Rozsenko azóta nem járt a trónteremben, hogy utoljára tájékoztatta Astridot a Kardinális lépre csalására szőtt tervük fejleményeiről. Mintha egy élettel ezelőtt lett volna, úgy érezte. Főleg mivel a terem azóta alaposan átalakult.
Astrid idején a bútorzat a császárnő hangulatától függően folyamatosan változott, miközben a galaxis legkorszerűbb számítógépei és materializációs rendszerei lesték minden kívánságát. A falakon általában a kortárs holoművészet képei díszelegtek, az éppen felkapott szobrászművészek műveivel kiegészítve, és mindenhol ott voltak az adoniszi külsővel megépített kiborg szolgák.
Ezzel szemben Grahish egy középkori várkastély mintájára rendezte be a tróntermet. A falak mentén valódi lánggal égő fáklyák világították meg a csarnokméretű helyiséget. A fényszóró falak elé kőfal került, falba vágott réseknek tűnő virtuálablakokkal.
A gyér bútorozottság és a hűvösebbre állított hőmérséklet még egy lapáttal rátett a nyomasztó hangulatra. A közérzet teljes lerombolásához már csak a falak mentén láncra vert, valamint a mennyezetről lelógó ketrecekben senyvedő canisok látványa kellett.
Grahish a briliánsokkal kirakott aranytrónon terült el. Fejét egy hatalmas bársonypárnán pihentette, lábát átvetette a párnázott karfán, övére csatolt plazmakardja az ölében pihent. Egyik kezében hatalmas szivart tartott, a másikkal az egyik kiborg rabszolganő mellét markolászta. Amaz és néhány másik lenge, leginkább bőrszíjakból álló ruhákba öltöztetett társa a párnákkal körülvett trón előtt heverészett.
Az uralkodótól jobbra egy széles díványon henyélt a tetovált, meztelen Kraukh. Bőszen szívogatta drogokkal tömött vízipipáját, miközben egy ember rabszolganő elégítette ki perverz vágyait. Kraukh arra sem méltatta az érkezőket, hogy feléjük forduljon. Talán észre sem vette őket, annyira elmerült sötét világában.
Rozsenko, hogy a tenyere viszketését elfojtsa, a háta mögött a bal kezével átkulcsolta jobb csuklóját. Közben utasította a Főnixet a passzív biofelmérésre. A válasz nem lepte meg. A teremben lévők mindegyike drog hatása alatt állt. Az anyag a széles trónszékbe ágyazott vízipipából áradt szét a levegőbe és kerített hatalmába mindenkit. Szerencsére a harcászati rendszere hatástalanította az anyagot, máskülönben hamar bódulatba esett volna.
Rozsenko előtt Chhaya lépdelt légiesen. Ezüstösen csillogó, garbós ruhájában szellemszerűnek tűnt. Mögöttük Tahir vezérezredes és Arrata nagymester lépett be a trónterembe. Az Asszaszin Rend ura az etikettnek megfelelően levette a maszkját, de előtte az arcába húzta barna köpenye csuklyáját, nehogy a másik három meghívott meglássa az arcát.
Chhaya a trón mellett, a többiek valamivel előtte álltak meg. Mélyen meghajoltak, és úgy is maradtak, amíg Grahish fel nem egyenesedett ültében. Bárgyú elégedettség csillogott szemében, szája széles mosolyra húzódott. Rozsenkót egy pirájára emlékeztette.
– Uraim! Az imént értesültem a Néptájékoztatási Hivatal igazgatójától arról, hogy az Ikónium fővárosában egy árnyékbrigádos és egy asszaszin lerombolta az egyik negyedet. – Bizonytalan léptekkel körbejárta vendégeit. – Nagyon érdekelne, hogy erről miért nem tőled kaptam hírt, drága húgom – állt meg Chhaya előtt.
A lány lesütött szemmel válaszolt.
– Én is csak most értesültem róla.
Grahish úgy arcon ütötte, hogy Chhaya bezuhant a kiborgok közé. Rozsenko mozdult, de Tahir vezérezredes elkapta a karját.
– Ő a császár – formálta némán a szavakat a hamuszürke bőrű férfi.
