Kitti körbe-körbe járt a fényszóró körül, és azt ecsetelte, hányféleképpen nem tudnak kijutni a bolygóról. Christophe egy ideig próbált lépést tartani vele, de amikor szédülni kezdett, inkább rögtönzött felderítést végzett a raktárban.
Roskadozó bútorok, kiégett fényszórók, rossz virtuálinterfészek és hasonló jellegű szemét között talált egy működésképtelen gravoszéket. Szekrényajtókat egymásra halmozva lábat fabrikált neki, egy alacsony fémszekrényt pedig lábtartónak nevezett ki.
Helyzetükhöz képest kényelemben rágcsálta a canisoktól kapott gyógyfüvet, ezzel legalább éhségét csökkentette. Néha hozzáfűzte a magáét Kitti monológjához, de mivel a nő mindet elengedte a füle mellett, átkapcsolt az „ühüm, igen, aha, persze” programra, felvételre állította SkyLightját, és belefeledkezett a bambulásba.
Próbált semmire sem gondolni, csak meredt a nőre üres tekintettel. Néha eltöprengett azon, mi történt Rinivel, mi folyhat a Byzantiumon, máskor az esélyeit latolgatta. Ha túlságosan belemerült ezek valamelyikébe, erőszakkal elűzte aktuális gondolatait és visszatért az ürességbe.
– Figyelsz, vagy minden agysejtedet leköti a fenekem? – kérdezte Kitti, enyhe dühvel a hangjában az egyik ilyen üresjárat alatt.
Christophe elég bambán nézett fel ahhoz, hogy a nő tenyere viszketni kezdjen. Aztán a férfi megrázta magát.
– Igen, figyelek.
– Akkor, mit mondtam?
Christophe, számítva a kérdésre, már visszajátszotta a SkyLight felvételének utolsó pár másodpercét.
– Azt ecsetelted, hogy te egymagadban eljutnál a dokkba észrevétlenül, de amilyen hülye vagyok, velem még a raktárból sem jutnál ki. Aztán hozzátetted, hogy nagyon szexi volt az a croll a bárban, talán csinálhattatok volna gyerekeket. – Ezen elmélázott. – Te xenofil vagy?
– Mi? Nem! Csak az éberséged teszteltem. – A nő legyintett, mintha csupán a gondolatot akarná elhessegetni. – Mindegy, maradjunk a témánál! Bajos lesz visszajutni a Linára. A térfigyelő rendszer kijátszható, még akár veled is.
– Nem én voltam az, aki egy fél utcával etette meg a házi fekete lyukát.
– Miattad kellett megnyitnom – replikázott Kitti. – De ez még a javunkra válhat. A térfigyelők valószínűleg összeomlottak a kerületben. A járőröket meg nem nehéz elkerülni, ha azt teszed, amit mondok.
– Ebben már megegyeztünk. Szavatartó ember vagyok. – Christophe vigyora nem volt elég meggyőző.
– A dokkba bejutni, na, az húzós lesz. Rohamosztag védi és lehet, hogy a Brigád is megérkezett már. Harc nélkül esélyünk sincs átjutni, de hogy őszinte legyek, senkit sem akarok megölni, ha nem muszáj. Azok az emberek csak parancsot teljesítenek.
– Ez nagyon nemes, de tényleg – állt fel Christophe rozoga székéből. – Azonban a parancs most a mi kinyírásunkról szól. – Lecsatolta az álcamodult a csuklójáról. – Ezt nem használhatnánk? Két álca lebukott, a kövér hölggyel viszont nem keveredtem zűrbe.
Kitti elgondolkodott a dolgon, de végül megrázta a fejét.
– Ha a technikusok odafigyeltek a BBSz-központban, akkor már ez sem tiszta. Egy új álca felvételéhez pedig teljes bioszkennelést kéne végeznünk.
