Rozsenko az előkelőségek között állt, és legnagyobb bánatára csak azzal lóghatott ki, hogy öltönye néhány ezer follisszával kevesebbe került, mint a többieké. Meg talán az éberségével. Rozsenko ugyanis a koronázási ceremónia alatt is dolgozott. Fülében a mikrohangszóró szünet nélkül szólt. A biztonságért felelős fegyveres testületek vezetőihez hasonlóan folyamatos tájékoztatást kapott a Testőrgárdától, a Birodalmi Biztonsági Szolgálattól, az Árnyékbrigádtól, a Birodalmi Hadsereg fegyvernemeinek szolgálatban álló parancsnokaitól, és természetesen a hírszerzéstől. Neki voltaképpen csak az utóbbiért kellett felelnie, de szerette tudni, hol kószálnak a többiek.
A Szent György Bazilikában gyűltek össze. A gigantikus kupola alatt több ezer ember állt sorfalat. A teljes Szenátus, élén a régensi jogokról lemondott Clellannel, az épület jobb oldalát foglalta el. Mellettük a fegyveres testületek főtisztjei sorakoztak, köztük Rozsenko. Szemben velük a levendulaszínű szőnyeg átellenes oldalán a Birodalom egyházi vezetői, őket követték az uralkodó udvartartásának tagjai, majd jött a többi előkelőség. Kormányzók, igazgatók, üzletemberek, orvosok, és még ezernyi olyan ember és idegen a galaxis szegleteiből, akiket Rozsenko az élete árán sem akart volna megismerni.
Az Érdekeltség… Azon tűnődött, hogy a tömegben hány olyan személy van, akinek valamilyen köze lehet ehhez a bizonyos árnyékkormányhoz. Esetleg itt van az egész bagázs? Ezt a gondolatot elvetette, ostoba húzás lenne ekkora kockázatot vállalniuk.
Felcsendült az orgona. A termen végigvisszhangzó zeneszó nyomán belépett Grahish. Előtte és mögötte a Testőrgárda bordó díszegyenruháját viselő tucatnyi tisztje menetelt peckesen. Egyenletes ütemben haladtak végig a szőnyeg két oldalán állók között.
Rozsenko flegmán nyugtázta, hogy Grahish emberi formát öltött a ceremóniára. Ugyan a ruhája továbbra sem lett színesebb, emiatt a háta mögött egyesek máris Fekete Császárnak nevezték. A fekete, bő ujjú inge és buggyos nadrágja, sötétkék csizmája és bordó palástja remekül illett ehhez a becenévhez, még jobban habitusához. Haját rövidre nyíratta, és a lézerborotváját is megtalálta.
A vállán átvetett széles aranypánton a helytartói címek ékeskedtek, ezeket a ceremónia keretében átadja Chhayának. A lány szűk szoknyájú, hát nélküli, kék, zöld és vörös gyémántokkal kirakott aranysárga kosztümben állt Clellan mellett az oltár közelében. Rozsenko észrevette a köztük lévő néhány centiméternyi távolságot. A bazilikában egy gombostűt sem lehetett volna leejteni, annyira telezsúfolták, így ez a szűk rés a két ember között beszédesebb volt minden szónál.
Grahish elért a főoltárig, s vonakodva fél térdre ereszkedett. Vito Zolezzi aranymintás, vörös phelonionjában, alatta fehér szakkoszában megkezdte a ceremóniát. Latinul beszélt, Rozsenko magától egy szót sem értett volna meg. A fordítóimplantja azonban szorgosan dolgozott, ennek ellenére az igazgató csak fél füllel hallgatta a bíboros monológját. Ugyanígy nem foglalkozott a másik fülében duruzsoló jelentésekkel sem. Minden figyelmét a jobbján megjelenő férfi kötötte le.
– Megvan Beck – mondta szokásos kimért stílusával Arrata nagymester. Közel hajolt Rozsenkóhoz, szinte a fülébe súgta a szavakat. – Már nem kell miatta aggódnia.
