Rozsenko birodalmi idő szerint pontban reggel nyolckor lépte át Chhaya fellegvári irodájának küszöbét. Az iroda voltaképpen egy átalakított lakosztály volt, annak előszobájában kapott helyet a titkárnő asztala, mögötte egy üres székkel. Rozsenko nem szentelt sok figyelmet ennek, a titkárnő biztos elment valamit elintézni.
Mivel nem kínálták hellyel, nem ült le a fal mellé állított, kényelmesnek tűnő kanapéra, sem a kávézóasztal túloldalára helyezett bőrfotelek egyikére. Inkább hátratett kézzel tanulmányozta a falra akasztott festményeket. El kellett ismernie, Chhayának jó ízlése volt, habár Rozsenko maga nem tartozott a műértők közé. De azért egy szép festményt még ő is felismert. Különösen tetszett neki az a kép, amelyen angyalok kivont karddal a kezükben harcoltak az alattuk tömörülő démonokkal és félig ember, félig állat szörnyetegekkel.10
Rápillantott az órájára. Negyed kilenc. Az utóbbi napokban tudatos gyakorlással sikerült rászoktatnia magát erre az archaikus viselkedésre. A mozdulat patinás eleganciát kölcsönzött neki, ami illett jelenlegi munkaköréhez, egyúttal elkerülte a Főnix harcászati rendszer mentális használatával járó enyhe émelygést.
A Főnix kiváló rendszer volt, az első két változatot az Árnyékbrigád is alkalmazta megalakulásuk hajnalán, még az ÁVR feltalálása előtt. De huszonegy év után hiányzott neki az Árnyék Védelmi Rendszer.
Megérintette a tarkóján lévő puklit. Az ÁVR még mindig ott volt benne, elvágva az energiaforrását jelentő mikroszingularitástól. Ha kivennék, megölnék. Nem sokat tudott a szerkezet működéséről, de azt igen, hogy az ÁVR igen ritka típus, egyike a galaxis első testbe implantált harcászati rendszereinek.
Rozsenko a teljesen a bőr alá helyezett ötös szériát kapta meg, ezzel igencsak szerencsésnek mondhatta magát. Emlékezett a Linda Renoir hátát, mellkasa egy részét és jobb karját behálózó biomechanikus szövethálózatra. A hármas szériás brigádosok még igen félelmetesen festettek Árnypáncél nélkül is.
És máig fejlesztik az ÁVR-t. Kitti már a hetes szériát kapta, ami minden téren köröket ver Rozsenko ötösére. Ehhez képest a Főnix 7 a modulációra képtelen páncéljával, korlátozott ikonrendszerével és védelmével olyan volt, mintha egy csillagromboló kapitányát áthelyezték volna egy léghajóra.
Ráadásul a Főnixhez még nem szokott hozzá a szervezete, sokszor émelygett tőle. Éppen ezért alkalomadtán ok nélkül is felkapcsolta. Kihasználva a várakozás adta lehetőséget, aktiválta a rendszert, de csak passzív módban. A Birodalmi Palotában óvatosan kell játszani a harcászati számítógépekkel, mert ha átlépi a szigorú határokat, a folyamatosan pásztázó biztonsági berendezések helyzetértékeléstől függően elhamvaszthatják, vagy a nyakára küldenek egy Árnyékbrigád-egységet. Rozsenko egyiket sem tartotta volna szerencsés esetnek.
A tudatában megjelent a rendszerellenőrzés. Minden alegység stabilan működött, várta a parancsokat. Úgy gondolta, egy rövid, keskeny sugarú pásztázás a folyosón nem fog általános riadót kiváltani a szektorban. Utasította a Főnixet a folyosó őrszemélyzetének felmérésére. Az eredmény egy pillanattal később megérkezett.
A dologban az volt a fura, hogy a Főnix már semmilyen émelygést sem okozott, de az eredményt látva bukfencezett egyet a gyomra. Egyetlen gárdista sem állt a folyosón, egész pontosan, a növényeken kívül egyáltalán nem jelzett élőlényeket a rendszer.
