– A császár meghalt – lépett be Rini a Lina barátságos legénységi étkezdéjébe. A hajó központjában elhelyezkedő tágas helyiség inkább volt pihenőszoba, mintsem tényleges étkezde, noha arra is használták.
A középen elhelyezett kerek asztalt egy félkör alakú párnázott pad és két szék vette körül. Jobbra tőle falba süllyeszthető priccs, balra a bárpultszerűen berendezett automata konyha állt. Tom feje és mellkasa maradéka ott hevert, kikapcsolva. Rozsenko a priccsen feküdt, álmosan tekintett fel a belépő nőre. Christophe, Gizmo, Monique és Kitti az asztalt körbeülve tértorpedóztak. Christophe utolsó csatahajója éppen Rini belépésekor robbant ketté. Persze egy táblajáték elvesztésének érzése semmi volt a hír bejelentésekor feltörő jóleső döbbenethez képest.
– Hogy? Mikor? Ki? – záporoztak mindenfelől a kérdések a kommunikációs szobából érkező nőre.
Napok óta lebegtek a Byzantium rendszer külső peremén, minimális energiával. Rini javasolta, hogy egyelőre ne térjenek vissza a Liga bázisára, hátha vannak még bosszúra szomjazó asszaszinok a soraik között. Christophe mélységesen egyetértett ezzel, noha ő más okból sem akart visszatérni.
– Úgy tűnik… – ült le Rini Christophe mellé az asztalhoz. Monique kikapcsolta a hologramtáblát. – Úgy tűnik, Kraukh ölte meg – mondta Rini sötéten. – Kicsit bizonytalanok a jelentések. Állítólag széttépte a gazdáját.
– Méltó halál annak az állatnak – jegyezte meg Rozsenko, amint felült a priccsen.
– És mi lett Kraukh-kal? – kérdezte Christophe, bár sejtette a választ.
– Nem tudni, elnyelte a föld, akárcsak Chhayát.
Ezen pár percig elgondolkodtak. Grahish halott, ennek örültek, de Kraukh és Chhaya eltűnése nem villanyozta fel őket. Főleg a nő aggasztotta a jelenlévőket. Bizonyította, hogy veszélyes ellenfél, aki most, hogy már vesztenivalója sincs, még veszélyesebbé válhat.
A csendet Rozsenko törte meg.
– Honnan tudta, hogy Levine áruló?
Christophe elmosolyodott. Rozsenko napok óta bombázta ezzel a kérdéssel. Élvezte, hogy bizonytalanságban tarthatja az egykori ezredest, és remekül szórakozott a találgatásain. A dologban ráadásul partner volt Kitti és Rini, a másik két ember, aki azóta tisztában volt a részletekkel, hogy előállt a mentőakció ötletével.
Christophe a két nőre pillantott.
– Elmondjuk neki?
Mosolyogva bólintottak.
– Az asszaszin, aki megtámadott az Ikóniumon, egy igen különös harcművészetben volt jártas. Olyan volt, mintha táncolna.
– Capoeira – vágta rá Rozsenko.
– Igen. A SkyLightból megtudtam, hogy nagyon kevés szervezet használja, és ezek egyike az Asszaszin Rend. Levine anno, amikor elrabolt a Byzantiumról, még a fellegvári csata előtt, capoeirával vert le.
– Ennyi? – döbbent meg Rozsenko, és tanácstalanul Monique-ra nézett. A nő megvonta a vállát. – Ennyire alapozta az egész tervet?
– Miért, maga mire alapozta az egész Kardinális nyomozást? Vagy, hogy Monique megsegítése a Birodalom érdeke? Ösztön, hallott már róla?
– Nekem azért tények is voltak a kezemben.
– Nekem is. Levine benne van a SkyLightban. Egy felületes vizsgálat nem teszi gyanússá, de az én fejemben kicsit több lapul egyetlen aktánál. A harcművészete felkeltette a gyanúm, és miután megpróbált agyonverni a bázison, jobban utánajártam. Megdönthetetlen apasági és anyasági teszt igazolja a rokoni kapcsolatot Levine és a szülei között. Ez viszont igencsak furcsa, mivel Levine állítólagos anyja Perlman-szindrómában szenvedett. Ez egy genetikai betegség, ami anyáról gyermekre száll. Az adatbázisom szerint Levine-ben mégsem diagnosztizálták.
Várt kicsit, hogy hallgatósága megeméssze a hallottakat, aztán folytatta.
