2.

Ebben az időben az ind királytól is jöttek emberek. Pénzt hoztak, és átadták királyuk üzenetét:

– Örülök, Kürosz, hogy tudomásomra adtad, miben szenvedsz hiányt. Barátságot szeretnék veled kötni, és pénzt küldök neked. Ha többre van szükséged, tudasd. Küldötteimet utasítottam, hogy teljesítsék parancsaidat.

Kürosz így válaszolt:

– Megparancsolom, hogy három ember kivételével maradjatok ott, ahol sátratokat felvertétek, őrizzétek a pénzt, és éljetek a lehető legkényelmesebben; három közületek azonban menjen át az ellenséghez, mintha királyotok szövetségkötés ügyében küldte volna őket, tudjátok meg, mit beszélnek és cselekszenek, és mihamarább jelentsétek nekem és az ind királynak. Ha ezt elintézitek, hálásabb leszek érte, mint a pénzért, amit hoztatok. Mert a szolgáknak öltözött kémek csak azt tudhatják meg és jelenthetik, amit mindenki tud; de az olyan emberek, mint ti, gyakran a haditervekről is tudomást szereznek.

Az indek tetszéssel hallgatták. Ezután Kürosz megvendégelte őket. Másnap felkészültek, elindultak és megígérték, hogy minden lehetőt megtudnak az ellenségről, és igyekeznek mihamarabb visszatérni.

Kürosz egyébként kitűnően felkészült a háborúra, olyan emberhez méltón, aki nem kis dolgokat forgat a fejében. Figyelme nemcsak a szövetségesek szándékaira terjedt ki, hanem arra is ügyelt, hogy barátai szüntelenül versengjenek egymással, hogy mindegyik a legjobb fegyverzetű katona, a legkiválóbb lovas, a legügyesebb dárdás, a legjobb íjász és a legharcedzettebb harcos akarjon lenni. Ennek érdekében vadászni vitte őket, és megjutalmazta azt, aki valamiben kitűnt. És ha látta, hogy egy-egy vezető arra törekszik, hogy az ő katonái legyenek a legderekabbak, megdicsérte és lelkesítette, és amiben csak tudott, kedvezett neki. Amikor áldozatot mutattak be, vagy ünnepet ültek, versenyt hirdetett minden olyan gyakorlatban, amely a harc szempontjából fontos volt, és a győzteseknek fényes jutalmat adott. A seregben lelkes hangulat uralkodott.

Kürosz, a harci gépeket kivéve, már mindennel elkészült, amit magával akart vinni a hadjáratra. A perzsa lovasság létszáma is elérte már a tízezret, a kaszás szekerekből, amelyeket ő maga csináltatott, szintén volt már vagy száz, sőt azoknak a szekereknek a száma is száz körül járt, amelyeknek az elkészítésébe Kürosz példája nyomán a szuszai Abradatasz fogott bele. Küaxarész, Kürosz rábeszélésére, a trójai és líbüai formájú méd szekereket is ugyanúgy átalakíttatta, ezekből is volt vagy száz. A tevékre is ki voltak jelölve az emberek, mindegyikre kettő-kettő. A legtöbb katona úgy érezte, hogy már kivívták a döntő győzelmet, az ellenség hatalmát pedig egyszerűen semmibe vették.

Ilyen hangulat uralkodott, amikor az indek, akiket Kürosz a helyzet kikémlelésére küldött, visszaérkeztek az ellenségtől, és elmondták, hogy Kroiszoszt választották az egyesült seregek parancsnokává és hadvezérévé, a szövetséges uralkodók meg egyöntetűen elhatározták, hogy mindenki teljes seregével vesz részt a hadjáratban, és rengeteg pénzt hoznak, egyrészt, hogy minél több zsoldost szerezzenek, másrészt, hogy megajándékozhassák azokat, akik rászolgáltak. Sok kardviselő thrák már zsoldjukba szegődött; az egyiptomiak hajón közelednek, százhúszezren lehetnek, pajzsuk befedi egész testüket, hatalmas dárdáik vannak (mint most is), meg szablyáik; jött ezenkívül egy küproszi sereg is; ott van már az összes kilikiai, meg a két Phrügia minden lakója, továbbá a lükaónok, a paphlagónok, a kappadokiaiak, az arabok, a föníciaiak, és Babülón királyának parancsnoksága alatt az asszírok. Kroiszosz még az iónokat, az aiólokat és Ázsia majd minden hellén lakóját is kény szerit ette, hogy kövessék, sőt Lakedaimónba is menesztett szövetségkötés végett követeket; a had a Paktólosz folyó körül gyülekezik, és Thümbrara környékére szándékoznak előrenyomulni (a király elő-ázsiai barbár alattvalóinak ma is itt van a gyülekezőhelye); mindenkinek megparancsolta, hogy ide szállítsanak élelmet. Hozzávetőleg ugyanezt mondták a foglyok is, mert Kürosz arra is ügyelt, hogy mindig ejtsenek foglyokat, akikből ki lehet valamit szedni. Szolgáknak álcázott kémeket is küldött, akik mint szökevények jelentkeztek az ellenségnél.

