Rozsenko végigpróbálta a kiállított fegyvereket. Kardok, lándzsák, hálók, bárdok, buzogányok, mindenféle vágó- és szúrófegyver sorakozott a hosszú asztalon, plazma-, ultrahang- vagy bármilyen más űrcivilizációs technológia nélkül. A mocskos ölés eszközei. Rozsenko mindegyiktől undorodott.
Persze tökéletesen illettek Grahish gladiátorjátékokról alkotott elképzeléseihez. A harc a végsőkig tart, és talán az utolsó talpon maradottnak megkegyelmeznek. Az első körben nyolcan csapnak össze, beleértve Rozsenkót és Waltzot.
Az öltözőszekrények közti padokon elnyúlt tábornokra pillantott. Már távolról sem volt olyan, mint amikor hónapokkal ezelőtt a Monument Plázában találkoztak. Betegesen lefogyott, mozgása lassú, darabos lett. Haja foltokban kihullott, egyik szemét és mindkét fülét elvesztette, ezeket rossz minőségű implantátumok helyettesítették. Végtagjai merevségétől Rozsenko háta borsózott. Tudta, min mehetett keresztül Waltz. Vallatói megtörték a testét, szó szerint és átvitt értelemben is.
– Ne féltsen, ezredes! – mozdult a tábornok cserepes szája. Több foga hiányzott, s mivel a nyelvét is kettévágták, az érthető beszéd nehezére esett. De hangjában még mindig ott csengett a nagypapás vidámság.
– Magam miatt aggódom. – Rozsenko felemelt egy kétpengéjű vívótőrt. Rossz kiegyensúlyozottság, a párhuzamosan futó pengék rozsdásak, a markolata csúszós. Ezzel kenyeret sem szelne. – Barbár fegyverek.
– Mivel egy barbár agyából kipattant barbár játékon veszünk részt, nem igazán értem a gondját.
– Az a baj, hogy ezek rossz fegyverek. – Lezökkent a tábornok mellé. Az öreg lassan felült. Rozsenko nem nézett rá, nem próbált meg segíteni neki. Jó pár hónapot töltött Waltzcal összezárva, már tudta, hogy a tábornok nem igényel szánalmat.
– Rossz fegyver… Minden fegyver rossz.
– Úgy értem, ezzel a bökővel egy medúzát sem tudnék leszúrni – emelte a tábornok orra elé a tőrt. Waltz átvette, megforgatta, de csak annyi szakértelemmel, amennyivel egy konyhakést mustrálna.
– Mindegy, milyen a fegyver, barátom. Nekünk nem számít. Drága jó komáink – mutatott végig az öltözőben összegyűlt öt másik férfin – minden segítséget megkapnak, hogy megöljenek minket. Fénykardot is adhatnának, akkor sem érjük meg a kör végét. Ez a cél. Gondolkodott már azon, miért velünk kezdődik az egész? Hiszen mi vagyunk a fő attrakció, nekünk kéne zárni a műsort.
– Gondolom, eléggé Chhaya és Grahish bögyében vagyok ahhoz, hogy a lehető leggyorsabban öljenek meg.
– Úgy van. És nem csak maga, én is. A baj az, hogy én tényleg nem fogom megérni a kör végét. De magának az utolsó meccset is esélye lesz túlélni. De csak addig.
– Adják oda a Bulletstormomat, és garantálom, hogy az egészet túlélem.
– Akkor árnyékbrigádosokat küldenek maga ellen, Árnypáncélban.
– Ha visszakapcsolnák az ÁVR-t…
– Ha a mosóteknőknek hajócsavarja lenne, az óceánokat szelnék.
Rozsenko bólintott. Hiú ábránd a túlélésben reménykedni. Ez az egész küzdelem az elejétől a végéig megbundázott. Végignézett az öt marcona alakon. Egy közös volt bennük: brutálisak voltak, olyan emberek, akiket általában erőterekkel megerősített euticénium-titán ládákba zártak el, KINYITÁSA VESZÉLYEZTETI ÖN ÉS KÖRNYEZETE EGÉSZSÉGÉT felirattal. Mesterségesen felpumpált izmaiknak hála, gond nélkül lenyomták volna szkanderben King Kongot, de valaki annyi kiegészítőt aggatott rájuk, hogy jöttükre a Terminátor is menekülőre fogná.
