Christophe-nak esze ágában sem volt huzamosabb ideig a Megdöglesz, ha bejösszben dolgozni. Már csak azért sem, mert a croll tulaj mellett könnyen igazzá válhatott a kocsma nevének jóslata. Hiába adta oda neki az összes pénzét és biztosította, hogy nem kér fizetést, ez a faj nem a nyugalmáról volt híres.
Ha minden a terve szerint alakul, csak reggelig kell maradnia. A terve pedig pofonegyszerű volt, lényegében arra épült, amivel hatalmat gyakorolhatott úgynevezett barátai fölött a régi szép időkben: információra. Csupán találnia kell egy pilótát, akiről a SkyLight tartalmaz valami olyasmit, ami jobb, ha sosem tudódik ki. Azzal szépen megzsarolja a delikvenst, ígér némi jutalmat, és már meg is van a jegye a Birodalomból kivezető járatra.
A Megdöglesz, ha bejössznél alkalmasabb helyet keresve sem találhatott volna Broken Pierben. Ha hitt volna a sorsban, arra fogta volna, de így csak a szerencséjét áldotta. Ezt a kocsmát ugyanis nagyon nagy ívben kerülték a hatóságok, ami kedvezett az alvilági látogatóknak.
A SkyLight segítségével hamar megismerte a hely történetét, a színesebb részleteket pedig a törzsvendégek mesélték el lelkesen. Ahogy mondták, a kocsma elődje és névrokona hetven évvel korábban a jelenlegi tulaj apja és az akkori Árnyékbrigád felderítő specialistája közti nézeteltérés áldozata lett. A szóváltás oka egy tizenkét hetes túszdráma volt. Ennek végén a specialista betért a crollhoz egy italra. A kocsmai csetepaté után az ipari negyedet újjá kellett építeni. A csapos és a túszok meghaltak, bár utóbbiak csak azért, mert mire az Árnyékbrigádot bevetették, a croll megette őket.
Eztán a csapos fia megörökölte a romokat, felépült az új Megdöglesz, ha bejössz, és azóta egyetlen hatósági személy sem akart odabent körülnézni, a helyi csempészek, zsoldosok, fejvadászok, csalók és egyéb törvényen kívüli alakok legnagyobb örömére.
Ahogy közeledett az éjszaka, úgy sorjáztak befelé a rosszabbnál rosszabb arcok. Christophe furcsán érezte magát a vendégek között, annak ellenére, hogy álcájával nem lógott ki közülük. Sőt, amiért elég őrült volt egy crollnak dolgozni – és mert az alkalmazta karletépés helyett – hamar elnyerte a bizalmukat. Előbb-utóbb minden újonnan érkező megjelent előtte megérdeklődni, ugyan milyen agybajt diagnosztizáltak nála.
Mégsem érezte jól magát, hiszen nem ezekhez a népekhez szokott. Kultúrálatlan, goromba, büdös teremtmények, fajtól, nemtől függetlenül. Mindegyik életében volt valami sötét folt, a legkeményebbeket pedig nagyjából mindenhol azonnali kivégzés várta a galaxisban. De ami a legjobban zavarta Christophe-ot, hogy nagyobb biztonságban érezte magát itt, mint bárhol máshol Ornella halála óta.
Beesteledett, a söntéspult két végén felállított színpadokon megkezdődött a műsor. Ezzel együtt a hangulat a tetőfokára hágott. Szalonképtelen bekiabálások nyomták el a Christophe-ot gravobaleset hangjára emlékeztető zenét, miközben röpködtek a színpadra a különböző formájú és nagyságú címletek. Egyszer még egy homárszerű carapaxot is feldobott valaki – vagy maga ugrott fel, Christophe nem tudta megállapítani –, ám őt a színpadot védő erőtér azonnal kiütötte.
Christophe kezdeti reménye foszladozni kezdett, amikor két óra elteltével sem tért még be olyan ember, akinél a SkyLight valami használhatót talált volna. Sőt, rá kellett jönnie, hogy az adatbázisa nem mindentudó. Az Igazi Bizánci Birodalom határain kívülről csak publikus adatokkal és megkérdőjelezhető hitelességű hírszerzési adatokkal bírt.
Új vendég sem érkezett már annyi, mint az éjszaka kezdetén. Akik betévedtek, azokra elég volt egyetlen pillantást vetnie, hogy a SkyLight minden hasztalan információt eláruljon róluk. Úgyhogy csüggedésében töltött magának egy pohár barna barackpálinkát – nem mert más itallal kísérletezni –, és elmerült a műsorban. A háta mögötti színpadon vonagló, kétfejű rozmárra emlékeztető nünükéről próbált tudomást sem venni, de a másik táncosnő bolygójára szívesen ellátogatott volna.
