1.

Így töltötték a napot. Vacsora után nyugovóra tértek. Másnap reggel a szövetséges vezérek teljes számban megjelentek Küaxarész sátra előtt. Mialatt a király díszbe öltözött, mert hallotta, hogy nagy tömeg várakozik rá, addig Kürosz barátai különböző embereket vezettek Kürosz elé, kadusziaiakat, hürkániaiakat, szakokat meg Gobrüaszt, akik mind arra kérték, hogy maradjon még. Hüsztaszpasz Gadataszt hozta, a heréltet, aki szintén arra kérte Küroszt, hogy maradjon. Kürosz tudta, hogy Gadatasz majd meghal félelmében, hogy a sereget fel találják oszlatni, ezért nevetve így szólt hozzá:

– Látszik rajtad, Gadatasz, hogy csak azért gondolod, amit mondasz, mert ez a Hüsztaszpasz rábeszélt téged.

Gadatasz égnek emelt karral esküdözött: nem azért gondolja ezt, mintha Hüsztaszpasz rábeszélte volna.

– Értsd meg, ha ti elvonultok, nekem végem van. Éppen ezért én magam kerestem fel őt, hogy megkérdezzem, mit tud, fel akarod-e oszlatni a hadsereget.

– Tehát igaztalanul vádolom Hüsztaszpaszt – szólt erre Kürosz.

– Istenemre, igaztalanul vádolod, Kürosz – mondta Hüsztaszpasz. – Hiszen én csak annyit mondtam Gadatasznak, hogy nem háborúskodhatsz tovább, és hozzátettem: mert apád hazaszólít.

– Mit mondasz? – szólt Kürosz. – Ki mered fecsegni, akár az volt a szándékom, akár nem?

– Hát persze, hiszen látom, mennyire szeretnél már csodálattól övezve végigvonulni a perzsák között, és töviről hegyire beszámolni atyádnak mindarról, amit tettél.

– Te talán nem vágyódsz haza? – kérdezte Kürosz.

– Nem én! – erősködött Hüsztaszpasz. – Isten bizony nem megyek el, hanem addig harcolok, amíg Gadataszt Asszíria urává nem teszem.

így beszélgettek, félig tréfásan, félig komolyan. Ekkor megjelent Küaxarész ünnepi díszben, és helyet foglalt a méd trónon. Amint mindnyájan együtt voltak a hivatalosak, csend lett, és Küaxarész megszólalt:

– Szövetségesek, mivel közöttetek vagyok, meg idősebb is vagyok Kürosznál, nyilván úgy illik, hogy én nyissam meg a tanácskozást. Azt hiszem, először arról kell tárgyalnunk, folytassuk-e a háborút, vagy oszlassuk fel a hadsereget. Mindenki mondja meg a véleményét.

Először a hürkániai emelkedett szólásra:

– Szövetségesek! Nem tudom, szükség van-e szavakra ott, ahol a tények mutatják, mi a legjobb. Mindnyájan tudjuk: ha együtt vagyunk, többet ártunk az ellenségnek, mint amennyit szenvedünk tőle, míg viszont külön voltunk egymástól, bizony úgy bántak velünk, hogy nekik a lehető legjobb, nekünk meg a legrosszabb legyen.

Ezután a kadusziai szólalt fel:

– Hogy is beszélhetnénk hazatérésről és elszakadásról, amikor még harc közben is megszenvedjük, ha elszakadunk egymástól? Mi nemrégiben elszakadtunk a sereg egészétől és úgy hadakoztunk; meg is bűnhődtünk érte, jól tudjátok.

Most Artabazosz szólalt meg, az, aki egykor Kürosz rokonának vallotta magát.

– Küaxarész, én csak annyiban különbözöm az előttem szólóktól, hogy ők azt mondják: maradjunk és harcoljunk tovább, én pedig azt mondom: akkor harcoltam, amikor otthon voltam. Hányszor kellett segítséget vinnem, amikor javainkat fosztogatták! Énnekem, amikor erődeinket veszély fenyegette, bizony éppen elég gondot okozott a rettegés és az őrállás! És mindezt saját költségemre tettem! Most pedig az ő erődjeik vannak az én kezemben, félni sem félek tőlük, abból lakom jól, ami az övék, és az ellenség borát iszom. És mivel otthon folyton hadban állunk, itt meg olyan az élet, mint valami ünnep, véleményem szerint nem szabad véget vetnünk ennek a népünnepélynek. Utána Gobrüasz beszélt:

– Szövetséges vezérek! Én eddig csak dicsérhetem Kürosz jobbját. Még egyetlen ígéretét sem szegte meg. Ha elvonul a vidékünkről, az asszír nyilván fellélegzik, és nem bűnhődik meg azokért a jogtalanságokért, amelyeket ellenem elkövetett, és ellenetek is el akar követni. Sőt újra megfizethetek azért, hogy a barátotok lettem.