– És hogyan szólnak a városi legendák a Kaméleon asszaszinokról? Hogy a Rend anyagilag támogat nehéz sorsú párokat, cserébe fel kell nevelniük egy gyereket. Egy gyereket, aki látszólag normális körülmények között él, csakhogy mindvégig asszaszinok felügyelik a taníttatását. A Rendhez maximálisan hű, majdnem leleplezhetetlen alvóügynököket teremtenek így.
– Bravó, Sherlock – csapta össze tenyerét Rozsenko. – És ebbe beavattad a függetlenségieket is?
– Frászt! – legyintett Christophe. – Ha megteszem, fel kellett volna fednem az adatbázist, ráadásul nem tudtam, hány asszaszin rejtőzik még a Liga soraiban. És ezek közvetett bizonyítékok. Szóltam Kittinek és Rininek, mi hárman rajta tartottuk a szemünket Levine-en. – Gizmóra bökött. – Illetve őt és Casey-t is beavattuk az első eligazítás után. A meglepettségüknek a Kardinálissal kapcsolatban valódinak kellett lennie, csak így verhettük át Levine-t. Aztán már minden ment a maga útján. Hagytuk, hogy Levine maga dolgozza ki a kiszabadításukat – mutatott Rozsenkóra. – Biztos voltam abban, hogy csapdát állít nekünk. Természetesen a tudta nélkül végig figyeltük a kommunikációját, így megépíthettük a saját csapdánkat.
– Közben Casey felvette a kapcsolatot a Lojalista Hadsereggel – vette át a szót Rini. – Chris bizonyítékaival meggyőzte őket, hogy közös érdekünk Grahish uralmának megdöntése, úgyhogy segítettek nekünk. A jelünkre támadásba lendültek, illetve az egyik hordozójuk fedélzetére vették a Krampuszokat. Levine persze erről semmit sem tudott.
– Ezután már könnyű dolgunk volt – ragadta újra magához a szót Christophe –, főleg mert Monique és Tom végig segített minket a Byzantiumon. A mellényt, amit Gizmo rakott össze, becsempésztük a bőröndünkben. Tom kiborg testőrként előkelő helyet szerzett magának először a Néptájékoztatási Hivatal székházában. Ott átvehette tőlünk a mellényt, majd Monique BHEH-s kapcsolatai segítségével bejutott az aréna biztonsági alakulatába, ahol átadhatta nekem a mellényt, magának pedig a Főnix rendszert – bökött fejével a kissé megfogyatkozott testőrkiborgra. – Monique pedig eljuttatta hozzám a Toldit. Plusz, mivel bemehetett Arratának jelenteni a díszpáholyba, elhelyezhette Kitti bombáját a transzporter mintatárolójában.
Rozsenko és Monique elismerően bólintott.
– Amikor bejutottunk a Néptájékoztatási Hivatalba – folytatta Christophe –, kicseréltük Tirzah mesterkártyáját.
Gizmo kuncogni kezdett.
– Az a lökött Levine – mondta, legyűrve nevethetnékjét – rájöhetett volna, hogy nem tudjuk feltörni a hivatal biztonsági rendszereit. A teljes hozzáféréshez szükségünk lett volna Tirzah vagy a vezető karbantartó bioadataira. Retina, ujjlenyomat, DNS, hang, jelszó és persze a kártya.
– Egyszerűbb volt hát a kártyát kicserélni – vette vissza a szót Christophe –, aztán Monique-ra bíztuk a többit. Levine lehallgatásának hála, tudtuk, hogy az irodában, mindenkitől távol akarnak minket lefülelni, szóval nyugodtan ténykedhettünk.
Most Monique-on volt a sor, hogy felfedje szerepét az akcióban.
– Kikísértem Gizmót és Sheint az irodából, majd megkértem az igazgatót, hogy lépjen be a rendszerbe ellenőrzés céljából. Meg is tette, a mi hamis, vírusos kártyánkat használva. Miután megfertőzte a rendszert, gondoskodtam róla, hogy ne keverjen bajt.
– Én pedig felvettem az alakját – mondta büszkén Gizmo. – Amint beléptünk az irodájába, szkennelni kezdtem az álcamodulommal. Utána eljátszhattam a szerepem. Bár be kell, hogy valljam, majd megőrültem, annyira féltem, de egész jól lepleztem. Lehet, színésznek kellett volna állnom? – kérdezte kissé túlságosan fennkölten.
