– Pedig olyan jól alakult a nap – mondta immár sokadszorra Gaius Clellan. A fejében zavaros folyóként áramlottak a gondolatok, és minden hullám után tehetetlen dühroham tört rá, amit kétségbeesés követett.
A Birodalmi Palota kórházában egyedül állt a hófehér szobában, amelynek egyik falát virtuálmonitorokkal körülvett ablak uralta, a másik oldalán pedig kényelmetlennek tűnő narancssárga székek sorakoztak. Clellan nem ült le, képtelen volt egy helyben maradni. Körbe-körbe járkált, cigarettáról cigarettára gyújtott. Néha az ablakra pillantott, máskor átfutotta a monitorokat, de egyszer sem állt meg.
Hónapok óta most először tölthetett el pár órát a feleségével, játszhatott kicsit a gyerekeivel. Hosszú ideje nem érezte olyan jól magát, mint abban a pár órában. Aztán jött a csapás. A Függetlenségi Liga megtámadta a Birodalom császári székhelyét, a Fellegvárat. Clellan először nem hitte el. A Birodalmi Hadsereg Főparancsnokságának hadműveleti központjába érve viszont már kétsége sem volt afelől, hogy a függetlenségiek tényleg támadtak.
Az ovális terem közepén ott volt a Fellegvár holografikus képmása, fölötte a várost bombázó patkó alakú rombolóval. Körülötte apró vadászgépek keringtek, az utcákon körömnyi emberek és canisok szaladgáltak, miközben a birodalmi katonák ádáz harcot vívtak a magukat forradalmároknak kikiáltó lázadókkal.
A Birodalmi Palota találatot kapott, az Árnyékbrigád előőrsét elpusztították, a Constantinius Légi és Űrszállítású Ezred bázisát felégették, ezzel a Fellegvár katonai erejének nagy részét felszámolták. Astrid császárnőt túszul ejtették, és egy testőrszázados a kockázatra hivatkozva elengedte a túszszedőket értékes foglyukkal.
Aztán jöttek a jobb hírek. A Fellegvár védőinek maradéka lassan visszaszorította a függetlenségieket, közben az Arcadius Flotta megindult, hogy elfogja vagy elpusztítsa a felkelők rombolóját. És a legjobb hír: Artyom Alexandr Rozsenko ezredes indult a császárnő megmentésére. A hadműveleti központban mindenki fellélegzett. Aztán végérvényesen elromlott minden…1
– Kurva jó nap lehetett volna.
Clellan a jelenre koncentrálva kényszerítette magát kétségbeesése legyűrésére. A zöld falakkal övezett műtőben nappali világosság uralkodott. Kék műtősköpenyt viselő orvosok sürgölődtek a virtuálmonitorok között, nővérek adogatták kezükbe a lézerszikéket, érforrasztókat, szövetregenerálókat és olyan orvosi műszereket, amiket Clellan még kórházi holosorozatokban sem látott. Egy gravoasztalt álltak körbe, rajta páciensükkel, egy fiatal, meztelen nővel. A betegnek a jobb keze és részben a mellkasa eltűnt, csak elszenesedett hússal és csontokkal körbevett csonk maradt a jobb oldalából.
Clellan a megérkezésekor elhányta magát; a félig megemésztett vacsora savanyú bűze betöltötte a megfigyelőszobát. A látvány örökre az elméjébe égett, mégis újra és újra oda kellett pillantania, mintha újra és újra emlékeztetnie kéne magát, hogy ez nem álom.
Felnézett a monitorokra. Orvosi adatokat látott, a felét sem értette, csak a különböző színű vonalakról sejtette, mit jelenthetnek. Ezeket aggasztóan ritkán törték meg völgyek és csúcsok, s Clellan biztos volt benne, hogy az a minimális életjel, amit Astrid császárnő mutat, csak a rákötött gépek eredménye.
Baloldalt a falba csusszant az ajtó, és egy robusztus férfi lépett be rajta, mire Clellan ledermedt. A máskor rendíthetetlen Rozsenko megtörten állt meg mellette. Barázdált, szögletes arcára vér tapadt. Sötétbarna szeme zavarodottságról tanúskodott, mint aki nem fogja fel ésszel, hogy hol van. Vörös-fekete egyenruhája szakadt volt, itt-ott megperzselődött, a szára térd alatt merő vér.