Az elizhur faj rokonságban állt az emberrel. A színpadon táncoló képviselőjük karcsú volt, formás mellekkel, kerek fenékkel, hosszú combokkal és olyan tekintettel, amelytől bármely humanoid férfiban kihagy az agy. Ezt a látványt csak fokozták a halántékából kiálló szarvacskák, a villás farok, a hártyás szárny, valamint a patákban végződő lábfej.
– Rilkot konyakot, de iziben! – törte meg Christophe fantáziálását egy, az eddigiekhez képest szokatlanul jól artikulált hang. Kíváncsian fordult az új jövevényhez, miközben visszakapcsolta a SkyLightot. Az beleordított az agyába.
Az adatbázis szerint Theodor Siler West, a Sárkányszív nevű teherhajó kapitánya volt. Több naprendszerben megvádolták nagy értékű műtárgyak eltulajdonításával. A galaxis bizonyos pontjain az univerzum legjobb műkincskereskedőjeként, máshol a legjobb műkincsrablójaként emlegették, és akadtak olyan helyek is, ahol szimplán csempészként tartották számon. Ez önmagában még nem volt komoly fegyvertény, mert a Birodalomban nem körözték. Christophe viszont korábban arra utasította a SkyLightot, hogy keressen összefüggéseket a bűntettek és egyéb, hasznosnak vélhető események között. Az utasítás pontatlan volt, a SkyLight mégis zokszó nélkül teljesítette, újra lenyűgözve tulajdonosát. A talált adatok új erőt adtak Christophe meghalni készülő reményének.
– West kapitány – szólította meg széles mosollyal, amitől álcája úgy festett, mint egy éhes cápa. Az izmos, de átlagos magasságú West vékony szemöldöke olajfoltos homloka közepéig szaladt.
– Tán ismerjük egymást? – igazította meg idegesen a nyakában lógó aranyláncot.
– Még nem, de ezen változtatni szeretnék. – Kitöltötte a konyakot, miközben mentális paranccsal lekapcsolta a SkyLightot. – Üzleti ajánlatom van az ön számára.
West szemében egyszerre csillant gyanú és érdeklődés. Közelebb hajolt a pulthoz, ugyanakkor egyik kesztyűs keze óvatosan a söntés alá hullott.
– Miféle?
– Szállítás. Utasszállítás, egész pontosan.
– Fordulj bizalommal a helyi utazási irodákhoz. Nekem teherhajóm van. Csak tárgyakat szállítok, mivel azokra van engedélyem. Embercsempészettel pedig nem foglalkozom.
Christophe elérkezettnek látta az időt a csali bedobására, ugyanakkor a kapitányra állította a Warlord III-at. Ha West kibiztosítja a fegyverét, a pajzsok azonnal aktiválódnak.
– A lopott műkincsek szállítására van engedélye?
West keskeny arca és horgas orra már amúgy is egy sasra emlékeztette Christophe-ot, de ahogy a kapitány összehúzta a szemét, még inkább olyan érzése támadt, mintha a ragadozó madarak királya lesne rá. Toldozott-foltozott, csatokkal összefogott kabátja szintén úgy lógott rajta, mintha a szárnyai lennének. Az összképet egyedül szürke vászon kezeslábasa rontotta. Mellkasa mentén, jobb combján és mindkét alkarján szögletes, rozsdás páncéllemezek sorakoztak. A szegycsontját elfedő lemezből egy lapos, holokivetítővel ellátott tárolórekesz állt ki.
– Hogy hívnak, haver? – kérdezte West, nem éppen barátságos hangszínt megütve.
– Jack. Csak Jack.
– Oké, Csak Jack úr. Vigyázz, meddig merészkedsz el. A Warlord harcászati rendszeredből ítélve nem az egyik tudatkorrekciós intézményből megpattant beteg vagy. – Rákönyökölt a pultra, és olyan halkan beszélt, hogy Christophe-nak igencsak fülelnie kellett, ha meg akarta érteni a zsivajban. – De ha nem gondolod át alaposan a mondandód, feltálalom a valagadat a főnöködnek.
– Az ajánlatom a következő – kezdte Christophe, nyugalmával meglepve önmagát is. – Kiviszel a bolygóról, és akkor a csillagközi bulvármédia holnap nem közli le kiemelt hírként, hogy a hajód, a Sárkányszív és az ismert világegyetem talán legnagyobb megacége, a Nyugati Űr Társaság között gyanúsan sok a titkos kapcsolat.
West olyan harsányan nevetett fel, hogy a színpadon magát kényeztető nőstényördög kiesett a szerepéből, a vendégek pedig rosszalló pillantást lövelltek felé. A kapitány könnyeit törölgetve hörpintette fel az italát.
