4.

Rini már az indítócsőben volt, amikor megszólaltak a kinetikus védelmi ágyúk. Aggódva kaparászni kezdte a vezérlőmű fejét. Felszállás után több ezer, mágnesesen gyorsított robbanólövedék fog körülötte száguldani közel fénysebességgel. Bár a tűzvezérlő számítógép meggátolja, hogy baráti gépet találjanak el, vagy annak közelében robbanjanak, Rini nem örült a helyzetnek. 

– Krampusz Három, itt a vezérlés, kilövés öt másodperc múlva – reccsent a rádiójában a repülésvezérlő számítógép, aztán megkezdte a monoton visszaszámlálást. Nullánál a mágneskatapult élesedett. 

Gravitációs csillapítók ide, csúcstechnológiás g-ruha oda, ha az ember alatt a vadászgép nulla egész hat tized másodperc alatt gyorsul a hangsebesség hússzorosára, azt megérzi. De mire a fizika az utolsó milliliter levegőt is kipasszírozta Rini tüdejéből, már a nyílt űrben volt. Kinetikus lövedékek és függetlenségi vadászgépek kíséretében suhant át a Szabadság Diadala pajzsán, majd tíz másodperccel később túlrepült a lövegek előre beállított hatótávján. Ezen a vonalon apró atomrobbanások keretében minden lövedék elhamvadt, villódzó nukleáris falat emelve a Szabadság Diadala és a birodalmi flotta közé. 

Rini lekapcsolta a robotpilótát. A félelem, amit eddig érzett, elhagyta. Innentől kezdve az ő kezében van a sorsa, nem ismeretlen tüzérek, túlbonyolított technológia és megbízhatatlan számítógépek döntenek az életéről. Ha jól repül, túléli, ha nem, meghal. Egyszerű képlet. 

Jobbra-balra megbillentette a gépet. A szürke burkolatú, kék jelzésekkel díszített Wildcat, amely úgy festett, mintha egy pörölyfejű cápa fejét egy denevér törzsére illesztették volna, azonnal reagált a legkisebb mozdulatra is. 

– Ügyes kislány – simogatta meg a műszerfalat kesztyűs kezével, majd bekapcsolta a fegyvervezérlő és célkövető rendszereket. 

– Krampuszok, párokra oszlani! – hallotta a fülhallgatóján Casey őrnagy baritonját. 

Rini kinézett az ablakon. A Byzantium öklömnyi kék gyöngyként ragyogott a csillagpettyes sötétségben. Szép látványt nyújtott volna, ha nincs előtte a birodalmi flotta. A Császárság Akarata száz kilométerre a Szabadság Diadalától elfordult, és kieresztette vadászgépeit. Kétszer annyit, mint ahányan a függetlenségiek voltak. 

– Alfa, Béta és Gamma raj a vadászgépekre! – hadarta Casey őrnagy. – Delta és Epszilon a fregattokra! És ne feledjétek, aki utoljára ér a pokolba, az fizeti az italt! 

Rini kuncogott, miközben gépét a Krampusz Négyes jobb hátsó oldalára kormányozta. A középső holográfra pillantott, ez mutatta a hajó körüli teret. Állított rajta, hogy az egész csatateret belássa. 

Két raj levált és üldözőbe vette a Szabadság Diadala felé száguldó fregattokat. Az eddig tartott nyílhegy formáció ék alakzatra bomlott. Négy raj az ellenség kötelékéből is levált, hogy a Deltára és az Epszilonra vessék magukat. 

Rini bemérte a hozzá legközelebbi birodalmi vadászgépet. Annak képe megjelent a jobb keze felőli holográfon. Tudta, mivel állnak szemben, nem kellett elolvasnia a sisak plexijére vetített elemzést. A Corsair vadászgépek gyorsabbak és jobban manőverezhetőek a Wildcateknél, ám gyengébb a fegyverzetük, és nem olyan strapabíróak. Kettő-egy arányban nagyjából kiegyenlített a küzdelem, legalábbis technikai szinten. A Krampuszoknak azonban a fregattokat is le kellett kötnie, szóval a kellemetlenebbik irányba billen a mérleg. 

Ez persze senkit sem érdekelt. A Krampuszok tették, amit a parancsnokaik mondtak nekik. És Rini sem akart ettől eltérni. Már nem érzett félelmet, haragot annál többet. Végre nyíltan harcolhat az Igazi Bizánci Birodalom és az azt markában tartó Érdekeltség ellen. Mégsem örült. Astriddal, Variniával és Ornellával azt tervezték, hogy ha eljön ez a nap, vállvetve fognak harcolni. Ehelyett egyedül maradt. 

