Miután Westék gravója felszállt a hotel előtti utcából, senki sem rohant oda a két földre került rendőrhöz. Az Igazi Bizánci Birodalom lakói már régen megtanulták: a hatósági ügyekbe egészségük érdekében ne avatkozzanak bele. Jobb, ha a derék polgár nem tanú. Ennek megfelelően a lövöldözés kezdetekor mindenki felszívódott az utcáról.
Így legfeljebb csak az ablakok árnyékából kukucskálók lepődhettek meg, amikor a két agyonlőtt rendőr fájdalmas nyögések közepette felállt.
– Egek, mekkorát üt egy ilyen kábítólövés – próbálta megdörzsölni égő arcát Christophe, de a sisakrostély útját állta. Csak azért nem csapta fel, mert eszébe jutott, hogy még a nyílt utcán állnak. – A nyakamat szeghettem volna.
– Te panaszkodsz? – szólt a járdáról feltápászkodó Kitti. – Én éles lövést kaptam. Ez a West egy barom. Ha nincs az ÁVR, hulla vagyok, a rendőrségi pajzs ilyen közelről szart sem ér.
Kitti a panaszkodás után belehallgatott a hatósági komforgalmazásba. Ahogy arra számítottak, a Birodalom teljes rohamot indított, miután a környékbeli biztonsági berendezések és a rajtuk lévő rendőrségi harcászati rendszerek a lövöldözést észlelve riadót fújtak. A rendőrségi jármű számítógépe nyomon követte a hatósági gravók mozgását, így Christophe-ék végignézhették, miképpen gyarapodik a Westéket üldöző boly. Ezzel egy időben ritkult a szigor a város más részein.
Kisvártatva az a hívás is megérkezett, amire vártak.
– Minden belvárosi egységnek, a hadsereg parancsára induljanak a legközelebbi dokk felé. Figyelem, Christophe Becket és Kitti Renoirt üldözőbe vették. A hadsereg engedélyt adott a fegyverhasználatra. Ismétlem, bárki, aki meglátja a DRM2000 típusú, zöld színű, AVPR-2007-es azonosítójelű gravót, tüzet nyithat.
Behuppantak a hotel melletti sikátorban hagyott, még a kávézónál zsákmányolt rendőrségi gravóba, és elindultak az ipari városrész felé. Gyorsan bejutottak a félig lerombolt negyedbe. A hajtóműgyár még mindig lángolt, a Megdöglesz, ha bejössz környékén pedig folyamatban volt a mentési művelet. Velük senki sem törődött, még a vadászgépek is elhúztak mellettük. A polgári űrreptér felé tartottak, ahonnan ekkor startolt a Sárkányszív.
Kitti a Lina dokkjától egy sarokra tette le a gravót. Levette a sisakot, majd kiszállt, és megszabadult a páncéltól is.
– Akkor, ahogy megbeszéltük. Ne feledd, csak egyetlen esélyed lesz, aztán elszabadul a pokol – magyarázta Christophe-nak, aki átült a vezetőülésre, majd szemrebbenés nélkül végignézte, amint Kitti átvette korábbi ruháját. – Figyelsz?
Christophe elbambult arccal meredt rá, majd mintha felébredt volna, bólintott.
– Persze, azt mondtad, hogy egyetlen poklom lesz, mert különben elszabadul az esély.
– Előfordulhat olyan szituáció, amikor komolyan viselkedsz?
– Hogyne, bármikor, amikor nem akarnak megölni, vagy nincs csinos nő a közelemben. Bár ez a kettő az utóbbi időben kéz a kézben jár, nem is értem, miért.
Kitti lecsapta a vezetőoldali ajtót, majd beült az anyósülésre. Christophe az orrát dörzsölve beindította a hajtóműveket, és a levegőbe emelte a gravót. Aztán látványos kört írt le a Lina erőtérrel lezárt tetejű dokkja fölött, majd landolt a bejáratnál. A kapu előtt másfél tucat rohamosztagos és egy árnyékbrigádos figyelte a manővert.
Christophe szállt ki először, aztán átment a jobb oldalra, és kiráncigálta az energiabilincsbe vert Kittit a járműből. A nő ellenkezni próbált, de látszólag nem bírt fogvatartója erejével.