– Ó, hogy a Vaskesztyűsök nyújtsanak kezet neked, totál beszartam tőled. Azt hittem… – Újra nevetett, ezúttal azért visszafogottabban. Ennek ellenére Christophe kezdte magát kényelmetlenül érezni. – Azt hittem, hogy komoly játékos vagy. Tudod mit? Igyál valamit a számlámra!
– Én nem vicceltem, kapitány.
West megpróbált komoly arcot erőltetni magára. Nem ment neki.
– Na, jól van, látom, kezdő vagy a zsarolásban. – Kényelembe helyezte magát. – Adok pár tanácsot, majd meghálálod, ha nagy leszel. A legfontosabb ebben a bizniszben, hogy a fenyegetőzésed biztos lábakon álljon. A tiéd sajnos nem ilyen. – Intett neki, mintha csak a szolgálóját próbálná elhessegetni. – Menj hátra, törölgess el néhány poharat, és gondold át, amit mondtam. Aztán majd gyere vissza, ha van valami épkézláb történeted. – Azzal látványosan hátat fordított neki, a pultot megtámasztva elmélyült az elizhur műsorában.
Christophe-ot elfogta a sárkányméreg. Nem hitt a fülének. Egy jött-ment csempész akarja kioktatni zsarolásból, amikor alig néhány hete még a tenyeréből evett a fél Igazi Bizánci Birodalom.
– Hé! Theo, még nem zártam le a beszélgetésünket! – Megragadta West könyökét és visszafordította.
A kapitány kedélyes meglepettséggel pillantott le a karját fogó kézre, majd fel a vörös arcú férfira.
– Kezdesz pofátlan lenni, kölyök!
A „kölyök” szó tovább tüzelte Christophe-ot. West fiatalabb volt nála néhány évvel.
– Bizonyíték kell? Íme! A Sárkányszív az elmúlt három évben feltűnően sokszor landolt a Nyugati Űr érdekeltsége alá eső űrállomásokon vagy kapcsolódott össze annak teherhajóival. Ugyancsak sűrűn esett meg, hogy Mia Keena, a társaság vezérigazgatójának lánya ugyanazon a bolygón, sok esetben ugyanabban a városban üdült, mondjuk az akabai Lawrence-ben – nyomta meg a szót –, ahol azokban az órákban a Sárkányszív is vendégeskedett. Biztos forrásból tudom, hogy az említett hölgy nagy rajongója a ritka műkincseknek. Bizonyítékom ugyan nincsen, de ide az energiagyenge lézerbökőt – mutatott a nyakára –, hogy ha utánanéznék, kiderülne, hogy te és Mia Keena meglepően sokszor fizetettek ugyanazokon a vendéglátóhelyeken, strandokon, hotelekben, és a többi, és a többi. Szintén biztos vagyok benne, hogy az általad eltulajdonított műtárgyak egyike-másika, például Chagall egy festménye, fellelhető a Nyugati Űr tulajdonában. Vajon egy sztorira éhes riporternek mennyi időbe telne kinyomoznia mindezt?
A végszóra West minden jókedve elszállt, sötétbarna szemében csak villámok cikáztak. Kezét feltűnően a pult alá lógatta, testtartása merevvé vált.
– Ami pedig a hír kijuttatását illeti – folytatta tovább Christophe hajthatatlanul –, nos, azzal nem kell fáradnom. A hír már odakinn van, az apám fogja terjeszteni, amennyiben egységidő szerint holnap reggel nyolcig nem hívom fel azzal, hogy kijutottam a Birodalomból. Mivel ő maga is médiamogul, nem lesz nehéz terjeszteni az… – elővillantotta mesterséges cápamosolyát – …igét.
Christophe nem volt gondolatolvasó, de tudta jól, hogy West éppen a lehetőségeit latolgatja. A kapitány arca nyitott könyvnek bizonyult.
– Honnan tudjam, hogy nem blöffölsz? – kérdezte végül West kimért hangon.
– Honnan tudnék ilyeneket? Miért éppen téged vettelek célba, és senki mást a kocsmában? Amióta hamis papírokkal landoltál Broken Pierben, ide jársz. Azt is tudom, hogy azok miatt a papírok miatt nem mersz elmenni a Fellegvár megtámadása óta, mert a szigorított ellenőrzések mellett nagyobb az esélyed a lebukásra. És hiába nem köröznek a Birodalomban, gondolkodás nélkül kiadnának, teszem azt a turániaknak. Theodor, hetek óta figyellek téged, készültem erre a beszélgetésre. Én megtaláltalak, apám pedig kiderített rólad egyet s mást.