Végezetűl Kürosz szólalt meg:

– Én is jól tudom, férfiak, ha feloszlatjuk a hadsereget, a mi sorsunk rosszabbra, az ellenségé pedig ismét jobbra fordul. Hiszen akiket megfosztottunk fegyvereiktől, azok egykettőre újakat csinálnak, akik elvesztették lovaikat, másokat szereznek megint, az elpusztultak helyébe új nemzedék növekedik és születik. Cseppet sem lenne hát csodálatos, ha rövidesen újra borsot törhetnének az orrunk alá. Miért kértem mégis Küaxarészt, hogy tanácskozzunk a hadsereg feloszlatásáról? Tudjátok meg, azért, mert félek a jövőtől. Látom, hogy olyan ellenség közeledik, akivel, ha továbbra is ekképpen katonáskodunk, nem tudjuk felvenni a harcot. Jön ugyanis a tél. Magunknak van fedél a fejünk felett, de lovainknak, szolgáinknak és közkatonáinknak nincs, őnélkülük pedig nem tudunk hadjáratot folytatni! Amerre járunk, mi magunk feléljük az eleséget, ahová nem érünk el, ott tőlünk rettegve az erődítésekbe szállítják, ott pedig ők hozzáférhetnek, de mi nem. Ki olyan vitéz, ki olyan erős, hogy éhséggel és faggyal dacolva is képes hadat viselni? Ha így kell hadakoznunk, akkor azt mondom, inkább önként oszlassuk fel a sereget, mintsem hogy a szükség űzzön el bennünket akaratunk ellenére. De ha tovább akarjuk folytatni a hadjáratot, azt mondom, igyekezzünk minél több ellenséges erődöt hatalmunkba keríteni, mégpedig minél előbb, és építsünk mi is, amennyit csak tudunk. Ha sikerül, akkor azoknak lesz több élelme, akik többet tudnak szerezni és felhalmozni maguknak, és majd ostrom alá veszik a gyengébbeket. Most azonban éppen olyanok vagyunk, mint a tengerek utasai, azok is egyre hajóznak, de a mögöttük hagyott hullámok nem lesznek jobb barátaik, mint azok, amelyek előttük tornyosulnak. Ha viszont erődöket építünk, azok elveszik az ellenség kedvét a földünktől, mi pedig még nagyobb biztonságban élünk. Senkit ne aggasszon, hogy hazájától távol kell őrséget állnia, mert mi, perzsák, akik amúgy is messzire kerültünk hazánktól, magunkra vállaljuk, hogy az ellenséghez legközelebb eső területeket szemmel tartjuk, ti pedig vegyétek birtokba és építsétek ki magatoknak Asszíria veletek szomszédos részeit. És ha mi résen vagyunk, és tartani tudjuk a hozzájuk közel eső részeket, akkor ti, akik a távolabbi területeket szálltátok meg, teljes biztonságban lesztek. Legalábbis nem hiszem, hogy ne a közeli veszéllyel törődnének, hanem benneteket nyugtalanítanának ott, távol.

Erre a többiek mind felugráltak helyükről, és kijelentették, hogy egyetértenek vele. Küaxarész is helyeselt. Gadatasz és Gobrüasz kijelentette: hajlandók egy-egy erődöt is építtetni, ha a szövetségeseknek nincs kifogásuk az ellen, hogy ezekben is támaszpontra leljenek. Mikor Kürosz látta, hogy mindnyájan készek úgy cselekedni, ahogy ő javasolta, befejezésül így szólt:

– Ha a kijelölt tennivalókat véghez akarjuk vinni, mihamarabb gépeket kell készíttetnünk, amelyekkel bevehetjük az ellenség erődjeit, és toborozzunk ácsokat, akik felépítik a mi várainkat.

Erre Küaxarész kijelentette, hogy csináltat egy gépet, Gadatasz és Gobrüasz ugyancsak vállalt közösen egyet, Tigranész pedig egy harmadikat. Kürosz megígérte, hogy ő kettőt készíttet. Miután ebben megállapodtak, gondoskodtak mesteremberekről, s mindannyian beszerezték a nyersanyagot. Felügyelőket is rendeltek ki, olyan férfiakat, akikről úgy látszott, hogy értik a dolgukat.

