Rozsenko Monique társaságában az udvariasság leghalványabb jele nélkül vágott át a Fellegvár legexkluzívabb klubja előtt kígyózó soron. A holoreklámokkal és neonfényekkel megvilágított placcon legalább kétszáz ember tömörült össze, hogy bejussanak az Aranykalickába. A legtöbbjük életében nem láthatta belülről azt a csodát, ahová Rozsenko azonnal VIP-belépőt kapott, ahogy megörökölte a BHEH igazgatói székét.
Átvágtak a lilás fényben pompázó, esőáztatta mező illatával töltött bejárati folyosón, ahol a ruhatár mögül igen szemrevaló leányzó mosolygott rájuk. Elszáguldottak a lobogó tűz fényében úszó, most is túlzsúfolt táncparkett mellett, be a széles lépcsősor tetejéről nyíló, kékben fürdő VIP-terembe.
Rozsenko megállt a helyiség közepén. A színpadon karcsú, nagy keblű, vörös szépség énekelt egy mélabús dalt, amit a mellette felállított zongorával pingvinnek öltözött copfos férfi kísért, hasonlóan melankolikus dallamokkal.
A bejárattal szemben állt a bárpult, színes holókkal kínálta italait. Mögötte három csapos ténykedett mintegy hagyománytiszteletből. A terem nagy részét harmincegynéhány asztal foglalta el, átláthatatlan labirintust képezve. Mindegyik névre szólt, de az igazán kiemelt személyek a falak menti bokszokban kaptak helyet. Tulajdonosaik ezek mögött kibeszélhették legnagyobb titkaikat anélkül, hogy látta vagy hallotta volna őket a terem többi vendége.
Az egyik boksz Rozsenkóé volt, de most nem kívánta használni. Inkább területelemzést kért a Főnixtől. Legjobban a második szint érdekelte. A harcászati rendszer pillanatok alatt végzett a felméréssel.
Közben odarohant Rozsenkóhoz a hófehérbe öltözött, lenyalt frizurás főpincér, hogy nyájas hangján azonnal a kedvében járhasson. Sikertelenül, amint kartávolságon belül került, Rozsenko kiütötte. Aztán előhúzta az övre akasztott tokból a Bulletstormot.
Azok a vendégek, akik nem figyeltek fel az asztalokon átbukó főpincérre, a robbanás nyomán a felső emeletről alázuhanó bútorokra és franciaágyra azonnal felkapták a fejüket. A por és a dörej elülése után Rozsenko riadt tekintetek kereszttüzében találta magát. Még a részegen erőszakoskodó vendégekhez szokott biztonságiak sem tudták, hogyan kezeljék a házalakítást végző Rozsenkót. VIP-vendégként nem lehetett csak úgy lelőni.
– Hölgyeim, uraim és a Birodalom másnemű polgárai, kedves vendégek! – sorolta, tekintetével az egybegyűlteket pásztázva. – Artyom Rozsenko vagyok, a Birodalmi Hírszerzési és Elhárítási Hivatal igazgatója. Kérem, azonnal távozzanak! Az alkalmazottak a saját testi épségük érdekében ne moccanjanak. A tulajdonos haladéktalanul jelentkezzen nálam raportra!
Nem kiabált, nem fenyegetőzött, és eltette a Bulletstormot. Mégis mindenki kérdés nélkül teljesítette a kívánságát. A terem még ki sem ürült, amikor a lapos fejű, dupla ajkú garratthi tulajdonos előtte termett. A garrogh alfajba tartozó Kobol Rozsenko mellkasáig ért. Divatos zakót viselt, az alatt pedig észrevehetően dudorodott valami öldöklésre szánt eszköz. A Főnix szerint egy FN P-800 A2 Laserrain kompakt karabély. A mélynövésű lény a fegyver mellett a harcászati rendszerét is készenlétbe helyezte.
– Igazgató úr, minő kellemes meglepetés – mondta Kobol meglepően őszintén. Remek színész volt. Egyáltalán nem látszott rajta, hogy a pokolra kívánja Rozsenkót. – Minek köszönhetem felindultságát? Esetleg nem elégedett a kiszolgálással? Ismeri a mottónkat, mi bármit megszerzünk, amihez kedve van. Nosza, mondja, mihez volna kedve? Látom, elhozta Deneuve kisasszonyt is. Esetleg közös program? Vannak remek masszőrjeink, kétnemű örömszerző alkalmazottaink…
– Rinivel akarok beszélni – vágott Kobol szavába Rozsenko, miután meggyőződött arról, hogy minden vendég távozott. Roppant gyorsan ki tud ürülni egy zsúfolt terem, ha valaki átrobbantja a plafont.
