West társaival a sarkában lépett ki a szálloda melletti tömegbe. Christophe annyira a fejébe húzta Tyrannosaurusbőr dzsekije csuklyáját, amennyire csak lehetett, Kitti pedig kibontotta a haját és hagyta, hogy a téli szél az arcába fújja.
West gravója a hotel előtt parkolt. A kapitány sebesen nyitotta az ajtókat, miközben próbált feltűnésmentes lenni. Christophe behuppant az anyósülésre, Kitti a hátsóra. Ekkor két rendőr lépett a gravóhoz. Az alacsonyabbik megszólította Westet.
– Azonosítsa magát, polgártárs! – A hangja alapján férfi lehetett. A rendőregyenruhák, akárcsak a sisakok mikrofonjai, megkülönböztethetetlenné tették a hatóság embereit. Nő, férfi, fiatal vagy öreg, mindegy, mindenki arctalan robotnak tűnt, amíg nem csapták fel a rostélyt.
– Ó, persze, biztos úr, máris.
– Megkérném az utasokat, hogy szálljanak ki! – mondta a másik ugyanolyan géphangon, mint elődje. Valamivel magasabb és szélesebb volt.
Mivel Christophe-nak és Kittinek nem akaródzott kiszállni a sötétített üvegű gravóból, a rendőrök hamar ingerlékennyé váltak. Hangjuk másodszori felszólításkor sokkal fenyegetőbben recsegett a szélben.
– Azt mondtam, szálljanak ki azonosításra!
– Maga pedig kotorja már elő a kártyáját!
– Máris, biztos úr, máris. – West tapogatni kezdte a pilótazubbonyán és csatos dzsekijén szétszórt tucatnyi zsebet. Gravifejes dugóhúzót, automata racsnis kulcsot, lekapcsolt energiakalapács-nyelet és ki tudja még, mit pakolt ki a rendőr nyitott tenyerébe.
– Használd a kézi szkent! – mondta a lakli járőr, kezében az említett eszközzel. Villás felét a gravo anyósülésére irányította. A sötétített ablak és a csuklya sem volt számára akadály, azokon keresztül is letapogatta a járműben ülő férfi arcát. Eztán rácsatlakozott a birodalmi rendőrségi adatbázisra, hogy összevesse a kapott információkat a nyilvántartással.
– Maga gúnyolódik velem, polgártárs? – dörögte közben a mélynövésű figura, és dühösen Westhez vágta tenyere tartalmát.
– Maga szerint ki merem gúnyolni a mélyen tisztelt biztos urakat? – A pilóta leguggolt és hamar összeszedte a cuccait. Valahogy sikerült mindet egy zsebbe beletuszkolni.
– Igen, szerintem képes rá.
– Nos – állt fel West. Miközben guggolt, a rendőr nem láthatta, hogy előhúzta a Berettáját. – Önnek bizony nyomozónak kellett volna állnia, mert fantasztikusak a megérzései.
– Ez Christophe Beck! – kiáltott a gravo másik oldalán álló rendőr, felerősített hangjától zengett az utca.
West mellbe lőtte az előtte álló járőrt. A másik a fegyveréért kapott, de elkésett, sisakjába kék sugár csapódott. Helyből hátraszaltót vetett, arccal tompított a járdán, és ott is maradt.
West beugorva a gravóba indította a hajtóműveket, majd sebesen gyorsítva a levegőbe emelte a járművet.
– Oké, mostantól itt is halálra vagyok ítélve.
– Adja a mindenható, hogy távollétünkben hozzák meg az ítéletet – mondta a mellette még mindig a csuklyája alatt rejtőző Christophe.
Két rendőrségi gravo vágott be melléjük. A bal oldaliban ülők heves kézmozdulatokkal próbálták leintegetni a menekülőket az égről. Más lehetőségük nem volt, West a jármű kibérlése után minden vevőt kiszerelt belőle, elkerülve a hatóság beavatkozását a vezetésbe. Végül az integetéssel is felhagytak, miután a kapitány a középső ujját felmutatva adta a tudtukra elhatározását.