Az egyiknek a bal karját multifunkcionális robotkar helyettesítette, a legocsmányabb szúrófegyverekkel feltupírozva. Egy másiknak mindkét lába helyén állati fémlábak voltak, amikkel valószínűleg gyorsabban futhatott és messzebbre ugorhatott, mint egy anyaszülte ember. Volt ott olyan, amelyiknek a szemeit mechanikus implantátum helyettesítette, de az se keltett bizalmat az emberben, amelyiknek a hátából egy második pár kar állt ki. Az ötödik, a legnagyobbra növesztett gigantusz humánusz pedig triacél karmokat ültetett az ujjai végére, és motorfűrészfogakat az állkapcsába.
Rozsenkót mégsem ezek az alakok izgatták, hanem a titokzatos nyolcadik játékos. Fogalma sem volt, ki az, csak annyit mondtak, hogy lecserélik az eredetileg kijelölt gladiátort egy új emberre. Az egykori ezredes elképzelni sem merte, miféle szörnyeteget küldenek a nyakukra.
– Tudja mit? Ez tényleg rossz fegyver – adta vissza a tőrt Waltz. Rozsenko az övébe tűzte. Hülyén érezte magát. Durva anyagból varrt zsáknadrágot és szandált viselt, mást nem. Izmai nem dudorodtak úgy, mint a hústornyoknak, bár szégyenkeznivalója sem akadt. Mégsem érezte magát formában. Hiába engedték meg neki az utolsó hetekben, hogy kicsit összeszedje magát, kihalt belőle a harci szellem.
Az Árnyékbrigád vigyázott rá, így megmenekült a kínzásoktól. A hónapokig tartó tétlenség, a lelkét mardosó bűntudat, a tehetetlenség mégis megtörték. Meghalt Astrid és Clellan, a nő, akiért az életét adta volna, és a férfi, aki a legjobb barátja volt. Miután elfogták, elvették tőle az adatkristályt is, és valószínűleg mostanra már megsemmisítették, ezzel ugrott az utolsó bizonyíték Chhaya és Grahish ellen. Az Igazi Bizánci Birodalmat egy pszichopata és egy szociopata irányítja, korlátlan hatalommal, őt és Waltzot pedig hamarosan becstelenül, valószínűleg igen fájdalmas módon fogják megölni. Utána összeomlik a Függetlenségi Liga, és mindennek vége lesz.
Rozsenkónak kedve lett volna aludni. Aludni addig, amíg megváltozik a világ. Ameddig vissza nem változik olyanná, amilyennek Ornella halála előtt hitte. Akkor olyan egyszerű volt minden. Csak az esküjéhez kellett tartania magát, annak iránymutatása alatt legjobb tudása szerint elvégezni az uralkodótól kapott feladatot, és ennyi. Azon az úton kellett volna maradnia.
Egy testőrszázados lépett be a terembe, nyomában tucatnyi bajtársával. Mindegyikük a jellegzetes bordó páncélt viselte, arcukat harci vizorjuk takarta. Feltöltött fegyverekkel a kezükben sorakoztak fel a fal mentén, míg a parancsnokuk, jobb karjára lebbentve vörös tiszti köpenyét, Rozsenko elé lépett.
– No lám, no lám, a nagy Artyom Alexandr Rozsenko. Ránéz az ellenségre, és az inkább öngyilkosságba menekül. – Szavai úgy csöpögtek a gúnytól, hogy a megszólított zsebkendőt nyújtott volna neki szájtörlésre, ha lett volna nála. Mivel azonban még inge sem volt, így fel se nézett a beszűrődő napfényt elálló századosra. – Elárulja a Birodalmat és ahelyett, hogy tárgyalás nélkül kilőnék a fülei közül a fejét, gladiátorjátékra küldik, hátha túléli. Micsoda móka, micsoda móka.