Kürosz emberei, meghallván e híreket, természetesen gondolkodóba estek, csendesebben jártak-keltek, mint addig, és a kedvük sem volt valami fényes. Itt is, ott is csoportokba verődtek, erről kérdezgették egymást, erről beszélgettek.

Kürosz, amint észrevette, hogy a seregen félelem lesz úrrá, összehívatta a parancsnokokat és azokat, akikről úgy vélte, hogy bátortalanságukkal mások kárára lehetnek, bátorságukkal viszont a többiek javát szolgálhatják. A szolgáknak megparancsolta: ha más harcosok is meg akarnák hallgatni a beszédet, ne akadályozzák meg őket.

Amikor mindnyájan együtt voltak, így szólt hozzájuk: – Szövetségesek, azért hívattalak benneteket, mert úgy látom, vannak köztetek olyanok, akik az ellenség felől érkezett hírek hallatára egyszeriben rettegő emberekhez kezdenek hasonlítani. Szerintem felettébb furcsa, ha egyesek megijednek attól, hogy az ellenség gyülekezik, mert mi sokkal többen vagyunk, mint amikor győzelmet arattunk felette; inkább bátorságra kellene kapni, hiszen látják, hogy most, az istenek segítségével, sokkal jobban fel vagyunk szerelve, mint régebben. Azok, akik most meg vannak ijedve, vajon akkor mit csinálnának, ha híre jönne, hogy egy olyan sereg készül ellenünk, mint a miénk – mintha mi volnánk önmagunk ellenségei? Mi lenne, ha először is azt hallanátok, hogy ez a sereg, amely egyszer már legyőzött bennünket, egykori győzelme tudatától eltelve, újra ellenünk indul? És hogy ugyanazok jönnek megint, de megsokszorozott erővel, akik akkor íjászaink és dárdásaink támadását egykettőre ártalmatlanná tették? Továbbá, hogy most lovasaik ugyanúgy felfegyverezve jönnek lovasaink ellen, ahogy annak idején gyalogosaik gyalogosaink ellen, s le is győzték őket; hogy nyílra és dárdára nem is néznek, mindegyik erős lándzsát hord magával, azzal akar ellenünk vágtatni, mert kézitusára készül? Meg hogy harci szekerek is jönnek, de nem háttal állnak majd, ahogy régen, mintegy futásra készen? Hogy a szekérbe fogott lovakat vért borítja, a kocsisok fatornyokban 206

állnak, és páncél meg sisak fedi testüket; a tengelyre pedig vaskaszákat erősítettek, hogy ezek is sebesen behatoljanak az ellenség soraiba? S hogy ráadásul tevéik vannak, teveháton is támadni fognak, márpedig egyetlen teve látványa is elég ahhoz, hogy száz lovat megfutamítson? Továbbá, hogy tornyokkal közelednek, amelyekről övéiknek védelmet nyújtanak, minket pedig lövedékeikkel meggátolnak a gyalogos harcban!… nos, ha elújságolnák nektek, hogy ez a helyzet az ellenségnél, mit csinálnátok akkor? Hiszen már most is meg vagytok rémülve, pedig csak azt hozták hírül, hogy Kroiszoszt választották az ellenség vezérévé, és ő a szíreknél is gyávábban viselkedett, mert a szírek vereséget szenvedtek a csatában és úgy futottak meg, Kroiszosz azonban csupán szemlélő volt, mégis megfutamodott, ahelyett, hogy segítséget nyújtott volna szövetségeseinek! Aztán meg a hírekből világosan kiderül, az ellenség nem tartja erőit elegendőnek ahhoz, hogy felvegye velünk a harcot: zsoldosokat fogadnak, mintha mások derekabbul harcolnának értük, mint ők maguk. Aki ezeket a híreket félelmetesnek, a mi helyzetűnket pedig aggasztónak találja, azt mondom, férfiak, menjen át az ellenség táborába. Odaát többet használ nekünk, mint itt!