– Suszter, maradj a kaptafánál – veregette meg a vállát Christophe, majd odament az automata konyhához és kávét rendelt magának. A rendszer azonnal materializált egy gőzölgő bögrével. – Kértek valamit? – fordult a társaság felé. Mindenki megrázta a fejét, most jobban érdekelte őket a történet vége. Christophe visszaült a helyére.
– Azért az elég vakmerő húzás volt, hogy te beépültél az Asszaszin Rendbe – mondta Rozsenko Monique-nak, cseppnyi rosszallással a hangjában. – A házamban megölt asszaszin nő ruháját viselted. Mi lett volna, ha Arrata rákérdez arra, hol jártál?
– Egyszer valóban firtatta a dolgot – mondta Monique. – Azt mondtam, hogy súlyosan megsérültem, és megmutattam neki a Xaviertől kapott sebet. Ezzel letudta. Nagyobb gondok foglalkoztatták, inkább örült annak a kevés embernek, aki még hű maradt hozzá. Az meg szerintem eszébe sem jutott, hogy a Rendbe is be lehet férkőzni.
– És ha leveteti a maszkot? – rágódott tovább a kérdésen Rozsenko a nő mellé guggolva.
– Nem tehette. Csak a nagymester ismerte az összes asszaszin arcát, és még ő is csak négyszemközt kérhetett volna meg a maszk levételére. Ehhez nagyon ragaszkodtak. Arrata felrúgta a szabályokat, de a többiek továbbra sem voltak hajlandóak megválni az álarctól. Féltek egymástól, a császárságtól, a megbízóiktól… Csak úgy kellett intéznem, hogy mindig legyen mellettem egy másik asszaszin, és biztonságban voltam.
– Íme, a hagyománytisztelet hátránya – nevetett Christophe, szúrós pillantást kapva Rozsenkótól. – Visszatérve, eztán már csak úgy kellett intézni, hogy Rini eljusson a trónterembe. Bár be kell vallanom, itt egy kevés hiba csúszott a számításba.
– Kevés? – szisszent gúnyosan Rini. – A császár győzelmi trófeája lettem a bankettjén.
– Szerencsére a lányok remekül rögtönöztek.
– A magad nevében beszélj, engem leszúrtak.
– Engem meg meglőttek. – Christophe elégedetten pillantott Rozsenkóra. – Ez hát a történet.
– Csoda, hogy összejött – sóhajtott az ezredes.
– A siker receptjében az is benne van.
– És hogyan tovább?
Christophe Rinire pillantott.
– Silas hamarosan itt lesz értünk egy teherhajóval, azzal visszavisz minket a bázisra – mondta a nő.
– Ő visz vissza minket? – kérdezte Rozsenko nem Rinitől, hanem Christophe-tól. – Miért nem a Linával megyünk?
Christophe gondterhelt ábrázattal előredőlt. Belekortyolt kávéjába, majd kezét összefonva rátámaszkodott az asztalra.
– Megtettem a kezdőlépést. – Tekintetét körbejáratta a társaságon. – Még a galaxis e karját is el kell hagynom, ha nem akarok igen hamar fűbe harapni. Ha igaza volt Astridnak az Érdekeltségről, akkor hamarosan én leszek a legkeresettebb ember a Tejúton.
– És te vele mész – nézett Rozsenko atyaian Kittire.
– Három feladatot adtál nekem, Zsenko. Találjam meg, mentsem meg, védjem meg. Kettő teljesítve, a harmadik folyamatban – mosolygott rá Christophe-ra.
A férfi kedvesen megszorította a kezét.
* * *
Casey teherhajója másfél órával később érkezett meg. A csapat a zsilipnél búcsúzva várt, míg a két hajó összekapcsolódott egymással.
– Miért csinálod? – kérdezte Rini egy alkalmas pillanatban Christophe-tól. Kitti éppen Rozsenkóval és Monique-kal beszélt, Gizmo pedig még nem ért oda a zsiliphez, így Rini félre tudta vonni a férfit. A kérdés azóta izgatta, hogy Christophe meglátogatta az irodájában, és előadta az ötletét a Birodalom megdöntésére. Fontos volt számára, hogy választ kapjon. Csak így engedhette el lelkiismeret-furdalás nélkül, mi több, nyugodt szívvel Astrid hagyatékát.
Christophe láthatta ezt a nő szemében, mert őszintén válaszolt.