A hadnagyi rangot viselő árnyékbrigádos és a rohamosztagosok kíváncsian, mégis csőre töltött gyanúval figyelték a komikus előadást. A brigádos előrelépett, miután jelezte a rohamosztagosoknak, hogy maradjanak készenlétben. Christophe maga elé lökte Kittit. A brigádos férfi résen volt, gyorsan hátralépett, hogy biztos távolságban maradhasson mindkettejüktől. Közben aktiválta az ÁVR-t.
Kitti ÁVR-je szintén pásztázott, így érzékelte, amint bajtársa felméri Christophe-ot. Reményük, hogy még senki sem jelentette a kávézónál kiütött két rendőr eltűnését, nem volt alaptalan. Az árnyékbrigádos nem fogott fegyvert Christophe-ra, készséggel elhitte, hogy rendőr.
Aztán a hadnagy Kittire irányította az ÁVR-jét, és amint a két rendszer érzékelte egymást, passzívba kapcsolták magukat. Ez van, ha két árnyékbrigádos találkozik, a barát-ellenség felismerés ellehetetleníti, hogy az ÁVR-eket egymás ellen lehessen fordítani. Persze eme gyengeséget senki sem reklámozta a században, még az uralkodó sem tudott róla. Ez az aprócska hiba a rendszerben huszonkét évvel ezelőtt igen komoly gondot okozott, amikor egy Redgrave nevű felderítő specialista megölte a Terror Császárát.
Ugyanakkor a passzív állapot nem jelenti azt, hogy nem tapogathatják le egymást. És amit a hadnagy észrevett, az nyugtalanná tette. Az ÁVR sehol sem érzékelte Kitti Bulletstormját. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy egy árnyékbrigádos elveszítse a fegyverét, és az sem volt lehetségesebb, hogy egy egyszerű rendőr lefegyverezte. Kivéve persze, ha hagyja magát, mondjuk, mert el akar jutni valahová. Például a hajójára.
A hadnagy a Bulletstormjáért kapott, ám hiába, az ÁVR-je lekapcsolta a fegyvert, és rögzítette a tok peckét. Egyedül a pajzsot engedte felkapcsolni. A férfi dühödten adott mentális utasítást a tiltások feloldására, de harcászati rendszere ezúttal semmibe vette.
Kitti hirtelen elszakította energiabilincsét, és aktiválta az egyik tárolóikonját. A paradimenzionális térből a kezébe pottyant az MMX Art of Laser. Mellbe lőtte vele a megszeppent rendőrt játszó Christophe-ot.
A rohamosztagosokban hamar realizálódott, hogy a fogoly elszabadult és halálos sugarakat osztogat mindenfelé. Ugyan senkit sem talált el, de egyre több vörös nyaláb száguldott el mellettük, úgyhogy a tüzet viszonozva hamar a gravóik mögé húzódtak.
Közben az árnyékbrigádos hadnagy is feladta a küzdelmét engedetlen harcászati rendszerével, és felkapta Christophe Laserrain karabélyát. Meghúzta az elsütőbillentyűt. A Laserrain elsült.
Visszafelé.
Egész pontosan túltöltődött és felrobbant a kezében. Az ÁVR elnyelte a kitörő energia nagy részét, de ilyen közeli robbanást még az sem tud teljesen kivédeni. A hadnagy megpörkölődve, eszméletét vesztve repült el, majd csonttörő erővel nekicsapódott az egyik katonai gravónak.
A százados kiütése után Kitti ÁVR-je újra aktív állapotba kapcsolta magát. Ennek örömére a nő odadobta az Art of Lasert a térdre emelkedő Christophe-nak, közben előhúzta Bulletstormját az imént aktivált ikonból. Utasította az ÁVR-t, hogy terjessze ki a pajzsot a férfira is, egyúttal zavarja meg a rohamosztagosok harcászati számítógépeit, és blokkolja a kimenő komvonalakat.
Christophe az Art of Laserrel a járdát, az utat és a dokk falát célozta, méretes darabokat kirobbantva belőlük. Nem okozott kárt a rohamosztagosokban, de a fegyver puszta rombolóereje megriasztotta őket. Füst burkolta be az egyenruhásokat, plasztbeton darabok kopogtak páncéljaikon, lángnyelvek nyaldosták pajzsaikat, ahogy Christophe módszeresen porig rombolta körülöttük az utcát.