Válaszul lézerágyúk emelkedtek ki a rendőrségi gravók orrából. Két pár cső fordult rá West gravójának hajtóművére. A rendőrök még egyszer utoljára intettek. West lekapcsolta az antigravitációs paralokat. A gravója döglött kacsa módjára zuhant ki a két másik jármű közül.
West a föld felett kapcsolta vissza a paralokat. A gravo megugrott az ég felé, de pilótája visszakényszerítette földközelbe. Az utcafronton a házak között cikázva próbálta lerázni a nyomába szegődő két rendőrségi gépet. Azok folyamatosan ontották magukból a kék lézersugarakat. Nagyjából mindent eltaláltak a járókelőktől a legmagasabb toronyházakig, de a cikázó üldözöttet sehogy sem sikerült.
West hirtelen ötlettől vezérelve felkapta a gravo orrát. Emelkedtek néhány tucat szintet, majd egy félorsós fordulóval kicsapott balra. A rendőrök csak addig merték követni, amíg át nem száguldott az útba eső üvegtorony egyik emeletének panorámaablakán.
– Megörültél, Theodor? – kérdezte a nő a hátsó ülésen, mereven kapaszkodva West ülésébe.
– Gondoltam, levágok pár kanyart.
– Itt emberek vannak, legyúrod őket, hadd hulljon a férgese?
– Ugyan, elugranak ezek. – Valakinek még arra is volt ideje, hogy székét a gravóhoz vágja. A fémbútor szétrobbant a hajtóműházon. – Oké, azért a tetűért lehet, hogy vissza kéne fordulni.
Komoly anyagi kárral hagyták maguk mögött a toronyházat, azonban a rendőröket nem sikerült lerázniuk. Sőt, immár hat gravo várta őket a torony túloldalán, gyémánt alakzatban, tüzelésre készen.
– B-terv! – kiáltotta West, és helyből megfordította a tengelye körül a gravót. Visszaszáguldottak a házba, ezúttal a kettővel feljebbi szintre vágtak be.
– B, mint baszhatjuk? – kérdezte Kitti. Közben Christophe aktiválta a füle mögé ültetett komot.
– B-terv, ismétlem, B-terv. Ó…
– Mi az, hogy ó? – kérdezte West, miközben gravójával kiszélesítette a szint egyik folyosóját.
– Eszükbe sem jutott, hogy az A-terv működni fog, szóval már a kezdetektől fogva a B-terv szerint dolgoztak.
– Mióta elkezdtük?
– Mióta megismertek.
Kitti nevetett, West morgott, egy turbólift pedig elvesztette paraljait, amikor a gravo átszáguldott rajta. Aztán jött a következő üvegfal, mögötte az egyre gyarapodó rendőrségi kordonnal. A lézereső már azelőtt megindult, hogy Westék áttörték az ablakot.
A hajtóművek felmondták a szolgálatot, a paralok szikrázva adták meg magukat a lézereknek. Az utasok lebuktak, így az ablakokat szétrobbantó nyalábok elkerülték a fejüket. A gravo a padlón csattant, de a lendület vitte tovább. Megállíthatatlanul közeledett az ablak és a mögötte húzódó kétszáz emeletes mélység.
Ekkor egy amorf teknősbékára emlékeztető űrhajó ereszkedett le a magasból, hasán feltárult a teherraktér rámpája. A rendőrségi gravókat szétfújta a hajtóműszél, tehetetlenül zuhantak a mélység felé. Kettő összeütközött, egy pedig nem tudott kijönni a dugóhúzóból, így a betonba csapódva robbant szét. A maradék messzire menekült.
Westék gravója beröppent a hajóba. Alkatrészeket hányva, fülsértően csörömpölve, szikrákat szórva száguldott végig az euticéniumlemezeken, mire végre megállt a tágas tér közepén. A Sárkányszív azzal a lendülettel zárta a rakteret és kilőtt az űr felé.
Két ember rohant a gravóhoz. Az egyik egy kopasz hústorony, akinek a magasságával csak a szélessége vetekedhetett. A mellette szaladó fiatal lány a hónaljáig sem ért fel, pedig teljesen átlagos méretű nő volt. A kívülállókban fel sem merülhetett, hogy a King Kongot minden bizonnyal ősei közt tudó óriás és a törékeny, serdülőkorú lány testvérek.