Rozsenko oldalra pillantott. Waltz hol tátott szájjal, hol mosolyát elnyomva meredt a monologizáló századosra. Rozsenkót is mulattatta a dolog, de attól félt, hogy ha felnéz vagy közbeszól, a feltüzelt gárdista még kihívásnak venné. Persze a halálsoron oly mindegy még egy törvénysértés, de nem akart több emberben kárt tenni. Ettől a gondolattól elmosolyodott. Gladiátorharcra küldik, erre elment a kedve az öldökléstől.
– Fiúk! – szólt a százados a gladiátorokhoz. – Vessetek véget szenvedéseteknek, mielőtt Rozsenko igazgató-ezredes úr rátok emeli szúrós tekintetét és ledöf benneteket. – Hangos hahotázás harsant, miközben a férfi lehajolt Rozsenkóhoz. Olyan közel, hogy érezte a halántékán a leheletét… Azaz, éreznie kellett volna, a fickó azonban nem lélegzett.
Rozsenko felemelte a tekintetét.
A jobbegyenest, ami leverte a padról, meg sem érezte, annyira elképedt a százados arcának látványától. Pedig nem volt különösebben feltűnő, ilyen ultrahangbaltával faragott pofát rengeteget találni a Testőrgárdában, a rohamosztagban vagy az Árnyékbrigádban. Rozsenkót is jellemezték már így.
Waltz felugrott, hogy barátja segítségére siessen, de a százados olyan könnyen ültette vissza a székre, mintha egy rongybabát ragadott volna meg. Aztán átlépve a padon lenyomta a földre a feltápászkodni próbáló Rozsenkót.
– Ne higgye – suttogta kimérten, újra kellemetlenül közel hajolva Rozsenko arcához –, hogy feltámadhat a játékon, mint hamvaiból a főnix. – Azzal megragadta az őszülő haját, és a földhöz koccintotta a fejét. Nem túl erősen, de eléggé a szédüléshez.
– Sorakozó, uraim! – adta ki eztán az ukázt a testőrszázados, ezúttal már nem törődve a Rozsenko segítségére siető Waltzcal.
– Bűbájos fickó ez, az anyja biztos nagyon büszke rá – motyogta a tábornok, nehogy meghallják.
– Az anyja… – nyögte Rozsenko. Felvett az asztalról két, viszonylag jó állapotban lévő, ívelt pengéjű acinacest, majd beállt a sor élére, végig úgy tartva a kezét, hogy ne lássák a jobb alkarját.
Nem szívesen fordított hátat úgynevezett bajtársainak, de mint korábban kiderült, neki kell vezetnie a sort. Neki és Waltznak.
A tábornok mellette állt, egyik kezében tompaszögben előre megtört pengéjű sicát szorongatott, a másikra felfűzte a parma nevezetű kerek fapajzsot. Fejébe matt fekete sisakot húzott, arcából csupán az orrát védte vékony fémlemez. Tarkójától a feje búbjáig egy impozáns taréj magasodott. A sisak, akárcsak vastag bőrmellénye, lötyögött Waltz sovány testén.
– Adjuk meg a császárnak, ami a császárnak jár – mondta a kardját lengetve.
Erősnek akart tűnni, de Rozsenko látta, milyen nehezen tartja meg a súlyos fegyvert és pajzsot. Maga mögé nézett. Harcostársai vérszomjas pillantásokkal méregették a legyengült Waltzot, míg Rozsenkót csak lopva merték felmérni. Renoméja nem kopott meg, árulás vádja ide vagy oda. Az, hogy ÁVR nélkül képes volt megölni hét asszaszint és két árnyékbrigádost, csak erősítették hírnevét. Ezt kihasználhatja, sőt, talán pont ez fogja majd megmenteni mindkettejük életét.
– Indulás, kukacok, ne várakoztassuk meg a vendégeket, mint az előző főnököm, aki elküldött a Tutanhamon-völgybe, és azt mondta, ötvenhat óra múlva jön, aztán hónapokig nem láttam – nevetett saját poénján Tom, a hajdani kiborg testőr, aki Rozsenko számára érthetetlen módon jelenleg a Testőrgárda századosa volt.
Rozsenko ökölbe szorította a kezét: az ujjai között egy óra lapult. Tom ajándéka a fejkoccintás mellé.
Aztán elindultak kifelé, az arénába.