A garrogh megszeppent, de hamar észbe kapva visszaerőltette magára nyájas stílusát. Lehengerlően ártatlan tekintettel széttárta a kezét.
– Rini? Nálunk nem dolgozik Rini nevű nő.
– Maguk, függetlenségiek valószínűleg Kerberosznak szólítják.
Monique nemcsak a hallottakon lepődött meg, de azon is, hogy ezen a tájékon ő volt az egyetlen, akit ez meglepett. Rozsenko nem árulta el, miért jöttek az Aranykalickába, csak annyit mondott, hogy itt talán tudnak nekik segíteni.
– Kikérem magamnak ezt a célozgatást…
Rozsenko arcon legyintette Kobolt. Hogy ne essen el, elkapta a gallérját, közben kiemelte a zakója alól a Laserraint.
A teremben lévő négy marcona biztonsági egyszerre mozdult, de túl lassúak voltak.
Monique az események forgatagában észrevétlen a bárpulthoz ment, s annak végéből remek rálátása volt az egész teremre. Füttyentett egyet, majd a Rozsenko felé settenkedő biztonsági őrökre emelte Art of Plasmáját. A genetikailag felpumpált fickók visszatették fegyvereiket tokjaikba.
– Kobol úr, engem ne akarjon megvezetni – mondta Rozsenko, visszatéve a garroghot a lábára. – Alig egy hónappal ezelőtt a lebuja mellől rabolták el a Néptájékoztatási Hivatal igazgatóját. Maguknak ez mégsem tűnt fel, pedig ez a klub állítólag a Fellegvár legjobb biztonsági rendszerével bír. És úgy hozták-vitték a függetlenségiek a Zenon és a Byzantium között Becket, hogy közben egyetlen űrhajó sem távozott vagy érkezett a környéken – hatásszünetet tartott –, aztán a fellegvári csata előtt pár nappal Waltz tábornok szolgált fel itt italt. – Fejével a bárpult felé bökött. – Emellett meglepően magas a létesítmény energiaigénye. Utánanéztem, semmi olyan nincs itt, ami ennyi erőforrást követelne, legalábbis semmi, ami engedélyezve van.
Monique eközben rágyújtott, majd lábon lőtte a pult alatt matató egyik pincérnőt. A lány fájdalomtól rekedten sikoltva esett össze, két társa a segítségére sietett. Monique benyúlt a pult mögé, és kivette az ott elrejtett plazmapuskát.
Rozsenko nem vette le a szemét Kobolról, nem érezte szükségét. Amióta megküzdöttek az asszaszinokkal, bízott Monique-ban.
– Ne kelljen újra kérnem, Kobol úr – mondta a kezében vergődő garroghnak.
– Jól van – adta meg magát Kobol. Rozsenko eleresztette. – Ön igen okos, igazgató úr – igazította meg zakóját. – Túl okos. Még soha senkinek sem jutott eszébe a villanyszámlánk után érdeklődni. Persze, ennek megvolt az ára – mutatott a bokszok felé. Néhány magas rangú hivatalnok a Fellegvár energiaügyétől igen előkelő helyet kaphatott az Aranykalickában. – Ugyanakkor a sok ész sok bajt hozhat az emberre egy olyan világban, amiben nem egészséges kérdezősködni.
Kobol háromszor csettintett ujjával. Abban a pillanatban hat páncélos függetlenségi katona materializálódott Rozsenko körül. Négy őt vette célba, kettő Monique-ot tartotta sakkban. A biztonsági őrök bátorsága is visszatért a katonák láttán.
– Kérem, adják meg magukat! – mondta negédesen Kobol. – Garantálom, hogy emberi elbánásban részesülnek. Persze a háború hátralévő részét hadifogságban töltik el, és nyilván a kihallgatások embert próbálóak lesznek, de közel sem élnek majd olyan rosszul, mint azok, akiket maguk fogtak el.
Rozsenko a földre tette a Laserraint, majd az egyik katona elé rúgta. Aztán ahelyett, hogy feltartotta volna a kezét, összefonta a mellkasa előtt.