Clellan és Rozsenko siheder koruk óta ismerték egymást, egy iskolába jártak, együtt hajtották a lányokat, együtt szolgáltak a Császári Testőrgárdában. Csak az idők folyamán Clellan politikus lett, Rozsenko pedig árnyékbrigádos. A valaha volt leghíresebb és legfélelmetesebb. Egy ember, akinek karrierje csúcsán elég volt megjelennie a csatatéren, és az ellenség inkább kapitulált. És Rozsenko ezekben az években volt a csúcson.
Most mégis alvajárónak tűnt, szája némán tátogott. Clellan nem mert megmozdulni. Tudta, mire képes az épelméjű Rozsenko, de fogalma sem volt, mire képes az őrült. Egy árnyékbrigádossal szemben még akkor sem lenne esélye, ha minden testőre a szobában lenne.
Intett a folyosón szobrozó két gárdistának, hogy jöjjenek be, majd óvatosan megérintette Rozsenko vállát.
– Artyom!
– Kiküldheted a testőreidet, nem vesztettem el az eszemet. – Rozsenko máskor kemény hangja tompán csengett.
– Biztos? – A kérdés kétkedőbbre sikerült, mint amilyennek Clellan szánta.
– Elgondolkodtam. Eszembe jutott egy ima, amit a nagymamámtól tanultam.
Clellannek egyelőre ennyi elég volt. Odabiccentett a testőröknek, mire azok megkönnyebbülten távoztak. A kancellár és az ezredes pár percig némán nézték az ablak túloldalán lévő emberek reménytelen ténykedését.
– Úgy értesültem, hogy te aktiváltad a császárnő vésztranszporterét – törte meg a csendet Clellan, miután nem bírta tovább nézni az egyre idegesebb orvosokat. Megértette őket. Reménytelen helyzetben voltak, mégsem adhatták fel, elvégre a császárnőjük feküdt azon az asztalon.
Rozsenko közben bólintott, de olyan aprót, hogy Clellan majdnem elmulasztotta.
– Akkor tudod, hogy mi történt.
Újabb bólintás. A kancellárban akaratlanul felvillant egy ifjú testőrtizedes képe, akinek be nem állt a szája és mindenből viccet csinált.
– Tudnom kell. Itt és most mondj el mindent a legapróbb részletekig. Ha kihagysz valamit, vagy úgy érzem, hogy kihagysz valamit, azt nagyon megkeserülöd. – Véget ért a baráti viszony. Mostantól az Igazi Bizánci Birodalom kancellárja állt az Árnyékbrigád ezredese és a hírszerzés igazgatója mellett. Clellan elhúzta a kezét egy lapka előtt a falon, mire az ablak eltűnt, helyén a hófehér fal maradt.
– Árnyékold le a szobát!
Rozsenko mentális paranccsal aktiválta az Árnyék Védelmi Rendszer zavaróberendezéseit, majd felhúzott egy mentál- és interferencia pajzsot, hogy távol tartsa a gondolatolvasókat, és azok se hallgathassák ki őket, akik a kémkedés legősibb módját választják: a fülüket az ajtóra tapasztják.
– Mit tudsz a Kardinális ügyről? – kérdezte Rozsenko minden bevezető nélkül.
– A Kardinális a függetlenségiek legjobb és legrégebbi kéme. A háború eleje óta segíti őket, és a legszigorúbban őrzött titkainkat is képes megszerezni.
– Azt nem tudom, hogy kiről szól a mese első fele, mert aki most alakította a Kardinálist, tizenhat éves volt a háború kezdetekor.
Clellan érdeklődve várta a folytatást.
– Christophe Beck a Kardinális. De nem egyedül dolgozott, Rini, Ornella és Varinia segített neki.
A kancellár megszédült a nevek hallatán, kénytelen volt leülni, az arcát a tenyerébe temette. Hosszú percekig egyikük sem mozdult, csak az orvosi műszerek pittyegtek. Aztán Clellan fáradtan felnézett Rozsenkóra. A barátja nem fordult felé, csak a falat bámulta, mintha még mindig ott lenne a megfigyelőablak.
– Mennyire biztos?
– Mint a halál.
