Vito Zolezzi mindig is gyűlölte Kraukhot, így amikor meglátta, ahogy megkísérli letépni a maga alá gyűrt Chhayáról a ruhát, éktelen haragra gerjedt. Nem rendelkezett különösebb testi erővel és alapvetően agresszív embernek sem mondta volna magát, ám ezúttal túlfeszítették nála a húrt. Üvöltve vetette magát Kraukh hátára, szó szerint letépte Chhayáról, és rongybaba módjára lökte félre a canist.
Ahogy nézte az elterülő sámánt, bánta, hogy nem hozott magával fegyvert, vagy legalább egy üveg mentálreaktív szentelt vizet. Így be kellett érnie az öklével. Rávetette magát a kéjmámorból kitaszított, összezavarodott Kraukhra, és minden erejét latba vetve ütni kezdte a fejét. Elhatározta, hogy pépesre veri ennek az állatnak a pofáját.
Sajnálatára Kraukh igen jól bírta a fájdalmat. Könnyedén lerúgta magáról a férfit, aztán felállt, kezével bonyolult mozdulatot tett a levegőben, és tenyerében megjelent egy éjfekete, hengeres, hosszú kristály. Tűhegyes végével átdöfte Vito Zolezzi hasát.
– Ennyit a gardedámról. – A canis leguggolt Vito Zolezzi mellé, és felültette a vértócsában. A férfit az ájulás környékezte. Kraukh két jól irányzott pofonnal térítette magához. – Csuhás, csuhás, te mindig ott voltál, amikor ez a kis cafat megpróbálta kinyírni magát. És itt vagy most is, hála Luanának. Így végignézheted, hogyan adom meg neki, amit annyira akart: kinyírom. Persze, mindezt nem önzetlenül, én is meg akarom kapni, amit annyira akarok. – A szakállánál fogva Chhaya felé fordította Vito Zolezzi fejét. – Őt. – Vigyorogva Chhaya felé indult, de a férfi elkapta a karját. – Na, csak nem be akarsz szállni te is? Bocs, nem csípem a csoportos szexet. – Megpróbálta lerázni magáról a bíboros kezét, ám a szorítása nem engedett. Vito Zolezzi életereje maradékával kapaszkodott a canisba. – Engedj el, csuhás, vagy letépem a fejedet!
– Inkább nézz bele.
– Mi van?
– Nézz bele a fejembe! – mondta Zolezzi a halál mezsgyéjén állva, mégis úgy tűnt, isteni magasságokból szól le a canishoz. – Lásd a halálod előtt, hogy kit próbáltál megölni!
Kraukh pofáján zavarodottság jelent meg. Vito Zolezzi tudta, hogy a canis nem érti, miért kéri erre, úgyhogy elengedte a karját, és bátorítóan maga felé intett.
– Nézz a fejembe, te dög!
* * *
Chhaya zsigeri erővel rettegett Kraukhtól. Bénultan feküdt, amióta a canis elkapta, s tompa elmével figyelte az eseményeket. De amilyen rémület az uralma alá hajtotta Kraukhot, ahhoz képest az ő lelkét vidámság uralta. A canis saját nyelvén siránkozva borult a földre. Ujjait összekulcsolva hajbókolt, szeméből patakzottak a könnyek.
Chhaya félelme alábbhagyott a látványtól. Elméje kitisztult, teste újra engedelmeskedett neki. Lassan felült. Rettegés, kíváncsiság és döbbenet egyszerre bénító és élénkítő érzésével a szívében nézte, miként vizeli össze magát a kocsonyaként remegő sámán pusztán attól, hogy Vito Zolezzi elfordította róla a tekintetét.
– Hunyd be a szemed, kedvesem! – intézte szavait Chhayához a bíboros. – Hunyd be, és ne nyisd ki, amíg nem szólok, bármi történjék is.
Chhaya maga sem tudta, miért, de feltétel nélkül engedelmeskedett. Lehunyta szemét, aztán már csak azt hallotta, hogy Vito Zolezzi fennhangon ennyit mond:
– Elátkozott lény vagy, Kraukh.
A canis erre éktelen nyüszítésbe kezdett, majd Chhayát forróság csapta meg. Vito Zolezzi és Kraukh felől jött a bőrperzselő hőség. A jégfal elolvadt mögötte, a pára lassan az egész folyosót betöltötte. A kíváncsiság, hogy lássa, mi történik, erős volt Chhayában, de keményen magára parancsolt. Csukva tartotta a szemét.
A hőség, amilyen váratlanul kerekedett, olyan hirtelen múlt el. A folyosóra telepedő hűvös levegő kellemesen simogatta Chhaya bőrét.
Erős férfikéz érintette meg lágyan a csuklóját. Összerezzent, pedig érezte, hogy emberi, nem canis. Viszont nem is Vito Zolezzié, az ő érintése nem volt ilyen erős.
– Nyisd ki a szemedet, Chhaya! – mondta egy ismeretlen, mély hang. Ugyanolyan erőt sugárzott, mint az érintés, mégis kedvesen csengett. A szavak gyenge akcentust sejtettek, talán a Ghasszánida Kaganátusból jött.
Kinyitotta a szemét.
Széles állú, kerek arcú férfi nézett vissza rá. Nagy, barna tekintetében kedvesség, bátorítás és magabiztosság csillogott. Magas homlokán mély barázdák futottak, hátrasimított barna haja nedvesen csillogott a verejtéktől. És meztelen volt.
Chhaya akaratlanul is végigmérte az izmos, arányos testet, aztán pironkodva kapta el a fejét, ahogy illetlen helyre tévedt a pillantása. Inkább a férfi háta mögé lesett, reménykedve kereste Vito Zolezzit. A bíboros, akárcsak Kraukh, eltűnt.
– Hol…? – kérdezte volna, ha a férfi engedi végigmondani.
– Kraukh nincs többé.
– És a bíboros? – A legrosszabbtól tartva tette fel kérdését.
– Én vagyok Vito Zolezzi. – Chhaya döbbent tekintetét látva önkéntelenül is elmosolyodott. – Hosszú történet, a lényeg az, hogy nem tudok meghalni. A vég előtt átalakulok. Megmaradnak az emlékeim, a jellemem, minden mentális tulajdonságom, csak a testem változik meg. Tudod, hogy így van, nem először mondom ezt el neked.
Chhaya hitetlenkedve nézett rá. Nem értette a hallottakat, nem fogta fel a látottakat. Mégis, lelke mélyén hitt az ismeretlen ismerősnek.
– Az emlékblokkoló?
– Az emlékblokkoló – bólintott a férfi. – Amikor évekkel ezelőtt először megmentettelek a templomban, elmondtam, hogy ki és mi vagyok, de az elfojtó miatt csak akkor emlékszel erre, ha kikapcsolod. Ezért hívtál mindig engem, ha véget akartál vetni az életednek.
Lassan, barátságos mozdulattal átkarolta a nőt és magához húzta. Chhaya felismerte az ölelést. Az Vito Zolezzié volt, legalábbis részben. Részben pedig valami újé, mintha a férfiból valami más érzés is sugárzott volna az atyai féltésen kívül. Valami több, megnyugtatóbb, erőt adóbb. Átölelte a meztelen testet.
– Ugye te vagy a védőangyalom, Hazes?
– Az vagyok – hagyta rá az újjászületett férfi, akit valaha Damiennek is hívtak.