Tahir félt. Ott állt a Lina éjsötét fémtestéből lenyúló rámpa előtt, mit sem zavartatva magát az őrt álló két árnyékbrigádos kíváncsi tekintetétől. Félt, de nem attól, hogy odafenn esetleg csapda várja. A halál nem izgatta, pláne úgy nem, hogy a Linán valószínűleg gyorsan érné. A hajó belső védelmi rendszere ellen kevés lenne az ÁVR.
Tahir vezérezredes attól félt, hogy Kittinek és Rozsenkónak igaza van. Tényleg létezik egy Astridtól származó, máig érvényben lévő parancs. Látva, mit tettek, el sem merte képzelni, mit tartalmazhat az az utasítás. Az, hogy a császárnő szavára kezdtek a Birodalom ellen ténykedni, jobban megrémítette Tahirt, mint eddig bármi más. Mert egy dolog, hogy az Árnyékbrigád embereinek az uralkodó parancsa szentírás. De ha az utasítás a Birodalom ellen irányul, akkor mitévők legyenek? Meddig lehet hűséges egy ember, és vajon egy császár uralkodónak számít még, ha saját birodalma ellen lázad?
Olyan kérdések voltak ezek, amikre nem tudott válaszolni, és mindent megadott volna azért, ha nem az ő parancsnoksága alatt merülnek fel. De így történt, ez ellen már nem tehetett semmit. Most válaszokra kell lelnie, aztán döntést hoznia: melyik császár szavát kövesse, az élőét vagy a holtét?
Fellépett a rámpára. Elhaladt a raktér mellett, át az utastéren, ki a pilótafülkébe vezető folyosóra, majd onnan a kommunikációs szobába. Nem először járt a Linán, bár amikor legutóbb a fedélzetére lépett, még nem így nevezték. Most mégis rossz érzés fogta el, mintha a hajó rajta tartaná a szemét, és készen állna a támadásra a veszély legapróbb jelére. Nem tudta, miért érezte így, hiszen az Árnyékbrigád fejeként számára a Linának kéne a legbiztonságosabb pontnak lennie az univerzumban.
A kommunikációs szoba jellegtelen, szögletes helyiség volt, az ajtóval szemben egy sor műszerrel, felkapcsolt virtuálmonitorokkal, két székkel. A helyiség egyaránt szolgált konferenciateremként és adott esetben mobil parancsnokságként. Rozsenko a legjobb helyen őrizte legféltettebb titkait.
– Üdv, Skipper – jelent meg előtte egy magas, karcsú nő hologramja. Linda Renoir látványától Tahir megszédült. Ha az egész hajó a képébe robban, az sem rázza meg jobban.
– Linda?
– Röviden, én vagyok, hosszabban, nem én vagyok. De mivel időszűkében vagyunk, hadd ne fejtsem ki bővebben.
Tahir kidülledt szemmel meredt az éjfekete hajú, árnyékbrigádos egyenruhát viselő nőre. Nem találta a hangját, a gondolatai sem érkeztek rendezetten. Tudatlanul előrenyúlt, hogy megérintse a nő karját. Átnyúlt rajta.
– Na, ezen is túlvagyunk, végre belém hatolhattál. – Linda Renoir hátrébb lépett. – Meglepett, hogy Kitti fel tudott csábítani a hajóra.
– Kitti?
– Tudod, a lányom, Kitti Renoir ezredes.
Tahir agya visszakapcsolt. Nem igazán értette, hogy mivel áll szemben, mármint azon kívül, hogy egy MI holografikus megtestesülésével, amit nemcsak Linda Renoir képmására és ismeretei alapján alkottak meg, hanem a jellemét is szimulálta. Mestermunka, azt elismerte.
– Igen – bólintott, miután végre felfogta a hologram szavainak értelmét. – Azt mondta, hogy a hajón van egy felvétel Astrid császárnő utolsó parancsáról.
Linda büszkén mosolygott, Tahirnak viszont eszébe sem jutott, hogy egy büszke anyát, nem pedig egy túlságosan élethű MI-t lát.
– Nincs parancs. – Tahir bólintott és hátraarcot vágott. Ennyi elég volt neki.
Az ajtó bezárult az orra előtt.
A vezérezredes dühösen fordult vissza. Nem szerette, ha az MI-k ellene fordultak. Előhúzta Bulletstormját.