Kitti is csatlakozott a tűzpárbajhoz, ő a gravókat vette célba.
A rohamosztagosok hamar rájöttek, hogy járműveik nem nyújtanak biztos fedezéket a Bulletstorm és az Art of Laser ellen, miközben a Laserrainek képtelenek kárt tenni az ÁVR pajzsában. Talán ha mindnyájan össztüzet tudnának zúdítani Kittire, akkor lenne esélyük, ám összezavart harcászati számítógépeikkel nem látták át a helyzetet. Így inkább visszavonulót fújtak.
Egymást fedezve, a lángoló gravoroncsok árnyékában szaladtak a közeli dokkok felé, hogy azokat megkerülve kereszttűzbe foghassák Kittiéket. Csak öt rohamosztagos maradt hátra, akik megpróbálták feltartani a körözötteket, míg társaik visszaérnek.
Kitti nekilódult, szélsebesen leküzdötte a közte és a rohamosztagosok közötti jelentéktelen távot. Átvetődött az egyik égő gravo tetején, és a katonák között egy macska ügyességével fogott talajt. Az ÁVR azonnal kibertámadást indított a hatótávolságába került rendszerek ellen. A fejletlenebb technológia ilyen kis létszámban és távolságról nem jelentett kihívást, gyorsabban lekapcsolta a rohamosztagosok pajzsát, mint hogy azok magukhoz tértek volna ámulatukból. Eztán már csak szép sorban le kellett lőni őket kábítósugárral.
A nő fújt egyet. Nem fárasztotta le a harc, csak eddig attól tartott, hogy kárt tesznek valakiben. Főleg Christophe miatt aggódott, nem volt valami tehetséges céllövő. Az ÁVR azonban biztosította, hogy a leterített rohamosztagosok és a százados is életben vannak. Ugyan megsérültek a robbanásokban, de nem szenvedtek maradandó károsodást. Leszámítva a becsületüket.
Ennyi időpazarlás bőven elég is volt. Megperdült, és Christophe-fal a nyomában beszaladt a dokkba. A Lina ott várt rájuk a földbe süllyesztett kráterszerű öböl közepén. Éjsötét fémteste úgy nézett ki, mint egy uszonyait lógató, farkát iker ion-sugárhajtóműre cserélt, anorexiás kék bálna. Rámpája hatalmas szájként tárult ki, amikor azonosította Kittit.
– Jól meggondoltuk mi ezt? – kérdezte Christophe némi bizonytalansággal az arcán. Már megszabadult a sisaktól.
– Vissza is mehetünk. Biztos vagyok benne, hogy a császár felajánlana egy utat a Byzantiumra – indult fel a rámpán elnyújtott léptekkel Kitti. – Ha Zsenko ötlete nem működik, így is, úgy is ott kötünk ki. Választhatsz!
Christophe megvonta a vállát, aztán utánaeredt.
A hajó belülről barátságosabb volt, mint kívülről, de a fekete szín továbbra is dominált. Az Árnyékbrigád nyilván nagyon ráhajtott az árnyékos hangulatra.
Elhaladtak a raktér mellett, majd átvágtak a legénységi étkezdén. Innét egy nyílegyenes folyosó vezetett a kommunikációs szobába és a pilótafülkébe. És itt zárta őket erőtérbe a Lina. A félhomályos folyosót vörös fény árasztotta el, a nyitott ajtón át láthatták, amint a pilótafülke műszerei életre kelnek. A falak megremegtek, ahogy a hajtóművek melegíteni kezdtek. Megkezdődött a felszállási folyamat.
– Oké, lássuk! – szólt Kitti idegesen, a mennyezetre emelt tekintettel. Felesleges, mi több, idétlennek tartott szokása volt ez, de mindig úgy érezte, hogy valahová néznie kell, ha a hajóval beszél. És inkább meredjen a mennyezetre, mint az MI holografikus megtestesülésére.
– Rozsenko üdvözöl – mondta kissé nyugtalanul, de nem történt semmi, a hajó folytatta a felszállási procedúrát. Az erőtér energiája sem csökkent. – Rozsenko üzeni, hogy üdvözöl! Zsenko üdvözletét küldi? Basszus, Zsenko! – kiáltotta el magát tehetetlen dühében. – Mi a frászért kellett rébuszokban beszélned? A hülye humorod visz minket a sírba!
