3.

A katonák ezután felkészültek. Kürosz pedig áldozatot mutatott be. Mivel az istenek kedvezően fogadták, seregével együtt útra kelt. Az első nap egész közel ütöttek tábort, hogy ha valaki elfelejtett valamit, visszamehessen érte, illetve kiegészíthesse felszerelését. És hogy otthonuk se legyen védelem nélkül, Küaxarész ott maradt a méd sereg egyharmadával.

Kürosz a lehető leggyorsabb iramot diktálta. A lovasság a sereg élén haladt, eléjük kémeket és felderítőket küldött a megfigyelésre legalkalmasabb magaslatokra; utánuk vezette a málhásokat; sík földön a társzekereket és a málhás állatokat több soros oszlopban vonultatta, utánuk jöttek a gyalogosok, s ha a málhások közül egyesek elmaradtak, az ott levő parancsnokok gondoskodtak róla, hogy a menet akadálytalanul haladhasson. Keskenyebb utakon a fegyveresek közrefogták a málhásokat, és kétoldalt meneteltek; ha akadályba ütköztek, a velük párhuzamosan haladó katonák feladata volt, hogy az utat szabaddá tegyék. Az osztagok általában málhával meneteltek, minden teherhordó parancsot kapott, hogy osztaga mellett haladjon, hacsak másképp nem hozza a szükség. A parancsnok teherhordója ment elöl, kezében jelvénnyel, amelyet osztagának emberei jól ismertek. Így vonultak sűrű sorokban, és mindegyiknek az volt a legfőbb gondja, hogy emberei el ne maradjanak. Ennek következtében egyrészt nem kellett keresniök egymást, másrészt a holmik kéznél voltak és sokkal jobb állapotban, és a katonák is hamarabb jutottak hozzá, amihez akartak.

Közben a felderítők embereket véltek a síkságon felfedezni, akik takarmányt meg fát vittek, sőt láttak ilyesmit szállító vagy legelésző állatokat is; távolabbra tekintve pedig mintha füst– vagy porfelleg gomolygott volna a magasban. Mindebből majdnem biztosra vették, hogy az ellenséges sereg valahol a közelben van.

A felderítők parancsnoka nyomban jelentést küldött Kürosznak, aki utasította őket, hogy maradjanak leshelyükön, és jelentsék, ha valami újat látnak. Egy lovasosztagot pedig előreküldött, próbáljanak néhány embert elfogni a síkságon járók közül, hogy pontosabb értesüléseket szerezzenek, így is történt.

A sereg többi részét megállította, hogy még mielőtt túl közel érnének, megtegye a szükséges intézkedéseket. Parancsot adott, hogy reggelizzenek meg, aztán állásaikban maradva várják a további utasításokat. Étkezés után összehívatta a lovasok, a gyalogosok és a harci szekerek parancsnokait, továbbá a hadigépek, a málhások és az asszonyokat szállító szekerek tisztjeit. Míg ezek gyülekeztek, a portyázok már hozták is a síkságról a foglyokat. Kürosz kérdésére elmondták, hogy a táborból vannak, részint takarmányért, részint fáért indultak az előőrsökön túlra, mert a sereg a nagy létszám következtében szűkében van már mindennek.

– Milyen távolságra van innen a had? – kérdezte Kürosz.

– Mintegy két perzsa mérföldre – felelték.

– Hát rólunk esik-e szó nálatok? – kérdezte Kürosz.

– Nem is kevés, különösen, hogy ilyen közel jöttetek

– mondták.

– És aztán örülnek-e, hogy jövünk? – ezt a jelenlevők miatt kérdezte Kürosz.

– Bizony nem örülnek, sokkal inkább szomorkodnak

– felelték azok.

– És most mit csinálnak? – érdeklődött Kürosz.

– Csatasorba állnak; ezt csinálták már tegnap és tegnapelőtt is.

– És ki állítja őket csatarendbe? – kérdezte Kürosz. A foglyok ezt is megmondták:

– Maga Kroiszosz meg egy görög férfi, és egy méd, azt mondják, tőletek szökött át.

– Ó, magasságos isten, bárcsak kézre keríthetném -szólt Kürosz.

Ezután elvezettette a foglyokat, majd a jelenlevőkhöz fordult, és tovább akart beszélni. De ebben a pillanatban újabb futár érkezett a felderítők parancsnokától, és jelentette, hogy nagy lovasalakulat tűnt fel a síkságon.

– Mi azt gyanítjuk – mondta a küldött –, hogy a sereget akarják kikémlelni, azért jöttek. Az osztag előtt jókora távolságra körülbelül harminc másik lovas tör ellenünk, valószínűleg az a szándékuk, hogy ha lehet, elfogják a vártánkon álló megfigyelőket. Mi viszont csak tízen vagyunk.

Erre Kürosz megparancsolta, hogy lovas testőrségének egyik osztaga vágtasson az őrhelyhez, és maradjon ott csendben, nehogy az ellenség észrevegye.