Rozsenko izmai megfeszültek. Nem tudta, mit akar ezzel a nagymester. Elkapták Becket, de vajon Kittit is? Vagy későn küldtem el? A kérdések egy hiper-máglev sebességével sorjáztak a fejében.
– Visszahozták a Byzantiumra? – kérdezte, nyugalmat erőltetve magára. Nincs értelme találgatni.
– Még nem, de garantálom, hogy holnap már kikérdezheti. – Arrata ezzel a végszóval távozott. Úgy vágott át a tömegen, mint valami szellem, akit megéreznek az emberek, de mire odafordulnak, már nyoma veszett.
Rozsenko dühösen figyelte, amíg el nem tűnt szem elől. Kedve lett volna utánamenni és bővebb magyarázatot kérni, mégis a helyén maradt. Nem hagyta nyugodni az érzés, hogy Arrata nem csak udvariasságból közölte vele Christophe meglelésének tényét.
* * *
Mfazwe Ratlou jobban értett a szellemként közlekedéshez a nagymesternél. Ő ugyanis kis híján valóban szellemmé tudott változni. Okkult tudása tette igazán hasznossá az Asszaszin Rend számára, és képessége, amivel távoli világokon is megtalálhatott valakit, emelte ki az átlagos orgyilkosok közül. A jelenlegi küldetése mégis majdnem kettétörte hírnevét.
Christophe-ot nem ő kezdte el keresni. Arrata a függetlenségiek közé beépült Kaméleonokat bízta meg az üggyel. Riniről mostanra már biztosan tudták, hogy elhagyta a rendszert egy rosani csempészhajó fedélzetén, Christophe-ról azonban napokkal a fellegvári csata után sem tudtak beszámolni a Kaméleonok. Mivel reális esély mutatkozott arra, hogy célpontjuk Rinivel együtt elhagyta a Byzantium rendszert, Arrata Radout bízta meg a riporter előkerítésével.
Az asszaszin mély meditatív állapotba merült, és megpróbált rákapcsolódni Christophe lelkére az asztrális síkon. Életvonalakat követett az idő szövevényes szálai mentén, de nem lelte az áruló lelkének mintáját. Többhetes keresés sem hozott eredményt. Még a naprendszeren kívül is kutatott utána, noha az igen sokat kivett belőle.
Már majdnem jelentette Arratának, hogy Christophe meghalt, hiszen csak így tűnhet el előle, amikor végre rálelt. Nem tudta, pontosan hol van, de sikerült megéreznie a jelenlétét. Furcsa volt és torz, mintha két lélek forrt volna egybe, de határozottan ki tudta venni Christophe szellemét. A lélek olyan, mint a DNS – egyedi.
Ratlou hamar rájött, hogy a Néptájékoztatási Hivatal egykori igazgatóját egy másik okkult lény védelmezi, ezért nem találta eddig. Az asszaszin az ellenfelét canis sámánként azonosította. Igazán tehetséges volt, ezt el kellett ismernie. Az, hogy végül mégis megtalálta célpontját, csak egy okból történhetett: a canis felhagyott Christophe rejtegetésével.
Ratlou tisztelte és becsülte a canis sámánok hatalmát, de ugyanezért gyűlölte is a fajtájukat. Sokszor mondta a nagymesternek, hogy még azelőtt ki kéne irtani az összes canis sámánt, mielőtt azok ráébrednek, hogy az emberek között csak kevesen tudnának harcba szállni velük. A nagymester azonban sosem hallgatott rá, inkább óva intette Ratlout az ilyen irányú megmozdulásoktól.
Nem cselekedhetünk a saját szakállunkra, bármennyire szeretnénk. Mi orgyilkosok vagyunk, nem mészárosok. Az ölés számunkra művészet, nem élvezet. Célpontjainkat üzleti, nem érzelmi alapon választjuk, mondta neki egyszer Arrata.
És Ratlou, bármennyire csábította a lehetőség, hogy végezzen a sámánnal, csak Christophe-ra koncentrált.