Kobol nem értette a gesztust. Tanácstalanul nézett katonáira, de azok sem tudták mire vélni a dolgot. Rozsenko letette a fegyvert, mégis úgy állt ott, mintha csak a napi sajtót tette volna félre.
– Most akkor megadja magát vagy sem?
– Éppen ellenkezőleg, esélyt adok arra, hogy maguk feladják.
Hogy ki mennyire vette komolyan a Rozsenkót övező legendát, az leszűrhető volt a reakciókból. A biztonsági őrök elnevették magukat. Talán azt sem tudták igazán, kivel állnak szemben. Kobol csak mosolygott, mint aki nem hisz a mesékben. A függetlenségi katonák velük ellentétben magasabb teljesítményre állították pajzsaikat.
– Rozsenko úr, ön már nem Árnyékbrigádos. Bár kiváló harcosok, ezt nem vitatom, az ÁVR nélkül nem többek egyszerű rohamosztagosoknál. – A tulaj körbemutatott hat katonáján. A Monique-ot közrefogó két függetlenségi is Rozsenkóra szegezte karabélyát. – Ők mindnyájan rohamosztagosok voltak egykor.
Rozsenko a válla fölött átnézve Monique-hoz szólt.
– Harmincnyolc másodperc.
Gyorsabban mozdult, mint hogy bárki felfogta volna, miről beszél. Bal kezében tőr villant, belehajította a mellette álló biztonsági őr vállába. Az asszaszinoktól szerzett fegyver könnyedén hatolt át az alacsony teljesítményű pajzson és szögezte a falhoz a férfit. Amaz fájdalomtól torz arccal próbálta kihúzni a karjába fúródott pengét, de a mikrokampók szilárdan belemartak a húsába és a plasztbetonba.
Monique átvetette magát a bárpulton, és földre teperte a pincéreket.
A tőrrel egyszerre Rozsenko előhúzta a Bulletstormot, ám ahelyett, hogy rálőtt volna valakire, feldobta a levegőbe. A fegyver három csöve oldalra pattant. A szerkezet a kilyuggatott plafon közelében lebegő üzemmódra váltott, majd eszeveszett forgásba kezdve ontani kezdte magából a fénysebességre gyorsított euticéniumszilánkokat.
A golyózápor lefoglalta Kobol embereit, így Rozsenkónak volt ideje a további teendőkre. Először teljes erőből mellbe rúgta a garroghot. A bártulajdonos a földre huppanva, levegőért kapkodva csúszott végig a padlón a legközelebbi asztalig.
Rozsenko eztán ikont nyitott. A feje fölött feltárult paradimenzionális térből egyszerű acélrúd esett ki, egyik végén három, tejüvegre emlékeztető koronggal. Rozsenko fél térdre ereszkedett, a korongokkal fölfelé a földhöz ütötte a kezébe pottyant fémbotot. Mentálisan utasította a Bulletstormot a tüzelés beszüntetésére, egyúttal aktiválta új fegyverét.
Az alsó korongból kicsapó energiasugár szétzúzta a golyózápor megszűnésével fedezékeikből előugró fegyveresek pajzsait. A második hullám kiütötte őket, a harmadik pedig minden energiát elszívott a teremben, kivégezve a biztonsági rendszert.
Rozsenko hanyag eleganciával dobta vissza a paradimenzionális térbe a botot, és kapta el ugyanazzal a mozdulattal az aláhulló Bulletstormot. Az ikon bezárult, a fegyver a tokjába került. Monique a pincérekkel együtt kikukucskált a pult mögül.
– Felvágós – mondta az elégedetten várakozó Rozsenkónak, miután az órájára pillantott. Körülötte hat katona és négy őr feküdt eszméletlenül.
A pincéreknek ezután még véletlenül sem jutott eszükbe hősködni, inkább ellátták sérült kolleginájukat. Monique mit sem törődve velük eltette Art of Plasmáját, és a pult alól zsákmányolt plazmapuskával a hóna alatt csatlakozott a Kobolt felnyaláboló Rozsenkóhoz.
– Megölte az embereimet – nyögte Kobol. Dupla ajka remegett, apró lábai a levegőt rugdosták.
– Ha meg akarom ölni őket, gyorsabban végzek – mondta Rozsenko ridegen. – És most, hogy bizonyítottam jó szándékom, beszélni akarok Rinivel.