– Várjál! Azt mondta, üdvözöld anyádat helyette. Nem pedig a nevében… – Kitti értetlenül meredt rá. – Azt akarta, hogy te üdvözöld a hajót, úgy, mintha az anyád lenne.
Kitti gyomra bukfencezett a gondolattól, hogy úgy kell szólnia ahhoz a lélektelen számítógéphez, mintha tényleg az anyja lenne. Rozsenko ezzel átlépett minden létező határt.
– Gyerünk már, a hajó mindjárt lead minket a palota portáján! – noszogatta Christophe.
– Az anyám meghalt, firkász.
– Részvétem. Csináld már! – üvöltötte a férfi vöröslő arccal.
Kitti megpróbálta lenyelni feltörő indulatait. Mérges volt Christophe-ra az érzéketlensége miatt, Rozsenkóra, amiért ilyen helyzetbe hozta, az anyjára, amiért egyedül hagyta, és persze leginkább magára. Hagyta, hogy személyes problémái a feladata elé kerüljenek, ezzel veszélybe sodorta magát és a védencét is. Úgyhogy nem tehetett mást. Könnyes szemmel, csendesen szólalt meg. Minden egyes kiejtett szó szívének egy szilánkja volt.
– Szia, anya.
Az erőtér lekapcsolt, a felszállási folyamat leállt. Minden vörös fény zöldre váltott, és egy nő hologramja jelent meg a kiszabadult utasok előtt. Majdnem ugyanúgy nézett ki, mint Kitti. Linda Renoir szelleme csak annyiban tért el lányától, hogy idősebb és magasabb volt, álla pedig keskenyebb.
– Szia, kincsem – mondta a hologram kedvesen mosolyogva. – Mivel életre hívtál, feltételezem, bajban vagytok. Olyan bajban, amit már Zsenko sem tud kezelni.
– Üldöz minket az Asszaszin Rend, az Árnyékbrigád, a flotta, a rohamosztag és a rendőrség – sorolta Christophe a helyzethez képest kedélyesen.
– Ezt hogyan hoztátok össze, és te ki vagy?
– Christophe Beck, csókolom a kezét. Ez válasz mindkét kérdésre.
– Picurit öntelt a drága, de legalább jóképű – mondta a hologram vidáman, majd Kittire pillantva szomorú sóhaj tört fel belőle. A nő nem tudta eldönteni, hogy a világ legjobban beprogramozott MI-jét látja, vagy ez tényleg Linda Renoir szelleme.
– Nem vagyok hagyományos MI – mondta, mintha csak lánya gondolataiban olvasna. – Szellem vagyok, mármint nem valódi szellem, hanem – keresett rá valami jó szót – technoszellem. Mesterséges szellem, MSz.
– MSz? – tört fel Kittiből. – Az anyám halott!
– Így van, de miután megszülettél, az anyád egy MZ/X nevű programozóval létrehozatott engem. Bioneurális MI vagyok, amelynek neuronhálózatát az igazi Linda Renoir agyáról mintázták. Azzal a céllal teremtettek meg, hogy ha anyád meghalna, ily módon tovább segíthessen neked. Folyamatosan frissített a küldetései előtt, így az utolsó küldetését leszámítva minden emlékét őrzöm.
– És hogyan került erre a hajóra? – kérdezte Christophe, még nem tudva, elámuljon vagy sokkolódjon a hallottakon. Kitti hasonlóan érzett. Egy halott ember mesterségesen legyártott szelleme.
– Linda Zsenkóra bízott engem. Miután anyád meghalt, Zsenko ahelyett, hogy átadott volna, inkább ide telepített – mutatott körbe lekezelő ábrázattal. – Seggbe akartam rúgni, de a holográfia egyelőre nincs azon a szinten. Miután jelentkeztél rohamosztagosnak, Zsenko mindent megtett, hogy te legyél az utóda az FS-nél. Tudta, hogy akkor megkapsz engem, és így a küldetéseiden is vigyázhatok rád. Legalábbis ezt mondta. Szerintem csak nem tudott elengedni… Mármint Lindát nem. Egek, kincsem, ne tegyünk különbséget, jó? Linda Renoir vagyok, az anyád, még ha nem is hús-vér alakban.