Christophe kelletlenül vetette el az ötletet, pedig már elképzelte, hogy leütnek két katonát, és majd a helyükre állva beosonnak a dokkokba. Azonban a teljes bioszken percekig eltart, ráadásul az alanynak ébren kell lennie, a program csak úgy tudja megfigyelni a testi reakciókat, majd azokból szimulációt előállítani.
– Aztán ott a felszállás gondja – folytatta Kitti. – Ha ki tudjuk játszani Tahir lezárását, amiben kételkedem, akkor még mindig ott vannak a hadihajók. A Lina remek kis gép, de ilyen blokád mellett, pláne, ha keresik, képtelen kisurranni.
– Hogyhogy? Nincs álcázója?
– Dehogy nincs, csakhogy Tahir minden bizonnyal kiadta a transzponderfrekit. Ha azt ismered, még egy álcázott hajót is megtalálhatsz.
Kitti lemondóan sóhajtott, aztán dühösen belerúgott Christophe rögtönzött székébe. Az hangosan összedőlt.
Christophe rá sem hederített, az ő agya már máshol járt. Ezúttal sokkal közelebb a tervhez.
– Talán nem számolnak azzal, hogy a Linára megyünk vissza.
– Talánokra nem alapozunk haditervet.
– Te nem, én igen, de most nem így értettem – intette le. – Biztos tudják, hogy tudjuk mindazt, amit most vázoltál. Lezárás, követés, sötöbö. Vagyis logikus feltételezés lenne tőlük, hogy más módon próbálunk meg kijutni a bolygóról. Ami igaz lenne, hiszen ha Rozsenko nem csörög ránk, most azon tanakodnánk, hogyan jussunk ki máshogy a városból.
– Oké, és?
– És mi lenne, ha tényleg más hajóval akarnánk kijutni? Mielőtt rám döntötted a kocsmát, épp egy West nevű kapitányt próbáltam megzsarolni.
– A seggfejet, aki ki akart lyuggatni? – kérdezett közbe Kitti. – Tehát nem a természetes bájoddal idegesítetted fel?
– Haha, nem. Olyan személyekkel hoztam kapcsolatba, akik nem szeretik, ha West-félékkel emlegetik együtt őket. Pláne, ha azt a bulvármédia kiemelt hírei között olvassák. Sikerült átejtenem, legalábbis nagyon úgy tűnt. Elment leellenőrizni.
Kitti riadt tekintete láttán gyorsan elmagyarázta, kinek adta ki magát. A nő látszólag megnyugodott.
– Mostanra már rájöhetett, hogy nem beszéltem a levegőbe. Szóval, lényegében van egy hajónk legénységgel.
– Igen, de ha ez a West figyeli a napi eseményeket, akkor vagy halottnak hisz, vagy már tudja, hogy valójában ki vagy.
– Az első eset nem számít, a másodikban meg még könnyebb a dolgunk. – Kitti nem értette, mire akar kilyukadni Christophe. – Én saját magamként is hipp-hopp, telekürtölhetem az intergalaktikus médiát.
– Oké, de még mindig ott az a probléma, hogy ha a Lina nem képes áttörni a blokádon, akkor ennek a Westnek a hajóját percek alatt lekapcsolják. – Elharapta a szó végét, ahogy rájött, mire akar kilyukadni Christophe. A férfi ezt látva büszkén elmosolyodott. – Tudod, ha napjában többször használnád az eszed, egész szerethető lennél – mondta Kitti, és vállon ütögette védencét.
– Ne kedveskedj, nem áll jól! – fintorgott Christophe. – Viszont azt neked kell kitalálnod, hogyan kerítjük elő Westet.
– Az nem probléma.
* * *
Clellan csak részben tudott haragudni Rozsenkóra, amiért kihívta a Hérakleiosz parkba a Vatikánnal folytatott tárgyalás kellős közepén. Mert ugyan a Birodalomnak igencsak fontos lenne egy kölcsönös katonai támogatási egyezmény aláírása, Vito Zolezzivel és papjaival nem szeretett egy helyiségben tartózkodni.
