IV. KÖNYV

Hogy mi minden történt az odafelé vezető úton egészen a csatáig, és mi történt a csata után, a fegyverszünet idején, amelyet a király és a Kürosszal odavonult görögök kötöttek, és hogy megszegve a fegyverszünetet, miként háborúskodott a király és Tisszaphernész a görögökkel, akiknek nyomában volt a perzsa sereg – elmondottam az előző könyvekben.

Mikor olyan vidékre érkeztek, ahol a Tigris folyó mélysége és szélessége lehetetlenné tette az átkelést, és a folyó mentén sem haladhattak, mivel a kardukhoszok hegyei közvetlenül a folyó fölött meredeztek, a vezérek elhatározták, hogy átvágnak a hegyeken. Mert hallották a foglyoktól, hogy ha keresztülmennek a kardukhosz hegyeken, Arméniában átkelhetnek a Tigris folyón a forrásánál, ha akarnak, de ha nem, meg is kerülhetik. Azt mondták, hogy az Euphratész forrása nincs messze a Tigrisétől, és ez így is van. A kardukhoszok földjére észrevétlenül próbáltak behatolni, és meg akarták előzni az ellenséget, mielőtt a csúcsokat elfoglalja.

Az utolsó őrségváltás felé járt az idő, és épp annyi volt hátra az éjszakából, hogy még sötétben keresztülvonulhattak a síkságon, amikor parancsszóra felkerekedve elindultak, és hajnalra megérkeztek a hegyekhez. Kheiriszophosz haladt a sereg élén a maga csapatával és az összes könnyű-fegyverzetűvel, Xenophón pedig a végén ment a nehéz-fegyverzetű hátvédekkel. Úgy tűnt, hogy veszély nélkül kapaszkodhatnak fel, ha hátulról meg nem támadják őket. Kheiriszophosz el is érte a csúcsot, mielőtt az ellenség észrevehette volna, majd lassan továbbvonult, és a sereg többi része szép sorban követte. így jutottak el a hegyek völgyeiben és szorosaiban fekvő falvakhoz.

A kardukhoszok elhagyták házaikat, és feleségükkel meg gyerekeikkel a hegyekbe menekültek. Élelmet bőségesen lehetett szerezni. A házak felszereléséből, a rengeteg rézedényből semmit nem vittek el a görögök, és az embereket sem üldözték: kímélettel bántak velük. Szerették volna, ha a kardukhoszok, akik a királlyal hadilábon álltak, úgy engedik keresztülvonulni őket területükön, mint baráti országon. De élelmet azért mindenki onnan vett magának, ahonnan éppen tudott – hiszen hajtotta őket a szükség.

A kardukhoszok nem hallgattak hívásukra, különben sem adták semmi jelét a barátságnak. Amikor az utolsó görög csapatok leereszkedtek a falvakba – már sötétben, mert az út oly szűk volt, hogy a felfelé és lefelé kaptatás egy egész napig tartott –, néhány összeverődött kardukhosz férfi megtámadta a hátul haladókat. Egy-két görögöt meg is öltek, másokat pedig kövekkel és nyilakkal megsebesítettek. Nem voltak sokan, hisz a görögök váratlanul törtek be hozzájuk. Ha akkor többen gyűlnek össze, bizony pusztulás fenyegette volna a sereg nagy részét. A görögök az éjszakát a falvakban töltötték. A kardukhoszok rengeteg tüzet gyújtottak körös-körül a hegyekben, hogy meglássák egymást.

Virradatkor Összegyűltek a görög vezérek és alvezérek, és elhatározták, hogy csak a nélkülözhetetlen és a legerősebb igásállatokat viszik tovább, a többit otthagyják, és az új hadifoglyokat mind szabadon engedik. Mert a sok igásállat és fogoly csak lassítja a menetet, számtalan felügyelőre van szükség hozzájuk, akik nem vehetnek részt a harcban, azonkívül ha sok az ember, kétszer annyi élelmet kell beszerezni és vinni.

Ezt határozták el tehát, és kihirdették, hogy mindenki a parancs szerint cselekedjen. A reggeli étkezés után megindultak, a vezérek pedig odaálltak az egyik útkanyarhoz, és ha találtak valamit, amit a parancs értelmében ott kellett volna hagyni, elvették. Az emberek nem is voltak engedetlenek, alig egynéhányan csempésztek ki egy-egy szeretett fiúcskát vagy csinos asszonyt. így meneteltek ezen a napon, itt-ott harcolva egy kicsit, majd pedig kissé megpihenve.