Rozsenko kitágította a pásztázást, most már Chhaya irodáját leszámítva az összes helyiséget átvizsgáltatta, egyúttal megcélozta a körzet biztonsági berendezéseit. Normális esetben az előbbi tettére megjelenik egy testőr-gárdista, és megkérdezi, ugyan mit művel. Az utóbbira odatranszportál egy árnyékbrigádos és kérdés nélkül lelövi. Senki sem jött vagy sugárzott be hozzá.
Omnitouchán felhívta a palota biztonsági központját. Az ügyeletes tiszt flegma hangja reccsent.
– Biz. közp., Cole testőrhadnagy.
– Artyom Rozsenko igazgató vagyok, azonosítási számom C1701-NC. Miért nincsenek gárdisták és miért van passzív módban a biztonsági rendszer a zöld szektor Nox szekciójában?
A válasz túl lassan és bizonytalanul érkezett.
– Az Chhaya helytartónő szekciója.
– Tudom, fiam, itt állok az irodája előtt. A kérdésre válaszoljon.
– Uram, Chhaya helytartónő reggel hat óra, hét perc, tizenegy másodperckor utasítást adott, hogy minden gárdista hagyja el a szekciót, és állítsuk passzív módba a biztonsági rendszereket. Továbbá elküldte a személyzetét.
Rozsenko nem értette, hogy Chhaya miért adott ki ilyen parancsot. Eleve, hogyan hajthatták végre? Tartományi helytartóként semmiféle kiemelt jogkörrel nem rendelkezett a Birodalmi Palotában.
– Hadnagy, Chhaya helytartónak nincs joga ilyen parancsokat kiadni.
– Elnézést uram, de a koronázás után a császár különleges jogkörökkel ruházta fel a helytartónőt. A BBSz besorolása szerint udvarhölgyi státuszban van.
A császár első intézkedései, forgatta a szemét Rozsenko.
– Felülbírálom a parancsot. Küldjön le egy Gárda-osztagot.
– Uram, én…
– Hadnagy, kapja elő azt a jogkör-besorolási jegyzéket és nézze meg, hogy hol állnak az udvarhölgyek és hol a BHEH igazgatója.
A kellemetlenül hosszúra nyúlt csendre Rozsenko két lehetséges magyarázatot tudott. Az első, hogy a testőrhadnagy tényleg lekérte a táblázatot, ez esetben személyesen fogja hátsón billenteni, mivel azt a Testőrgárda minden tagjának fejből kéne tudnia. A második, hogy alaposan megrágta a dolgot, amely esetben Rozsenko még a felettesénél is jelentést tesz, hiszen ilyen lassan döntő tisztekre nincs szükség a Birodalmi Palota biztonsági személyzetében.
– Úton a csapat – reccsent végül a testőrhadnagy hangja. – És visszakapcsolom aktív módba a biztonsági rendszert.
– Ne tegye! A csapat maradjon a szekció peremén. Előbb kiderítem, hogy a helytartónő miért küldött el mindenkit. De legyen készenlétben, és a Főnixemhez rendeljen vörös engedélyszintet.
– Máris, uram.
A vörös besorolás ily módon történő megszerzése nem volt éppen szabályos, annak ellenére, hogy jogosult rá vészhelyzet esetén. De csakis a vészhelyzet tényének igazolása után. Rozsenkónak viszont minden érzéke azt súgta, hogy a jelenlegi helyzet nem csak vészes, de időpazarlásra sem alkalmas.
Ösztönei ezúttal sem vezették tévútra. A Főnixet Chhaya irodájára fókuszálta. A nő odabenn az íróasztala alatt gubbasztott. Ennél jobban megijesztette Rozsenkót, hogy a kezében egy teljes energiára állított, kibiztosított Warhammert tartott.
