1

Ilyen beszélgetések közepette érkeztek Perzsia határához. Látván, hogy jobb felől egy sas tűnik fel, és az utat mutatja nekik, könyörgéssel fordultak a perzsa föld védőisteneihez és héroszaihoz: kegyelemmel és jóindulattal vezessék őket. így lépték át a határt. Amikor pedig már méd földön jártak, Média isteneihez könyörögtek, fogadják őket kegyelemmel és jóindulattal. Ezek után, ahogy illik, apa és fiú átölelte egymást, Kambüszész visszatért Perzsiába, Kürosz pedig elindult Médiába Küaxarészhoz.

Amikor méd földön összetalálkoztak, először illendően megölelték egymást, majd Küaxarész megkérdezte Küroszt, mekkora sereget hoz magával.

– Harmincezer zsoldos katonát, akik már régebben is szolgáltak nálatok, rajtuk kívül nemeseket, akik azonban még soha nem lépték át az országhatárt – felelte Kürosz.

– És ezek hányan vannak? – érdeklődött Küaxarész.

– Nem nagyon örülnél, ha megmondanám. Gondolj azonban arra, hogy ezek a nemeseknek mondott férfiak kevesen vannak ugyan, mégis könnyűszerrel elkormányozzák a nagy perzsa népet. De mondd csak, valóban szükség van még rájuk, vagy csak vaklárma volt az egész, és nem is jön az ellenség? – kérdezte Kürosz.

– Persze hogy jön, méghozzá seregestül.

– Honnan vagy ebben oly biztos?

– Mert aki onnan jön, az más-más módon ugyan, de egyértelműen mind azt állítja.

– Szóval nem kerülhetjük el a harcot.

– Nem bizony.

– Akkor hát – szólott Kürosz –, mondd meg, mekkora ellenséges had közeleg, és azt is, hogy a mieink hányan vannak, így felbecsülhetjük a két sereg erejét, és ennek ismeretében el tudjuk dönteni, hogyan vehetjük fel a legsikeresebben a harcot.

– Hallgasd hát – mondta Küaxarész. – A lüd Kroiszosz állítólag tízezer lovas és több mint negyvenezer könnyűfegyverzetű katona és íjász élén érkezik. Artakamasz, nagy Phrügia uralkodója, a hírek szerint körülbelül nyolcezer lovast hoz, továbbá kereken negyvenezer lándzsást és könnyűfegyverest. Aribaiosznak, Kappadokia királyának a serege hatezer lovasból és mintegy harmincezer íjászból meg könnyűfegyveresből áll. Az arab Aragdosznak van tízezer lovasa, vagy száz harci szekere és rengeteg parittyása. Az ázsiai hellénekről még nem tudni, jönnek-e vagy sem, Gabaidosz viszont, a hellészpontoszi phrügök vezére, mint mondják, a kaüsztroszi síkságon összegyűjtötte hatezer lovasból és körülbelül tízezer parittyásból álló seregét. Úgy hírlik, hogy a károk, a kilikiaiak és a paphlagónok nem engedelmeskednek a felhívásnak. Ellenben az asszír király, Babülónnak és Asszíria többi részének ura, úgy gondolom, nem kevesebb, mint húszezer lovast hoz, bizonyára legalább kétszáz harci szekeret is, gyalogosainak pedig, úgy hiszem, se szeri, se száma. Legalábbis valahányszor betört hozzánk, mindig ekkora sereget hozott.

– Adataid szerint tehát hatvanezer lovas katonával és több mint kétszázezer könnyűfegyveressel meg íjásszal kell szembenéznünk— szólott Kürosz. — Most azonban mondd meg, mekkora a te sereged?

– Van több mint tízezer méd lovasunk, könnyűfegyverzetű katonát és íjászt pedig hatvanezret is ki tud állítani az ország. Azonkívül arméniai szomszédaink négyezer lovast és húszezer gyalogost bocsátanak rendelkezésünkre.

– Szóval lovasságunk nem is egészen egyharmada az ellenség lovasságának, gyalogságunk pedig körülbelül fele az övéknek? – kiáltott fel Kürosz.

– Hogyhogy – csodálkozott Küaxarész –, hát olyan kevés perzsa harcost hoztál?

– Arról, hogy lesz-e szükségünk több harcosra vagy sem, majd máskor beszélünk – szólt Kürosz –, most azt mondd meg, milyen ezeknek a népeknek a harcmodora.

– Szinte azonos a miénkkel. Elvégre az ő katonáik is íjjal és dárdával vannak felfegyverezve, akárcsak a mieink.

– Tehát a fegyverfajták miatt távolharccal kell számolnunk.