Másnap igen hidegre fordult az idő, de tovább kellett menniök, mert nem volt elegendő élelmük. A menetet Kheiriszophosz, a hátvédeket pedig Xenophón vezette. Az ellenség erősen támadott, sőt a szűk terepen előrehatolva közelből nyilazta és parittyázta őket. így a támadó, majd meghátráló görögök kénytelenek voltak lassan haladni. És minthogy az ellenség nagyon szorongatta őket, Xenophón gyakran megálljt parancsolt. Kheiriszophosz azonban, aki máskor parancsszóra mindig megállt, most nem tette ezt, hanem sietésre noszogatta a sereget, és meghagyta, hogy kövessék. Látták, hogy mit csinál, de arra nem jutott idő, hogy odamenjenek hozzá, és megtudakolják a sietség okát. így a menetelés futásnak hatott a hátvédek előtt. Itt halt meg Kleonümosz, a nagyszerű spártai férfi – egy nyíl keresztülhatolt pajzsán, bőrmellényén, és bordái közé fúródott –, meg az arkadiai Basziasz, akinek fejébe hatolt egy nyíl.

Amikor táborhelyükre értek, Xenophón azon nyomban Kheiriszophoszhoz sietett, és szemrehányásokkal illette, hogy nem állt meg, hanem arra kényszerítette őket, hogy futva harcoljanak.

– És most két nagyszerű emberünk meghalt, mi pedig sem magunkkal hozni, sem eltemetni nem tudtuk őket.

Kheiriszophosz így felelt:

– Pillants csak a hegyekre, és látni fogod, hogy mind megmászhatatlanok. Csak ez az egyetlen meredek út van előttünk, és ezen is emberek tömegét láthatod, akik elfoglalták és őrzik a feljáratot. Ez volt hát a sietségem oka, és azért nem vártam rád, mert azt gondoltam, talán valamiképpen meg tudnám előzni őket, mielőtt elfoglalják a feljáratot; a velünk jött kalauzok azt állítják, nincs is más út. Xenophón pedig így szólt:

– Nekem azonban van két emberem. Mikor a kardukhoszok kellemetlenkedni kezdtek, mi lesállásba vonultunk, így kissé fellélegezhettünk, megöltünk néhány kardukhoszt, de élve is elfogtunk egy-kettőt, hogy a terepet ismerő vezetőink legyenek.

Azonnal odavezették a két embert, és külön-külön megkérdezték őket, ismernek-e más utat azon kívül, amely a szemük előtt húzódik. Az egyik, noha alaposan ráijesztettek, azt mondta, hogy nem ismer. Mivel semmi hasznosat nem mondott, a másik szeme láttára megölték. Életben maradt társa elmondta: a másik azért nem adott választ, mert a lánya azon a vidéken van férjnél, de ő – mondotta – olyan utat fog mutatni nekik, amelyen még az igásállatok is elvonulhatnak. Arra a kérdésre, hogy van-e annak az útnak nehezen járható része, azt felelte, hogy van egy csúcs, amelyen csak úgy jutnak túl, ha előre elfoglalják.

Ezután elhatározták: összehívják a könnyű– és nehéz-fegyverzetűek parancsnokait, elmondják nekik, mi a helyzet, és megkérdezik tőlük, ki lesz olyan bátor, hogy önként vállalja az utat.

A nehézfegyverzetűek közül két arkadiai jelentkezett: a methüdrioni Arisztónümosz és a Sztümphaloszból való Agasziasz. A parrhasziabeli árkád Kallimakhosz versenyre kelt velük, ő is kijelentette, hogy készséggel vállalja az utat, és magával visz mindenkit a seregből, aki hajlandó követni.

– Mert tudom – mondotta –, hogy sok fiatal jönne, ha én vezetném őket.

Ezután megkérdezték, nem menne-e velük a könnyű-fegyverzetűek valamelyik parancsnoka is. A khioszi Ariszteasz vállalkozott, aki hasonló esetben már gyakran tett értékes szolgálatokat a seregnek.