Az iroda számítógépe a testőrhadnaggyal ellentétben nem kérdőjelezte meg fennhatóságát, zokszó nélkül ajtót nyitott a felülbírálási parancsot hallva. Rozsenko felkapcsolt pajzsokkal lépett be az irodába.
A helyiség közepét hosszú, tojásdad, kristályból faragott tárgyalóasztal foglalta el tizenkét székkel. Az ajtótól jobbra volt a tölgy íróasztal, olyan széles, mint egy kétszemélyes sportgravo. A falakat szintén festmények díszítették, az ajtótól balra széles könyvespolc állt, az iroda többi részét pedig páfrányok és törpetuják változtatták minierdővé, telítették meg a levegőt kellemes illatukkal.
Rozsenko az íróasztalhoz sietett. Leguggolt, hogy belásson alá. A látvány alapjaiban változtatta meg a Chhayáról alkotott képét. Az asztal alatt egy kisírt szemű kislányra lelt, akinek arcát, karját, de még lábát is kék-zöld foltok és sebek csúfították el. Az estélyen viselt ruháját mintha tornádó kapta volna el, rongyokban lógott róla.
Rozsenko életében eddig csak egyszer dermedt le a döbbenettől, pedig sok borzasztó dolgot élt már meg. Minden tapasztalata ellenére nem tudta, mit csináljon. Aztán lassan magához tért, felismerte a helyzet súlyosságát. A helytartónőt valaki megtámadta. De ki lenne erre képes a Birodalmi Palotában? Próbált magyarázatot találni. Addig jutott, hogy Chhaya találkozott valakivel a korai órákban, miután elküldte a biztonságiakat.
Talán egy rosszul elsült szerelmi légyott?
Körbenézett, hátha dulakodás jelére lel, vagy bármiféle nyomra, ami magyarázattal szolgálhat. Az íróasztalon azonban patinás rendben álltak a digilapok, a notepage-ek és a fényceruzák, a tárgyalóasztal mentén kifogástalanul sorakoztak a székek. A bársonyszőnyeg gyűrődésmentesen terült szét az irodában.
Azt is felfedezte, hogy Chhaya Warlord IV-es harcászati rendszere teljes mértékben inaktív. Pedig a Warlord ugyanúgy implantált rendszer, mint az ÁVR. A BBSz évek óta ezzel a típussal szereli fel a Birodalom vezetőit és családtagjaikat. Csak akkor lehet kikapcsolni, ha a felhasználója mentális utasítást ad rá, és pillanatok alatt visszakapcsolható.
Miért nem aktiválta Chhaya, ha megtámadták?
A legkülönösebb a fegyver volt. A teljes energiára állított Warhammer egyetlen lövéssel elpárologtathatta volna az irodát a Nox szekció nagyobb részével együtt. A Főnix elemzése szerint viszont nem sütötték el.
Minden kérdésére a magyarázatot Rozsenko egy apró, de félreérthetetlen mozdulatban lelte meg. Amikor megpróbálta megérinteni a jelenlétéről láthatóan tudomást sem vevő lányt, Chhaya összerezzent, és a saját mellkasa felé fordította a pisztoly csövét.
Rozsenko megdermedt a felismeréstől. A lány öngyilkos akart lenni. A harcászati rendszer és a palota biztonsági egységei ebben megakadályozták volna, ezért mindent kiiktatott. És elküldött mindenkit a szekcióból, hogy amikor elsüti a fegyverét, ne öljön meg mást.
– Chhaya – szólalt meg a tőle telhető legszelídebb hangon, mintha egy riadt kisállathoz beszélne. Közben utasította a Főnixet, hogy emeljen pajzsfalat a Warhammer és a lány közé. Most fájlalta igazán az ÁVR hiányát, azzal könnyűszerrel átvehette volna az irányítást a Warlord fölött.