Rozsenkónak komoly erőbe telt visszafognia magát.
– Majd akkor szólalsz meg, ha kérdezlek! – üvöltötte Grahish akadozó nyelvvel, aztán megperdült. A mozdulattól elvesztette egyensúlyát. Lezuhant a trón lépcsős emelvényéről. Csupán azért nem esett el, mert sikerült megkapaszkodnia Arrata vállában. A nagymester összefont kézzel állt, meg sem billent az uralkodó ránehezedő súlya alatt. Úgy festett barna köpenyébe burkolózva, mint egy ókori szerzetes.
Grahish felnézett rá, bele a csuklyába. Nem sokkal volt alacsonyabb Arratánál, de éppen eléggé ahhoz, hogy rálásson az arcára. A császár megtehette, a Birodalomban ő az egyetlen ember, akit ezért nem ölnek meg az asszaszinok.
– Arrata – lépett kicsit távolabb a nagymestertől. – Hogyan menthette meg Becket a brigádos, miután maga tegnap este azt mondta nekem, hogy az asszaszinja már útban van vele ide?
– Kommunikációs hiba – mondta Arrata hűvös nyugalommal. Ha Rozsenko nem fortyog a dühtől, elégedettségében most vidult volna.
– Igen? Azt ajánlom, hozza helyre azt a kommu… komhibát, különben… – Grahish arca eltorzult az erőlködéstől, hogy találjon valami fenyegetőt. Arratát nem merte megütni. Rozsenkót érdekelte, hogy ez pusztán az orgyilkos nagyúrtól való természetes félelem miatt van-e, vagy tudta, hogy az asszaszin valójában nem hű alattvalója.
Mivel Grahish gyér szókincsében nem talált alkalmas szavakat fenyegetőzése körülírására, továbblépett. Rozsenko kiosztott egy jó pontot Arratának, amiért a nagymester nem színlelt hűséget, s nem sietett zavaros tekintetű császára segítségére.
– Vezír, maga tegnap az Árnyékbrigád hűségéről esküdözött nekem. Ma az Árnyékbrigád nyíltan elárult engem. Mitévő legyek? Félnem kéne a Brigádtól? Hátat merjek fordítani személyes hadseregemnek?
– Felség – hajtott fejet Tahir vezérezredes. Fekete-vörös egyenruhája úgy állt rajta, mintha a bőre lenne. Tányérsapkája a hóna alá csapva, bakancsa, övcsatja, rangjelzései és kitüntetései ragyogtak a tisztaságtól. Mindemellett az Árnyékbrigád vezetője jó kiállású, határozott jelenség volt. Szögletes arcának cserzett, hamuszürke bőre öregebbé tette korához képest. Mivel már kopaszodott, inkább simára borotválta fejét, ettől még félelmetesebb lett, de összességében inkább keltett szimpatikus benyomást. Mint valami megszelídített medve. Az ember tudja, hogy veszélyes, látja óriási méretét, a karmokat, a szemében a ragadozóösztön csillogását, mégis nagy kedvvel simogatja meg.
– Renoir ezredes – kezdte magyarázatát lassan, megfontoltan, ugyanakkor cseppet sem félénken –, bár az Árnyékbrigád tagja, felderítő specialistaként tőlem független, velem egyenrangú tiszt. Ő, akárcsak jómagam, közvetlen az uralkodónak tartozik felelősséggel.
– Vagyis én vagyok a felelős, azt mondja? – villant a császár szeme.
– Nem állt szándékomban ezt sugallni, felséges úr. Renoir kihasználta a különleges helyzetét, és akkor árult el minket, amikor nem volt császárunk.
– Akkor ki a felelős? Talán ő? – bökött Rozsenkóra.
Tahir értetlenül nézett le az uralkodóra, majd fel bajtársára.
– Természetesen nem – mondta határozottan.
Grahish egyetlen ugrással a BHEH igazgatója előtt termett. Rozsenko ekkor döbbent rá, valójában milyen apró a császár. Grahish lábujjhegyre emelkedve próbált az arcába nézni, de az egykori árnyékbrigádos még így is egy fejjel magasabb volt nála. A teremben csak egyetlen élőlény tudna gond nélkül a szemébe nézni, Kraukh, ám a canis sámán annyi drogot szívott el, hogy akkor is képtelen lenne lábra állni, ha történetesen nem ül az ölében a nő.
