Rozsenko, miután elvált Tahirtól, azonnal a gravójához sietett. Nem a BHEH által kiutalthoz, hanem egy olyanhoz, amit még felderítő specialista karrierjének kezdetén vásárolt álnéven. Linda Renoir arra tanította, hogy mindig legyenek lenyomozhatatlan eszközei: fegyverek, járművek, búvóhelyek. Rozsenko ennek maximálisan eleget tett.
Ilyen volt a la Roche-tartományban fekvő telke, közepén rozoga faviskóval. A földben gazon kívül más nem termett, ráadásul a közeli Traglo folyó miatt állandóan bokáig állt a belvíz. A szomszédos telkek sem festettek jobban az övénél, tulajdonosaik generációk óta nem jártak arra. Ennek köszönhetően a terület a Birodalom látóhatárán kívülre esett. Ezen a mocsaras, gazos vidéken csak a környéken ténykedő bűnbandák szerettek dolgozni, leginkább a bögyükben lévő egyéneket eltemetni.
Rozsenko nem egyenesen oda repült, több nagyváros légi forgalmába besorolt útközben. Kacskaringós kanyarokat írt le a toronyházak között, lehúzott a biztonságos szintek alá, vagy éppen kilőtt a felhők közé. Órákba telt az út, de biztos lehetett abban, hogy senki sem követte.
Az öreg gravo köhögve landolt a térdig érő gazban. Rozsenko a házba sietett. A kis viskót csak valamilyen isteni lény közbenjárásának hála nem rombolta még le a természet. Igaz, dolgozott rajta: a repedéseken át bekúsztak a növények, az egyik falán lyukat ütött egy cseperedő tölgyfa.
Rozsenkót nem érdekelte a viskó állapota, csak az, amit a padlója alatt tartott. A tölggyel szemben leguggolt, és késével felszedte a korhadt deszkákat, kézzel félresöpörte a vékony, nedves földréteget. Egy harmincszor harminc centiméteres euticénium-gyémánt széf ajtaja bukkant elő.
Rátenyerelt a sima fémlapra. Kezét vékony, kék fénysugár rajzolta körbe, közben mikroszkopikus tűk döfték át bőrét. Miután az azonosítás megtörtént, a széf ajtaja felpattant. Rozsenko kivette a tartalmát. Egy Glock 101 Avenger lézerfegyvert és egy rendelésre készített, titkosított magánvonalat biztosító szupercelluláris modemet, a hozzá tartozó virtuális perifériákkal. Hamar összeszerelte a szerkezetet, majd aktiválta.
Közben a Nea Rome-i háza jelzett az omnitouchán keresztül. Rozsenko bináris üzenetet küldött haza. Otthona MI-je tudomásul vette a kapott utasítást.
Ez a nő… – futott át az agyán.
Ellenőrizte a virtuálmonitoron a lefedettséget. A jel tiszta volt, a rejtett sáv biztosított. Nem feltörhetetlen, de csak akkor hallgathatnák le, ha tudnának a sáv létezéséről. De teljes mértékben illegális, és sosem reklámozta. Egy ujja elég ahhoz, hogy megszámolja, rajta kívül hányan tudnak a szerkezetről.
Hívást kezdeményezett. Egy percet sem kellett várnia, és a modem két ember holografikus képét vetítette Rozsenko elé. Az egyikük a lengén öltözött Kitti volt, a másik a szakadt Christophe.
– Örülök, hogy látlak, Kitti – állt a hologramok elé. A modem felvevője követte őt, és mozgását továbbította az Ikóniumra, ahol Kitti omnitouch készüléke kivetítette a képét. Lényegében egymástól több ezer kilométerre, mégis egymással szemben álltak.
– Én is örülök.
– Helló, Zsenko! – szólt közbe Christophe gyerekes vigadalommal integetve, arcán gúnyos grimasszal.
– Beck, nem megmondtam, hogy ne hívjon így?
– A jó öreg Rozsenko – lohasztotta le szándékosan mesterkélt jókedvét Christophe, míg az igazgató a nő felé fordult.
– Tahir már tájékoztatott az ikóniumi fejleményekről. El tudjátok hagyni a bolygót?
Kitti arckifejezése árulkodó volt.
– Ha Tahir lezárta a Linát… – Rozsenko bólintott. – Akkor jelenleg nem. Sajnálom, ezt csúnyán elszúrtam.
– Nanana! – lépett közelebb hozzá Christophe. – Ezt ő szúrta el nekünk – bökött Rozsenkóra, aki erre felhúzta a szemöldökét. – Ne nézzen ilyen bárgyún, Rozsenko, maga a ludas. Rám kente Astrid meggyilkolását. Nem gondolta, hogy enélkül is éppen elég bajunk van?
– Maga játszotta el a csatában a császárnő túszejtőjének szerepét. Én csak továbbvittem a színjátékot.