– Mihelyt azonban a mi tíz emberünk elhagyta helyét, törjetek elő, és támadjátok meg azokat, akik a vártára felhágnak. És hogy a nagyobb alakulat se tehessen kárt bennetek, te, Hüsztaszpasz, vonulj ki lovasezrededdel, és mutatkozz meg az ellenséges osztag előtt. De ne üldözd őket ezen az ismeretlen terepen, s csak arra legyen gondod, hogy vártáink a birtokunkban maradjanak. Akik pedig jobb kezüket feltartva vágtatnak felétek, azokat fogadjátok barátsággal.

Hüsztaszpasz távozott, hogy fegyverbe szólítsa embereit, Kürosz lovasai pedig parancs szerint elvágtattak. És lám, kivel találkoznak, még a vártákon innen! A szuszai asszony nemrégiben felderítőnek küldött őrével és annak szolgáival. Amint ezt Kürosz meghallotta, felugrott, elébe ment és kézfogással üdvözölte. A többiek, akik természetesen semmiről sem tudtak, döbbenten szemlélték a jelenetet, ám Kürosz csakhamar felvilágosította őket:

– Kedves barátaim, a legderekabb ember érkezett körünkbe, és most már meg kell tudnia mindenkinek, mit is cselekedett ő. Nem azért ment el, mert aljasságra vetemedett, és félni sem félt tőlem; én magam küldtem el, hogy tájékozódjék az ellenség dolgai felől, aztán minket is pontosan tájékoztasson a helyzetről. Emlékszem, Araszpasz, mit ígértem neked, és nem maradok adósod sem én, sem az itt jelenlevők. Ti is úgy becsüljétek őt, barátaim, mint derék férfiút, mert így méltányos. A mi érdekünkben vállalta a veszélyt, és viselte a gyalázatot, amellyel vádoltuk.

Ezután mindnyájan megölelték Araszpaszt, és kezet szorítottak vele. Aztán Kürosz kijelentette, hogy ennyi most elég, és Araszpaszhoz fordult:

– Te pedig, Araszpasz, számolj be mindarról, amit fontos tudnunk. Ne hallgass el semmit az igazságból, és az ellenség erejét se kicsinyítsd; jobb, ha nagyobbnak hisszük, és kisebbnek látjuk, mint ha kisebbnek halljuk, és nagyobbnak találjuk.

– Mindent megtettem – felelte Araszpasz –, hogy minél pontosabban megtudjam a sereg létszámát. Elrendezésükben ugyanis én magam is segítettem.

– Akkor hát – mondta Kürosz – nemcsak azt tudod, hányan vannak, hanem azt is, hogyan vannak felállítva.

– Tudom hát – felelte Araszpasz –, sőt még a haditervüket is ismerem.

– Előbb mégis arról beszélj, nagyjából hányan vannak.

– Nos, harminc ember mélységű csatasorba vannak rendezve mindnyájan, gyalogosok, lovasok egyaránt, kivéve az egyiptomiakat, és arcvonaluk így körülbelül negyven sztadion hosszúságúra nyúlik. Mert nagyon fontosnak tartottam megtudni, mekkora területet foglalnak el.

– Azt mondod: kivéve az egyiptomiakat. És azok hogy vannak felállítva? – kérdezte Kürosz.

– Ezeket úgy állították fel a tízezred-parancsnokok, hogy száz-száz ember jusson mindegyik tízezred egy-egy oldalára; azt mondják, ez a megszokott otthoni csatarendjük. Kroiszosz azonban nagyon kedvetlenül egyezett bele ebbe a felállításba, mert ő hosszabbra akarta volna nyújtani az arcvonalát, mint te a tiédet.

– És miért? – kérdezte Kürosz.

– Azért, hogy túlerejével bekeríthessen.

– Majd meglátják, vajon nem a bekerítők lesznek-e bekerítve! Amit fontos volt megtudnunk tőled, megtudtuk, most pedig, férfiak, a következőképpen cselekedjetek: távozástok után vizsgáljátok meg lovatok és saját magatok felszerelését, hiszen gyakran kicsin múlik, hogy harcos, ló és kocsi használhatatlanná váljon. Holnap korán reggel pedig, amíg én áldozatot mutatok be, az emberek és lovak először is étkezzenek, hogy a mindenkor szükséges teendők közül egy se maradjon elintézetlenül, aztán te, Araszpasz, vedd át a jobbszárnyat, amely úgyis a te parancsnokságod alá tartozik, és a többi tízezred-parancsnok is foglalja el szokásos helyét; a versenykocsikban sem lehet megváltoztatni a lovak helyét, ha már folyik a verseny. Adjátok ki a parancsot a századosoknak és szakaszparancsnokoknak, álljanak az arcvonal elé, és rendezzenek minden szakaszt kettős sorba.

Egy-egy szakasz huszonnégy emberből állott.