Clellan felpattant, megragadta az ezredes karját, és maga felé fordította. Arca vöröslött a dühtől.
– Elég volt ebből, Zsenko! Nem egy nevenincs testőrt vádoltál meg árulással, úgyhogy ne mágnesfogóval kelljen kihúznom belőled a szavakat!
Rozsenko lenézett a vállát markoló kézre, majd felvonta egyik szemöldökét.
A kancellár, mintha megcsípte volna egy császárdarázs, elrántotta a karját.
– Ne hívj Zsenkónak! – mondta idegesítő nyugalommal Rozsenko, de mielőtt Clellan újra üvöltözhetett volna vele, folytatta. – Varinia árulásában nem vagyok biztos, nem találtam ellene konkrét bizonyítékot, de meglepne, ha nem lett volna részese a dolognak. Sajnos kihallgatni már nem tudjuk, mert életét vesztette, amikor a Szabadság Diadala eltalálta a palotát.
Clellan nagyot fújt.
– Ornella ellen megvannak a bizonyítékaim, bár kikérdezni őt sem tudtam. Voltaképpen neki köszönhetően sikerült felgöngyölítenem az ügyet. Tudnod kell, hogy amióta a császárnő megbízott a Kardinális felkutatásával, a BHEH2 nyomozati anyagait felhasználva elfogtam több függetlenségi kémet. Az elhárítás nem lépett ellenük, inkább hamis információval látták el őket és remélték, hogy valamelyik elvezet a Kardinálishoz. Mivel ez évek múltán sem vezetett eredményre, átnyúltam felettük és lényegében felszámoltam a Liga helyi kémhálózatát.
Rozsenko rövid szünetet tartott, majd így folytatta:
– Így alkalmam nyílt kivallatni az elfogott ügynököket, és rájöttem, hogy még a függetlenségiek sem tudják, ki a Kardinális. Ez volt a sikerének a titka. Csak egyetlen ember ismerte az identitását, a Kerberosz, az összekötő. Ő szállította a Kardinális által megszerzett információkat. Úgyhogy ő lett az elsődleges célpontom. Alig egy hónappal ezelőtt rájöttem, hogy Ornella az elmúlt öt évben több ízben vett részt a császárnő által jóváhagyott diplomáciai kiküldetésekben, méghozzá a Byzantiumon kívül. – Nem folytatta. Kíváncsi volt, hogy Clellan rájön-e, mire akar kilyukadni. A kancellár szeme kisvártatva felcsillant.
– A diplomáciai megbízatásokat a Szenátusnak is jóvá kell hagynia.
Rozsenko bólintott.
– Ami nem történt meg. Aki nem ért hozzá, az átsiklik fölötte, sőt, néha még a hozzáértők sem ismerik a pontos ügymenetet. De ki merné megkérdőjelezni egy olyan okirat valódiságát, amin a császárnő pecsétje van?
– Ez lehetséges? – Clellan agyán egy kellemetlen gondolat futott át.
– A pecsétgyűrűt kizárólag Astrid viselhette, az ő génjeire kódolták, ha más használja, azt a gyűrű elpusztítja. És még ő sem olyan bolond, hogy a Szenátus háta mögött hozzon döntést vagy tudatlanul pecsételjen le megbízási okmányokat. Elkényeztetett, hisztis liba, de nem hülye… – Rozsenko pillantása szinte kiégette a homlokát. – Ne nézz rám így, Artyom! Tudom, hogy nem kedvelted, és csak azért védted, mert kötött az esküd. Te még komolyan veszed az ilyesmit.
Ahogy felnézett Rozsenkóra, megbánta szavait. Clellan egyetlen szóra volt attól, hogy az ezredes menten kettéhasítsa. Nem zavarná sem a harminc éve tartó barátságuk, sem a kancellári cím. Clellan nem tudta mire vélni a dolgot.
Rozsenko mindig maximalista volt a feladataival kapcsolatban, ezért végezte jól a dolgát. Végrehajtotta, amit kellett, védte, akit kellett, de sosem rejtette véka alá a véleményét se parancsról, se emberről. A kancellár ezért tudta, hogy Rozsenko az életét áldozta volna Astridért, noha rühellte. Ez a furcsa kettősség az, ami miatt fenntartások nélkül megbízott az ezredesben.
