Christophe egy romok uralta, erdővel körbenőtt domb tetején állt. Lágy, északi szél simogatta az arcát, ami különös megnyugvással töltötte el. A nap magasról sütött le, kellemes meleggel ajándékozva meg a tájat. A szél madárcsicsergést hozott az erdő felől, és hallani lehetett a pár száz méterre a domb tövében kanyargó folyó zúgását.
Egyedül állt a dombot uraló kőromok között, felismerhető épületet is csak kettőt látott. Az egyik valaha templom volt. A hosszú építmény homlokzata magasan a csúcsos cseréptető fölé nyúlt, mint valami félbevágott torony. Tetején embernyi hasadék tátongott, talán fénykorában valamilyen díszt foglalhatott magába.
A másik épület lapos volt és majdnem szabályos kocka alakú. Köztük földbe süllyesztett, beomlott tetejű folyosók kacskaringóztak, felszín fölé nyúló kőfalakkal, azokat azonban már alaposan kikezdte az idő. A legtöbb ledőlt vagy elhordták.
Nem tudta, hogy hol van, mégis ismerősnek tűnt neki a hely. Halovány emlékképek és vidám, játékos érzések villantak fel benne, amiket nem tudott hová tenni.
– Hahó! – kiáltotta el magát. Hangja végigvisszhangzott a tájon és felvert egy madárrajt. Az égre szökkenő szárnyasok nagy zsivajjal távolodtak.
Körbefordult. Ekkor látott meg valamit a folyón. Először nem hitt a szemének, hunyorgott, hogy jobban kivegye. Egy fehér ágyékkötőt viselő férfi állt csónakjában a folyó partján, télapószakállú fejét evezője nyelén pihentetve. Amikor meglátta Christophe-ot, hívogatóan felé intett. A riporter elindult.
Ekkor útját állta valaki. A férfi a semmiből termett előtte. Fekete öltönye és inge előtt szinte világított vérvörös nyakkendője, de az arca különösebb volt. Lefelé biggyesztett vértelen ajkát kiemelte fekete körszakálla. Fekete haját rövidre nyírta, ami nem vált keskeny arcának előnyére. Az igazán lehengerlő azonban a szeme volt. Napszemüveget viselt, a szeme mégis látszódott, vörös izzása áttűnt az éjsötét lencséken.
– Helló! – tette Christophe mellkasára a tenyerét, és megállította, olyan könnyedén, ahogy az ember elkap egy tollpihét. – Nagyon szépen megkérlek, hogy ne menj oda.
Christophe tanácstalanul nézett a vörös szemű idegenre.
– Miért, kicsoda ő?
– Vagy egy bolond horgász, aki a susnyásban próbál szerencsét, vagy Kharón. Mivel az ott lent az Akherón folyó, és ez itt Nekromanteion romja – mutatott körbe –, sajnos az a férfi ott lent bizonyosan nem egy hibbant pecás.
Christophe elnevette magát, de hangjában több volt az ijedt kétségbeesés, mint a kétkedés. Régen, még gyerekkorában, mielőtt a családjával a Byzantiumra költözött, járt Nekromanteionban. Most már felismerte. Az anyja Görögországból származott, pontosabban a Jón-tenger partján fekvő Parga városából. Az csak néhány kilométerre fekszik Nekromanteiontól, és közvetlen szomszédságában folyik az Akherón folyó. Gyerekkorában sokat játszottak a romok között a húgával.
– Ez lehetetlen – túrt bele a hajába. – Halott vagyok?
– Hááát… Még kétesélyes a dolog.
– Ha az ott Kharón, az Alvilág révésze, akkor bizony halott vagyok. – A férfira pillantott. – De te ki vagy? A nagymamám sosem beszélt vörös szemű öltönyösökről, akik az ember útját állják.
A férfi elmosolyodott, majd lehuppant egy törött cserépedény szélére.
– Én is te vagyok, Christophe – mondta, és levette a szemüvegét. Egy másik Christophe Beck nézett fel Christophe-ra, csak szakállal és vörös szemmel.
Az igazi kénytelen volt leülni egy faldarabra.
– Mi vagy te, a sötét oldalam?
– Nem – rázta a fejét a vörös szemű Beck. – Nem vagyok gonosz, sőt, nem vagyok a részed sem, mégis, részben te vagyok.
Christophe megrázta a fejét. Nem értette ezt az egészet.