Megszólalt ekkor az egyik század parancsnoka:

– Mit gondolsz, Kürosz, helytállunk-e ebben a rendben a mély sorokban felállított sereggel szemben?

Kürosz így felelt:

– Ha egy sereg túl sok sorból áll, úgyhogy az ellenséget el sem érheti fegyvereivel, mit gondolsz, kinek használ ez többet, az ellenségnek vagy saját harcosainak? Én a magam részéről azt szeretném, ha az ő százfőnyi mélységű harcrendjük tízezer főnyi mély lenne, akkor aztán a legkevesebb emberrel kellene megküzdenünk. Az általam felállított csatasor mélysége azonban, azt hiszem, megerősíti és önmaga legjobb segítőjévé teszi a sereget. A dárdásokat a vértesek mögé rendelem, a dárdások mögé pedig az íjászokat. Mert ugyan ki állítaná őket az első sorba, amikor oly nyilvánvalóan képtelenek minden közelharcra? így viszont, a vértesektől fedezve, meg fogják állni a helyüket, s az előttük levők háta mögül lődözve nyilaikat és hajítva dárdáikat, kárt tesznek az ellenségben. És világos, hogy minden, ami az ellenség kárára van, saját harcosaink helyzetét könnyíti. Leghátulra az úgynevezett utóvédeket állítom. Mert ahogy az épületnek sincs haszna erős kőalapzat és tetőzet nélkül, a csatarend sem ér semmit, ha elő– és utóvédjei nem állják meg a helyüket. Ti, vértesek, rendezzétek hát el soraitokat, ahogy megparancsoltam, és ti is, dárdás– és íjászparancsnokok, állítsátok fel csapataitokat. Elöl legyenek a vértesek, aztán az íjászok, mögöttük a dárdások. Te pedig, aki az utóvédet vezeted, mivel a te embereid vannak leghátul, parancsold meg nekik, figyeljék az előttük levőket, buzdítsák azokat, akik teljesítik kötelességüket, és szigorúan fenyegessék meg a gyávákat, aki pedig árulásra készülődve meghátrálna, annak halál legyen a büntetése. Az elöl haladóknak az a feladatuk, hogy az utánuk következőket szóval és példamutatással bátorítsák, ti viszont, leghátul harcolók, úgy viselkedjetek, hogy a gyávák jobban féljenek tőletek, mint az ellenségtől. Tehát ehhez tartsátok magatokat. Te meg, Eutratasz, a hadigépek személyzetének parancsnoka, igyekezz hogy a tornyokat húzó igásállatok minél szorosabban kövessék a gyalogságot. Te, Daukhosz, a málhások irányítója, a tornyok mögé zárkóztasd fel csapataidat, és altisztjeid szigorúan fenyítsék meg mindazokat, akik előreszaladnak vagy lemaradnak. Te, Kardukhasz, aki a nők szekereire ügyelsz fel, a málhások után vonultasd őket, leghátul. Mert az így egymás mögé állított egységek a tömeg látszatát keltik, lehetőséget adnak hadicselekre is, az ellenséget pedig, ha bekerítéssel próbálkozna, arra kényszerítik, hogy nagyobb kört képezzenek; márpedig minél nagyobb területet vesznek körül, annál többet vesztenek erejükből. Tehát ehhez tartsátok magatokat. Ti meg, Artaozosz és Artagerszész, őutánuk vezessétek gyalogosezredeiteket. Ezzel szemben ti, Pharnukhosz és Asziadatasz, ne álljatok be a csatasorba; a nők szekerei mögött külön álljatok fegyverben a vezetéstek alatt álló lovasezredekkel, aztán pedig jöjjetek hozzám a többi vezérrel együtt. De azért úgy készüljetek, mintha nektek kellene megkezdeni a harcot. Te meg, aki a tevékhez rendelt embereket irányítod, a nők szekerei mögött rendezd osztagodat, és tedd, amit Artagerszész parancsol. És ti, a harci szekerek parancsnokai, vessetek sorsot; akit a sors kijelöl, az álljon a sereg élére száz szekerével; a másik két szekérszázad közül az egyik had a jobb oldalon, a másik pedig a bal oldalon egysoros oszlopban haladva kövesse a csatasort.

Így állította fel őket Kürosz.

Abradatasz, a szuszaiak királya azonban így szólt:

– Ha nincs ellene kifogásod, Küroszom, én önként vállalom, hogy az ellenséges arcvonallal szemben foglalok helyet.

Kürosz megdicsérte, jobbját nyújtotta neki, majd megkérdezte a többi szekérhez beosztott két perzsát:

– Beleegyeztek?

Minthogy azok azt felelték, hogy önérzetűk nem engedi, meghagyta nekik, vessenek sorsot. Abradataszra jutott az, amit már amúgy is vállalt, és éppen az egyiptomiakkal került szembe. Ezután távoztak. Miután mindarról gondoskodtak, amiről az előbb szót ejtettem, megvacsoráztak, őrséget állítottak, majd nyugovóra tértek.