A tűzvezérlő sípolni kezdett, a birodalmi vadászgép hologramja vörösre váltott. Rini egy lézersorozat kíséretében szabadon eresztette első rakétáját. A császári vadászgép színes tűzvirágba borult. 

* * * 

Christophe a parancsnoki emelvény körül járkált, gondosan végigmérve a virtuálmonitorokat. Ugyan a terem közepét uraló hatalmas hologramon remekül látta, mi történik körülöttük, mindent rögzíteni akart a SkyLighttal. 

Az egyik, pattanásos téglára emlékeztető fregatt lelassított, és felvette a harcot a rászakadó vadászgépekkel. A másodiknak a kapitánya bízhatott a pajzsaiban, mert csak a két védelmi üteget állította üldözőire. A függetlenségi vadászgépek könnyedén kicselezték azokat, ionágyúkkal meggyengítették a pajzsot, végezetül rakétákkal szórták meg a hajót. Az egyik a védőmezőn áttörve a hídba csapódott. A hajó elszáguldott a Szabadság Diadala alatt, ki a nyílt űrbe. 

A harmadik fregatt elérte a rombolót, és tüzet nyitott rá. 

– A tatlézerekkel hessegessék el azt a pimaszt – utasította a tüzéreket Waltz, mire legényei végigzongoráztak a billentyűzeteken, és a Szabadság Diadala energiaesővel árasztotta el célpontját. A birodalmi fregatt fél tucat kisebb robbanás után egy vakító villanás kíséretében elhamvadt. 

A két cirkáló eközben elérte őket. Christophe-nak két repülő flaska jutott eszébe róluk, majd a pálinkára gondolt Waltz irodájában. Szívesen ivott volna még belőle egy kupicával. Vagy egy üveggel. 

A cirkálók a Szabadság Diadala eleje és hátulja mentén pozícionáltak. Pajzsaik könnyedén ellenálltak a kinetikus lövedékeknek, egyúttal rést ütöttek a védelmi vonalon. Plazmaágyúik tüzet nyitottak. 

– Elülső pajzsot megerősíteni! Torpedókkal cél a Vágtázó! – A hologramon vörösre váltott az orrnál lebegő cirkáló. – Tatágyúkkal teljes tűz a Handzsárra! – A hajtóművekre tüzelő birodalmi hadihajóra rászakadt a romboló hátsó ágyúinak haragja. 

Christophe önkéntelenül felnézett a mennyezetre. Azt várta, hogy a fejére omlik. Eszébe jutottak a háborús holofilmek, amikben a tűz alatt tartott hajók hídján szikráztak a konzolok, kigyulladtak a panelek, a robbanások ide-oda hajigálták az embereket. Utálta ezeket a jeleneteket, mert a konzolok a látványos szikraesők után is működtek, és az embereknek is csak ritkán esett baja. Ráadásul mindig birizgálta a kérdés: minek a pajzs, ha már az abba csapódó lövedékektől szétrobban a berendezés? 

Élete első űrcsatája egyáltalán nem emlékeztette a filmekre. Senki sem repült ki a székéből, nem is tudott volna, a gravitációs kiegyenlítők és a biztonsági övek a helyükön tartották az embereket. Nem robbantak fel a konzolok, hiszen azok java virtuális volt, így legfeljebb elenyészhettek volna. Tűz sem ütött ki, mivel nem akadt éghető vagy robbanékony anyag a hajóhídon. Tulajdonképpen akár sétahajókázáson is lehettek volna. Christophe a hologramra nézett. Nem volt stratéga, még csak katona sem, mégis elsápadt. 

A cirkálók lefogták a pontvédelmi ágyúk egy részét, szabad utat nyitva a Császárság Akaratáról kilőtt protontorpedóknak. A hat lövedék átsuhant a védelmi vonalon tátongó lyukakon, megkerülték a cirkálókat és egyenesen a Szabadság Diadala legyengült pajzsába csapódtak. 

A robbanás hatalmas volt, a gravitációs kiegyenlítők nem tudták kompenzálni. Christophe alól kicsúszott a talaj. Felröppent a levegőbe, át a hologramon, és a műszakiak állásainál landolt. Fájdalom járta át minden porcikáját, látása elsötétült. Valaki felsegítette, de mire a feje kitisztult, támasza már elment. 