– Chhaya, nézzen rám! – A hangja valamivel erélyesebben csendült. A lány lassan ráemelte véreres, feldagadt szemét. Kék-zöldre vert arcáról semmit sem lehetett leolvasni. – Tudja, ki vagyok?
A lány pár pillanatig üres tekintettel meredt rá, majd bólintott.
– Akkor tudja, hogy nem fogom hagyni, hogy megölje magát. Minden létező energiámat abba a pajzsfalba irányítottam, amit maga és a fegyvere közé emeltem. Ha elsüti, nem tesz kárt magában.
Újabb hosszú másodpercek teltek el némán, ám akkor a lány alig érthetően, szinte nyöszörögve megszólalt.
– Maga meghal.
– De maga nem.
Chhaya értetlenül nézett rá, majd váratlanul sírva fakadt. A Warhammer a földön koppant. Chhaya Rozsenko karjába dőlt, átölelte a nyakát. Egész testében remegett, ugyanakkor olyan erőtlen volt, hogy Rozsenko attól félt, menten holtan esik össze.
– Sajnálom, sajnálom, sajnálom – suttogta Chhaya, miközben patakzottak a könnyei.
Rozsenko nem értette, mit sajnál, de nem hitte, hogy választ kapna, ha most megkérdezné. Ám nem is tudott ezzel foglalkozni, a Főnix embereket érzékelt a szekcióban. Fél perccel később Vito Zolezzi jelent meg az iroda ajtajában, háta mögött három orvoskiborggal és három testőrgárdistával. Utóbbiak próbálták visszatartani Zolezzit és a szintetikusokat.
– Ó, istenem, Chhaya! – szakadt ki a bíborosból, és odarohant Rozsenkóhoz. – Mit tett vele?
Rozsenko úgy nézett rá, hogy Vito Zolezzi inkább újrafogalmazta mondandóját.
– Akarom mondani, örülök, hogy időben ideért. Az orvosok most már átveszik. – Intett a fehér köpenyes szintetikusoknak.
A kiborgok emberfeletti gyorsasággal, mégis leheletfinoman dolgoztak. Az egyik nyugtatót adott a nőnek, a másik leemelte Rozsenkóról, a harmadik pedig felállított egy rendelőt az iroda jobb oldalán nyíló pihenőszobában. Alig egy perccel az érkezésük után Chhayával együtt eltűntek a rögtönzött minikórházban.
Rozsenko lekapcsolta a Főnixet, bebiztosította a Warhammert, és átadta a rangidős gárdistának. Mindhármat kiküldte, aztán belerogyott az íróasztal mögötti bársonyszékbe. Az felvette testformáját és hőmérsékletét.
– Kezdjen mesélni, eminenciás uram! – mondta pontosan olyan hangnemben, amilyennel nemrég az ügyeletes gárdistával beszélt a komon át.
Vito Zolezzi furcsa pillantást vetett Rozsenkóra. Az igazgató feltételezése szerint azon tanakodhatott, mennyit árulhat el neki, de be kellett látnia, hogy amennyit látott, kénytelen lesz teljes beszámolót tartani a BHEH igazgatójának.
– Rozsenko, maga sokat forgott udvari körökben – ült le a tárgyalóasztal egyik székére a bíboros. Fáradtnak látszott, ugyanakkor megkönnyebbültnek. Talán életében először osztja meg valakivel ezt a terhet. – Mennyit tud a Morrigan-kastély viselt dolgairól?
– Sokan tűntek el ott nyomtalanul, főleg nők és canisok. Hírek keringenek vad orgiákról, berendezett kínzókamrákról, gyermekprostitúcióról. És persze arról, hogy arrafelé a családi kötelékek némileg szorosabbak, mint amennyire az morálisan értékelhető lenne.
– Körültekintő megfogalmazása ez annak a fertőnek.
Rozsenko összefonta karját a mellkasa előtt.