– Pedig ő a felelős, ez biztos – fortyogott Grahish. – Övé volt a különleges kiskatona, ő választotta azt a szukát. Vagy nem ez az idióta hagyományuk? – kérdezte Tahirtól. Rozsenko épp csak annyira fordította oldalra a fejét, hogy lássa bajtársa arcát. A vezérezredes szinte tudathasadásos állapotba került. Egyik énje elrángatná a császárt Rozsenko kartávolságából, a másik viszont kitekerné a nyakát.
– Valóban ő választotta Renoir ezredest, de…
– Akkor ő a felelős!
Tahir izmai megfeszültek. Nem szokott hozzá, hogy a szavába vágnak.
– Lője le ezt az árulót, vezír! – utasította Grahish, majd gyerekes lelkesedéssel kiborg rabszolgái közé vetette magát. – Nyírja ki!
Tahirnak esze ágában sem volt lelőni Rozsenkót, annak ellenére, hogy Árnyékbrigádosként a császár minden utasítását kérdés nélkül végre kellett volna hajtania. Vezérezredesként azonban élvezhetett egy speciális luxust: megerősítést kérhetett.
Rozsenko mindezt tudta, de nem akarta, hogy korábbi felettese éljen eme lehetőséggel. A császár felé mozdult, nem törődve azzal, hogy Tahir keze az övére csatolt Bulletstormra fonódott. Ha csak egyetlen rossz mozdulatot tesz, a vezérezredes megöli.
De Rozsenko nem akarta megtámadni a császárt, csak megállt az emelvény előtt. Grahish a fölé tornyosuló ember láttán feliszkolt a trónjára. Az igazgató most nagyjából egyenesen Grahish szemébe nézhetett. Hagyta, hogy minden iránta érzett ellenszenve kiüljön az arcára.
– Melyik dimenzió logikája mondatja azt önnel, felség, hogy Renoir ezredes tetteiért engem terhel a felelősség? – Hangja nyugodt volt, csendes, mégis mintha visszhangot vert volna a teremben. – Valóban én jelöltem meg utódomnak, de ha tisztában van azzal, ki vagyok, tudhatja, hogy hűségem a császár felé megkérdőjelezhetetlen. Tisztában van azzal, felséges uram, hogy ki vagyok? Tudja, miket tettem életem során császári parancsra?
Elérte a kívánt hatást. Grahish összehúzta magát, heves bólogatásba kezdett, szeme buzgón kerülte Rozsenko tekintetét.
– Akkor ne feltételezze rólam, hogy az uralkodó ellen hangoltam valakit, főleg nem egy brigádost. És ne tegyen felelőssé az Árnyékbrigád tetteiért, mivel már nem vagyok az Árnyékbrigád állományában. A BHEH igazgatója vagyok, ha a hírszerzés hibázik, akkor elővehet, de ez az ügy belbiztonsági probléma lévén a BBSz-re tartozik. Van még kérdése, felséges uram? – lépett föl az emelvény első lépcsőfokára, ezzel Grahish fölé magasodott, ráadásul kartávolságba került.
Grahish riadtan nézett jobb felé, hűséges canis sámánja azonban már öntudatlanságba zuhant. Aztán Tahirra és Arratára pillantott, de amit látott, az még jobban megijesztette. A vezérezredes ugyan ugrásra készen várta Rozsenko következő mozdulatát, de a Bulletstormra még mindig rá volt akasztva a tok rögzítőpecke. Arrata nagymester pedig úgy festett, mintha csak testileg lenne a teremben, a lelke messze járt. Egyikük sem törné magát az uralkodó megmentéséért, legalábbis nem annyira, hogy tényleg sikerüljön megmenteni. Pont, ahogy Rozsenko gondolta.
– Ön fenyegeti a császárt, igazgató? – csendült egy rideg, mégis angyali hang bal felől. Chhaya észrevétlenül szedte össze magát a pofon után, és most úgy állt ott a trón mellett, mint valami rendíthetetlen szikla.