– Gondolom, sikerült kijátszani a gyűrű biztonsági rendszerét, vagy sikeresen hamisították. – Rozsenko kényszerítette magát, hogy elfojtsa a Clellan szavai nyomán lobbant dühöt. – Majd kiderül a további nyomozás folyamán. Lényegesebb, hogy kicsit jobban utánanéztem ezeknek a feladatoknak. A császárnőt természetesen nem kérdezhettem ki, de nem is volt rá szükség. Semmi nyomát nem találtam Ornella megbízásainak. Se komforgalmazás, se kommüniké, még egy körlevél sem. Mindezek után már biztos voltam benne, hogy Ornella a Kerberosz, így ráállítottam a BBSz3 embereit.
– Miért a belbit bíztad meg ezzel, és nem az elhárítást? – kérdezett közbe Clellan.
– Mert a BHEH-t elkapta volna a buzgóság. Nem tetszett nekik, hogy a császárnő átadta nekem a Kardinális ügyét, több ízben hátráltatták a nyomozásomat. Ezért igyekeztem kihagyni őket. Így sem jártam jobban. A BBSz elcseszte, Ornella kiszúrta őket és megölték.
– Ez a rész már ismerős, bár a kancelláriába eljutott jelentésből kimaradt a BBSz szerepe.
– Balesetnek nyilvánítottuk és a császárnő kívánságára eltussoltuk. Túlságosan megingatta volna a közvéleményt, ha kiderül, hogy a császárnő egyik udvarhölgye áruló.
– Értem. – De nem fogadta el. Nem tűrte, ha kihagyták ilyen fontos ügyekből, ám nem ez volt az alkalmas idő arra, hogy tegyen valamit ellene. – Nos, megvan Varinia és Ornella, az utóbbit a Kerberosznak hiszed. Hogyan jutunk el innen oda, hogy Christophe Beck a Kardinális?
– Úgy, hogy Beck és Rini túszul ejtették a császárnőt a függetlenségiek támadása alatt. – Most Rozsenko ült le és olyan bűnbánó szemekkel meredt a kancellárra, hogy az menten mellé huppant. – Ezen a ponton nagyot hibáztam, Gaius. A császárnő miattam fekszik ott.
Clellan arcán sötét árny futott át.
– Ornella halála után Becket gyanúsítottam, de sikerült átvernie. Nem hallgattam az ösztöneimre. Nem találtam bizonyítékot Varinia és Rini ellen, ezért kihúztam őket a gyanúsítottak listájáról, Beck pedig meggyőzött arról, hogy nem árulta el a Birodalmat. Pedig kapcsolatban állt mindhárom udvarhölggyel. Ornella halála után napokra eltűnt, és mint kiderült, az Edessza holdján volt egy függetlenségi bázison.
Clellan lenyelte a dühét. Ennyi információ alapján Rozsenkónak az első adandó alkalommal le kellett volna lőnie a Néptájékoztatási Hivatal igazgatóját. Még csak magyarázatot sem kértek volna tőle.
– A SkyLightjával olyan információkat osztott meg velem, amilyeneket a BHEH évek óta nem tudott felmutatni.
– Annak a rohadéknak van egy SkyLightja?!
– Elhittem, hogy velünk van, pedig éreztem, hogy valami nincs rendjén – folytatta Rozsenko, mit sem törődve a kancellár egyre mélyülő sápadtságával. – Belementem a tervébe, hogy én játszom el a Kardinálist, ezzel lépésre kényszerítve az igazit. Mire rádöbbentem, hogy úgy táncolok, ahogy Beck fütyül, a Szabadság Diadala már a Fellegvárat bombázta, kis híján engem is megöltek, Beck és Rini pedig elfogták a császárnőt. – Felugrott. Egy pillanatra úgy tűnt, beleöklözik a falba, végül mégis elnyomta a kényszert. Dühe lefolyt kőszerű arcáról. – Megpróbáltam helyrehozni a hibámat, de csak tetéztem. Utasítottam a Gárdát, hogy hagyják futni őket. Én akartam elintézni. Csakhogy mire utolértem őket a menekülőalagútban, már lelőtték a császárnőt és felszívódtak. Ezután aktiváltam a vésztranszportert, majd egyenesen idejöttem.