Egy mesterséges hegy tetejére, a kilátópárkány egyik padjára ült le. Rajta kívül csak egy fiatal pár édelgett odafönn, tisztes távolságban tőle.
Clellan lopva a turbékolókra pillantott. A molett leányzó nyakig begombolt vászonkabátot viselt, a nála sokkal vékonyabb fiú keze mégis megtalálta az alá vezető utat. Észre sem vették Clellant, úgy elmélyültek a csókolózásban. Hálás volt ezért. Nem szerette a fölösleges figyelmet. Az, hogy ezen a helyen találkozott a BHEH igazgatójával, kellemetlen pletykákat indíthat el, mintha összeesküvésre készülne.
A gerlicék után egy, a lábánál őgyelgő magányos galamb kötötte le a figyelmét. A madár a fűből csipegetett fel Clellan számára láthatatlan eledelt. A férfi sajnálkozva kért bocsánatot az állattól, amiért nem hozott magával kenyeret.
Végre megérkezett Rozsenko, szokatlanul lezser viseletben. Clellan először fel sem ismerte a farmert, csuklyás pulóvert és sötét napszemüveget viselő barátját. A mellette loholó szemrevaló nőt pedig egyáltalán nem tudta hová tenni. Öltözködésével alaposan eltért a császári negyed divatjától. Zöld kockás flanelinge alá kék pólót vett fel, amihez szűk farmernadrágot húzott.
– Artyom, megkaptam az üzenetedet. – Kijelentésével kiérdemelte a Rozsenko-féle ez nyilvánvaló pillantást. – Soha jobbkor nem érkezhetett volna. Éppen próbáltam megegyezni a Vatikánnal, hogy vész esetén a haderejüket a megsegítésünkre bocsássák. Persze ők is kérhetik a mi segítségünket, ha úgy hozná a sors, de hát kinek lenne ereje ahhoz, hogy szembeszálljon a Kozmokatolikus Templomos Lovagrenddel?
– A CIA-nak,11 a Turáni Királyságnak, a Menedék Konglomerátumnak – vágta rá Rozsenko gondolkodás nélkül. – Inkább velük kötnétek szerződést. Figyelj, beszélnünk kell.
– Oké, és a hölgy… – Elakadt a szava a meglepetéstől, mert végre felismerte Monique-ot. – Deneuve?
– Csukja be a száját, Clellan! – mondta a nő gyanakvó tekintettel.
– Nagyon csinos. Hol tervezteti a ruháját?
– Zsenko szabászat – bökött a mellette álló exezredesre.
Clellan nem bírta ki vigyorgás nélkül.
– Bocsánat, de a te ruháidat hordja?
– Csak az ing az enyém – mondta Rozsenko. – A ruhája szétszakadt, kellett valami helyette.
– Szétszakadt? – nevetett fel igen harsányan a kancellár. – Tudom, hogy Linda óta nem volt senkid, de azért igazán visszafoghattad volna magad.
– Linda? – kapta fel a fejét Deneuve a név hallatán.
Clellan jól tudta, hogy Rozsenko most szeretett volna köddé válni, de erre még az ÁVR-rel sem lett volna képes. Kénytelen volt megelégedni azzal, hogy elengedi a füle mellett a kancellár jókedvét és Monique kíváncsiskodását a magánélete után.
– Gaius, alig két órája földeltem el nyolc asszaszint a kertemben Képletesen szólva.
Clellan szíve kihagyott egy ütemet. A szájába befészkelhettek volna a madarak, akkorára tátotta.
– Hogy mondtad? Miért? Hogy? Mikor?
– Ez állhat a háttérben – mutatta fel az adatkristályt Rozsenko. Clellan kinyúlt érte, de az igazgató visszatette pulóvere kenguruzsebébe. A kancellárt kissé szíven ütötte ez a fajta bizalmatlanság attól az embertől, akit a legjobb barátjának tartott.
– Mi ez? – kérdezte Clellan, csalódottan eresztve le a kezét.