* * *
Kobol a bárpult mellett nyíló, nem elrejtett, de nem is feltűnő ajtón át kivezette Rozsenkót és Monique-ot a VIP-teremből. Félhomályos folyosón mentek végig, több különböző feliratú ajtó mellett. Konyha, raktár, semmi szokatlant nem láttak.
Aztán az egyik szintetikusállomásnál megálltak. Hat karbantartó és két takarító kiborg állt ott szobormereven, nyitott szemmel. Teljesen jellegtelenek és egyformák, ugyanakkor emberi kinézetük miatt nyomasztóan természetellenesek voltak.
– Sosem hunyják le a szemüket – mondta Kobol csevegő hangon. – Félelmetesek, mintha zombik lennének. – Magyarázás közben Rozsenko által kifürkészhetetlen sorrendben igazgatta meg a tarkókra illesztett csatlakozókat. Kezdte a jobb szélsővel, aztán kettővel balra, vissza a jobb szélsőre, majd balról a másodikra, és így tovább. Minden érintésnél megváltozott az állomásból áradó halk búgás.
Rozsenko hiába nézte a garrogh ide-oda ugrálását, nem tudott rájönni, miféle sorrend alapján dolgozik. Nem talált látható mintát. Viszont megütötte a fülét egy másik, lágyabb hang. Monique-ra pillantott, aki lehunyt szemmel, lágyan lengette a kezét a levegőben, és dúdolt hozzá.
– Ez Louis-Claude Daquintól a Noel sur les jeux d’anches? – kérdezte szinte átszellemült arccal. Rozsenko felvont szemöldökkel meredt rá. Kobol elismerően bólintott.
– Kitűnő a hallása.
Monique elégedetten mosolygott, majd elkerekedett a szeme, ahogy az egész töltőállomás befordult a falba. Tetemes súlya ellenére néma csendben siklott hátra, feltárva egy újabb folyosót. Lámpák gyulladtak. Jól láthatóan ez a szakasz nem tartozott a Fellegvár eredeti konstrukciójához. A falak nem árasztottak fényt, és hőformázott műanyagból készültek, nem plasztbetonból, így az ember nem érezte úgy, mintha egy gigantikus csont belsejében sétálna.
A meredeken lejtő folyosót bioszken-retesszel védett ajtó zárta le. Kobol megsúgta kísérőinek, hogy ha illetéktelen nyúlna az ajtóhoz, a folyosó pillanatok alatt forró, bugyborékoló műanyagtengerré válna.
Az ajtó mögött egy dísztelen, kerek terem fogadta őket. A falakban semmi érdekes nem volt, ugyanúgy festettek, mint a folyosó falai. A közepén álló térkapu viszont annál jobban vonzotta a tekinteteket. A szerkezet kő boltívét egyiptomi hieroglifákra emlékeztető rajzok díszítették, csak fáraók és istenek helyett canisokat ábrázoltak.
– Te jó isten, a függetlenségieknek van térkapuja itt, a Byzantiumon? – hüledezett Monique. – Hogyhogy még nem szálltak meg minket?
– Tudja, mennyi energia kell ahhoz, hogy egy ilyet megnyissunk? Még kontinensek között is hatalmas mennyiségről van szó, ennek a másik fele viszont a rendszer túlsó végében van. Igen komoly összeget és engedményt adunk a Fellegvár Energiafelügyeletének, hogy szőnyeg alá söpörjék a fogyasztásunkat. Általában havonta egyetlen ember használja, egyetlen útra. Christophe Beck elrablásakor és Waltz tábornok behozásakor igen nagy kockázatot vállaltunk. – Hanyagul Rozsenkóra és Monique-ra mutatott. – Mint az látható, le is buktunk.
– De honnan van térkapujuk? – faggatózott tovább a nő. – Legjobb tudomásom szerint a von Anstettenek a galaxis összes kapuját elpusztították.
Kobol leült a kő boltívvel szembeni konzol elé, és pötyögni kezdett a virtuálbillentyűzeten.
– A canis lázadók adták még a háború elején – magyarázta, miközben kiépítette a kapcsolatot az Aranykalicka és a Liga főparancsnoksága között. – Hogy ők honnan szerezték, azt nem tudom. A canisok sem tudják.
– Hogyhogy? – kérdezte Rozsenko a boltív képeit tanulmányozva. A festett alakok mind canisok voltak, lábuk, fejük, minden sajátosságuk megvolt. Az oldalról készült ábrák mégis olyanok voltak, mint egyiptomi változataik. Eszébe jutott, hogy létezett egy kutyafejű egyiptomi isten.