Clellan aprót bólintott. Kecskeszakállát simogatva rágódott a hallottakon. Nem siette el, sok mindent kellett megemésztenie. Visszasírta a reggelt, amikor még a császárnő születésnapi ünnepsége miatt aggodalmaskodott. Most meg kellett emésztenie a Függetlenségi Liga támadását – nagyon vakmerőek lettek, ez már nem tréfadolog –, a három udvarhölgy és a Néptájékoztatási Hivatal igazgatójának árulását – ha az ellenség ilyen magas körökbe férkőzött be, az sok problémát okozhat a jövőben –, és persze, ami a legrosszabb, Astrid halálát.
Felnézett a monitorokra. Percek óta kisimultak a vonalak, a pittyegés monoton sípolássá változott. Astridot a gépek sem tudták életben tartani. Vége. És ez nagyon rosszat jelent az Igazi Bizánci Birodalomra nézve.
Clellan döntött. A Gráciák árulásáról senki sem fog értesülni, a Néptájékoztatási Hivatal majd kitalál egy mesét a halálukról. Christophe Beck árulása napvilágot lát, ő lesz a nép ellensége, a Kardinális, akit gyűlölhetnek a Fellegvár elleni támadás miatt. Az Asszaszin Rend meg majd levadássza őt és Rinit. Ezek nem aggasztották. Az új császár személye viszont megrémítette.
Astrid rossz uralkodó volt, de tökéletes a Szenátus számára. Nem szólt bele a kormányzásba, hallgatott az okos szóra, és csak a hisztis kirohanásaival okozott fejfájást. Azokat viszont tudták kezelni. Csakhogy sosem szült gyereket, pedig sokan számítottak erre, sőt, többen egyenesen követelték. Utód nélkül pedig a legközelebbi, legidősebb rokon lesz az új császár. Ám Clellan teljesen biztos volt abban, hogy annak az embernek a trónra kerülését a Birodalom nem élné túl.
Csak lehet tenni valamit.
Megfogant benne egy ötlet. Körültekintőnek és gyorsnak kell lennie, de a megoldás működhet, legalábbis rövid távon. Ez zavarta, mert az ötletét nem lehet gyorsan kivitelezni, és semmit sem ér, ha csak rövid ideig működik. Ugyanakkor meg kell próbálnia.
Felállt és Rozsenko mellé lépett. Az ezredes visszakapcsolta a virtuálablakot, és a csüggedten pakoló orvosokat nézte. Már kimondták Astrid halálát. A főorvos, amint meglátta az ablak visszakapcsolását, Clellannek is jelentette. A kancellár nyugtázta, majd megkérte őket, hogy további utasításig maradjanak a műtőben.
– Ugye tudod, hogy ezután a fejedet kell vennem? – intézte szavait Rozsenkóhoz. – A Szenátusnak bűnbak kell, és akárhogy kozmetikázzuk a dolgot, te vagy a kézenfekvő választás.
– Vállalom a felelősséget.
– Ebben nem kételkedem. – Ellépett mögötte, elhúzta a kezét az ajtókeretre illesztett lap előtt. Az ajtó becsusszant a falba. – Százados, vegyék őrizetbe Rozsenko ezredest. Senki sem beszélhet vele, amíg máshogy nem rendelkezem. Nyugalom, nem fog ellenkezni – tette hozzá, észrevéve a gárdisták elszürkülő arcát. – És zárják le azt a műtőt. Senki sem mehet be vagy ki az engedélyem nélkül. Még maguk sem, világos? – Azzal otthagyta a megfigyelőszobát.
Rozsenko Clellan távozása után vetett egy utolsó pillantást Astrid holttestére.
– Nyugodjon békében, felség.
Kilépett a megfigyelőszobából, és a két gárdistával a sarkában elindult abba az irányba, amerre Clellan is elrohant. Menet közben azért fohászkodott, hogy a kancellár kivégeztesse, mert akkor talán még marad valami a lelkéből, mielőtt az önmarcangolás darabokra szedi. Rettenetesen tépdeste a lelkiismeretét a tudatában végtelenített felvételként pörgő emlékkép, amin újra és újra lelövi Astrid császárnőt, a Kardinálist.