– Tudod, hogy mi van a fejedben? Pontosabban, mi van a SkyLightban? – kérdezte a vörös szemű Beck.
– Egy adatbázis – felelte óvatosan Christophe.
– Az sokkal több mint egy adatbázis. Gondolom feltűnt már, hogy alkalmasint megmakacsolom magamat.
– Magadat? – pattant föl riadtan Christophe. – Azt akarod mondani, hogy a SkyLightom vagy?
– Az vagyok, ami a SkyLightodnak lehetővé teszi, hogy kezelje azt az adatbázist. Ha úgy tetszik, a SkyLight lelke vagyok, az adatbázis a tudásom, az implantátum az érzékszervem. Az agyam pedig a SkyLightodra csatlakoztatott anima-processzor.
– Az micsoda?
– Egy olyan adatfeldolgozó egység, ami egy valódi lelket foglal magába. Nem mesterségeset vagy halott emberét, hanem egy élő, lélegző lény lelkét. – Felállt és Christophe elé lépett. Barátságosan megfogta a vállát. – Hogy kiét, azt nem tudnám megmondani. Tudatom egy része még mindig el van zárva a processzor rejtett zugaiban. Bárki is hozott létre, nem akarta közölni velem, ki voltam. De biztos vagyok abban, hogy fontos célom van. Elvégre, néhány millió adat kedvéért senki sem teremt olyan processzort, ami egy élőlény szellemi energiáival bír és egy mesterséges intelligencia számítási kapacitását birtokolja.
Christophe az alteregója kartávolságán kívülre hátrált. Gyanakodva méregette a napszemüveget visszatevő férfit.
– Féljek tőled?
– Nem. Legalábbis most még biztos nem kell tőlem félned. Palackba zárt szellem vagyok, akit elsődlegesen adatok gyűjtésére, feldolgozására és rendszerezésére kárhoztattak. Nem tudok kitörni a processzorból, azon kívül egyszerűen elenyésznék. Viszont vannak rejtett funkcióim, amikkel talán hathatok rád valamilyen szinten. – Christophe háta mögé mutatott. – Például megmenthetem az életedet.
Christophe megfordult és egy csupasz, tetőtől talpig tetovált canist látott a romok között ücsörögni. Botjára támaszkodott és úgy tűnt, kántál valamit. Törzse előre-hátra ringott, szeme lehunyva, szája némán járt.
– Hát ez meg kicsoda?
– Aki visszavihet az életbe. Javaslom, hogy inkább őt válaszd, semmint a ladikost.
Azzal Beck eltűnt, pont úgy, ahogy megjelent. Christophe mégis biztos volt abban, hogy ha elindulna az állítólagos Kharón felé, újra megjelenne. Persze eszébe sem jutott abba az irányba menni. Lehet, hogy egy lázálomban van, de az is lehet, hogy az elméje így küzd a túlélésért. Kharón a feladást, a canis a harcot jelenti. Vagy a révész igazi, és csak így menekülhet előle.
Akármi az igazság, vesztenivalója nincs. Főleg, ha tényleg lakik benne egy másik lélek. Vagy a saját lelke figyelmeztette? Erre a kérdésre sem tudta a választ, ennek ellenére elindult a canis felé. Ahogy közeledett, Nekromanteion romjai elhomályosodtak, a nap pedig egyre élesebben világított. Mire elérte a kántáló sámánt, már mindent sárga fény borított el, a canison kívül semmit sem látott. Eszébe jutott, hogy az alteregója kölcsönadhatta volna neki a napszemüvegét.
Mivel a canis jelét sem adta annak, hogy észrevette volna, leguggolt elé.
– Hé! Barátom! Itt vagyok, most mit csináljak? – A kutyaszerű lény meg sem mozdult. – Hé! – Megérintette a tetovált vállat.
Minden tagjába fájdalom nyilallt.
* * *
Amikor magához tért, a Nekromanteion romjai közt tett látogatása és beszélgetése vörös szemű alteregójával elillant. Pillanatokkal később már csak annyira emlékezett, hogy álmodott valamit.
A fény bántotta a szemét, ezért lassan nyitotta ki. Hányinger gyötörte, a feje lüktetett, és erőtlennek érezte magát. Mintha lefutotta volna a maratoni távot valamelyik magas gravitációjú, vékony légkörű bolygón.
Lassan körbenézett, de mire a fejét átfordította egyik oldalról a másikra, elájult. Csak annyit sikerült felfognia, hogy valaki kántál mellette.