– Nana – szólt Linda, és a Bulletstorm már ki is repült Tahir kezéből, egyenesen fel a plafonra, ahol beleolvadt az álmennyezetbe. Tahir bosszúsan nézett fegyvere után. Nem ragaszkodott úgy Bulletstormjához, mint a legtöbb brigádos, de utálta azt a procedúrát, ami egy új igénylésével járt.
– Engedj ki, vagy felhasogatom ezt az ócskavasat, mint egy büdös halkonzervet!
– Előbb hallgass meg! Kitti nem azért küldött ide, hogy megöljön vagy visszatartson. Nem mintha nem lennék rá képes…
Tahir nagy levegőt véve felkészült az Árnypáncél aktiválására. Linda, jól ismervén a férfi rezdüléseit, azonnal magyarázni kezdett.
– Nincs szó szerint vehető parancs. Ez inkább egy eszme, egy út, amin Astrid járt, és szerette volna, ha mások is követik. Zsenko és Kitti úgy döntöttek, így tesznek, ahogy Beck, Rini, Ornella és Varinia is.
– Az udvarhölgyek? A többiek is benne voltak? – hüledezett Tahir. Mint a Birodalmi Hadsereg vezérkarának tagja, tudott Rini árulásáról, míg a nép szemében az udvarhölgy hősi halált halt a fellegvári csatában Astridot védelmezve. Így kívánta a Birodalom érdeke. De arról fogalma sem volt, hogy a másik két udvarhölgy szintén elárulta őket.
A BBSz hivatalos jelentése szerint a Három Grácia másik két tagját Christophe gyilkolta meg. Ornella majdnem lebuktatta a férfi kémtevékenységét, ezért végzett vele, Varinia pedig a fellegvári csatában vesztette életét, amikor megpróbálta megvédeni Astridot.
– Benne voltak, nyakig – felelte Linda komoran. – Amit most levetítek, azt Christophe Beck rögzítette a fellegvári csata kezdetekor, a Birodalmi Palotában.
Intett, mire megjelent mellette egy nő hologramja, a kommunikációs szoba pedig átalakult a Birodalmi Palota egy romokban álló folyosójává. A felvétel Christophe szemszögéből készült, pontosan azt mutatta, amit ő látott és hallott.
Rini piszokfoltos és szakadt, csillagpettyes, kék overallt viselt, egyik vállrészen a Birodalom, másikon az udvarhölgyek címerével. Lábán halványkék tűsarkú cipővel, nyakában aranylánccal, amelyen egy nyolcszög alakú, szintén kékben pompázó ékkő díszelgett. Hosszú, tűzvörös haja kócos, tépett volt, zöld szemén a smink elkenődött. Tahirnak olyan érzése támadt, mintha a nő ünnepségre indult volna, de háborúba érkezett meg.
– Nem én vagyok a Kardinális, Chris – mondta a fejét rázva Rini, miközben kényelmesen nekitámaszkodott a repedezett falnak. Melle előtt összefonta a karját. Arcáról csalódottság, öröm és magabiztosság sugárzott.
– Én vagyok a Kardinális – jött Christophe mögül egy lágy, de eltökélt hang, majd szisszenés jelezte, hogy a beszélő energiafegyvert aktivált.
A kép lassan oldalra fordult. A képbe kerülő nő Astrid császárnő volt. Megszokott színes ruházatával ellentétben fekete bőrnadrágot, katonai csizmát, fehér topot és sötétkék bőrdzsekit viselt. Máskor különböző színekben tündöklő, hosszú haja ezúttal fiúsan rövid volt, és vörös, mint Rinié. Eltökélten szegezte Laserrainjét Christophe-ra. A férfi hol az egyik, hol a másik nőre fordította tekintetét, ide-oda lengetve a kezében tartott MMX Art of Lasert.
– Nem értem… A saját birodalmát próbálja elpusztítani? – állapodott meg végül a császárnőn a kép.
– Miféle birodalmam? Sosem volt az enyém. XII. Constantinius volt az egyetlen, aki a Byzantiumon elmondhatta magáról, hogy ez az ő birodalma.
– Akkor hát… Elmagyarázná valaki, mi folyik itt? – A kép újra egyik nőről a másikra mozdult, valószínűleg Christophe nem tudta, kitől várjon választ.