Monique hadarva elmesélte ugyanazt, amit néhány órája Rozsenkónak is, majd a férfi tömören felvázolta, hogyan talált rá a Speciális Műveletek osztályára, és miképpen likvidált nyolc asszaszint.
– Hetet – pontosított Monique. – Egyet a testőre kapott el.
A padra lehuppant Clellant ez egy cseppet sem érdekelte. Döbbenetét csak értetlensége tudta felülmúlni.
– Nem értem, miért akarnak titeket megölni az asszaszinok – dörzsölte meg a halántékát. – Astrid halálával lényegében minden tét törölve lett, és az elmondottak szerint a kristály akkor készült. Te pedig, Artyom, hogyan tudtad volna kivívni a császár haragját egyetlen nap alatt? Oké, Chhaya nem örül annak, hogy te vagy a hírszerzés igazgatója, de emiatt nem fogja a bátyjával rád küldetni az asszaszinokat.
Rozsenko olyan hevesen kapta le napszemüvegét, hogy a keret elhajlott. Arca vörös volt a dühtől.
– Hagyd ezt a marhaságot, Gaius, nem ma pattantam le a sugárpajzsról! – Kiáltására a mögöttük turbékoló pár elszakadva egymástól riadtan fordult feléjük.
Monique odalépve megmutatta nekik az inge alatt lapuló MMX Art of Plasma pisztolyt, és egy „tűnés!” felszólítás keretében elhajtotta a párost.
Clellan megijedt. Rozsenkót nehéz annyira kihozni a sodrából, hogy felemelje a hangját. Akinek sikerül e bravúr, az jobb, ha megtanul spontán transzportálni. Csak azt nem értette, mivel haragította így magára.
– Tudom, hogy az Asszaszin Rend fölött nem csak a császár rendelkezik.
A kijelentés hidegzuhanyként érte Clellant. Rozsenko éppen a Szenátus egyik legféltettebb titkát vágta a fejéhez.
– Tudom, hogy alkalomadtán nektek is dolgoznak. Sőt, a legtöbb gyilkosságot ti rendelitek meg.
– Oké, oké! – intette csendre Clellan a dühöngő férfit. – Honnan tudsz te ilyeneket?
– A BHEH igazgatója, maga marha! – csattant fel Monique. – Adatbázisunk van a Rend fusimunkáiról. Sosem törtük magunkat össze a bizonyítással, mégis tudjuk, hogy sok gyilkosság hátterében nem az uralkodóház állt. Most mi van? – kérdezte Rozsenko szúrós pillantását látva.
– Nem fontos – erőltetett nyugalmat magára a robusztus igazgató.
– A BHEH jobban tenné, ha a Birodalom határain kívülről érkező veszélyekkel foglalkozna – mondta mindkettejüknek Clellan dühösen.
– Elismerem, a Rend bizonyos esetekben jó pénzért… igen jó pénzért – hangsúlyozta erélyesen – elvállal munkákat másnak is. De ezzel csak szélesítjük a gyanúsítottak listáját.
– Ha rájövünk, mi van a kristályon, kurtíthatunk azon a listán – mondta Rozsenko.
– Csakhogy egy adatkristály feltörése majdhogynem lehetetlen. – Monique csüggedtnek tűnt. Nem először foglalkoztathatta a téma. – Talán a musgorok képesek rá, elég jók az ilyesmiben… Sajnos egy sem él a Byzantiumon. Esetleg megpróbálhatnánk kijutni a bolygóról, de annyit olvasni manapság űrhajótörésekről…
Rozsenko szögletes állát dörzsölte. Sötétbarna szeme felcsillant.
– Van egy ötletem – kezdte óvatosan. – Talán megtudhatjuk, mi van a kristályban. De ehhez felderítő specialista módszerekhez kell nyúlnom.
Clellan egy pillanatra lehunyta a szemét, nagyot sóhajtott.
– Amikor utoljára FS-üzemmódba kapcsoltál, a függetlenségiek lebombázták a Fellegvárat, az uralkodó pedig meghalt.