– A BHEH tud a gyilkosságokról. Grahish az apjához hasonlóan brutális szerető, ritkán jutnak ki a nők élve a hálószobájából. Előszeretettel kínoz és végez ki canisokat, olykor embereket. Persze egy helytartó azt csinál a saját tartományában, amit akar, amíg nem veszélyezteti a császár érdekeit. Minden más csak pletyka. – Arca ugyan semmit sem árult el, de kedve lett volna üvölteni. – Ugyanakkor tudom, hogy az a Chhaya, akit itt találtam – bökött lefelé –, nem az, akivel tegnap az estélyen beszéltem.
Vito Zolezzi szomorúan bólintott.
– Ha igazat akarok szólni, azt kell hogy mondjam, az a lány, akit most látott, a valódi Chhaya. Csecsemőkora óta él terrorban. Brutális verések, kínzások… Ha az orvostudományunk csak egy emberöltővel fejletlenebb lenne, túl sem éli az első éveit. Talán jobban is járt volna, mert ahogy cseperedett, még rosszabb lett a helyzet. Tizenhárom éves volt, amikor szemet vetett rá az apja, Viswajit, és tudomásom szerint nem sokkal később a bátyja is magáévá tette. És eme atrocitásoknak azóta sincs vége.
– Mármint Grahish azóta is megerőszakolja és félholtra veri – pontosított Rozsenko, és érezte, hogy émelyeg. – Miért hagyja magát? Egyáltalán, hogyan képes elviselni? Az a nő, akit ismerek, rég megölte volna a bátyját.
– Bonyolult kérdés ez, Rozsenko, nem hiszem, hogy egy olyan ember képes lenne megérteni, mint maga. Nem sértésnek szántam – tette hozzá azonnal.
– Meg lenne lepve, mennyire megértem Chhayát.
Vito Zolezzi elkerekedett szemekkel meredt a faarccal ülő Rozsenkóra. Az igazgató nem törődött a bíborossal.
– Azt nem értem, hogyan tudja így uralni az érzéseit. Ennek a lánynak már évekkel ezelőtt meg kellett volna ölnie magát. Hogyan kapcsolja ki az érzelmeit, hogyan válik más emberré?
A bíboros végre megértette, mire szeretne választ kapni Rozsenko.
– Chhaya fejébe az első öngyilkossági kísérlete után Nabhitha emlékblokkolót ültetett.
– Astrid császárnő anyja?
– Igen. Amíg a szerkezet a fejében van, sehogy se férhet hozzá a blokkolt emlékekhez. Kivéve egy módot: amikor aktiválja az elfojtóprogramot, a szerkezet felnyitja a mentális gátat, hogy behelyezze mögé a lekapcsolásáig szerzett emlékeket. Sajnos ennek van egy mellékhatása. Minden, addig a szerkezet által elfojtott emlék feltör a felszínre. Éppen ezért nem használják a memóriablokkolókat, csak egyszeri alkalmakkor, súlyos lelki traumák esetén. Chhaya szerkezete ebből a szempontból különleges, többször használható. Nabhitha külön neki csináltatta, hogy elfojthassa a traumákat.
A bíboros elmerengett ezen, mielőtt folytatta.
– Persze akkor egyikük sem gondolt arra, hogy a mentális gát felnyitásakor rázúduló emlékek egyre halmozódó súlyától Chhaya előbb-utóbb összeomlik. Nabhitha halála után ez be is következett. Ekkor kerültem én a képbe. A templomomban próbált véget vetni az életének. Az Úrnak hála, arra jártam és megmenthettem. Azóta mindig értesít, amikor el akarja dobni az életét.
Vito Zolezzi szomorúan a pihenőszoba zárt ajtajára nézett. Rozsenkónak olybá tűnt, hogy a könnyeivel küszködik.
– Régóta rettegek attól, hogy egyszer elkések.
– Ez a nap eljött, eminenciás uram – szólt közbe Rozsenko rezignáltam – Felismerem az olyan ember tekintetét, aki elszánta magát. Mindent előkészített. Elküldte a személyzetet, lekapcsolta a biztonsági rendszereket.