– Az anyám halott, te pedig kapcsold le magad! – rivallt rá Kitti, majd átszaladt Lindán, be a pilótafülkébe.
– Az sajnos nem fog menni. Miután a legelső találkozásunkkor majdnem letépted Zsenko fejét, a jelenlétedben visszafogott működésre kárhoztatott. Ám most, hogy kimondtad a jelszót, ezek a korlátok törlődtek. Újra individuum vagyok, és ha Gabriel sem tudta megszabni, mit csináljak, te aztán végképp nem leszel képes rá, kisasszony.
A vége olyan feddőre sikerült, hogy Kitti nem mert tovább vitázni. Az MI félelmetesen hasonlított az anyjára, tényleg, mintha csak egy szellem lenne. Egy fotórealisztikus szellem, nem olyan átlátszó, mint a távolsági holofelvételeken. Ez halálra rémítette, örömmel töltötte el és dühítette egyszerre.
Azonban most nem foglalkozhatott háborgó érzéseivel. Majd nyugodtabb körülmények között, és ha Rozsenko is lőtávolságban lesz, akkor kiborítja a bilit. Addig meg menti a bőrüket.
Gyorsan végigpásztázta a környéket. A rendőrségi gravók visszavonultak, a vadászok az űr felé száguldó Sárkányszívet üldözték. A blokád is megtört, ahogy a Felkelők végzete nevű csillagromboló elfogópályára állva megindult a menekülő teherhajó felé. Az így keletkezett lyuk elég volt ahhoz, hogy a Lina átcsúszhasson.
Felkapcsolta a gravitációs kiegyenlítőket, beizzította a hajtóművet, felhúzta az álcát. Az utóbbinak hála a hajó az ismert érzékelők és a legtöbb élőlény szeme számára láthatatlanná vált. Ezután orkánerejű, tűzforró szelet kavarva a Lina áttörte a dokkot védő erőteret, és kilőtt az űr felé.
– Le tudod kapcsolni a transszignálunkat? – kérdezte Kitti a pilótaülés mellett álló Lindát.
– Sajnálom, Zsenko sok mindenhez adott hozzáférést, de mivel a transzpondersugárzó és a hajó között nincs semmiféle kapcsolat, így azt nem piszkálhatom.
Christophe leült a szűk fülke jobb oldalát elfoglaló másodpilóta-ülésbe. A Lina közben átvágott a felhőkön, a légkör felsőbb rétegein, és már kinn is volt a csillagpöttyös sötétségben. Abban a pillanatban vörös jel gyulladt a műszerfal virtuálmonitorainak egyikén, egyúttal szárnyaszegett denevér vijjogásához hasonló szirénaszó harsant.
– Baj van?
– Rájöttek, hogy eljöttünk. Bemérték a transzpondert – pillantott Kitti az érzékelők műszerére. – A szkóp szerint máris ránk mozdult három cirkáló, két fregatt, és persze a Felkelők Végzete is begorombult.
– Mázli, hogy nem a Császárság Akarata, már izzítanák a nóvaágyúkat – mondta vidoran Linda. – Te nagyon a bögyükben lehetsz, Becky.
Kitti felnevetett.
– Becky? – harsogta Christophe a sziréna ütemére.
– Ha akarod, Christie-nek is hívhatlak.
– A barátaim Chrisnek hívnak.
– Chris – ízlelgette a nevet a hologram, majd csúfondáros grimasszal az arcán megrázta a fejét. – Nem, jobb a Becky.
– Úgy érzem, anyád nem kedvel – súgta oda Kittinek.
– Naná, hogy nem, bajkeverő vagy – nevetett a nő jóízűen, közben kitérő pályára állította a Linát.
A Felkelők Végzete is módosította az irányát. Úgy mozgott, hogy a Lina mögé kerülhessen, míg egy cirkáló szemből közelített felé. A többi hadihajó négy oldalról próbálta satuba fogni a hozzájuk képest apró klippert.
Kitti ügyesen manőverezett, de amikor három fregatt is becsatlakozott a macska-egér játékba, kezdett kifogyni a trükkökből. Ezek sebessége és manőverezőképessége ugyanis nem sokkal maradt el a Linától. Kevéske hátrányukat folyamatos iontűzzel, a cirkálókról ledobott erőtéraknákkal és a romboló vonónyalábjaival dolgozták le.