Vagy sakálfejű?
– Mennyire ismeri a Byzantium rendszer történelmét, igazgató úr? – kérdezte Kobol, mire Rozsenko fejrázással jelezte, hogy nem eléggé. – Mint ismeretes, ebben a naprendszerben nem az emberek az első űrutazó faj. Több világon, például az Ikóniumon, a Thesszalonikin és a Kürénén is találtak romvárosokat. Mindegyik ugyanolyan építészeti stílusban, ugyanazokból az anyagokból épült föl. Utóbbiak egy része csak a Byzantiumon fellelhető. Két elmélet létezik.
Zöld ikon villant a virtuálmonitoron. Kobol elküldte a kódolt üzenetet, ebben tömören leírta, miért akar kapcsolatot létesíteni.
– Tehát, két elmélet létezik – folytatta az előadást. Szivarra gyújtott. Megkínálta hallgatóságát, de visszautasították. – Az első és az emberek körében elfogadottabb szerint több százezer évvel ezelőtt a Byzantium rendszer tagja volt egy csillagbirodalomnak, amely valamikor a múltban elpusztult. Vagy belső harcok, vagy külső támadók miatt, nem tudni, de vége lett, mielőtt maguk, emberek felfogták, hogy nem a Föld körül forog a világegyetem… Már ha egyáltalán rájöttek erre valaha is, mert szerintem még mindig ebben a hitben élnek.
Monique lefitymáló mosolyt küldött felé, Rozsenko csak meredt rá kifürkészhetetlen tekintettel.
– A másik elmélet szerint a canisok annak idején űrutazó faj voltak, és az egész naprendszert uralták. Aztán valamiért kis birodalmuk összeomlott, a kolóniák nem tudták már fenntartani magukat, így minden canis elpusztult a többi bolygón, csak a Byzantiumon maradtak fenn, de itt is középkori szintre zuhantak vissza. Természetesen ez az elmélet köztük népszerűbb.
Újabb zöld ikon villant. Megérkezett a válasz. Megnyitotta a fájlt. Két szó állt benne: egy perc. Nekilátott felkészíteni a kaput az érkező fogadására.
– Bár nem vagyok történelemkutató, szerintem a két változat egyszerre igaz.
A térkapu boltíve megremegett, a képek körvonalai sárga fényárba borultak. A túloldalon aktiválták a kapu párját.
A garrogh idegesen tördelte az ujját. Rozsenko nem tudta, mitől lett ilyen nyugtalan. Monique hasonlóan tanácstalan volt, de őt érdekelte annyira, hogy megkérdezze.
– Senki sem tudja, honnan van a kapu, vagy hogyan működik. Persze hogy ideges leszek, amikor használjuk – felelte Kobol. – Amennyi energiát ilyenkor magába szippant, azzal felrobbanthatná a fél bolygót.
A választól Monique elsápadt.
A kapu közepén a tér vibrálni kezdett, mintha hirtelen felforrósodott volna a levegő, holott a teremben lezuhant a hőmérséklet. Közben egyre fényesebben ragyogtak a boltíven a képek. Égdörgésszerű robaj töltötte meg a termet, amint a hullámzó levegő a gyűrű közepén összeállt egy ember kék aurájává, aztán abból kibontakozott Daina Le Guin. A Birodalomban Riniként ismertté vált fiatal nő immár a Liga sötétkék tiszti egyenruháját viselte, dandártábornoki rangjelzéssel.
Kobol lekapcsolta a kaput, majd a nő elé lépett, és feszes vigyázzállásba vágva magát tisztelgett. Rini viszonozta a gesztust, bár látszott az arcán, hogy feszélyezi ez a katonás hozzáállás.
– Hölgyem, megtiszteltetés találkozni magával – szakadt ki Kobolból csodálata.
– A megtiszteltetés az enyém – hárította szerényen Rini, és ellépett mellette.
Bár nem mondta ki, és még csak azt sem hagyta, hogy kiüljön az arcára, de Rozsenko ugyanazt érezte, amit Kobol. Mindig is tisztelte az ellenségeit, talán ezért volt olyan eredményes. Sosem becsült le senkit, pláne nem olyanokat, mint Rini. Ez az ifjú nő azonban olyasmit vitt véghez, amit csak egyetlen ember tudott eddig felülmúlni: Astrid.