– Miért, zavarna, ha a mostani meghalna?
Clellan felnyögött és gyorsan körbenézett. Egyedül voltak, még a galamb is elrepült ijedtében, amikor Rozsenko kiabálni kezdett.
– Viszont le kell mennünk a képernyőről. – Az igazgató ezt mindkettejüknek mondta. – Amire készülünk, azt csak az érzékelők hatósugarán kívül csinálhatjuk.
Monique megvonta a vállát, részéről ezzel le lett tudva a kérdés. A kancellár hezitált. A BHEH igazgatója felszívódik, miközben asszaszinok vadásznak rá, és kétes ügyekbe keveredik? Ennek az ötletnek a támogatása felért a politikai öngyilkossággal. Ennek ellenére végül áldását adta.
– Rendben van, csináld! Tartom a hátam. Viszont ha megint megtámadják a függetlenségiek a bolygót, intézd úgy, hogy az én fejemre hulljon az első protonbomba.
Rozsenko mosolygott.
* * *
Chhaya kimért mozdulattal emelte fel teáscsészéjét az asztalról, és belekortyolt a forró italba. Tekintetét nem vette le az asztal túloldalán ülő férfiról. Dario Leone taxiarkosz nem volt a Birodalmi Rohamosztag legmagasabb rangú tisztje, de olyat keresve sem lehetne találni, akinek élére vasalt fehér egyenruháján több kitüntetés díszelegne.
A férfi merev testtartásban ült, mellette tányérsapkája, kezében a teáscsésze. Meg sem mozdult, csak kifürkészhetetlen tekintettel bámulta Chhayát.
Ő nem zavartatta magát. Tudta, hogy Leone akkor sem bámulná úgy, ahogy a legtöbb férfi szokta, ha történetesen meztelenül ülne előtte. A találkozóra nem is öltött olyan ruhát, amivel kihasználhatná testi előnyeit egy férfi tárgyalópartnerrel szemben. Öltözete kifejezetten egyszerű volt, elegáns, ékszerből csak a smaragdköves victima aranygyűrűt és a mentálpajzsként funkcionáló gyémántkeresztes nyakláncot viselte.
Leone hűvösségére nem csak az szolgált magyarázatul, hogy a férfiak jobban izgatták. A taxiarkosz még gondolatban sem keverte az élvezetet az üzlettel. Márpedig ők most üzletről beszéltek.
Hónapok óta tárgyaltak, sokkal régebb óta, mint a tervbe beavatott többi résztvevővel. Chhaya másokat már rég félreállított volna ennyi idő után, azonban Leone kulcsfigura volt. Ha nem nyeri meg őt az ügynek, az hónapokkal, talán évekkel vetheti vissza a munkáját.
Leone pontosan tisztában volt helyzetével, és ki is használta azt. Kezdeti követelései merészek voltak, a javukat Chhaya akkor sem tudta volna teljesíteni, ha ő lenne az uralkodó. De az csak az ajánlat volt, az alkudozás azután jött.
Leone ráadásul nem csak a saját jólétét nézte, ez nehezítette Chhaya dolgát. Ugyan rendre lefölözte a maga hasznát a különféle ügyletekből – kiképzési repülés címén fuvaroztatta a barátait a csillagok között, katonai védelmet rendelt ismerőseinek –, a saját embereire ugyanúgy gondolt. Légiójában a legmodernebb felszereléseket kapták a katonák, és a legnagyobb luxusban éltek kaszárnyáikban. Éppen ezért bármit megtettek parancsnokuknak.
És nem csak ők, a barátai is. Leone ifjú tisztként a hadtápon azzal szerzett hírnevet magának, hogy mindenkinek meg tudott szerezni mindent. Ezzel sok barátra tett szert, és ezek a barátok most más légiók élén vagy a vezérkarban ültek. Nem járt messze az igazságtól az, aki szerint a Birodalmi Hadsereg nagy része arrafelé megy, amerre Dario Leone taxiarkosz mutat.