Kürosz látta, hogy mindez időbe telik, ezért olyan helyen táboroztatta le a sereget, amelyet a legegészségesebbnek és a szükséges holmik beszerzésére a legalkalmasabbnak vélt. A megerősítendő helyeket úgy építette ki, hogy az ott maradók akkor is biztonságban legyenek, ha ő történetesen messzebb táborozna a had zömével. Akikről tudta, hogy jól ismerik a környéket, azoktól sorban megkérdezte, honnan lehetne legjobban ellátni a hadat, s állandóan zsákmányszerző utakra vezette embereit, egyrészt, hogy a seregnek minél több élelme legyen, másrészt, hogy a fáradalmak eddzék s erősítsék a katonákat, végül, hogy a menetelések emlékezetűkben tartsák a hadsorok rendjét.

Kürosz éppen ezzel volt elfoglalva, amikor Babülónból menekült szökevények és foglyok egybehangzóan hírül adták neki, hogy az asszír király Lüdiába ment, és rengeteg talentum aranyat és ezüstöt vitt magával, meg más értékeket és sokfajta ékszert. A katonák többsége azt mondta, hogy minden bizonnyal fél, és biztonságba akarja helyezni kincseit. Kürosz azonban felismerte, mi az asszír távozásának igazi célja: sereget akar toborozni ellene, ahol csak lehet. Ezért ő is erősen készülődött a várható harcokra, és kiegészítette a perzsa lovasságot. Lovakat részben a hadifoglyoktól, részben barátaitól szerzett. Mert ha szép fegyvert vagy lovat ajánlottak fel neki, azt mindenkitől elfogadta, ilyen ajándékot soha nem utasított vissza. Ellátta magát harci szekerekkel is, egyrészt a zsákmányból, de máshonnan is, ahonnan csak módja volt rá.

De a régi trójai szekérfajtát és a Kürénében még ma is szokásos kocsit mellőzte. Régebben ugyanis Médiában, Szíriában, Arábiában és egész Ázsiában olyan szekerek voltak divatban, mint ma Kürénében. Kürosz azonban úgy vélte, hogy ha a legjobbak szekéren ülnek, a haderő színe-java a távlövészek szerepére kényszerül, és vajmi kevéssé járul hozzá a győzelemhez. Háromszáz szekérhez ugyanis háromszáz harcos kell, és ezerkétszáz ló, továbbá háromszáz kocsis, akiknek ugyancsak igen megbízhatónak, tehát igen kiválónak kell lenniük. Ez további háromszáz, akik szintén nem sokat ártanak az ellenségnek. Ezt a szekérfajtát tehát mellőzte.

Helyette harci szekereket készíttetett, erős, nem törékeny kerekekkel és hosszú tengelyekkel, mert az ilyen kevésbé borul fel, mint a széles tengelyű. A kocsisüléseket erős fából készítették, toronyszerűén, az ülés korlátja a kocsisoknak éppen a könyökéig ért, hogy a lovakat azért felette még kormányozhassák. A kocsisok tetőtől talpig vértet viseltek, csak a szemük látszott ki. A tengelyekre kétoldalt körülbelül kétölnyi vaskaszákat erősítettek, másokat pedig föld felé szegezve, a tengely alá, hogy a kocsisok így törjenek be a szekerekkel az ellenséges sorok közé. Perzsiában még ma is olyan harci szekereket használnak, amilyeneket Kürosz készíttetett annak idején.

Szép számban volt tevéje is, egyrészt azok, amelyeket barátai hordtak össze neki, másrészt azok, amelyeket zsákmányoltak.

Így intézkedett Kürosz.

Aztán felderítőt akart küldeni Lüdiába, hogy megtudja, mit művel az asszír király, s úgy gondolta, erre a szerepre Araszpasz, a szép asszony őre lesz a legalkalmasabb. Araszpasszal ugyanis a következő történt: Szerelemre lobbant az asszony iránt, és szüntelenül ostromolta, hogy legyen az övé. De az visszautasította, és hü maradt távol levő férjéhez, mert nagyon szerette. Mindazonáltal Araszpaszt nem vádolta be Kürosznál, nem akarta a két jó barátot egymásra haragítani. De amikor Araszpasz, abban a reményben, hogy ezzel elősegíti vágyai beteljesülését, megfenyegette, hogy ha önként nem engedelmeskedik, kényszeríteni fogja, az asszony megijedt az erőszaktól, és nem hallgatott tovább, hanem elküldte a heréltet Küroszhoz, és meghagyta, hogy mondjon el neki mindent.