Sötétség borult a hídra, aztán egy pillanattal később mindent vörös fény szőtt be. Christophe először azt hitte, hogy agyvérzése van, de csak a vészvilágítás gyulladt ki, ezen kívül semmi sem működött. Energia híján lekapcsoltak az űrt mutató virtuálmonitorok, csak a szürke fal maradt. Az állások képernyői és klaviatúrái szintén kihunytak, még a parancsnoki poszt hologramja is megszűnt létezni. 

Christophe az emelvényhez támolygott. Szörnyen fájt a feje. Kitapintott egy puklit a homlokán. 

Waltz a korlátra támaszkodva hallgatta Klaus kapitányt. A Néptájékoztatási Hivatal igazgatójának fogalma sem volt, hogy a német ajkú férfi honnan vagy kitől kapott jelentést, mivel látszólag semmi sem működött és senki sem törődött a dolgával. 

– A pajzsaink leváltak, az evaporációs burkolat integritása hetvenhárom százalék és rohamosan csökken. – Egy matróz futtában egy notepage-et dobott oda neki. Klaus gyors pillantást vetett az eszközre, majd tovább hadarta jelentését. – A páncélzat még tart, de burkolatrepedések vannak a kilences, harminckettes és negyvenes szektorokban. A pontvédelmi ágyúk kilencven százaléka oda⁵ , s a lézerlövegek… 

– Hagyjuk a fenébe! – legyintett Waltz. – Úgyis az esélytelenek nyugalmával szálltunk harcba. Murdoch flottája? 

– Három másodperc, tábornok! – jelentette egy fiatal nő a parancsnoki emelvény körüli konzolok felől. Ott már sikerült újraéleszteni a műszereket, végszóra a hologram is visszakapcsolt. 

Christophe megkönnyebbülve sóhajtott, amikor hét hajó ugrott oda melléjük. Az egyik ugyanolyan, kereszttel átdöfött patkó alakú romboló volt, mint a Szabadság Diadala, egyedül az időjárás-szabályzó torony hiányzott róla. 

Y alakzatban három fregatt és három cirkáló követte, ugyanolyanok, mint a birodalmiak. Christophe úgy vélte, hogy a függetlenségiek ezeket a hajókat is a háború elején lopták el a császárság egyik hajógyárából. 

A baráti hadihajók bontották a formációt. A cirkálók rávetették magukat a Vágtázóra és a Handzsárra, míg a fregattok védelmi állást vettek fel a Szabadság Diadala és a Császárság Akarata között. A tengernagy rombolója, a Fényes Jövő az ikertestvére fölött lebegett. Kieresztette vadászait, majd protontorpedókat indított a helyzetet váltó császári zászlóshajóra. 

Waltz mellett megjelent Murdoch hologramja. Az izmos, ötvenes éveiben járó tengernagy hófehér egyenruhát, tányérsapkát, és ami Christophe-ot meglepte, az övén kardot viselt. Kezét annak markolatán nyugtatta, a másikkal széles bajszát pödörte. Nagyon teátrális volt, de illett a helyzethez. 

– Üdv, Hugo. Már féltem, hogy későn érkeztünk. Látom, kicsit elnáspángoltak titeket. 

– Ugyan, bolhacsípés. Készüljetek a fogadásunkra. 

– A transzportereink nem működnek, mein General – szúrta közbe Klaus. 

– Tárt kapu, vetett ágy, gyertek… – Murdoch alakja semmivé foszlott, ezzel egy időben a Fényes Jövő helyén vakító, sárga-kék gömb jelent meg a taktikai hologramon. A hatalmas romboló a másodperc tört része alatt kozmikus porfelhővé vált. 

A robbanás a Szabadság Diadalát is megdobta. A kiegyenlítők ezúttal sikeresen kompenzáltak, de a visszaállított műszereken újabb vörös jelzések tűntek föl. Christophe-nak már kétsége sem volt afelől, hogy a hajó a halálán van. De mi pusztította el a Fényes Jövőt? 

Ugyanaz, ami a következő másodpercben elporlasztotta az egyik függetlenségi cirkálót. A Császárság Akarata bevetette a nóvaágyúkat. A hídra néma csönd telepedett, csak a tönkrement műszerek zizegtek. Két hajó, hatezer ember, egy pillanat alatt megsemmisültek. Egy szupernóva erejének semmi sem állhat az útjába. 