A hosszú tárgyalásoknak végül meglett az eredménye. Sikerült közös nevezőre jutniuk, kialkudták az árakat, most már csak a végső tisztázás maradt hátra. Chhaya nem sürgette a nagyapakorú taxiarkoszt. Tudta jól, hogy nagyon nehéz döntés előtt áll. Talán hosszú, tartalmas élete legnehezebb döntése előtt.
– És garantálni tudja, hogy ha bizonyos körülmények teljesülnek, a császár nem állít engem és az embereimet kivégzőosztag elé? – kérdezte váratlanul Leone.
Chhaya elnyomta mosolyát. Bizonyos körülmények. Leone még mindig nem mert nyíltan beszélni. Osztozott a Fellegvár lakóival abban a hiedelemben, hogy a Birodalmi Palotában minden szót hallanak a kíváncsi fülek. Ez persze igaz, és Chhaya pont ezért harcolta ki magának Astridnál a BHEH-t felügyelő bizottság vezető posztját. Így ő irányíthatta azokat a füleket.
– A szavam a garancia – felelte Chhaya tárgyilagosan. – Megkapják, ami jár, és az nem a bitóacél lesz. Ahogy megbeszéltük, a tiszteknek, akik követik magát, területet adunk, korai nyugdíjazásban részesítjük őket és automatikusan megkapják a helytartó címet. A személyes kívánságokat szintén készséggel teljesítjük.
Leone szkepticizmustól mereven letette a csészét.
– Előre elnézését kell kérnem a következőkért – fonta össze maga előtt ujjait –, de nem érzem alaptalannak azt a pletykát, hogy ön sokkal inkább a császár ágyasa, semmint a társa.
Chhaya lassan bólintott, egyúttal olyan mosolyt kanyarított finom vonású arcára, amivel azt sugallta: felette áll az ilyen csacska beszédnek. Lelkében ugyanakkor majd szétrobbant a dühvel kevert szégyentől.
– Taxiarkosz, császári pecsétgyűrűvel hitelesített papírokat kapott kézhez, már ez önmagában garancia kellene hogy legyen – mondta megfontoltan. – Ha ez nem elég, most azonnal Grahish császár elé mehetünk, és ő személyesen fogja igazolni, hogy teljes támogatását élvezem. Én voltaképpen őt képviselem, a szavaim az ő szavai. Az uralkodó az elme az ügy mögött. Ha én a szavamat adom, akkor valójában a császár adja a szavát. – Sóhajtott, mintha csak csalódott volna a katonában. – Meg kell értenie, hogy ilyen volumenű ügyben az uralkodó nem járhat el személyesen.
Leone csendben maradt, még csak nem is mozdult. Ez nála a nagy döntések előszele, erről Chhaya már korábban meggyőződhetett. Nem mutat ki semmit, nehogy előre kifürkésszék gondolatait. De Chhaya már biztos volt a válaszában. Sikerült olyan helyzetet teremtenie, amiben az egyetlen mindenkinek előnyös válasz az igen lehet. Leone megkapja, amit akar, a követői úgyszintén, Chhayának és Grahishnak pedig lesz egy erős szövetségese.
– Rendben van – bólintott végül Leone.
Chhaya szerette volna legalább egy pillantással kifejezni, mennyire biztos volt ebben, mégis inkább ellenállt a kísértésnek. Hadd higgye a vén katona, hogy kifürkészhetetlen tárgyalópartner.
– A császár örömét fogja lelni a döntésében.
– Szeretném, ha még valamit megértetne vele. – A férfi hangja meglepően keményen csendült a csendes irodában. Nézése félreérthetetlenné tette, hogy minden szavát komolyan gondolja. – Amire készülnek, az alapjaiban fogja megrengetni a Birodalmat. Ha rám vagy az embereimre visszás lesz az eredmény, a polgárháború elmérgesedhet.