– A császárságot olyan emberek vezetik, akiknek érdekeltségeik vannak itt – mondta Rini bosszúsan. – Üzletemberek, jórészt.
– Olyan kereskedelmi klikkekről beszélünk – vette át a szót a császárnő –, amik a galaxis minden pontján ott vannak. Mindenhová szállítanak, érdekeltségeik vannak az egész Tejútrendszerben. Ha kell valami, ők adják meg, pénzért, más áruért, szívességért. És ezt kihasználva, ha nekik kell valami, megkapják vagy megszerzik. – Szomorú ábrázattal oldalra nézett. Christophe követte a tekintetét. A falra robbantott hatalmas lyukon át feltárult az ostrom alatt álló Fellegvár.
– Ezek az emberek – folytatta Astrid, mire Christophe visszafordult felé – és a hozzájuk dörgölőző byzantiumiak az Igazi Bizánci Birodalom valódi urai. A kvizacbányáink, a canisok, a rendszer peremsávjában tévő ásványban gazdag aszteroidáink kellenek nekik.
– Akkor minek a császár, ha ez az… Érdekeltség irányít mindent? – kérdezte Christophe a császárnő mellé lépve. A csatatér felé fordult. Fölötte kezdett megülni a füst, ahogy a Muranovszky-pajzs útját állta. Az égen vadászgépek cikáztak, a felszínről lézer- és plazmanyalábok törtek az ég felé, miközben a város fölött lebegő Szabadság Diadala pusztító fegyvereivel méteres sávokat vájt a Fellegvárba.
– Hogy amikor a nép fölkel a zsarnokság ellen, ne őket gyilkolják halomra – felelte Astrid a kérdésre, szeme könnytől csillogott. – Kirakati baba vagyok, akire rázúdulhat a népharag, miközben ők vígan folytatják üzelmeiket. Maga is találkozott velük. Az Aranykalickában, a palotában, a Fellegvárban szinte bárhol. Ez a hely egy patkányfészek – mutatott végig a Fellegvár romjain, mint valami groteszk terepasztalon.
– De a Kardinális már tizennégy éve létezik. Maga akkor még csak tízéves volt.
– Az apám volt az eredeti Kardinális. – Astrid arcán fájdalom suhant át, hangja enyhén megremegett. – Az első a családunkban, aki nem akart úgy táncolni, ahogy ők fütyültek. A bátyámmal együtt lázadásra szították a canisokat, majd megszervezték a Függetlenségi Pártot. De az… Hogyan hívta őket? Érdekeltség! Közbeszólt. A bátyám állást foglalt. Nem akart titokban ténykedni, ezért nyíltan a párt mellé állt. Apám támogatta, erre az Érdekeltség megölette az asszaszinokkal a testvéremet.
– Valahogy a történelemkönyvekből ez kimaradt – motyogta halkan Christophe.
– Igen, az Érdekeltség propagandája kicsit máshogy mesélte a történteket – vetette oda Rini maró gúnnyal. Christophe tekintete egy pár pillanatig a nőn pihent.
– A bátyám után a maga öreg barátja, Petros lett az összekötő – folytatta Astrid. – Apám hat évvel ezelőtti halálakor én vettem át a Kardinális szerepét. Petros mellettem volt még majdnem egy évig, de már nem tudott lépést tartani. Belefáradt a kettős életbe, hogy a világ felé egy könyörtelen médiacápát mutasson, míg a valóságban a legrendesebb ember, akit valaha ismertem.
– Ezután lettünk mi az összekötők – vette át a szót Rini büszkeséggel telve. – A három udvarhölgy egy személyben a Kerberosz. – Rini körbenézett, majd riadtan Astridra pillantott. Ebben a pillanatban hologramja elenyészett, helyét valami egészen más vette át.
Tahir előtt egy árnyékbrigádos állt. Testét teljesen elfedte az éjfekete, kitinszerű páncél. Fegyverek lógtak a hátán, az övén, pengék álltak ki az alkarvédőjéből és könyökéből. A rovarszerű maszkon négy sárgás vizor világított, és Tahir a szemébe bámult. Háromcsövű Bulletstormját egyenesen a mellkasának szegezte. A vezérezredes felismerte a brigádost. Rozsenko volt az. Minden bizonnyal Christophe-ra fogott fegyvert.