– Rozsenko ezredes… vagyis, igazgató úr – helyesbített Rini. – Sosem hittem, hogy ezt fogom mondani, de örülök, hogy látom. Köszönettel tartozom önnek, amiért a fellegvári csatában odairányította hozzánk azokat a katonákat. Nélkülük nem jutottunk volna ki.
– Ez volt a legkevesebb. Sajnálom, hogy így sem sikerült biztonságban kijutniuk. Waltzról mit tudnak?
– Eleget. Vannak még embereink a bolygón. Ön alapos munkát végzett ugyan, de nem vágott el minden szálat. – Rini a kapu felé mutatott. – És ez is sokat segít az új hálózat kiépítésében. Mióta tud a kapu létezéséről?
– Amióta elrabolták Becket, sejtettem, hogy lehet itt egy, de csak most volt módomban igazolni.
– Akárhogy is, örülök, hogy nem pusztította el. Megnehezítette volna a dolgomat. Most én vagyok a Hírszerzési Divízió parancsnoka.
– Ez érdekes információ. Az Asszaszin Rend szerint a Rosanon bujkál. Épp meg akarják ölni.
– Ott is voltam, és vannak páran, akik még mindig úgy tudják, hogy ott vagyok. Nagy kockázatot vállaltam azzal, hogy idejöttem, mert szeretném, ha ez még egy ideig így maradna. Az egyik feladatom jelenleg a kémhálózatunk újraépítése, és ez sokkal egyszerűbb, ha az ellenségeim fényévekkel arrébb keresnek. Persze a Kardinális nélkül sosem leszünk már olyan hatékonyak, de ha esetleg a BHEH igazgatója vállalná a szerepet…
Rozsenko leintette. Nem sértetten, nem indulatosan, csak kedves szerénységgel.
– Még mindig nem pártolom a függetlenségieket, tábornok. Csak azért nem teszek keresztbe maguknak, mert Astrid császárnőhöz köt a hűségem. Ennek értelmében továbbra is a Birodalom érdekeit tartom szem előtt, ami jelenleg egybeesik az önök érdekeivel.
– Elnézést! – szólt közbe az eddig csendben sápadó Monique. – Mi a francról beszéltek ti ketten?
Rozsenko és Rini összenéztek.
– Ő mit keres itt? – kérdezte a tábornoknő. – Amikor utoljára találkoztunk, még a Szenátus seggét nyalta.
– Azóta változott a helyzet, most asszaszinok próbálják megölni. Mindkettőnket.
– Tudják, hogy elengedte Christophe-ot és engem? – Rini hangjában némi aggodalom csendült.
– Nem. Sejtésük sincs. A Birodalom vezetése úgy tudja, hogy Beck volt a Kardinális, maga, Ornella és Varinia pedig a Kerberosz. Az asszaszinok egy, a polgárháborút nem érintő ügy miatt akarnak minket megölni. Nem tudjuk, mi az, de érintheti a Birodalom biztonságát. Ezért akartam beszélni magával. Segítenie kell.
Rini kibírta nevetés nélkül. Monique kevésbé leülés nélkül. Gondolataiba merülve meredt a párosra, míg azok némán méregették egymást, mint macska az egeret. Csak azt volt nehéz eldönteni, ki a macska és ki az egér.
– Miért segítenék olyasmi elhárításában, ami árthat a Birodalomnak? – kérdezte Rini. – Ha nem látná, függetlenségi egyenruhát viselek.
– Üzletet ajánlok – mondta Rozsenko. – Tudom, hol van Beck.
Rini igen ügyes színész volt, egy pillanatra sem dobta le a közöny álarcát, nem fedte fel, mennyire izgatottá vált a hír hallatán.
– Mi is tudjuk, hol van. Igen látványosan árulta el, hogy éppen merre jár. – Most hagyta, hogy kiüljön az arcára a szánalom grimasza. – És eddig sem törtük össze magunkat a megmentéséért. Szóval maga szerint miért érdekelne minket?
– Gondolom értesült róla, hogy beszéltem Waltzcal. Tisztázta előttem, mennyire fontos számunkra Beck. Fogalmam sincs, miért, mindenesetre utánaküldtem Renoir ezredest.