– Távol álljon tőlem, úrnőm – hajtott fejet Rozsenko. – Hogyan is fenyegethetném? Kevés vagyok én ahhoz, hogy akár csak szavakkal árthassak a császárnak.
Ebben igaza volt és ezt mindenki tudta. Rozsenko szó szerint pengeélen táncolt, mert ha még egyet előrelép, a trón biztonsági rendszere azonnal működésbe lendül, még Grahish parancsára sem vár, akinek mellesleg mentális hatalma van a trónterem védelmi és támadó berendezései fölött, vagyis bármikor elhamvaszthatta volna. A Főnix képtelen lenne megvédeni. Grahish drogmámoros rettegésében erről megfeledkezett.
Rozsenko visszalépett Tahir mellé. A vezérezredes kifújta a visszatartott levegőt, elengedte pisztolya markolatát.
– Csak bátorkodtam megakadályozni, hogy a császár önmagának okozzon bonyodalmakat a lelövésemmel. Mint tudja, a kancellár bizalmát élvezem, az ok nélküli megölésem pedig visszás hatást kelthet a Szenátusban.
Chhaya apró bólintással elfogadta az érvet, és mintha tekintetében elismerés villant volna. Rozsenkónak volt bátorsága megfélemlíteni Grahisht. Bátyja utoljára az apja jelenlétében szűkölt ennyire, pedig Rozsenko nem hasonlított rá. Viswajit brutális erőszakkal tartotta rettegésben gyerekeit, Rozsenkónak ehhez a hangját sem kellett megemelnie.
– Az érvelése helytálló – mondta a nő tárgyilagos nyugalommal. – Természetesen a császár nem teszi felelőssé olyasmiért, amit nem követett el. – Chhaya megerősítésért a bátyjára pillantott, de amaz inkább dacosan elfordult. – Mik az Árnyékbrigád tervei renitens tisztjük előkerítésére, Tahir vezérezredes?
– Már egyeztettem a vezérkarral, úrnőm. Az űrflotta megkettőzi a blokádot az Ikónium körül, emellett felszállási tilalmat rendeltek el. A gyalogság átveszi a rendfenntartás szerepét a helyi rendvédelmi erőktől, és házról házra járva kutatnak a szökevények után. Egyúttal letiltattam a specialisták űrhajójának minden funkcióját. Azzal a hajóval már sehová sem mehetnek, és ha a fedélzetére lépnek, a számítógép foglyul ejti őket, majd visszatér ide. Valamint úton van egy Árnyékbrigád-osztag, perceken belül megérkezhetnek.
– Öljék meg Becket és Renoirt, ne fáradjanak az elfogásukkal! Személyesen intézze, nem lehet fennakadás! – adta ki utasításait Chhaya. – Arrata nagymester – fordult az asszaszinhoz –, ön korábban úgy tájékoztatott, hogy ügynökei a Rosanon keresik Rinit. Remélem, az nem kommunikációs hiba volt, és nem is egy újabb baklövés.
Arrata mintha egy pillanatra elbizonytalanodott volna. Szavait lassan, megfontoltan mondta ki.
– Nem az volt, úrnőm. Egészen biztosak vagyunk Rini tartózkodási helyében, de a megölése jelenleg körülményes. Ha óhajtja, részletesen beszámolhatok a miértekről.
– Nem érdekel. Utasítsa a rosani emberét, hogy ölje meg a nőt, haladéktalanul és bármi áron! Ezt az ügyet most azonnal kell rendeznünk.
Arrata megint habozott kicsit. Nem sokat, épp csak egy lélegzetvételnyit, de ez Rozsenkónak és Chhayának is feltűnt.
– Rendben, de remélem, megérti, hogy ilyen parancsot csak a császár adhat ki nekem.
A teremben két ember arca szürkült el ennek hallatán. Rozsenkóé és Chhayáé. Mindketten jól tudták, hogy Arrata most csak megjátssza magát.
Grahish lelkesen bólogatott. Arrata sietve elhagyta a tróntermet.
Chhaya nem várta meg, míg az ajtó a helyére csusszan, azonnal Rozsenkóhoz fordult.
