette. Amikor a falvakba értek, Szeuthész előretört mintegy harminc lovassal, és felkiáltott:

– Bekövetkezett, amit mondtál, Xenophón! Az emberek a kezünkben vannak; csakhogy lovasaim vezér nélkül fejetlenül üldözik az ellenséget, és félek, hogy valahol összeverődik az ellenség, és rajtuk ütnek. És közben néhányunknak itt kell maradnia a falvakban, hiszen tele vannak emberrel.

– Én a csúcsokat foglalom el embereimmel – mondta Xenophón –, te meg parancsold meg Kleanórnak, hogy a falvak vonalán állítsa fel a csatasort a síkon.

Így is történt. Mintegy ezer rabszolgát, kétezer ökröt és tízezer más állatot zsákmányoltak. Az éjszakát a szabadban töltötték.