– Kapitány, éltek? – kérdezte a lány, miközben a hústorony laza mozdulattal letépte a kilyuggatott tetőt a gravóról.
– Még nem dőlt el, kérdezd meg öt perc múlva – ugrott ki West a roncsból, és már rohant is fel a lépcsőn, át a folyosókon, egyenesen a hídra. A Sárkányszív fénykorában közel egy tucat ember dolgozott a vezérlőteremben, de Westnek nem futotta ekkora legénységre, így inkább átalakíttatta hajóját, hogy adott esetben egyetlen ember is képes legyen minden rendszert egyidejűleg irányítani.
Ezt a feladatot egy betegesen sovány, kefefrizurás fiú látta el, aki alig léphette át a második X-et. Szinte elveszett a terem közepén felállított, virtuálmonitorokkal körbevett kapitányi székben.
– Hogy állunk, Menyét?
– Jól.
Sziréna szólt és több vörös jel is megjelent a terem falai mentén futó állások kijelzőin. West a kapitányi szék háttámlájára támaszkodva olvasta le az ottani adatokat, majd Menyéttel együtt elsápadva kinéztek az ablakon. Odakinn már az űr terült el, előtte egy rombolóval. A horgony alakú hajó minden létező fegyvere rájuk meredt.
– Nem jól – helyesbített Menyét. – Vonónyalábra kaptak.
– Grahish császár nevében felszólítom önöket – dörrent rájuk egy kemény hang a Sárkányszív interkomjának hangszóróiból –, hogy eresszék le a pajzsaikat, kapcsolják ki a fegyvereiket és feltétel nélkül adják meg magukat! Máskülönben elpusztulnak!
Mintha csak a felszólítást akarták volna nyomatékosítani, három vadászgép húzott el a Sárkányszív hídja előtt. Megfordultak, majd visszatérve felvették a teherhajó sebességét. A tehetetlenséget kihasználva megperdültek, így fegyvereik a híd ablakára meredtek.
Menyét felnézett kapitányára.
– Készültél C-tervvel?
West úgy pillantott le rá, mint aki a C betűt sem ismeri.
* * *
A Felkelők végzete néhány perc alatt bevontatta a Sárkányszívet az egyik dokkjába. A teherhajó nagyot zökkent, amikor az erőtéremitterek rögzítették a tágas hangárban, és a sugárrámpa összekapcsolódott a főzsilippel.
West és legénysége a raktérben gyűlt össze. A létező összes fegyvert elhelyezték a fegyverszekrényekben, harcászati rendszereiket deaktiválták. Egy szemernyi ellenségességet sem akartak mutatni.
West végignézett kilencfős legénységén. Elégedett mosoly terült szét az arcán.
– Remek. Justin, nézz kicsit barátságosabban. Melák, te ülj le! – Az óriás lehuppant a felső fedélzetre vezető lépcsőre. A térdére telepedett fiatal lány kényelmesen elfért rajta.
– Zseniális, senki sem szólhat ránk egy rossz szót sem. – Ellenvéleményként a földön elnyúlt tagbaszakadt vénember nagyot horkolt. – Valaki költse föl Yant.
Egy ázsiai nő és a morcos képű Justin megragadta és együttes erővel felemelte a földről az alkoholtól és hathetes kosztól bűzlő mérnököt, majd Melák mellé tették. A feje nagyot koppant a fémfokon, de horkolása ettől sem csendesedett.
Westnek ennyi elég volt, jobbat felelőtlenség lett volna elvárnia. Legalább nem fognak fenyegetőnek tűnni. Rácsapott a tehertérből nyíló zsilip vezérlőgombjára. A vastag euticéniumajtó nyikorogva kezdett emelkedni.
Tucatnyi rohamosztagos nyomult be állig páncélban, a társaságra fogott Laserrain karabélyokkal. Nyomukban egy tiszt érkezett, az Árnyékbrigád vörös-fekete egyenruhájában. Bulletstormja a tokjában nyugodott. Végigmérte a társaságot, majd szó nélkül a felső fedélzetre vezető lépcsőhöz ment. Nem Melák, a testvére vagy a részeg öreg érdekelte, hanem a feljáró mellett álló páros.