– Mindenki annyira hisz valamiben vagy valakiben, hogy az életét áldozza érte. És ez a sok hit körülöttem konvergál. Megértem ezt a hitet. Én is ennyire hiszek a tudás hatalmában, az igazság erejében. Ezért kutatom, és ezek tettek engem hatalmassá. A Birodalom egyik ura voltam, ezáltal része az Érdekeltségnek. Szóval technikailag magam ellen is küzdök. És éppen ezért nem akarom, hogy ennyire higgyenek bennem, hogy értem harcoljanak, értem haljanak meg. Ennyit nem érek, ez az igazság. Ők viszont – pillantott Kittiék felé – érnek annyit, hogy ha kell, az életem adjam értük. Ideje törleszteni az adósságomat. Ideje törlesztenem Ornellának, Variniának, Astridnak, Albertnak, Klausnak és Waltznak.
Rini bólintott. Az arénában történtek után megértette, hogy Astrid és Petros miért Christophe-ot választották erre a feladatra. Nem azért, mert jótét lélek, mert erkölcsös vagy hős, hanem mert képes rá. És most már azt is tudta, hogy a férfi miért hajlandó elfogadni a rátestált feladatot.
– Azért jó páros voltunk – mosolygott rá Christophe azzal az ellenállhatatlan vigyorával.
– Nem – pöccintette meg a férfi orrát. – Szörnyűek voltunk. – Nevetett.
– Nekem is van egy kérdésem. – Rini várt. – Annak idején, amikor ez az egész elkezdődött, miért Ornella próbálta elhozni nekem az adatbázist abba a könyvbe csomagolva? Mi is volt a címe?
– Vadászat a Vörös Októberre.
– Azaz. Akkoriban veled jártam, és emlékszem, a könyv a tiéd volt. Szóval, miért Ornella próbálta eljuttatni nekem? Miért ő tette kockára az életét azon a hegyen, ahol végül meghalt?
Rini ezen elgondolkodott. Sokat vitáztak azon az estén, amikor elhatározták, hogy eljött az ideje a titkos fegyver feltöltésének. Akkor a Három Grácia sem tudott még arról, egész pontosan mi is az a fegyver, csupán annyival voltak tisztában, hogy Christophe Becknek kell leszállítani. A mibenlétét csak Astrid és Petros ismerték.
Emlékezett a veszekedésre. Ő tiltakozott Christophe ellen, Varinia sem vélekedett másképpen. Astrid azzal érvelt, hogy nincs más lehetőségük, és mivel Rozsenko a nyomukban volt, idejük sem maradt mást választani. Akkor közbeszólt a mindig csendes Ornella, és a vita eldőlt.
– Egyedül ő hitt benned négyünk közül.
Christophe szava elakadt.
* * *
A zsilipkapu feltárult. Casey őrnagy kék kezeslábasban tornyosult mögötte. Tekintetével Rinit kereste, és amikor megtalálta, azonnal hozzá szaladt. Átölelte, megcsókolta a nőt.
Christophe nézte őket, majd a Rozsenko társaságában közeledő Kittire pillantott. Vajon képes leszek valaha még egyszer így szeretni? – kérdezte magától, komolyan aggódva, hogy a válasz a nem. De nem hagyta kétségeit rátelepülni a lelkére.
– Nos, Zsenko… – fordult a férfihoz, miközben átkarolta Kitti vállát. Az árnyékbrigádos legenda pillantásától egy flottányi hadihajó is visszavonulót fújt volna. – Még ezek után sem hívhatom így? – Rozsenko kimérten csóválta a fejét. – Mondanivalója sincs?
– Egy van. Ha egy haja szála is meggörbül… – mutatott Kittire.
– Tudom, kinyír.
– Na azért.
– Meglesznek nélkülem?
– Beck, amióta magát ismerem, megöltem Astrid császárnőt, lekapcsolták az ÁVR-emet, belekeveredtem a politikai játszmákba, vadásztak rám az asszaszinok, harcoltam az Árnyékbrigáddal, árulónak nyilvánítottak, elpusztították a Szenátust, kis híján kivégeztek egy gladiátorjátékon, végül részt vettem a Birodalom megbuktatásában. Maga nélkül csak azért nem lesz egy víg napom sem, mert tudom, hogy rászabadul a galaxisra. Minden létező isten irgalmára szükségünk lesz, ha meg akarunk menekülni attól, amit ránk hoz.
Mindhárman felnevettek, talán először azóta, hogy megismerkedtek. Hangosan, jóízűen, kedélyességük bezengte a zsilipet, és meglepett pillantást váltott ki társaikból.
– Köszönök mindent, Rozsenko ezredes. Egy élmény volt megismerni.
Azzal Christophe Beck és Artyom Alexandr Rozsenko kezet rázott.