– Ez esetben örülök, hogy az Úr idevezette magát.
– Nem Isten volt az, hanem maga Chhaya. – Vito Zolezzi értetlenül pislogott. – Tegnap este utasított, hogy ma reggel nyolckor jelentkezzek nála raportra. Szerencsénkre ezt valószínűleg elfelejtette, különben azelőtt végez magával, hogy ideérek.
– Én azért köszönetet mondok Istennek a gondoskodásáért.
Rozsenko megvonta a vállát. Nem volt hívő, de nem zavarta, ha valaki az, amíg békén hagyott másokat vele. Inkább más kérdésnek adott hangot.
– Nem fér a fejembe, hogy Nabhitha császárné miért csak egy emlékblokkolót ültetett be. Miért nem vette magához a lányt vagy törölte a memóriáját? Gabriel császár feleségeként megtehette volna.
– Pont azért nem tehette meg, mert a császárné volt – javította ki Vito Zolezzi. – Chhaya apja és a császár között nem volt felhőtlen a viszony. Ha Nabhitha elvette volna a lányát, Viswajit a kapcsolatait az uralkodó ellen fordíthatta volna. Ráadásul Chhaya nem az egyetlen sanyarú sorsú elit osztálybeli gyermek a Birodalomban. Ha az uralkodóház beleavatkozna a nemesi házak családi ügyeibe, sok ember haragját vívná ki.
– Tehát politikai okokból szemet hunytak? – Rozsenko nem bírta tovább, az asztalra csapott.
– Nem hunytak szemet, csak nem tehettek meg mindent. Nabhitha így is messzire merészkedett. Kitörölte Chhaya első tizenhárom évének nagy részét az emlékei közül, és adott neki egy szerkezetet, amivel elfojthatja az összes többi rossz emléket.
Rozsenko kényszerítette magát, hogy megnyugodjon. Legszívesebben egyenesen a trónterembe ment volna, hogy elpárologtassa az újdonsült császár fejét.
A pihenőszoba ajtaja kinyílt, a kiborg orvosok kisorjáztak. Rozsenko és Vito Zolezzi talpra szökkentek.
– Kérem, ki kell mennie – hadarta Vito Zolezzi. – Ne feledje, Chhaya semmire sem emlékszik, miután lekapcsolja az emlékblokkolót. Maga mondta, hogy más ember lesz. Az az ember pedig nem akarja, hogy rajtam kívül más tudjon a bajairól. Szeretném, ha ezt megértetné a testőrökkel is.
– Gondom lesz rájuk – bólintott Rozsenko, majd az orvosok nyomában kisietett a szobából, de velük ellentétben megállt az előtérben. Örömmel figyelt fel az ajtó túloldalán strázsáló gárdistákra. Mindet magához rendelte, és kiadta az esetre vonatkozó utasításait. Aztán úgy döntött, megvárja Chhayát, ha már egyszer raportra rendelte.
Bő tíz perce várakozott odakint, amikor az omnitouch jelezte a bejövő hívását. Túlbuzgó helyettese hívta.
– Xavier, mondtam, hogy csak akkor hívjanak, ha a Birodalom közvetlen fenyegetésnek van kitéve – mordult bele a komba.
– Éppen ezért hívom. Úgy tűnik, az Árnyékbrigád felderítő specialistája elárulta a császárt.
Rozsenko neszezést hallott a háta mögött. Az iroda ajtajában Chhaya állt. Nyoma sem volt a sérüléseknek, arca tökéletes szépségben ragyogott, szemében hidegség tükröződött. Új ruhája makulátlanul tiszta volt és ép. Mintha mindaz, ami alig negyed órája történt, sosem esett volna meg.
– A császár látni óhajt minket – mondta szárazon. Rozsenko lekapcsolta a komját. Xaviernek jó napja lesz. Végre megkaphatja az igazgatói széket, gondolta.