– Miért nem ránk lőttek? – kérdezte Klaus. Christophe, ha nem forr fel az agyvize, talán megkérdezte volna, hogy hová lett a német akcentusa. 

– Hogy miért nem ránk lőttek? Mindjárt ránk is lőni fognak! Akkor elégedett lesz?! Nem lesz, mert egyetlen ilyen halálsugár megöl minket, mielőtt egyáltalán észrevennénk, hogy lőnek! 

Waltz rezignált hangja kizökkentette. 

– Nyugodj meg, Christophe! – Ettől az csak még idegesebb lett. – A nóvaágyúkat mostantól fél órán át nem lehet használni. Ráadásul az újratöltési folyamat miatt a Császárság Akarata nem mozdulhat. – Rákönyökölt a korlátra, és elmélyülten tanulmányozni kezdte a hologramot. Klaus és a legénység tagjai némán vártak. Ők sem tudták, mit lehet még tenni. 

A függetlenségi fregattok ezalatt rárepültek a Vágtázóra és a Handzsárra, hogy támogatást nyújtsanak a megmaradt két cirkálónak. Casey őrnagy visszarendelte vadászait, és most a Fényes Jövőről lejutott Wildcatekkel közösen megpróbálták elhessegetni a császári harci gépeket. 

Három fregatt, két cirkáló. Christophe a méretüket elnézve kételkedett abban, hogy képesek lennének a fedélzetükre venni a Szabadság Diadala legénységét. Még kétszer ennyi hajó sem lenne elég. 

– Élve kellünk nekik – egyenesedett fel Waltz. – Maradunk a tervnél, elhagyjuk a hajót. Mindennel, amink csak van. Mentőkabinok, csapatszállítók, bombázók, minden, ami űrrepülésre alkalmas, legyen tömve emberekkel. 

– Máris, tábornok! – indult Klaus a dolgára, azonban Waltz elkapta a vállát, és visszahúzta maga mellé. – Önnek más feladatot szánok. Lukva parancsnok, maga koordinálja az evakuálást! 

A szürke overallt viselő canis elsőtiszt felemelkedett a székéből, bólintott, majd átsietett a kommunikációs állásokhoz. 

– Kérek öt önkéntest, akik segítenek a Szabadság Diadalát ütközőpályára állítani a Császárság Akaratával – szólt Waltz a személyzethez. 

A híd megint elcsendesedett, aztán kisvártatva két canis – köztük az elsőtiszt – és három ember jelentkezett. 

– Tábornok, hadd irányítsam én a Diadalt – kérte Klaus. – Ön nem áldozhatja fel magát. 

– Megveszett, Waltz?! – hüledezett Christophe. – Kamikazét akar játszani? Jobb, ha tőlem tudja meg, a dicsőség nem a holtaknak dukál. 

– Eszemben sincs hősi halált halni – csitította őket atyai mosollyal az arcán a tábornok. – A robotpilóta majd célba juttatja a Diadalt, mi meg távozunk a parancsnoki jachttal. – Klaushoz fordult. – Kapitány, kérem, vigye el a hajóról Christophe-ot! 

Klaus értetlenül nézett hol az egyik, hol a másik férfira. Christophe úgy érezte, a kapitány legfeljebb a fogdáig, esetleg a legközelebbi zsilipig lenne hajlandó elvinni őt. 

– Ha úgy hozza a szükség, akkor az életét kell áldoznia ezért a férfiért – szorította meg Klaus vállát Waltz. – Fontosabb, mint maga vagy én. 

– Uram, én nem értem… 

– Nem értenie kell a parancsot, hanem végrehajtania. 

Christophe most először hallotta Waltzot tábornokként megszólalni. 

A testes, nagypapás férfi, aki mindig mosolygott, eltűnt, helyette egy nagydarab, komor katonatiszt állt az emelvényen. Egy olyan ember ráncos arcára bámult, akiről minden fenntartás nélkül elhitte, hogy embereket vezet harcba, és azok kérdés nélkül követik. 

– Igenis, mein General! – tisztelgett Klaus, majd intett Christophe-nak, hogy kövesse. 

– Nos – fordult hozzá Waltz –, az útjaink most egy időre elválnak, de ne aggódj, hamarosan látjuk egymást – rázta meg a kezét. – Egy jó tanács. Ne fogd vissza magadat! 

Christophe nem tudta mire vélni e szavakat, így csak intett, majd a kapitány sarkában elhagyta a hidat.