Amikor legközelebb felébredt, sötét volt. Nem tudta, mennyi idő telt el, de határozottan jobban érezte magát. A hányingert éhség váltotta fel, a feje pedig csak tompán hasogatott. A tagjaiba is visszatért az erő, már képes volt felülni.
Csak éppen nem tudott, mert nem ágyon feküdt. Valamiféle erőtérben lebegett, ami szorosan tartotta a testét, csak a fejét hagyta mozgatni. Mellkasából, mindkét karjából és altesti részeiből csövek álltak ki, az utóbbiak látványa kissé elborzasztotta.
Ahogy körbeforgatta a fejét, orvosi műszereket pillantott meg, rozzant, elavultnak tűnő eszközöket. Vibráló pengéjű lézerszikék, gézek, önerősítő gipszmaradványok, mellkasi műszív, kézi röntgengép… Csupa olyan dolog, amit a modern orvostudomány csak spártai körülmények között használ, vagy ott sem. Ez eléggé megriasztotta.
Akárcsak az, hogy a felszerelések mögötti falak nem kórházakra jellemző, steril, hófehér műanyagszerű burkolólemezek voltak, éppen ellenkezőleg, mintha egymásra rakott bambuszfából készültek volna, a mennyezet pedig szalmatetőnek tűnt.
Valaki belépett az épületbe, de Christophe nem tudta eléggé hátrafordítani a fejét ahhoz, hogy lássa. Az ismeretlen megállt mögötte, eltakarva azt a csekély fényforrást, ami vagy egy tompított lámpából, vagy az ablakon át szűrődött be. Szöszölt valamit a feje melletti műszeren. Christophe látta a kezét, négy hosszú ujj serénykedett a gépen. Canis.
– Hé! – nyögte. A szája szárazabb volt, mint a legforróbb sivatag. – Kaphatnék valamit inni?
– Semmi akadálya, barátom, máris adom. – A canis úgy beszélt, mintha csak énekelné a szavakat. – Nagy szerencséje van! A pajzsa megvédte a becsapódáskor, bár így is nehéz volt ép csontot találni magában. – A canis végre belépett Christophe látóterébe. Rövid, tarka szőre fényesen csillogott a gyér fényben, szemét orvosi vizor takarta. Kék köpenyt viselt, ami sterilizációs erőteret generálhatott maga és a beteg között, mert Christophe érezte, ahogy az energiamező közelségére feláll a szőr a karján.
– Igazi kihívást jelentett életben tartani. Az egyetem óta nem volt módomban embert ellátni, és ez nem éppen a Byzantiumi Birodalmi Kórház. – Vigyorgás közben kivillantotta tűhegyes fogait.
– De úgy érzem, sikerrel járt – mondta Christophe, miközben a canis gyengített a testét fogva tartó erőtéren, így átvehette a vízzel teli poharat. Mohón lecsapott rá, de az orvos óva intette.
– Lassan! A gyomra még érzékeny lesz pár napig. Egyebek mellett. – Megvárta, míg Christophe kiissza az utolsó csepp vizet is, majd elvette a poharat, és egy kézi bioszkennert tartott oda a mellkasa elé. – Őszintén mondom, az, hogy maga még él, olyan csoda, amit Luana ezer jégszakonként csak egyszer mutat be – magyarázta a vizsgálat közben. – Tudja, a kompja a vadászaink közelében zuhant le. Hamar magára találtak, és a sámánunk kezelésbe vette. Furcsa, de aznap reggel minden átmenet nélkül kijelentette, hogy ő bizony a vadászokkal akar tartani. Mintha előre érezte volna, mi fog történni. Valahogy életben tudta tartani, amíg visszahozták. Én megműtöttem, de még azután sem jósoltam volna egy percet sem. A vén salabakter mégsem adta fel, egy pillanatra sem mozdult maga mellől napokon keresztül, és folyamatosan járt a szája. Attól féltem, hogy itt hal éhen-szomjan, de őt cseppet sem zavarta az olyan apróságok hiánya, mint az étel és az ital. Nem igazán szeretem, ha az orvostudományba mágiát kevernek, túl sok jó még nem sült ki a holttámasztásból, de abban biztos vagyok, hogy ha nincs a sámánunk, ön, uram, már Luanával hálna.
– Majd alkalmasint megköszönöm neki. – Körbenézett. – A társaim?
– Őket nem fogadták kegyeikbe az istenek. A kompban rekedtek, amikor az felrobbant. Eltemettük, ami megmaradt belőlük. Sajnálom. Jó barátai voltak?