Mielőtt megközelítette a lázadók táborát, megivott egy főzetet. Ez tompította jelenlétét az asztrális síkon, így elbújhatott a sámán elől. Utána minden okkult erejét bevetve testét részben anyagtalanná tette, hogy a kíváncsi tekintetek se fedezzék fel a holdak fénye alatt, és ne hagyjon fizikai nyomot maga után. Imigyen ereszkedett le a hegyről, majd suhant végig a hófödte mezőn.
A tábor kihalt volt, csupán néhány katona csellengett a házak között. Ratlou észrevette az elbontott sátrak nyomait, a sztratopajzson túl az ott parkolt gravók után maradt megolvadt és újra megfagyott jégtakarót. A tábort kiürítették, mindössze néhány katona maradt hátra, hogy meggyőződjenek róla, senki sem követi őket. Ratlou nem törődött velük, figyelmét Christophe fényesen ragyogó lelke kötötte le. Tökéletesen látta a férfit a tábor szélén álló faviskóban. Éppen aludt.
Ujjára már felcsatolta a tűt, amivel éppen csak felsérti majd a férfi nyakát. Ettől mély álomba merül, az ellenanyag nélkül fel sem fog ébredni. Aztán anyagtalanná teszi Christophe testét, és egyszerűen ellebegteti a tábortól nem messze letett űrhajóig.
Az ajtót sem kellett kinyitnia, éppen elég rés volt a tákolt falon, hogy részben anyagtalan testét át tudja préselni. Odabenn újra manifesztálódott, pontosan Christophe ágya előtt. A férfi a párnáját a fejébe húzta, takaróját maga köré vonta. Ratlou a párnát finoman felemelve szabaddá tette a nyakat. Ami hófehér volt és nonfiguratív tetoválással tarkított.
A sámán telekinetikus erejével a falhoz vágta Ratlout. A férfi nagyot nyekkenve terült el a padlón. Ekkor a canis kipattant az ágyból, majd botja végével a padlóra koppintott. Erre lángba borultak a falak. Egykettőre olyan meleg lett, mint a pokolban.
Ratlou felállt. Rettenetesen fájt a háta, de próbált nem törődni vele. Ezüst maszkjával együtt hátradobta csuklyáját, hogy a canis láthassa a fekete arcán húzódó, egymással párhuzamosan futó sebhelyeket. Ez volt az ő törzsi jele.
A sámán gyors kántálás közepette előrelendítette botját, mire abból sziszegő tűzkobra csapott ki. Felemelkedett, szétnyitotta csuklyáját, majd füstöt okádva lecsapott az asszaszinra. Az félreugrott, de fehér köpenyébe így is belemart a lángkígyó. Gyors mozdulattal lekanyarította magáról, és a sámán felé dobta. A canis meg sem rezzent, nem volt rá szükség, már csak pernye érte csupasz testét.
Ratlou idejét látta a viszonttámadásnak. Fél térdre ereszkedett, kezét öklére támasztotta, s egy kihalt földi nyelven ősi erők segítségét kérte.
Földrengés rázta meg a tájat. A talaj hol megemelkedett, hol megsüllyedt. Az épületek összedőltek, a canis katonák szívükhöz kapva holtan elterültek. Élőlény csak kettő maradt a környéken: az okkult asszaszin és a canis sámán. Az utóbbi fehér izzásban lebegett ki a lángoló kunyhóból, botja úgy világított, mint valami elszabadult csillag, nappali világosságba borította a tájat.
Ratlou sebesen, táncoló mozdulatokkal hátrált előle, aztán váratlan szaltót vetett. Földet érve felemelte a kezét. A mezőt befedő hó tornádótölcsért formálva összeállt és lecsapott a canisra.
Hatástalanul, hiszen a sámán botjából kiugró tűzkobra hatalmasra tátott pofával nyelte el a hótornádót, majd rávetette magát az asszaszinra. A férfi lehajtott fejjel imára kulcsolta a kezét. A tűzkobra a törzse mentén kettéhasadt, mintha nagy sebességgel nekisiklott volna egy ultrahangpengének. Elenyészett.
Ezután megelevenedett a túlvilág. A halott canisok talpra küzdötték magukat és bizonytalan léptekkel, mintha csak zsinóron rángatott bábok lennének, megindultak a sámán felé. Tetovált fajtársuk csettintett egyet, és az élőholtak lángra kaptak, de ez sem állította meg őket, rendíthetetlenül közelítettek áldozatuk felé.