Kürosz nagyot nevetett a férfin, aki váltig mondogatta egykor, hogy őrajta bizony nem lesz úrrá a szerelem. Elvezettette hozzá Artabazoszt a herélttel, és megüzente neki, hogy ne erőszakoskodjon ilyen nővel, de ha rá tudja beszélni, neki semmi kifogása ellene. Artabazosz elment Araszpaszhoz, alaposan lehordta, kijelentette, hogy az asszony zálogban van nála, és szemére hányta, hogy istentelenséget, jogtiprást, féktelenséget követ el. Araszpasz végül is bűnbánóan sírva fakadt, legszívesebben a föld alá süllyedt volna a szégyentől, és majd belepusztult a rettegésbe, hogy Kürosz esetleg szigorúan megbünteti.

Amikor Kürosz értesült a dologról, magához hívatta Araszpaszt, és négyszemközt megnyugtatta:

– Látom, Araszpasz, félsz tőlem, és irtózatosan szégyenkezel. Nyugodj meg. Hallottam, hogy a szerelem az isteneket is legyőzi, és tudom, mit szenvednek a szerelemtől még azok is, akik pedig nagyon okos emberek hírében állanak. Tudom, én sem lennék olyan erős, hogy egy szép nő társaságában közömbös maradjak. A te esetedben én vagyok hibás, hiszen én zártalak össze ezzel az ellenállhatatlan teremtéssel.

– Te, Kürosz – vette át a szót Araszpasz –, most is olyan szelíd vagy, mint mindig, és elnézed az emberi hibákat. De a többiek agyongyötörnek engem. Balszerencsém híre kiszivárgott, ellenségeim kárörvendenek, barátaim meg jönnek, és azt tanácsolják, hogy tűnjek el a szemed elől, nehogy megbüntess azért az óriási baklövésért, amit elkövettem.

– Tudod-e, Araszpasz, hogy e hiedelem hozzásegíthet, hogy nagy szolgálatot tegyél nekem, és szövetségeseinknek is sok hasznot hajts? – mondta erre Kürosz.

– Bárcsak hasznodra lehetnék!

– Azt hiszem, ha átmennél az ellenséges táborba, mintha előlem menekülnél, hitelre találnál náluk.

– Úgy bizony! Sőt barátaim is azt hinnék, hogy előled futok.

– Apróra megismernéd az ellenség dolgait, aztán visszatérnél hozzánk. Azt hiszem, megbíznának benned, bevonnának beszélgetéseikbe és tanácskozásaikba, úgyhogy semmi nem maradna rejtve előtted, amit tudni szeretnénk.

– És mi volna, ha most rögtön indulnék? Hiszen az is erősítené hitelemet, hogy látszólag a várható büntetés elől menekülök.

– És el tudnád hagyni a szép Pantheiát? – kérdezte Kürosz.

– Bizonyára két lelkem van nekem, Kürosz. Erre jöttem én rá Erósznak, ennek a veszedelmes szofistának az iskolájában. Hiszen ha csak egy volna, nem lehetne ugyanakkor jó is, rossz is, nem vágyódna egyidőben arra, ami erkölcsös és arra, ami csúf, és nem akarná ugyanazt a dolgot egyszerre tenni is meg nem is. Világos hát, hogy két lélek van, és ha a jobbik kerekedik felül, nemes tetteket szül, ha pedig a hitványabb, aljasságokra ösztönöz. De most, hogy benned szövetségesre talált, végérvényesen a jó győzedelmeskedik.

– Akkor hát, ha te is jónak látod – mondta Kürosz –, úgy kell intézned az utat, hogy amennyire lehet, náluk is hitelre lelj. Számolj be viszonyainkról, mégpedig úgy, hogy közléseid alaposan megzavarják terveiket. Zavarná őket például, ha azt mondanád, hogy készülődünk, mert valahol be akarunk törni országukba; ezt hallván, nem tudnák teljes haderejüket összpontosítani, mert mindenki saját otthonáért aggódna. Lehetőleg minél tovább maradj náluk, hiszen akkor lenne a legfontosabb tudnunk, hogy mit müveinek, amikor a legközelebb vannak hozzánk. Adj nekik tanácsot a csatarendre vonatkozóan is, úgy, ahogy a legjobbnak látod, és távozásod után ugyanúgy fognak elhelyezkedni, noha ezt a rendet te is ismered, mert nem szívesen rendeződnének újra, és ha valahol meg is teszik kutyafuttában, össze fognak zavarodni.