– Igazgató úr, ami a ma reggeli megbeszélésünket illeti – Úgy mérte végig a férfit, mintha a gondolatait próbálná kifürkészni, csakhogy egy szobor sem lehetett volna kifürkészhetetlenebb. – Elnapolhatnánk holnapra?
Rozsenkót se a kérdés, se a nő arcán átfutó szégyenérzet nem lepte meg. A lány nem volt ostoba. Bármit mesélt neki Vito Zolezzi, Chhayának tudnia kellett, hogy az iroda előtt várakozó Rozsenko tudomást szerzett az eseményekről, akár látta azt, akár kifaggatta a bíborost. Tekintetük összeakadt, és Rozsenko meglelte az igazolást feltételezésére.
– Semmi akadálya, úrnőm – hajtott fejet ismét Rozsenko, azzal részéről lezártnak tekintette a beszélgetést. Tahirral együtt indult volna, ám Grahish felpattant.
– Hé! Én még nem fejeztem be!
A két férfi „még mit akarsz?” ábrázattal fordult vissza. Chhaya is kíváncsian meredt bátyjára, de az ő szemében az aggodalom jeleit is fel lehetett fedezni.
– Még nem tisztáztuk az Árnyékbrigád hűségét.
– A hűségünk töretlen, felség – felelte Tahir magabiztosan.
– A felderítő specialistája mégis elárult engem. Hogyan bízhatnék meg ezután a brigadérosokban? – Grahish gonosz vigyort öltve lesétált az emelvényről. – Bizonyítania kell, vezír.
– Hogyan bizonyíthatnám? – vonta fel a szemöldökét Tahir.
Rozsenko és Chhaya rosszat sejtve összenéztek. Mindketten ugyanarra gondoltak, s talán először ugyanaz volt a véleményük valamiről. Grahish elhatározta, hogy megmutatja, ebben a Birodalomban akkor is övé a legfőbb hatalom. Az egyetlen olyan emberrel akart példát statuálni, aki semmilyen körülmények között sem fog ellenállni.
– Mutassa meg feltétlen hűségét. Térdre! – Kezét az övén lógó plazmakardjára tette.
Tahir nem tehetett mást, lehajtott fejjel fél térdre ereszkedett. Az Árnyékbrigád parancsnokaként a brigadérosok az ő fiai és lányai voltak, nem eshetett folt a jó hírükön. A császárnak mindig, minden körülmények között meg kellett bíznia a Brigádban. És Tahirnak Renoir árulása miatt mindent meg kellett tennie, hogy ezt a bizalmat megszilárdítsa az új császár előtt.
– Lássuk a bizonyosságot! – Azzal Grahish előrántotta az övébe tűzött kardot. Az izzó plazma körbefolyta a hajlított pengét. Lecsapott Tahir nyakára. A vezérezredes észlelte a támadást, de nem mozdult. Nem ugrott félre, csak lehunyta a szemét. A kard célba ért…
És a penge szilánkokra robbant, a plazma szétfröccsent. Rozsenko, Grahish és Tahir között megremegtek a pajzsok, ahogy elpárologtak rajtuk a plazmacseppek.
– Ez hát a hűsége! – üvöltötte torkaszakadtából Grahish, de Rozsenko szava megakasztotta dührohamát.
– Engedelmével, felséges uram, nem a vezérezredes tehet róla. Az Árnyék Védelmi Rendszer veszélyérzékelés esetén automatikusan megvédi a tulajdonosát, akár annak utasítása ellenében is. Az ön szerencséjére a vezérezredes közölte az ÁVR-rel, hogy maga a császár, ezért nem indított halálos ellencsapást. Az ellen a palota összes védelmi rendszere sem lenne elég.
– Úgy vélem – lépett melléjük Chhaya –, hogy ezzel a vezérezredes tanúbizonyságot tett hűségéről.
– Hogy? – hökkent meg Grahish törött kardja markolatát szorongatva.
– Ha nem csillapítja le az ÁVR-t, az megöl téged, bátyám, és senki és semmi sem védhetett volna meg.
– Egész pontosan, meghal, mielőtt felfogjuk, mi történik – tette hozzá Rozsenko.