– Ez nagyon kedves, nem mintha Rini nem lett volna ott. De miért nem vallotta be az igazat, hogy maga lőtte le Astridot?
– Inkább maga, mint mi – vetette oda Rozsenko dühösen. – Hármunk közül ön az egyetlen, aki nélkül kisöpörhetjük az Érdekeltséget. Legalábbis akkor azt hittem, hogy a halála nem árt az ügyünknek.
– Az ügyüknek? Mi a fityfene, hát nem a császár szoknyájának tisztán tartása a maga fixa ideája?
– Astrid császárnő halott, mert ostoba fejjel hallgattam magára, és mert az a szegény nő magát védte. A legkevesebb, ha ezután továbbviszem, amiben ő hitt.
– És ez már feljogosította, hogy halálra ítéljen?
– Nem, de rühellem, és mivel egy tetű, gondoltam, ártani nem árthat, ha kinyíratom.
Christophe ezt sem hagyta volna szó nélkül, de Kitti közbevágott.
– Uraim! Elismerem, szórakoztató titeket hallgatni, és más körülmények között még asszisztálnék is, de visszatérhetnénk az eredeti témára?
A férfiak úgy néztek össze, mint akik menten széttépik a másik hologramját, aztán ki-ki a maga módján lenyugodott. Christophe fújt egy nagyot, Rozsenko könnyed fejkörzést végzett.
– Sikerült gyanúba kevernem magam Tahirnál – mondta az igazgató. Hallgatósága megdöbbent a váratlan kijelentés hallatán. – Ugyan nincs bizonyítéka, de tudja, hogy én állok Kitti mögött. Fordítsuk ezt a javunkra.
– Mit érünk azzal, ha az Árnyékbrigád üldözőbe veszi magát? – kérdezte Christophe. – Az egyetlen, amin segít a halála, az a lelkiállapotom.
– Én vagyok Rozsenko, Beck. – Ez a kijelentés azonban egyiküknek sem tette világossá a gondolatmenetét. – Az Árnyékbrigád élő legendája, Waltz tábornok elfogója, a tarkani mészáros és jelenleg a BHEH igazgatója. Az Árnyékbrigádot eddig csak egyetlen ember árulta el, Horatio Redgrave ezredes. Hajtóvadászat indult ellene, minden erejükkel rá koncentráltak.
– Naná, Redgrave megölte a Terror Császárát – szúrta közbe Christophe.
– Tahir tudja, mire vagyok képes. Hála a császárnál tett legutóbbi látogatásunknak, már azt is tudja, hogy nem lennék ellene a császár megölésének, adott esetben magam végeznék vele Ne kérdezzétek! – tette hozzá a kérdő pillantásokat látva.
– Vagyis, ha jól értem, most az Árnyékbrigád minden tekintete magát lesi – fejtegette Christophe.
– Ezzel mozgásteret adva nekünk – tette hozzá Kitti.
– Nem nagyot, de éppen eleget ahhoz, hogy visszajussatok a Linára. – Bánatára újra értetlenség falába ütközött.
– Az előbb igazoltad, hogy Tahir lezárta a Linát. Ha vissza is jutunk rá, a hajó első dolga a foglyul ejtésünk lesz – vetette oda Kitti.
Rozsenko mosolya, aminek látványát valószínűleg kevés ember élte eddig túl a Birodalomban – Christophe el is sápadt –, azt sugallta, hogy Kitti tévedésben él.
– Ha feljuttok a Linára, üdvözöld anyádat helyettem – mondta.
– Ez mit jelent? – kérdezte Kitti.
– Azt, amit mondtam. Üdvözöld anyádat helyettem. – Az omnitouch újra csipogott. – Vagy agyoncsapom ezt a nőt, vagy lefektetem. – Rozsenko felnézett az egyre viccesebb ábrázatot felöltő párosra. Átfutott a tudatán a gondolat, hogy még egyszer elmosolyodhatna, de úgy érezte, az már túlzás lenne. – Majd elmesélem, ha túléljük az elkövetkező napokat. Kitti, a katonákat ki tudod játszani. Arra képeztelek ki, hogy észrevétlen dolgozhass az ellenséges vonalak mögött. Ez sem más, csak itt ismered az ellenség taktikáját. Használd fel! És védd meg azt az embert, ha már valamiért ilyen fontos Waltznak.
– Egy – kezdte Kitti, de Rozsenko leintette.
– Ne mondd el! Minél kevesebbet tudok, annál nagyobb biztonságban vagytok. Vigyázz magadra! – Christophe-ra pillantott. – Beck, nem tudom, mit művelt, de ha igaz, amit Waltz mondott, akkor sok sikert kívánok. És ha a hülyeségei miatt Kittinek egy haja szála is meggörbül…
– Tudom, kinyír.
– Na azért. – Azzal bontotta a vonalat.