Waltz az állát dörzsölve nézte a taktikai hologramot. Összességében elégedett volt. Nem alakult minden a terv szerint, sok jó ember halt meg, de elérték, amit akartak. Megmutatták a Birodalomnak, hogy a függetlenségiek komoly erőt képviselnek. A félelem hulláma cunamiként fog végigszáguldani a rendszer bolygóin. Az elnyomottak felbátorodnak, a zsarnokság rendíthetetlenségében hívők kétkedni és félni fognak.
Megérte!
Eszébe jutott Varinia. Sajnálta az udvarhölgyet. Tudta, hogy a Kerberoszok életét kockáztatja, ha löveti a Birodalmi Palotát, de ha megölik a császárnőt, abba akár a császárság is belerokkanhatott volna. Ennek lehetősége megérte a kockázatot.
Valóban? Variniát sikerült megölni, de a császárnét nem. Varinia a semmiért halt meg. Megdörzsölte a homlokát. Fáradt volt. Szeretett volna pihenni, távol lenni a csatától, a gondoktól, a halottaktól, akiket feláldozott ezért az akcióért.
Megérte…
És a császárnő… Astrid… A Kardinális. A halála mégsem győzelem, hanem vereség. A nő és az apja, Gabriel császár volt a Kardinális. Waltz nem tudta elhinni, de ahogy végiggondolta, minden összeállt. Tizennégy évvel ezelőtt még a Függetlenségi Párt élén a Szenátusban harcolt a Byzantium rendszer külső bolygóinak elszakadásáért. Aztán jött egy titokzatos üzenet a Kardinálistól – ez volt az első eset, hogy hallott róla. Az üzenetre élete végéig szóról szóra emlékezni fog: A császár parancsot ad a letartóztatásotokra. Fogd a legmegbízhatóbb embereidet, és menjetek a Konstantinápolyra. A fővárosban, a Gallipoli tér 5 védett hely. Csak ti tudtok belépni. Bújjatok el ott, és várjatok a jelentkezésemre. Aláírás: Kardinális.
Így tett. Érezte, hogy akárki legyen a Kardinális, jó szándék vezérli. Összegyűjtötte a legmegbízhatóbb embereit, majd elhagyta a Byzantiumot. Egy nappal később a császár letartóztatta a Függetlenségi Párt hátramaradt tagjait. Ezután sok kérdés merült fel Waltzban, de hiába tette fel őket, sosem kapott választ. Eddig.
– Petros, miért nem mondtad el? – motyogta maga elé.
– Uram?
Waltz úgy nézett Lukva parancsnokra, mintha kísértetre bámulna. Az elsőtiszt nem tudta, mihez kezdjen ezzel a tekintettel, a canisok nem igazán ismerték ki magukat az emberi mimikán. Úgyhogy inkább mondta, amiért jött.
– Mindenki elhagyta a Diadalt, tábornok.
Waltz visszatért a valóságba. A hologramra pillantott. A fregattok az egyik cirkálóval együtt már elmentek. Az adatok szerint a másik cirkáló is ugrásra készült. Több mentőkabint és csapatszállítót elkaptak a birodalmi hajók, értük semmit sem tehettek.
Megérte?
– Ütközőpályára, parancsnok!
A canis vakkantott egyet, majd továbbadta a parancsot a navigátornak. Ezt követően a fedélzeten maradt egyetlen operatív tiszttel minden energiát az elülső pajzsra irányíttatott. A navigátor megadta a pályát, a két kormányos irányba állította a sérült rombolót. A Szabadság Diadala megindult utolsó útjára.
Waltz megsimogatta a parancsnoki emelvény korlátját, némán elmormolt egy istenhozzádot, majd legényei kíséretében elhagyta a hidat.
A Szabadság Diadala ezer sebből csorgatva lángvérét, szembeszegülve a rázúduló irdatlan erejű sugártűzzel, méltóságteljesen tette meg az előtte álló néhány ezer kilométert. Amikor összeütközött a Császárság Akaratával, a patkó alakú törzs kettétört. Olyan látványt nyújtott, mintha átölelné a nála háromszor nagyobb rombolót. Annak pajzsai összeomlottak, a burkolata konzervdoboz módjára nyílt fel, miközben a függetlenségi hajó valósággal felszeletelte. Végül magába roskadt a Szabadság Diadalának reaktora, és a bekövetkező termonukleáris robbanás kettétépte a Birodalom rettenetes gépezetét.
Waltz a kapitányi jacht pilótafülkéjéből nézte szeretett hajója pusztulását. A fotonklipper pár másodperccel az ütközés előtt vált le a Szabadság Diadaláról, és teljes sebességgel távolodott. A kormánynál Lukva parancsnok ült, mellette a romboló egyik kormányosa. A tábornok mögöttük foglalt helyet.
– Jó hajó volt, uram – mondta Lukva. Szinte teljesen hátrafordította a fejét, úgy nézett a csillogó szemű Waltzra.
– Az.
Bár ott lehetnék, kívánta magában. A Szabadság Diadalát a kezdet kezdetén zsákmányolták, szintén a Kardinálisnak – Gabriel császárnak! – köszönhetően. A hajó tizennégy éven át szolgálta hűen a tábornokot. A pusztulását látva Waltzba belemart az érzés, hogy lassan mindenki meghal, akivel elkezdte ezt a háborút. És ő most is inkább az életet választotta. Gyávának érezte magát.
Ott kéne állnia a túlvilágon, azok között az emberek és canisok között, akiket az elmúlt tizennégy évben a halálba küldött. Ők olyasmiért haltak meg, amiben ő is csak a felesége miatt hitt. Ha feláldozta volna magát, most ott lehetne újra a szeretett nő oldalán.
Nem érte meg…
A váratlanul bekövetkezett robbanás kihajította az ülésből.