Az asszaszin nő, aki pár perccel azelőtt még a díszpáholyban Arratának jelentett, most belépett a küzdőtér alatti, kör alakú szobába. Christophe Beck itt várta, hogy a császár bejelentse mint az est díszvendégét.
Vagy inkább: díszjátékosát.
– Minden rendben? – kérdezte az asszaszin, hangja a maszk mögül úgy búgott, mint valami szellemé.
A szobában strázsáló két testőrgárdista egyike bólintott. Az asszaszin odalépett a falba vájt priccsen ücsörgő Christophe-hoz. Eredetileg ez a hely a játékvezetők pihenője volt, ám most cellaként üzemelt. Minden kényelem, ami őket ellátta, eltávolításra került. Ideiglenes lakójának semmi sem jutott, csak a kemény ülőalkalmatosság.
– Felállni! Mindjárt porondra léphet.
– De jó nekem – mondta Christophe keserédes vidámsággal. Felállt, az asszaszin pedig levette a kezét béklyóba fogó, erőtérrel megerősített bilincset. Christophe megmozgatta zsibbadt karját, megpróbált némi vért masszírozni belé. Aztán megigazította vastag bőrmellényét. Alatta nem viselt semmit, s mivel a szobában nem működött a légkondicionálás, a mellény hozzátapadt verejtékező hátához. – Kényelmetlen.
– Majd közvetítem elégedetlenségét a császárnak – jött a szenvtelen válasz. Christophe belebámult a maszkba, hátha a vizoron keresztül meglátja a nő szemét, de hiába, a két keskeny vágás feketesége átláthatatlan volt
Az asszaszin felkapta a falnak támasztott kardot, megpörgette maga körül, majd Christophe kezébe nyomta. A férfi alaposan szemrevételezte fegyverét. Gyerekkorában tanult vívni, ennek ellenére nem érezte magát felkészültnek. Pedig a két, párhuzamosan futó pengével felvértezett kard igen impozáns és halálos jelenségnek tűnt. Az egykezes csontmarkolat karimája rásimult ujjaira, csuklójára pedig automatikusan rákapcsolódott a farkasszerű pofából kilógó arany-ezüst bilincs. Ahogy megmozgatta a kardot, utóbbi levált a markolatról, de érezhető volt a gyenge mágneses kapcsolat, amit a fegyverben lévő számítógép a harc intenzitásától függően szabályozott.
– Csodálatos fegyver.
– Az – értett egyet az asszaszin. Kicsit oldalra biccentette a fejét, majd a szoba közepére bökött. – Indulás!
Christophe és az asszaszin nő beléptek a szoba közepén gyúlt fénykörbe, mire a talpuk alatt kék energiakorong lobbant fel. Egy pillanattal később emelkedni kezdtek. A terem mennyezete molekuláira bomlott, és beáramlott több százezer ember üdvrivalgása, valamint Grahish császár minden zugot betöltő, vércserikoltásra emlékeztető hangja.
– És tessék, a Birodalom árulója, a császárgyilkos Christophe Beck!
A tömeg tombolt, a szétáramló kakofóniától Christophe füle megfájdult. A nézőteret roskadásig megtöltő tömeg tömény, zsigeri vérszomjat pumpált a küzdőtéren állók felé. Christophe nem volt harcos természet, ez a mindenhonnan ostromló elemi vágy mégis hamar átragadt rá, felfokozta harci kedvét.
Kardját erősebben markolva körbenézett. Előtte három, embernek csak jóindulattal nevezhető harcos állt, azokon túl tizenhárom gárdista sorakozott a lelátó fala előtt. Christophe mögött négy másik férfi várakozott. Kettő hasonlóan bestiális jelenség volt, a másik kettőben viszont felismerte Waltz tábornokot és Rozsenko ezredest. Mindkét férfi arcáról ugyanazt a döbbenetet olvasta le. Karjával játékosan feléjük intett.
Mellette egy pár hatalmas láb emelkedett az ég felé. Felnézett. Grahish császár vértjében állt a pavilonok és holokamerák között. Mindegyik gondosan kerülte, nehogy véletlenül átsuhanjanak a császár sovány arcán.
Grahish lenézett rá. Sötét szeme vadul csillogott, nyakán lüktetett az ütőér, és egész arca vöröslött a felfokozott izgalomtól. Christophe-nak el kellett ismernie, hogy Tirzah Shein igen hatásos jelenetet talált ki az uralkodónak, szépen kihasználta Grahish adottságait. Az az őrült tekintet és az a vérszomjtól habzó száj minden emberben elülteti a félelem magját.