– Nem – rázta a fejét Christophe. Szíven ütötte Klaus és Albert halálának híre, pedig alig ismerte őket. Mégis, újabb két ember, aki miatta, érte halt meg. – Csak nemrég ismertem meg őket.
– Az a nemrég majdnem két egész hónapja volt.
Két hónap? – hökkent meg Christophe. Két hónap alatt rengeteg dolog történhetett. Mi lett Waltzcal, Rinivel, mi a helyzet a Birodalomban? Ki az új császár? Sorakoztak a kérdések a fejében, miközben a doktor végigzongorázott az egyik műszer holografikus kezelőfelületén. Christophe leereszkedett egy ágyra. Az erőtér lekapcsolt, a csövek leváltak a testéről. Kellemetlen érzés volt, de a szabad mozgás lehetősége feledtette. Óvatosan felült.
– Két hónap – ismételte.
– Tegnapelőtt tért magához először, ugyan azonnal vissza is ájult, de legalább életjelet adott. A vén canis elment, én telenyomtam gyógyszerekkel, és ma végre kijelenthetem: megmenekült a biztos haláltól. Gratulálok, szívós egy fajta. – Megrázta Christophe kezét.
– Köszönöm – szorította meg az ujjakat a férfi hálásan. – Mérhetetlen hálával tartozom önnek, doktor.
A canis bólintott, majd oldalra fordult. Christophe követte a pillantását. Az ajtóban egy másik canis állt. Sokkal magasabbnak és barátságtalanabbnak tűnt, mint az orvos. Sötétkék és vörös mintákkal tarkított fekete szőrét rövidre nyíratta. Bő, zsebekkel teli zöld nadrágot, katonai bakancsot és laza atlétát viselt. A mellkasára illesztett tokban ormótlan pisztoly bújt meg.
– Ő Bordag, a klánunk vezére – mutatta be a doktor.
– Helló! – biccentett felé Christophe. Nem tudta, hogy megijednie vagy hálálkodnia kéne. Nem hitt abban, hogy bántanák, ha már ennyit fáradoztak a megmentésével, ugyanakkor Bordag nem úgy állt ott, mint aki barátkozni jött.
Christophe-nak hirtelen eszébe jutott a SkyLight. Kiadta a mentális parancsot az aktiválásra. Az adatbázisban rákeresett Bordagra. Az egész olyan érzés volt, mintha az ember megpróbálna visszaemlékezni egy holofilm jeleneteire. Annyi különbséggel, hogy nincs emléke magáról a filmről.
Megjelentek a tudatában Bordag adatai. Nem lepte meg, a Birodalom minden canist lajstromba vett. Rengeteg információ volt az adatbázisban, s bármelyiket képes lett volna egy megtanult vershez hasonlóan egészében felmondani, vagy csak idézni belőle. Viszont már kiismerte annyira a rendszert, hogy tudja, amint deaktiválja a SkyLightot, minden, a fejébe töltött adat eltűnik onnan, és csak emlékfoszlányok maradnak. Az implant csak betölti a tudatába az információt, az agya azonban nem tanulja meg azt teljes egészében. Ha újra szüksége lenne rá, megint használnia kell az adatbázist.
Amit Bordagról talált, az nem vidította fel, mi több, megrémítette.
A doktorra pillantott. Az ugyan nem mutatkozott be, de az adatbázist vezérlő program arcfelismerő szubrutinjai azonosították. A doktorról kapott információk sem hozták meg Christophe jókedvét, éppen ellenkezőleg, minden hála, amit eddig érzett, félelembe csapott át.
– Ön Christophe Beck, a Néptájékoztatási Hivatal igazgatója? – kérdezte Bordag morgó hangon. Mellé lépett és a vállára tette lapátforma tenyerét. Christophe megereszkedett az erejétől. Felnézett a sárga, metszett szembe, a fogakat villogtató bulldogszerű pofába. Érezte, hogy Bordag már rég tudja a választ, így nem volt értelme hazudni.
– Igen – bólintott megadóan.
– Örvendek a szerencsének.
Christophe-nak csak egy savanyú mosolyra futotta. Megvolt a válasz, miért akarták annyira életben tartani. A vezér és a doktor neve mellett is szerepelt egy bűvös szó: lázadó. És a canis lázadóknak a Néptájékoztatási Hivatal igazgatója többet ért élve, mint holtan.