– Szükségszerűen — mondta Küaxarész.

– És a távolharcban, ugye, a létszám dönti el a győzelmet? – kérdezte Kürosz. – Hiszen sok ember hamarabb sebez meg és pusztít el keveset, mint fordítva.

– Akkor meg az lesz a legjobb, Kürosz, ha követeket küldünk a perzsákhoz, hogy magyarázzák meg nekik: ha valami baj történnék a médekkel, nemsokára a perzsák látnák kárát, küldjenek tehát még több katonát.

– Hidd el nekem, ha valamennyi perzsa eljönne, akkor is kevesebben lennénk az ellenségnél.

– Tudsz valami jobbat?

– Én, ha a te helyedben volnék, minden érkező perzsának azonnal olyan fegyverzetet csináltatnék, amilyet a mi úgynevezett nemeseink viselnek, azaz vértet a mellükre, könnyű kis pajzsot bal kezükbe, és szablyát vagy bárdot jobbjukba. Az ilyen fegyverzettel elérheted, hogy teljes biztonságban szállhatunk közelharcba, s az ellenség aligha állná meg a helyét, inkább megfutamodna. Mi aztán rávetnénk magunkat azokra, akik kitartanak, a menekülőket pedig rátok és a lovasságra hagynánk, hogy ne legyen idejük sem ellenállni, sem megfordulni.

Így Kürosz. Tetszett Küaxarésznak a beszéd, nem gondolt többet a sereg növelésére, inkább megcsináltatta az említett fegyvereket. Mire a perzsa nemesség megérkezett a sereggel, már majdnem el is készültek. Kürosz ekkor összehívta a nemeseket, és így beszélt hozzájuk:

– Barátaim, bizony aggodalom tölt el, amikor rátok nézek. Mert ti ugyan kitűnően fel vagytok fegyverezve és lélekben is készen álltok rá, hogy összecsapjatok az ellenséggel, de jól tudom, hogy kísérőitek fegyverzete csak távolharcra alkalmas: félek, hogy bajotok esik, ha ilyen kevesen és segítőtársaitoktól megfosztva ütköztök még nagyszámú ellenséggel. Mármost, ti megannyi jól megtermett legényt hoztatok magatokkal, éppen ezért az ő számukra is olyan fegyvereket készíttettünk, amilyeneket mi viselünk. De a lelküket bizony nektek kell kikovácsolnotok. Mert nem elég, ha a hadvezér csak önmaga jeleskedik: gondoskodnia kell arról is, hogy emberei minél derekasabban harcoljanak.

Így beszélt Kürosz, azok pedig örültek, hogy erősítést kapnak a harchoz. Majd az egyik előkelő férfi emelkedett szólásra.

– Talán különösnek fog tűnni, ha azt tanácsolom Kürosznak, szóljon majd néhány szót a mi nevünkben, amikor jövendő harcostársainknak átnyújtja a fegyvereket. De tudom, mindig annak a szava hatol legmélyebben az ember lelkébe, akitől a legtöbb jót és a legtöbb rosszat várhatja, így van ez az ajándékkal is: az ő kezéből az apróságot is többre becsülik, mint egyenrangúaktól az értéket. A mellénk rendelt perzsák is sokkal jobban örvendeznének, ha Kürosztól kapnának buzdítást, nem pedig tőlünk, és sokkal nyugodtabban éreznék magukat a nemesek soraiban, ha látnák, hogy maga a király fia, a hadvezér intézkedett így, és nem mi. Szükség van természetesen ránk is, hiszen mindent meg kell tennünk, hogy harci kedvüket élesztgessük. Mert mi látjuk hasznát, ha derekasan fognak harcolni.

Kürosz középre hordatta a fegyvereket, majd összehívta az egész perzsa sereget, és így beszélt hozzájuk:

– Perzsák! Egyazon földön születtünk és nevelkedtünk, testileg sem vagytok silányabbak, mint mi, és nyilván a lelketek se hitványabb a miénknél. Ennek ellenére otthon nem élveztetek velünk egyenlő jogokat; nem mi tehettünk erről, az otthoni helyzet okozta, hogy nektek kellett dolgoznotok a mindennapi kenyérért. Most azonban, az istenek segítségével, én fogok rólatok gondoskodni. Nyitva előttetek az út: ha kedvetek tartja, ugyanolyan fegyvert ölthettek, mint mi, ugyanúgy vállalhatjátok a veszélyt, mint mi, és ha ebből valami szép és jó születnék, ugyanolyan megbecsülésben lesz részetek, mint nekünk. Régebben ti is íjászok és dárdások voltatok, mint mi, de nem csoda, ha mi jobbnak bizonyultunk, mert nekünk volt időnk rá, hogy gyakoroljuk ezt a művészetet. De ha így felfegyverkeztek, semmivel sem leszünk nálatok előbbre valók: ti is mindnyájan melletekre szabott mellvértet viseltek majd, könnyű pajzs lesz bal kezetekben, amilyet mi eddig is hordtunk, jobbotokban pedig tőr vagy harci bárd, és amikor lesújtotok az ellenségre, többé nem kell ügyelnetek rá, vajon jól céloztatok-e. Ilyen körülmények között mi különböztet meg bennünket egymástól? Csak a bátorság. Bátornak lenni pedig nektek is ugyanúgy kötelességtek, mint nekünk. És miért kellene nekünk nálatok jobban áhítoznunk a győzelem után, amely meghoz és megőriz mindent, ami szép és jó? És miért volna nekünk nálatok nagyobb szükségünk a hatalomra, amely a gyengébbek minden vagyonát az erősebbeknek adja? Ezt akartam mondani – fejezte be szavait Kürosz –, itt vannak a fegyverek, aki kedvet érez a harcra, fogjon egyet, aztán menjen a századoshoz, és soroltassa be magát miközénk, aki pedig továbbra is megelégszik a zsoldosok sorsával, az maradjon meg a segédcsapatok sorában.

Így beszélt Kürosz. A perzsák elgondolkoztak a hallottakon: ha nem engedelmeskednek a felhívásnak, amely egyforma harcért egyforma jutalmat ígér, bizony megérdemlik, hogy egész életükben nyomorogjanak. Ezért mindnyájan besoroltatták magukat, és átvették a fegyvereket.

Közben az ellenség közeledett ugyan, de még mindig nem ért oda. Kürosz ezt az időt felhasználta arra, hogy övéit különféle gyakorlatokkal testileg megerősítse, taktikára oktassa, és harci lelkesedésüket fokozza. Mindenekelőtt embereket kért Küaxarésztól, ezeket szolgaként beosztotta katonái mellé, hogy mindennel, amire szükségük lehet, bőven ellássák a harcosokat. Miután ezt elvégezte, megparancsolta a katonáknak, hogy gyakorlatozzanak, semmi mást ne csináljanak, mert felismerte, hogy az ember úgy lehet valamiben igazán kiváló, ha nem sok mindennel foglalkozik egyszerre, hanem csak egyetlenegy dologgal. Sőt még a harci gyakorlatok számát is csökkentette, a nyíllövést és dárdavetést megtiltotta, mondván, hogy csak tőrrel, pajzzsal és mellpáncélban gyakorlatozzanak. Ezáltal hamarosan kialakult a katonák körében az a meggyőződés, hogy semmirevaló harcos az, aki nem megy azonnal ölre az ellenséggel. Ezt a gondolatot persze nem könnyen tették magukévá azok, akik tudták: eddig kizárólag azért táplálták őket, hogy kenyéradóikért harcoljanak. Továbbá abból a meggondolásból kiindulva, hogy az emberek sokkal szívesebben csinálnak olyasmit, amiben lehetőségük nyílik vetélkedésre, Kürosz versenyt hirdetett a katonák számára hasznosnak vélt gyakorlatokban. A közkatonáknak a következő feltételeket szabta: engedelmeskedjenek elöljáróiknak, önként, de fegyelmezetten vállalják a megpróbáltatásokat, a veszélyt, ismerjék a szolgálati szabályzatot, tartsák rendben fegyvereiket. Az ötödparancsnokoknak következőket: maguk is legyenek olyan kiválóak, mint a kiváló közkatonák, és igyekezzenek a rájuk bízott öt embert kiváló harcossá nevelni. A tizedesek és a huszonnégyed-parancsnokok ugyanígy neveljék az alájuk rendelt tíz, illetve huszonnégy embert, a századosok pedig egyrészt maguk legyenek kiválóak, másrészt ügyeljenek rá, hogy az alantas parancsnokok kötelességteljesítésre szorítsák alárendeltjeiket. Versenydíjul a következőket tűzte ki: az a százados, akinek legkiválóbb a százada, ezredessé léphet elő, az a huszonnégyed-parancsnok, akinek legkiválóbb a szakasza, a százados helyébe léphet, a legkiválóbb tizedesből huszonnégyed-parancsnok, a legkiválóbb ötödparancsnokból tizedes lehet, végezetűl az a közkatona, aki kitünteti magát, ötödparancsnokká lép elő. Mindez nagyban növelte a parancsnokok becsvágyát, és további kitüntetések megszerzésére adott nekik lehetőséget, kinek-kinek érdeme szerint. Sőt a dicséretesen küzdő katonáknak nagyobb jutalmakat is helyezett kilátásba, ha a jövőben még valami jót tesznek. Közös díjakat is tűzött ki századok, huszonnegyedek, tizedek és ötödök számára, ha példásan engedelmeskednek vezetőiknek, és mintaszerűen hajtják végre a parancsokat. Ezek a díjak megfeleltek a közkatonák ízlésének. A sereg igyekezett is eleget tenni ezeknek a követelményeknek.