Kürosz után a perzsa Khrüszantasz állt fel, és így szólt: – Ne csodálkozz, Kürosz, hogy egyesek elkomorultak a hírek hallatára. Nem a félelem tette őket kedvetlenné, hanem a harag. Ha valaki például reggelizni szeretne, és azt hiszi, hogy már reggelizhet, aztán közlik vele, hogy van még valami teendője étkezés előtt, az, úgy gondolom, nem örül a hírnek. Most így vagyunk mi is: már-már azt gondoltuk, hogy gazdagok leszünk, de megtudtuk, hogy van még valami teendőnk, ezért elkomorultunk. Nem azért, mert megijedtünk, hanem mert szerettük volna már ezt is elvégzettnek tudni. Ám ezentúl nem csupán Szíriáért harcolunk majd, ahol sok gabona van, meg barmok és gyümölcstermő pálmafák, hanem a borban, fügében és olajban bővelkedő Lüdiáért is, ahol a partot tenger mossa, amelyen több áru érkezik, mint amennyit valaha is láttunk; és ha ezt megértjük, már nem is bosszankodunk, hanem eltelünk lelkesedéssel, hogy mihamarabb élvezhessük Lüdia kincseit is.

Így beszélt. A szövetségesek pedig örültek szavainak, és tetszésüknek adtak kifejezést.

– Én meg, férfiak – szólt Kürosz –, azon a véleményen vagyok, induljunk ellenük mihamarabb, először azért, hogy lehetőleg korábban érjünk élelmiszerraktáraikhoz, mint ők, másodszor meg azért, mert minél előbb érkezünk, nekik annál kisebb a készletük, és annál több fog nekik még hiányozni. Én így gondolom, de ha ennél biztonságosabb vagy könnyebb megoldást tudtok, adjátok elő.

Sokan helyeselték, hogy minél előbb támadják meg az ellenséget, és senki nem szólt ellene, így hát Kürosz a következő beszédbe kezdett:

– Szövetségesek! Lelkünk, testünk és szükséges fegyvereink, isten segítségével, már régen készenlétben vannak: most nem kevesebb, mint húsznapi élelmet kell készítenünk az útra, magunk és állataink számára. Számításom szerint az út több mint tizenöt napig tart, s ezalatt semmiféle élelemre nem tehetünk szert, hiszen mindent összeszedtünk már, amit csak lehetett, mi is, az ellenség is. Elegendő élelmet kell tehát magunkkal vinnünk, mert anélkül sem élni, sem harcolni nem tudunk. Bort azonban csak annyit hozzon mindenki, amennyi a víziváshoz szoktat minket. Hiszen utunk javarészt nem bortermő vidéken halad el, és bármennyit vinnénk magunkkal, amúgy sem lenne elég. És hogy aztán, hirtelen bor nélkül maradván, meg ne betegedjünk, a következőképpen kell eljárnunk: kezdjünk már most vizet inni étkezés közben. Lényegében eddig is azt csináltuk, nem szükséges sokat változtatni életmódunkon, hiszen aki árpakenyéren él, az vízzel gyúrt tésztát eszik, meg a búzakenyeret is vízzel nedvesítve eszi az ember, továbbá a főtt ételek is mind vízzel készülnek, mégpedig sok vízzel. Akkor is csillapíthatjuk szomjunkat, ha csak étkezés után iszunk bort, és még csak nem is rövidítjük meg magunkat. Aztán az étkezés utáni borból is mindig hagyjunk el valamit, amíg észrevétlenül vízivókká nem leszünk. Mert az emberi természet csak fokozatos átmenettel viseli el a változásokat. Erre tanít maga az isten is, aki lassanként vezet ki minket a télből, hogy el tudjuk viselni a nagy hőséget, majd a hőségből a kemény fagyba. Őt kell utánoznunk: előbb szoktassuk magunkat, hogy elérhessük a kitűzött célt. A takarók helyett inkább ugyanolyan súlyú élelmiszert cipeljetek: hiszen a fölös élelem sohasem haszontalan. Attól meg ne féljetek, hogy takaró nélkül nem alusztok majd édesen, de ha mégis így lenne, szidjatok majd csak engem. Ruházatból azonban jó, ha minél több van, akár egészséges az ember, akár beteg. A kenyér mellé savanyú, keserű és sós ételeket csomagoljatok, azok étvágyat csinálnak, és sokáig elállnak. Ha meg letarolatlan területre érkezünk, ahol gabonát zsákmányolhatunk, azonnal kerítsetek kézimalmot, amivel lisztet őrölhetünk, mert ezzel az eszközzel lehet a legkönnyebben kenyeret készíteni. Gondoskodnunk kell olyan dolgokról is, amelyek a betegek számára fontosak, ezek amúgy is kevés helyet foglalnak el, és igen nagy szükség lehet rájuk, ha úgy hozza a sors. Legyen elég gyeplő is, hiszen az emberek és a lovak sorsa főleg a gyeplőkön múlik, és ha elkopnak vagy elszakadnak, tartalék híján tehetetlenségre vagyunk kárhoztatva. Aki pedig ért a dárdacsiszoláshoz, jól teszi, ha nem feledkezik meg ráspolyról. Köszörűkövet is vigyünk magunkkal, hiszen harci kedvét is élesíti, aki lándzsáját köszörüli. Mert szégyenletes dolog éles lándzsával a kézben gyáván viselkedni. Fát is bőven tartalékoljunk a harci és társzekerekhez, mert az erős használatban sok minden felmondja a szolgálatot. Mindezeken kívül legyenek velünk a legszükségesebb szerszámok is, mert nincsenek ám mindenütt mesteremberek, alig van viszont olyan katona, aki legalább ideiglenesen ne tudna megjavítani valamit. Minden szekéren legyen ásó és kapa, mindegyik málhás állaton balta és sarló; ezek szükséges szerszámok az egyes ember számára, és gyakran hasznára válnak a közösségnek is. Ami az élelmiszerkészletét illeti, a fegyveresek parancsnokai tartsanak vizsgálatot, és ne nézzék el, hogy bárkinek is hiányozzék valamije, hiszen a hiánynak mi látnók majd kárát. Az igásállatok málhájára vonatkozó rendeleteim végrehajtását pedig ti, a teherhordók parancsnokai, vizsgáljátok felül; kényszerítsétek katonáitokat, hogy a hiányos málhákat egészítsék ki. Nektek meg, útépítő parancsnokok, odaadom azoknak a listáját, akiket felmentettem a dárdás–, íjász- vagy parittyásszolgálat alól; a volt dárdások favágó szekercékkel vonuljanak, az íjászok kapával, a parittyások pedig ásóval; szerszámaikkal csapatban haladjanak a társzekerek előtt, hogy rögtön munkába állhassanak, ha valahol utat kell építeni, és én is tudjam, hová forduljak, ha szükségem van rájuk. Magammal viszem a katonakorban levő kovácsokat, ácsokat és vargákat is, minden szerszámukkal együtt, hogy akkor se legyen fennakadás, ha ilyenfajta munkára lenne szükség a seregben. Ezek nem teljesítenek fegyveres szolgálatot, s megfelelő bér ellenében rendelkezésére állanak mindenkinek, aki kívánja, és kijelölt helyen fognak tartózkodni. Ha pedig kalmár szegődne mellénk, hogy portékáját eladja, figyeljük a katonákat, és ha valakit rajtakapunk, hogy a kijelölt határidő előtt, vagyis amikor még van élelmiszerünk, vásárol valamit, azt meg kell fosztani mindenétől. A határidő elmúltával azonban a kalmár szabadon árusíthatja portékáját. Sőt azok, akik a legtöbb élelmiszert bocsátják áruba, ajándékot és kitüntetést kapnak tőlem is és a szövetségesektől is. Akinek pénzre van szüksége a vásárláshoz, hozzon ismerősöket, akik kezeskednek érte, hogy valóban a sereggel fog tartani, és akkor kap a közös pénztárból. Ezek a parancsaim. Ha valaki szükségesnek tart még valamit, jelezze. Tehát menjetek és csomagoljatok, én pedig áldozatot mutatok be útra kelésünk sikeréért; ha az istenek kedvezően fogadják, jelt adunk. Mindenki jelentkezzen parancsnokánál az előbb mondott felszereléssel a kijelölt helyen. Ti meg, parancsnokok, helyezzétek készenlétbe osztagaitokat, aztán jöjjetek hozzám, hogy kijelöljem a helyeket.