A kép váratlanul és gyorsan lendült oldalra, majd fel is fordult. Christophe oldalra ugrott vagy felbukott, Tahir nem tudta megállapítani. A kamera még zuhanás közben elfordult, és képbe került Astrid. Ott állt, ahol fél pillanattal azelőtt Christophe. Szemben Rozsenkóval.
Abban a pillanatban elsült a Bulletstorm. A három csőből kitörő kék sugár cafatokra robbantotta Astrid jobb karját, a vállát, még a mellkasa egy részét is. A császárnő hátrabukott, és csontrepesztő erővel elterült a földön. Egy nő valahol a kamerán kívül felsikoltott, miközben Rozsenkóról elkezdett lebomlani az Árnypáncél.
Christophe nem mozdult. Talán a döbbenettől, talán az esés miatt nem volt eszméleténél, és csak a felvevő dolgozott kitartóan. Tahir nem tudta, pedig örült volna, ha a felvétel elfordul. Nem így történt, sőt, Linda kimerevítette a holót.
Astrid császárnő megcsonkított teste ott hevert a vezérezredes lábánál, míg Rozsenko mellette állt, félig kibontakozva az Árnypáncélból. Arcára pillantva Tahir ugyanazt a teljes megsemmisülést látta, amit ő érzett.
A kép újra elindult. Rini vágódott be a látótérbe, fegyverét eldobva ölelte magához Astridot. Christophe felülhetett, mert a kamera megemelkedett és megállapodott az eszét vesztetten síró nőn. Kék tunikáját már eláztatta a vér.
A karjában tartott császárnő még élt, ép kezével erőtlenül simított végig udvarhölgye állán.
– A park… futottam… boldog voltam… – mondta annyira érthetetlenül és halkan, hogy ezt abból a távolságból, ahol Christophe ült, csak a SkyLight szuperérzékeny mikrofonjai hallhatták.
Rozsenko ekkor előrelendült, térdre rogyva csusszant oda a császárnőhöz. Félrelökte Rinit, majd az Astrid nyakában lógó vörös kvizackövekkel körberakott császárcímeres medálon megnyomott három követ. A következő pillanatban Astrid teste kámforrá vált.
– Mit csinált vele?! Mit csinált vele?! – ugrott felé Rini, hisztérikus sikolyt hallatva. Rozsenko magához ölelte a nőt.
– Kórházba küldtem… Miért? Miért? – kántálta Rozsenko, szeméből patakzottak a könnyek.
A kép újra megemelkedett, ahogy Christophe felállt.
– Hogy tehette? – motyogta az ezredes. – Pont ő, miért tette?
A kép váltott, és újra megjelent Astrid császárnő. Sértetlen volt és valamivel fiatalabb. Virágmintás nadrágja, ingje, a császári selyemköpeny és szőke haja szöges ellentétben állt előbbi énjével. Egyenesen Tahirra nézett, és a férfi tudta, ez nem Christophe egyik felvétele, hanem valami más.
– Christophe Beck fejében egy olyan adatbázis van, amely hathatós eszköz lehet ellenük, ám hogy használhassa, el kell hagynia a Byzantium rendszert. Kérlek, segíts neki ebben! Ez az utolsó kérésem mint Kardinális, és utolsó parancsom mint császárnő – hangzott el a végszó. A hologram elenyészett, mintha csak elfújta volna a szél.
Tahir némán meredt a felvétel helyére. Nem tudta, mit gondoljon, így hát nem gondolt semmire. Csak állt és nézett maga elé. Egy pillanatra mintha megszűnt volna a világ. Nincsenek kérdések, nincsenek áruló császárok, se korrupt birodalmak. Nem léteznek érdekeltségek, megtért médiacápák, és ami a legfontosabb: nincsen Árnyékbrigád, aminek ő, Faran Tahir vezérezredes a parancsnoka. És ha nincsen Árnyékbrigád, akkor neki sem kell egy birodalom sorsáról döntenie. Ez nagyon megnyugtató gondolat volt.
– Hallottad a parancsot, Faran – törte meg az idillt Linda Renoir technoszellemének hangja. Ilyen komolyan az életében sem csengett az a telt hang. – Most döntened kell.
Tahir úgy nézett rá, mint ahogy azok a katonai vezetők tekintenek parancsra váró embereikre, akik tudják, hogy vesztettek. Nem maradt más, csak egyetlen parancs. A kérdés az, hogyan adja ki. Gyáván vagy büszkén?