Araszpasz ezzel eltávozott, majd maga mellé vette legmegbízhatóbb szolgáit, sokak füle hallatára elejtett néhány, az ügy szempontjából hasznosnak vélt mondatot, és útnak indult.

Pantheia, értesülvén Araszpasz távozásáról, megüzente Kürosznak:

– Sose búsulj, Kürosz, hogy Araszpasz átment az ellenséghez. Ha megengednéd, hogy követet küldjek férjemhez, kezeskedem, hogy csatlakozik hozzád, és sokkal megbízhatóbb barátod lesz, mint amilyen Araszpasz volt. És tudom, tehetsége szerint sereget is hozna neked. A mostani király apjával jó barátságban volt, de ez a király már megkísérelte, hogy férjemet és engem elszakítson egymástól. Tudom, hogy gonosztevőnek tartja őt, és örömest szegődne olyasvalakihez, mint te.

Kürosz meghagyta, hogy küldjön követet férjéhez, amit az asszony meg is tett.

Abradatasz megismerte a feleségétől származó ismertetőjeleket, és mikor tudomást szerzett a dolgok állásáról, körülbelül ezer lovas kíséretében örömest elindult Küroszhoz. A perzsák előőrseihez érve követet küldött Küroszhoz, és megüzente neki, ki ő. Kürosz megparancsolta, hogy azonnal vezessék feleségéhez. Az asszony és Abradatasz rögtön összeölelkezett, már ahogy ez nem remélt találkozásoknál szokás. Pantheia ezután beszámolt Kürosz kegyességéről, tiszta erkölcséről és iránta tanúsított együttérzéséről.

Mire Abradatasz így szólt:

– Mondd, Pantheia, mivel hálálhatnám meg Kürosznak, amit érted és értem tett?

– Csak azzal – felelte Pantheia –, hogy megpróbálsz úgy viselkedni vele, mint ahogy ő viselkedett veled.

Ezek után Abradatasz odament Küroszhoz. Megragadta jobbját, és így szólt:

– Mindazért a jóért, amit értünk tettél, Kürosz, nem tudom, mondhatnék e többet, mint hogy barátod, szolgád és szövetségesed leszek, és megpróbálok legjobb képességeim szerint segítségedre lenni mindabban, amiben buzgólkodni látlak.

Kürosz így felelt:

– Elfogadom. Most pedig elbocsátlak, hogy feleséged társaságában költhesd el ebédedet, később azonban nálam is kell majd lakomáznod barátaid és barátaim társaságában.

Abradatasz, látva, hogy Kürosz a kaszás szekerek és a vértes lovak meg lovasok körül buzgólkodik, kikeresett körülbelül száz hasonló formájú harci szekeret a maga lovasságából, és megtette az előkészületeket, hogy ő maga vezethesse majd az egységet saját szekerén.

Szekerét négy rúddal szerelte fel, és nyolc lovat fogatott eléje, Pantheia arany vértet, arany sisakot és ugyanilyen karvasakat csináltatott neki ékszereiből. A szekérhúzó lovakat érctakaróval fedették be.

Kürosz, látva Abradatasz négyrúdú szekereit, arra gondolt, miért ne lehetne akár nyolcrúdú szekereket is csináltatni, hogy nyolc pár ökör hozza mozgásba az alkotmányokat, amelyek, a kerekeket is beleszámítva, három öl magasra voltak a földtől. Úgy vélte, az ő seregének nagy segítségére, az ellenségnek pedig nagy kárára lenne, ha ilyen tornyok követnék a harcosokat. Emeleteket és mellvédeket is csináltatott az alvázra, és minden toronyra húsz-húsz embert állított. Amikor a tornyokkal elkészültek, teherpróbát tartott. És a nyolc pár igásökör sokkal könnyebben húzta a tornyot és rajta a húsz embert, mint egy-egy igásfogat a saját málháját. Mert egy igásfogatra körülbelül huszonöt ta-lentumnyi teher jutott, ezzel szemben a torony – pedig tömör fából készült, mint a tragédia színpada – és hozzá a húsz ember meg a fegyverek alig jelentettek tizenöt talentum terhet egy-egy iga számára.

Miután meggyőződött róla, hogy minden nehézség nélkül haladnak, elrendelte, hogy a tornyokat vontassák majd a sereggel együtt, mert úgy vélte, harcban előnyre szert tenni nemcsak jogos, hanem egyben a szabadságot és boldogságot is jelenti.