A nő falatnyi bőrkabátot viselt az acélszürke top felett, csípőtől induló bőrnadrággal, térdig érő csizmával, és könyökön túl végződő kesztyűvel. Barna haja az arcába lógott, ám zöld szemét ez sem tudta elfedni.
A férfi szakadt, Tyrannosaurusbőrből készült dzsekit viselt, annak csuklyáját a fejére húzta. Farmernadrágját és márkás sportcipőjét szintén kikezdték az elmúlt hetek megpróbáltatásai.
A brigádos elismerően hümmögött a furcsa páros láttán.
– Átvertek minket.
– Ez biztos, százados? – kérdezte az egyik rohamosztagos, feltehetően a parancsnok. – A személyleírásuk megegyezik.
– Ez a nő csak kisminkelte magát, hogy hasonlítson Renoir-ra – húzta félre a barna tincseket, hogy az őrnagy rendesen megnézhesse az arcát. Harmincas éveiben járó, nyúlánk arcú nő nézett rájuk.
– És az ÁVR-nek nyomát sem találja a rendszerem, pedig IFF12 van bennük. A fickó pedig álcamodult kapcsolt magára. – Megragadta a férfi csuklóját, és lehúzta róla az álcamodul karkötőjét. Christophe arca eltűnt, helyére dús szakállat viselő, őszes hajú ember arca került.
West látszólag közönyösen figyelte az eseményeket, de készen állt arra, hogy ha a hatóság egyetlen rossz mozdulatot tesz, mészárszékké alakítsa a rakteret.
– Kérem, azonosítsák magukat – mondta az árnyékbrigádos, és omnitouchával rákapcsolódott a BHEH nyilvántartására.
– Obi Redknap professzor vagyok, a Bellerophoni Tudományegyetem történelem tanszékéről – mondta a szakállas férfi, és dzsekije zsebéből előhalászta lapos vizorját. Felhelyezte a szemére.
– És ön, hölgyem? – fordult a brigádos az időközben beszőkült, égkék szemű tüneményhez.
– Mia Bellucci Keena.
A százados elvégezte az azonosítást. Az eredményt látva egy percig sem habozott, a rohamosztagosokhoz fordult.
– Itt végeztünk, uraim. A célszemélyek valószínűleg még mindig a bolygón vannak.
– De Prescott százados… – tiltakozott volna a rohamosztagos parancsnok, ám az árnyékbrigádos pillantását látva inkább csendben fejtette ki ellenérzését a paranccsal kapcsolatban. – Uram, ezek az emberek a Birodalom ellenségeinek segítettek. Nem hagyhatjuk futni őket.
– Őrnagy, az a nő ott a Nyugati Űr Társaság ügyvezető igazgatójának a lánya. – Az őrnagy arca ugyan nem látszódott a sisakban, de hallgatásából egyértelmű volt, hogy gőze sincs arról, ez mit jelent. – Ha csak egy hajszála kihullik miattunk, nem lesz gondunk a nyugdíjra.
– Úgy érti?
– Úgy – bólintott, mire az őrnagy hátraarcot vezényelt és visszamasírozott embereivel a rombolóra. Prescott százados a jóllakott csecsemő módjára vigyorgó West felé fordult. – Kapitány, egy szóra – intette magához, mint ahogy a macskákat szokták magukhoz csábítani az emberek.
– Igen, századosom?
– Két dolog – mutatta mutató- és középső ujjával. – Egy, törölje le azt a vigyort a képéről, mielőtt letörlöm a képét a fejéről.
West így tett, szó szerint. Elhúzta a kezét a szája előtt, és máris komor ábrázattal fülelt.
– Kettő, ha ennek az ócskavasnak egyetlen csavarját meglátom újra a Birodalomban, kvantumszinten vágom sztázisba a bagázst, beleértve a szöszit is. Aztán csinos kis diorámát rendezek be magukból a Birodalmi Palota főterén. Most szabad kérdezni, ha valami nem lenne világos.
– Minden világos, századosom. Mostantól parszeknyi ívben kerüljük a Birodalmi Palotát.
– Takarodjanak!
Ez jó volt végszónak.