Eközben az asszaszin is felemelkedett, vörös aura vette körbe és túlvilági nyelven kántált. Olyan hangosan, hogy zengett tőle a táj. Szavaira testetlen lények emelkedtek ki a föld repedéseiből, körberepülték a férfit, majd szavainak engedelmeskedve lecsaptak a sámánra.
A canis, mit sem törődve a túlerővel, széttárta kezét és a holdra vonyított, majd összecsapta tenyerét. Az így keltett széllökés ledöntötte a lábáról a lassan szénné égő élőholt harcosokat. A legtöbb képtelen volt újra felállni, csak vonszolták magukat, amíg elszenesedett az utolsó izmuk is. Három viszont kitartóbbnak bizonyult, páncélzatuk megvédte őket a tűztől, csak fedetlen fejükről égett le a hús, s most szabadon lángolt az elfeketedett koponyájuk. Elérték a sámánt.
Ekkor lecsaptak a démonok. Átsuhantak a vén canis testén, belemartak a lelkébe, megtépték az elméjét. Térdre rogyott, bár ebből semmit sem érzékelt. A való világra süketté és vakká tették a testéért marakodó entitások, még azt sem érezte, hogy a canis élőholtak lassan széttépik. Nem maradt más, csak a fájdalom. Aztán már az sem. A démonok cafatokra szaggatták az elméjét, elsorvasztották a lelkét, kisajátították a testét. Ezután az élőholtak ellen fordultak.
Ratlou gyorsan cselekedett. A zombikkal viaskodó sámánhoz ugrott, és egy apró tűvel a nyakába döfött. A megszállt test összerogyott, ahogy álomba szenderült. A démonok tehetetlenül vergődtek benne, az alkímiai kemikália meggátolta, hogy akaratukat az elernyedt testre kényszerítsék.
Ratlou térdre rogyott a kimerültségtől. Nem készült arra, hogy holtakat kell feltámasztania, démonokat kell idéznie és tűzmágia ellen kell védekeznie. De nem pihenhetett, hat sóvárgó démon rekedt a sámánban, akik a test halálakor újra szabadok lesznek. Márpedig amilyen mohón falatoztak belőle a még mindig lángoló canis élőholtak, az a pillanat nagyon gyorsan eljön.
Tartalékait bevetve először megvonta az átadott életenergiákat az élőholtaktól, mire mindegyik rázuhant a sámán megtépett testére. Aztán visszaűzte a démonokat a saját dimenziójukba. A nehézséget az okozta, hogy nem akartak menni, így kényszeríteni kellett őket.
Miután végre lezárta a démonsík láthatatlan kapuját, elnyúlt a hideg talajon. Jólesett a hűvös, göröngyös föld érintése, az arcbőrét késként metsző szél cirógatása. De legjobban a csendet élvezte. Percekig feküdt így, talán rövid időre el is szenderült. Amikor elég erőt érzett magában, felült, a lábát maga alá húzta. Magában összegezte a történteket.
A canis sosem fedte fel Christophe lelkének nyomát, végig őt érezte, ezért volt olyan különös. Tévútra csalta, hogy a szökevény időt nyerhessen. Most viszont már senki sem áll az útjában, hamar megleli majd, akárhol rejtőzik.
Nagyobb baj volt, hogy már jelentette Arrata nagymesternek Christophe elfogását. E meggondolatlan magabiztosság ára könnyen az élete lehet, amennyiben nem teszi jóvá. Ha Christophe nem hagyta el az Ikóniumot, hamar utolérheti, az elfogása sem lesz nehéz, elvégre csak egy riporter. A késlekedés minimális lehet, talán firtatni sem fogja a nagymester, ha meg mégis, majd kitalál valami előre nem látott eseményt. A sámánnal történt harcot nem fogja megemlíteni, bármennyire jó lenne eldicsekedni vele.
Meditatív állapotba merült, hogy ráhangolódhasson az asztrális síkra és végre megtalálja Christophe Becket.