– Ez nagyszerű, de ha édes jó apád képes csak úgy üzengetni az egyetlen kicsi fiacskájának ide, a cenzúra és megfigyelés melegágyába, hogyhogy nem tud kivinni?
Christophe megvonta a vállát, mintha valami jelentéktelen kérdést hallott volna.
– Egy dolog beszélni valakivel egy paranoid birodalomban, és más dolog kivinni onnan. Elkövettem néhány stiklit ittlétem alatt. Ezek miatt nem kimondottan vagyok a népszerűségi listák élén.
– Miféle stikliket? – faggatózott tovább West, érezvén, hogy ezen a vonalon megfoghatja zsarolóját.
– Olyasféléket, amik miatt kénytelen vagyok féregvezetékre lépni – vágta ki magát Christophe. El kellett ismernie, hogy a kapitánynak fantasztikus ösztöne lehet, mert egy szavát sem hitte el, ez látszott rajta. Ugyanakkor nem bízott eléggé magában, vagy nem merte vállalni a tévedés kockázatát, hiszen még nem lőtte le.
Közben az ajtón egy falatnyi bőrkabátot viselő, szemkápráztató nő lépett be. Christophe megengedett magának egy gyors pillantást. A barna hajú szépség nagy, zöld szemmel és undorral teli grimasszal nézett körbe a teremben. Persze senki sem figyelte az arcát, mert formás kebleit csak valami hevenyészett, acélszürke melltartószerűség fedte. Igencsak szokatlan viselet volt az ikóniumi télben. Elsőrangú lehet a fűtőrendszere.
Lejjebb már nem is vándorol az átlagember tekintete, ám Christophe alaposabb férfinak született. Futó pillantásába belefért a csípőtől induló bőrnadrág, a térdig érő csizma, és a könyökön túlérő kesztyűk megcsodálása is.
Más körülmények között valószínűleg tovább szemezett volna a nővel, de jelenleg jobban érdekelte az előtte ülő férfi, aki láthatóan elhatározta magát, mert éppen készült pisztolyt rántani.
– Látom, nem győztem meg. Hadd kontrázzak – szólalt meg továbbra is meglepően nyugodtan. Kezdett rájönni, hogy egy csempészt sem könnyebb megzsarolni, mint egy szenátort. – Tudom, hogy ha valakinek olyan magasan vannak barátai, mint magának, nem esik nehezére megeresztenie egy kódolt hívást.
– És kit hívjak, aki igazolni tud? A jóisten hívóazonosítója nincsen meg.
– Vegye fel a kapcsolatot Mia Keenával vagy az apjával, és kérdezzen rá Johan Cruijff-re. Ő az apám. – Christophe remélte, hogy mesterséges pókerarca nem most hagyja cserben. Johan Cruijff híres médiamogul volt. Hírnevét gátlástalanságával szerezte. Ez utóbbi miatt kénytelen volt elzárkózni a világtól, mivel sikeresen magára haragította a legnagyobb csillagbirodalmak és megacégek, köztük a Nyugati Űr urait. Senki sem tudja, hol van, mit csinál, de már azt sem, hogyan néz ki. És persze elérhetetlen.
Ha Christophe számításai bejönnek, Mia vagy az apja, Nathan Keena hallottak róla, és a neve elég lesz a további aggályoskodás megelőzéséhez. Persze mindehhez az kell, hogy West egyáltalán elhiggye, amit eddig mondott.
– Természetesen, ha kivisz, apám hajlandó lesz fizetni önnek – tette még hozzá, mint utolsó érvet.
Egy dzseki csattant a pulton, és az előbb érkezett szépség letelepedett West mellé. West láthatóan észre sem vette. Éppen kioldotta a fegyvere rögzítőpeckét. Christophe izmai megfeszültek. Nem járt sikerrel. Lassan úrrá lett rajta a kétségbeesés. A Warlord III feltöltötte a pajzsait, közben a pult alatt az Art of Laserért nyúlt.
Eszméletlenül szép kebelpár suhant be Christophe és West látóterébe, s ez megtörte a feszült hangulatot. A két férfi akaratlanul fordította el tekintetét a másikról és fókuszált a váratlan betolakodókra, majd erőt véve magukon feljebb pillantottak, hátha arrafelé is találnak valamit. Christophe belenézett a világ leggyönyörűbb szempárjába, és beleszeretett. Ösztönösen aktiválta a SkyLightot, hogy kiderítse, ki az a gyönyörűség vele szemben. Az implant sikoltva töltötte be az adatokat a tudatába, Christophe-ot pedig elfogta a futhatnék.
Ekkor Kitti Renoir ezredes sértett büszkeséggel megszólalt:
– Talán vetkőzzek meztelenre, hogy végre kiszolgáljanak?