Kürosz ekkor annyi sátrat készíttetett, ahány százados volt a seregben, mégpedig akkorákat, hogy mindegyik sátor egy-egy század befogadására legyen alkalmas. Egy század száz emberből állott. így a katonák százas csoportokban táboroztak.

Kürosz úgy vélte, hogy a közös elhelyezés hasznos lesz a közelgő harcra való felkészítésben: látván az egyenlő bánásmódot, senki sem hozhatja fel ürügyül, hogy neki rosszabb a sora, és hogy ezért a harcban sem kell úgy kitüntetnie magát, mint a másiknak. Jó hatást várt attól is, hogy az egy sátorban lakó emberek megismerik egymást, hiszen ismerősök előtt kétszer is meggondolja az ember, mit tesz, ismeretlenek között viszont, akárcsak sötétben, inkább követ el hitványságot. A századok elhelyezésének ismerete szempontjából is nagyon előnyösnek ítélte a sátorközösségek rendszerét. A századosok ugyanis már a sátorban annak az egysoros menetoszlopnak megfelelően rendezték el századukat, ahogy kivonultak; a huszonnégyed-parancsnokok, tizedesek és ötödparancsnokok ugyanígy állították fel szakaszukat, tizedüket és ötödüket. Kürosz rendkívül fontosnak tartotta a századok hajszálpontos rendjét: a jól rendezett sorokat nehéz megbolygatni, és ha mégis sikerülne zavart kelteni, könnyű újrarendezni őket, mint ahogy a széthullott kő– és gerendaépítményt sem nehéz újra összeállítani, ha bizonyos jelekből világosan látszik, melyik rész hova illik. Kürosz ezenfelül még egy nagy eredményt várt a sátorközösségtől: remélte, hogy az együttélés következtében emberei jobban fognak ragaszkodni egymáshoz, hiszen az együtt nevelkedett állatokon is megfigyelte, milyen hevesen vágyódnak egymás után, ha szétszóródnak.

Gondja volt arra is, hogy katonái csak akkor üljenek reggelihez vagy ebédhez, ha előzőleg már alaposan megizzadtak. Vagy vadászatra hajtotta őket, hogy megizzadjanak, vagy olyan játékot eszelt ki nekik, amibe beleizzadtak, ha pedig valami tennivaló akadt, úgy rendezte a dolgot, hogy katonái verítékezve térhessenek csak haza. Úgy gondolta, jobb ízű az étel, katonái egészségesebbek és munkabíróbbak lesznek, sőt még egymást is jobban kedvelik, ha sok fáradságnak vannak kitéve, hiszen a kimerítő közös munka után a lovak is nyugodtabban állnak egymás mellett. És mennyivel magabiztosabban néznek szembe a katonák az ellenséggel, ha tudják magukról, milyen edzettek!

Kürosz akkora sátrat csináltatott magának, hogy bőven jusson hely vendégeknek is. Többnyire századosokat hívott meg étkezésre, olyanokat, akiknek jelenlétét időszerűnek tartotta, néha meghívott szakaszparancsnokot, tizedest vagy ötödparancsnokot, sőt olykor közkatonát is, máskor pedig lakomát rendezett egész ötödök, tizedek, szakaszok vagy századok számára. És meghívásával tüntette ki azt, aki olyasmit vitt véghez, amit mindenkitől szívesen látott volna. És magának is csak azt tálaltatta, amit a meghívottaknak.

A szolgák is mindig mindenben egyformán részesültek. Kürosz úgy vélte, őket sem illeti meg kevesebb tisztelet, mint akár a hírvivőket vagy a követeket. Elvégre – így gondolkozott – elengedhetetlen, hogy ők is megbízhatók, tapasztaltak, ezenfelül még erősek^ gyorsak, határozottak és hidegvérnek is legyenek. Mi több: felismerte, hogy a szolgák még azokat a tulajdonságokat sem nélkülözhetik, amelyek a legkiválóbb harcosok jellemzői, őket is edzeni kell, hogy ne vonakodjanak semmiféle munkától, sőt: örömmel hajtsák végre elöljáróik minden parancsát.