Kittinek egyre nehezebb volt elkerülni a Felkelők Végzete vonónyalábját. Egyszer bele is akadtak, de ekkor még elég energia volt a pajzsban ahhoz, hogy némi visszacsatolással áttörjék. Ez azonban komolyan leszívta a generátorokat.
A helyzet akkor fordult rosszra, amikor bekapcsolódott egy rajnyi elfogóvadász. Iontorpedóiknak elég volt az, ha csak a hajó közelében robbantak, a szétszóródó részecskék milliárdnyi tűként tépték meg a Lina pajzsát.
De azért Kitti sem adta olcsón a bőrüket. Végigzongorázott a virtuálbillentyűzeten, mire a Lina elődugta éjfekete törzséből quad-lézerágyúit. A Linda Renoir technoszelleme által irányított lövegek fürgén forogva szedték le a torpedókat és a túl közel merészkedő vadászgépeket. Közben gravitációs aknákat szórt maga mögé, ezzel ideiglenesen elhessegetve a fregattokat.
Csakhogy ekkorra a cirkálók és a romboló úgy közrefogták, hogy Kittinek nem maradt mozgástere. Egy irány volt csak, amerre kivihette a hajóját: valamelyik hadihajó burkolata mentén, egész közel ahhoz. Ez viszont veszélyes út. Egyrészt, nagy sebesség mellett könnyen fennakadhatnak egy lövegen vagy antennán, másrészt, a tüzéreknek is könnyebb dolga lenne a célzásban.
Döntött. Más lehetőség nem lévén, felgyorsította a Linát. Linda hümmögött, Christophe valamit kiabált, de az ijedtség annyira eltorzította a hangját, hogy Kitti nem értette, mit mondott.
Nyílegyenesen a Felkelők Végzete főhangárjának has felőli kapuja felé száguldott. A vonónyaláb kezelőinek nem volt ideje kompenzálni, így alaposan mellédobták a hálót, sikeresen rabul ejtve az egyik fregattjukat.
Kitti az utolsó pillanatban váltott irányt. Lenyomta a Lina orrát és megperdítette a hajót. A klipper hasa olyan közel került a Felkelők Végzete hasához, hogy Kitti látni vélte a páncéllemezeket összetartó szegecseket.
Egészen a Felkelők Végzete jobb oldalának pereméig terelte a Linát, majd egy elegáns ívet leírva befordult a lövegek vájatába, és szlalomozni kezdett a klipper méreteivel vetekedő duplacsövű ágyúk között. Három vadászgép követte.
– Jobbra, balra, balra, jobbra, föl, másik föl! – kommentálta tébolyultan Christophe.
– Fogd be a csőröd, firkász, vagy eskü, fellógatlak az árbócrúdra!
– Nincs is árboc ezen a hajón.
Elkaszálták az egyik löveg távolságmérő antennáját.
– Most már van – nevetett Kitti.
Elérték a romboló orrát, közben elvesztették az egyik kísérőjüket, amikor annak pilótája azt hitte, hogy jobb, mint Kitti. Akár így is lehetett, nem tudhatta meg, mert a Lina ellőtte a hajtóművét, és a vadász tehetetlenül becsapódott az útjába eső lövegbe. A berobbanó lőszer méretes darabot hasított ki a rombolóból.
A Lina kilőtt a nyílt űr felé, nyomában két vadásszal. Ők voltak a kisebbik rossz, mert amíg Kittiék a Felkelők Végzete mentén repültek, a fregattok és a cirkálók megkerülve azt felsorakoztak a menekülők pályája mentén. Gravitációs aknák egész mezejét szórták le, amire a Lina gond nélkül rá is röppent. Ezen még talán túljutott volna, ha a fogadóbizottság nem ionzáporral üdvözli.
A Lina pajzsai leváltak, a virtuálműszerek Linda hologramjával együtt elenyésztek, a műszerek lekapcsoltak.
– Minden rendszer leállt – jelentette Kitti rezignáltan.
– Akkor ennyi? – kérdezte Christophe, felkészülve a legrosszabbra.
Kitti sokat sejtető vigyorral lenyúlt a két ülés közötti műszerpulthoz, felcsapta az ott lévő tenyérnyi fedelet, majd sorban átkapcsolta az alatta lapuló kapcsolókat. A Lina új életre kelt.