Rini elmosolyodott, Monique feje a pulton koppant. Rozsenko úgy gondolta, most tudatosult benne, hogy bár ő volt egykor a BHEH igazgatója, lényegében semmit sem ért a munkája. Azt kívülről, belülről, alulról és felülről is pusztította az ellenség.
– Szóval maga volt – füttyentett Rini. – Én meg azt hittem, hogy az ezredes bensőségesebb okokból segít Chrisnek. – Mosolya egyszerre hatott gúnyosnak, féltékenynek és vágyakozónak.
– Renoir most is vele van – lépett túl Rozsenko Rini megjegyzésén és merengésén.
– Rendben, de mint mondtam, mi is tudjuk, hogy az Ikóniumon vannak. Ezzel azonban semmit sem kezdhetünk. A fellegvári csata óta a haderőnk igencsak megroppant, a frontvonalon is veszteségeket szenvedtünk. Nem vonhatunk el csapatokat egy kétes kimenetelű offenzíva kedvéért.
– Nem kell megszállni a bolygót. Renoir-ék hamarosan fel fognak szállni a Linával, ez a felderítő specialisták…
– Igen, tudom, melyik hajóról van szó. Ne feledje, kivel beszél.
– Elnézést. Megadhatom a hajó transzponderjelének frekvenciáját. Azzal pontosan bemérhetik, akár álca alatt is. Renoir ki fog jutni a bolygóról, de a flottával szemben nem tehet semmit álcázás nélkül. Itt jönnek maguk a képbe. Fedezhetik.
Rini töprengeni kezdett. Rozsenko megértően kivárta. Az ajánlat jól csengett, és mivel ő tette meg, Rininek nem volt oka kételkedni a jó szándékában. A Kardinális titkának megőrzése és Beck segítése egyértelművé tette, hogy bár a Birodalmat védi, nem akar ártani a függetlenségieknek. Paradoxonnak hangzott, de a Liga, egész pontosan Astrid célja sem az Igazi Bizánci Birodalom elpusztítása volt, hanem az Érdekeltség eltávolítása, és egy olyan császárság megteremtése, amelyben kizsákmányolás nélkül, szabadon élhetett a nép. Waltz a Birodalomtól való függetlenedésben látta a megoldást, Astrid az Érdekeltség elpusztításában.
Rozsenko eszméje így nem állt szemben Rini elképzeléseivel. Vagyis nem volt oka nem elfogadni az ajánlatot. Pláne, ha ezzel tényleg segíthet Christophe-on.
– Mit akar cserébe? – kérdezte óvatosan a nő.
– Annak a személynek a nevét, aki belekódolta a Vadászat a Vörös Októberre borítójába a Liga fegyverének terveit. Egy adatkristályt szeretnék olvastatni vele.
Rini bólintott.
– Előbb a transzfrekit.
Rozsenko azonnal átküldte a kódsort az omnitoucháról Riniére. A nő ellenőrizte. A jelsor egyértelműen katonai transzponderfrekvencia volt. Valódisága felől szemernyi kétsége sem támadhatott.
– Azt a valakit MZ/X-nek hívják – mondta. – Itt lakik a Byzantiumon. – Most ő küldött át adatokat Rozsenko omnitouchára. – A pontos címe. Sem a BBSz, sem a BHEH nem tartja nyilván. Jó lenne, ha így is maradna.
Rozsenko bólintott. Az üzlet megköttetett, több megbeszélnivaló nem maradt. Búcsút vettek egymástól. Rini a kapun át visszatért a Liga főparancsnokságára, Rozsenko pedig Monique társaságában – Kobol legnagyobb örömére – elhagyta az Aranykalickát.
Már maguk mögött hagyták a Fellegvárat, amikor Monique megtörte némasági fogadalmát.
– Astrid volt a Kardinális? – kérdezte tárgyilagosan. A gravo kormánya mögött ülő Rozsenko bólintott. – Te segítettél Becknek és Rininek megszökni? – Újabb bólintás. – Te küldted Renoir-t Beck után? – Bólintás.
– Szóval te és Renoir árulók vagytok, és most már én is? – Bólintás.
– Örülök, hogy ezt tisztáztuk. Akkor már csak azt nem értem, hogy ha Astrid, Rini és Beck voltaképpen függetlenségiek, ki lőtte le Astridot? Mert ezután az nyilvánvaló, hogy nem Beck.
– Én.
Monique legközelebb csak MZ/X-nél volt hajlandó megszólalni.