Chhayát ez meglepte. Sosem gondolta volna, hogy Leone a saját irodájában fogja katonai puccsal megfenyegetni. Mert az, amire célzott, nem egyszerű hazaárulás lenne. Ha Leone az uralkodó ellen fordul, akkor a hadsereg fordul szembe a császársággal. Az nem háború lesz, hisz az ő oldalukon legfeljebb az Árnyékbrigád marad. Egyetlen századdal pedig, bármilyen félelmetes és hatékony, nem lehet háborút vívni.
– Megértettem – bólintott Chhaya. Egyelőre örült az eredménynek, nem akart kételyeket ébreszteni a rohamosztagosban. De szemmel fogja tartani az öreg bakát, nehogy valami meggondolatlanságot tegyen. – Milyen gyorsan tudja felkészíteni az embereit? – váltott témát.
– Úrnőm, én katona vagyok. Nem lépek a harctérre felkészületlenül. – Chhaya nem értette, mire gondol. – Ahogy előrehaladt a kettőnk közti ügylet, vettem a bátorságot, és beavattam néhány bajtársamat… – Mivel Chhaya arca vörösödni kezdett, hamar hozzátette: – Természetesen semmi konkrétummal nem szolgáltam, semmi olyasmivel, ami terhelő lehet önre vagy a császárra nézve. Csupán megágyaztam annak, hogy kedvező válasz esetén mihamarabb mozgásba lendíthessem az eseményeket.
– Vagyis? – erősködött Chhaya. A sok szóvirág között csak a lényeg nem hangzott el.
– Vagyis, úrnőm, parancsra várunk.
Chhaya elégedetten bólintott, noha nem tetszett neki Leone messzemenő előrelátása. Persze pont ezért kellett a taxiarkosz. Mégis, most úgy érezte, hogy egy kígyót melenget a keblén. Egy roppant eszes és nagy erejű kígyót, akinek nagyobb a befolyása nála. Tényleg szemmel kell tartania. Ha ennek az embernek megrendül a bizalma, nekik végük.
Ugyanakkor rendkívül örült a hírnek. Lassan helyükre kerülnek az utolsó figurák, és utált volna az utolsó lépés előtt a többiekre várni.
– Örömömre szolgál ezt hallani – mondta széles, őszinte mosollyal. – Mindezek után végképp biztos vagyok afelől, hogy gyümölcsöző lesz az együttműködésünk.
– Akkor a leghamarabbi viszontlátásra – ugrott talpra meglepő energikussággal Leone, majd megcsókolta Chhaya kézfejét, és katonás léptekkel elhagyta az irodát. Nem kívánt sikert, nem kérdezett rá a további teendőkre, még azt sem firtatta, hogy mikor akarják mozgásba lendíteni a tervet. Csak távozott.
Chhaya hátradőlt foteljében. A taxiarkosz biztos nem fog csalódást okozni, amikor eljön az idő.
Az idő. Elmosolyodott. Napok, ennyi választotta el tervei beteljesülésétől.
Az omnitouch jelzett. Chhaya kivételesen vidáman lépett ki irodája erkélyére. Ott várta kiborg postagalambja, rajta az áhított üzenettel. Annyira jó hangulatban volt, hogy fel sem merült benne, miért a kiborg madár hozta a hírt, amire reggel óta várt.
Astrid halála óta nem mentek ilyen jól a dolgok, gondolta, s kedve lett volna táncra perdülni.
A papírcetlin a szokásos kackiás betűkkel írt tömör üzenet azonban kijózanítóbb volt, mint egy pofon.
Az asszaszinok elhibázták.
Hazes
A Chhaya lelkét körülölelő jókedv elszállt. Helyét döbbenettel teli rémület vette át, amely szinte azonnal dühvé erősödött. A falhoz vágta a galacsinná gyűrt papírt, aztán felkapta a galambot, és azt is odadobta. A szintetikus állat nagyot nyekkent, legurult a falról, majd talpra billent és visszaszökkent a párkányra.