– Hogy az anyjuk köpte volna be ionnal a szülészdroidjukat! – jelent meg Linda hologramja.
– A redundáns megoldások előnye. A Linán mindenből kettő van – magyarázta Kitti, miközben megfogta a tehetetlenül pörgő hajót. – Nem egyszerű tartalék rendszer, hanem szó szerint megduplázott energiaellátás, másodlagos reaktorral.
– Ha borospince is van, megkérem a kezét – mondta Christophe Lindának. Szavára két pohár és egy üveg Baturrica materializálódott a műszerpulton. – Hozzám jön?
– Hé! – sikkantott fel Kitti.
– Most mi van? Jó apád lennék.
A pillantás megsemmisítő volt. Akárcsak az érzékelők vijjogása. Ez a kettő lelohasztotta Christophe sziporkázó jókedvét.
– Hajók érkeznek a mélyűrből. Megjött az erősítés. Rohadt életbe, pedig már nyerésre álltunk.
Kilenc hajó lépett ki a mélyűrből a birodalmi flotta mögött. Három romboló, négy cirkáló és két fregatt. Christophe jókedve hirtelen visszatért, mert a rombolók kiköpött másai voltak a néhai Szabadság Diadalának. Ugyanaz a patkóforma törzs, tetején a kereszt alakú toronnyal.
– Itt Daina Le Guin dandártábornok beszél a Függetlenségi Liga nevében. Adják meg magukat, vonuljanak vissza és engedjék el a Linát – szólt a csatatér minden hajójának hangszórójából az egyezményes szabad csatornán.
– Rini? Nem halt meg? – kérdezte Christophe örömmel kevert döbbenettel.
– Dögölj meg, függetlenségi kurva – jött igen hamar a császáriak dühös válasza a felszólításra, majd a birodalmi flotta fordulni kezdett.
– Itt Krampusz Egy – sercegett egy kemény hang, most már csak a Lina rádiójában. – Renoir ezredes, álljon a tizenkettő pont nyolcas hipersávra. Christophe Beck a fedélzeten van?
– Ördöge van, Krampusz Egy – válaszolt Kitti, amint sávot váltott.
– Vicces. Krampusz Öt, Hat és Hét támogató pozícióba áll, és bekíséri magukat a Szabadság Erejére. A többi Krampusz tisztára söpri az utat.
– Vettem, Krampusz Egy – mondta Kitti. Három Wildcat már közre is fogta őket.
Egy századnyi vadászgép csapott össze a Felkelők Végzetéből kirepülő Corsair-rajokkal. Közben a függetlenségi rombolók megsemmisítő tüzet zúdítottak a birodalmi flottára. A cirkálók körbevették a Felkelők Végzetét, a fregattok pedig lovagi tornák bajnokait idézve vágtáztak el a birodalmi cirkálók mellett, fordultak meg, majd csaptak le újra.
Kitti alig tudott lépést tartani a Wildcatekkel. A vadászok pilótái kiterjesztették pajzsaikat a Linára, fegyvereikkel pedig össztüzet zúdítottak mindenre, ami eléjük került, legyen az vadászgép vagy fregatt. Percek alatt elérték a Szabadság Ereje egyik oldalsó dokkjának bejáratát.
– Ne fékezzen, Lina, a majomfogó elcsípi – reccsent egy nő hangja a rádióban, feltehetően a hangár repülésvezetőjéé.
Kitti nem lassított, csak lekapcsolta a hajtóműveket. A lendület sebességvesztés nélkül vitte tovább. A vadászok bontották az alakzatot, a Lina pedig szinte berobbant a hangárba. A csarnok közepére kifeszített, vékony, kék energiaszálakból álló térháló pillanatok alatt lefékezte a beléakadt hajót.
A csarnok oldalából kinyúló masszív fogókarok rögzítették a Linát, miközben alatta egymás után csattantak a padlóhoz a Krampuszok Wildcatjei. Amint az utolsó is átsuhant az összezáruló hangárkapun, a Szabadság Ereje a függetlenségi flottával együtt eltűnt a mélyűrben. Nem maradt más utánuk, csak egy alaposan megtépázott birodalmi romboló és egy kiterjedt roncsmező.