Grahish lepillantott a még mindig előtte térdeplő árnyékbrigádosra. Az arcára kiült zavar és ijedtség arról tanúskodott, hogy nem igazán tudta megérteni, mindez hogyan bizonyítja a vezérezredes hűségét, de esze ágában sem volt a hallottak után az ÁVR-rel kekeckedni.
– Rendben. Tűnjenek el innen! Te maradj! – bökött húgára. Eldobva a hasznavehetetlenné vált markolatot, elindult a trón felé.
– Fontos elintéznivalóim vannak.
– Nem érdekel.
Chhaya odasietett a trónhoz. Grahish kényelmesen elnyúlt benne, majd felhúzott magához egy kiborg nőt. Megszorította a nyakát és csókolni kezdte, miközben húga a fülébe súgott valamit.
– Akkor menj! – mondta végül fennhangon Grahish, majd ellökte magától a túlságosan is életszerűen szenvedő kiborgot, és egy másikat intett magához.
Chhaya a két férfi nyomában távozott, olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudott.
* * *
A Birodalmi Palota körül húzódó Hérakleiosz parkba érve Tahir lapos, ezüst cigarettásdobozt húzott elő az egyik zsebéből.
– Rágyújtasz? – kínálta Rozsenkót.
– Leszoktam – vett ki egyet Rozsenko is. Tahir lézergyújtóval meggyújtotta mindkettejükét. Letüdőzték a nyugtató nikotint. Tahir a zaklatottságát, Rozsenko a dühét csillapította.
– Köszönöm – mondta aztán a vezérezredes.
– Nincs mit.
– És mit csinálsz, ha rájön, hogy te emeltél pajzsot körém a Főnixeddel?
– Elég kevés esélyt láttam rá, hiszen megfeledkezett a trónterem teljes biztonsági berendezéséről.
– Ott volt Chhaya is.
– Chhaya okos nő, nem szeretne ellentéteket az Árnyékbrigád és a császár között. Tudja, hogy a bátyja népszerűtlen uralkodó lesz, és csak ti védhetitek meg. – Szavaival ellentétben vajmi kevés esélyt látott arra, hogy ha a Szenátus, pontosabban rajtuk keresztül az Érdekeltség végül elrendeli Grahish megölését, Chhaya a kisujját is mozdítja majd ez ellen, de mivel a bátyját ő fogja a trónon követni, Tahir megvédése jó pont lesz a brigádosok szemében.
Percekig csendben cigiztek.
– Egy pillanatra azt hittem, megölöd Grahisht – törte meg a csendet a vezérezredes.
– Attól, hogy a BHEH igazgatója lettem, még nem hülyültem meg.
– Aminek roppantul örülök. Nem szeretnék harcolni veled.
– Pedig fogunk.
Tahir elképedt a Rozsenko hangjában megbújó bizonyosságtól, s attól a felismeréstől, ami rátört.
– Tudtál Renoir tervéről. Tudtad, hogy Beck után megy. Rozsenko, te… – Megakadt, nem tudta kimondani. – Te elárultad a császárt? – kérdezte suttogva.
Rozsenko hallgatása túlságosan beszédes volt. Amikor megszólalt, Tahir biztos volt abban, hogy hazudik.
– Nem tudtam, mire készül Kitti. Még mindig hűséges vagyok a Birodalomhoz. Éppen ez a lényeg, barátom. Eldöntöttem, melyik oldalon harcolok. – Elnézett a park távoli végében emelkedő mesterséges hegy felé. Jó néhány héttel ezelőtt onnan zuhant le Astrid egyik udvarhölgye, Ornella. A nő a halálával olyan eseményeket indított el, amelyeknek Rozsenko nem látta a végét, de tudta, hogy az egész Birodalomra hatással lesznek. – Nemsokára neked is meg kell majd hoznod a döntésed. Azután lehet, hogy ellenségek leszünk.
Rozsenko otthagyta Tahirt. A vezérezredes szájából kiesett a cigaretta, annyira letaglózták a hallottak. Sose hitte volna, hogy eljön az idő, amikor Artyom Alexandr Rozsenko, az Árnyékbrigád legendás ezredese a császár ellenségévé válik.