Christophe nagy levegőt vett, kicsit benntartotta. Örült volna egy cigarettának. Az asszaszin észrevette a feszültségét. Megérintette a kardot tartó kezét. A férfi a sima, rideg kesztyűn át is érezte a meleg női kezet.
– Nézzen a kardbilincsre – mondta.
Christophe lenézett. Az arannyal szegélyezett ezüst karperec tetején egy vörös pajzscímer ékeskedett, benne fehér kettős kereszttel. Fölé az I.V.I.S.H.F.S. rövidítést vésték. Ismerte a címert, tudta, mit jelentenek a betűk. Meglepettségére megnyugvást lelt a szavakban. Kifújta a levegőt és ellépett az asszaszin mellől.
– Elnézést, felség! – kiáltott fel teli torokból. Hangja a remek akusztika és a küzdőtérre állított ultraérzékeny mikrofonoknak hála, az egész csarnokot bezengte, belefojtva a szót a császárba. Grahish döbbenten fordult körbe, aztán úgy nézett le Christophe-ra, mintha meglepődött volna azon, hogy a lábánál nyüzsgő hangyák tudnak beszélni.
– Élhetnék az utolsó szó jogával? – kérdezte a Néptájékoztatási Hivatal egykori igazgatója immár normál hangerővel. Nem kellett már kiabálnia, a Birodalomban mindenki rá figyelt.
– Nem – köpte Grahish, és lábát előremozdította, mintha rá akarna taposni Christophe-ra.
– Semmi baj, csak udvariasságból kérdeztem. – A fogoly hátat fordított Grahishnak. Szembenézett a zöld és kék színekben pompázó, a Birodalom tizenhárom bolygójának zászlajával körbeaggatott főméltósági pavilonnal.
Chhaya már nem állt a palló végén, visszavonult a repülő lelátó gyomrába. Az ablakban jól ki lehetett venni szépséges alakját.
– Chhaya! – kiáltott fel Christophe, csak a hatás kedvéért. – Adok még egy esélyt. Elengedsz minket, vagy elpusztítom a birodalmadat. Nagyon kérlek, gondold át! Nem akarok szenvedést okozni neked.
Miközben Christophe beszélt, az asszaszin nő lassan megközelítette Waltzot és Rozsenkót. Senki sem vette észre, csak Arrata. A nagymester már azt sem értette, mit keres az asszaszinja Christophe mellett, de az, hogy Rozsenkóék felé sompolyog, minden lehetséges vészjelzőjét megszólaltatta.
Felugrott és az ablakban álló Chhayához lépett.
– Ölje meg Becket, most! – utasította.
Válaszul olyan éles pillantást kapott, hogy menten elnémult tőle.
– Prescott ezredes, ha ez az ember még egyszer parancsot mer adni nekem, lője le! – sziszegte oldalra Chhaya.
– Örömmel – emelkedett fel Prescott. Úgy siklott a kezébe kétcsövű Bulletstormja, mintha önálló életet élne.
Levine is letette a borát, s a mozdulat folytatásaként behajlította ujjait. Ha megérinti a tenyere közepét, azonnal fegyver materializálódik a kezében.
Egy hatalmas puska csöve koccant a tarkójának.
– Kezeket fel! – mondta Frenkie őrmester, ráállítva ÁVR-je minden lehetséges érzékelőjét és támadóerejét.
Chhaya visszafordult a türelmesen várakozó Christophe felé.
– Nos, mi a válaszod? – érdeklődött a férfi. – Feladod mindazt, amiért szenvedtél, amiért sutba dobtad a lelked, amiért hagytad, hogy a bátyád és az apád kénye-kedve szerint használja a tested, vagy inkább elengedsz minket? Akkor talán rászabadíthatod a népet Grahishra, és elveheted tőle a koronát.
Chhaya felkapta a tekintetét, és szembe találta magát bátyja emberméretű szempárjával. Mindkettejük arcára ugyanaz a felismerés ült ki, de Grahishnál ezt csakhamar átvette az elárultak gyűlöletének jellegzetesen groteszk maszkja.
Chhaya nem törődött vele, most nem tehette. Sokkal nagyobb fenyegetéssel állt szemben. A neve: Christophe Beck. Körbenézett, s tudta, hogy vesztett. Christophe még alig szólalt meg, de a páholyban az emberek már egymásra fogtak fegyvert, és ellene fordította a bátyját. Mi lesz, ha majd igazán rákezd?
Arratára pillantott. Az asszaszin kivételesen nem éreztette fölényét, inkább szánalmat sugárzott. Én szóltam, villant fekete szemében a gondolat.
Chhaya visszafordult Christophe-hoz.
– Megölni!
– Sakk matt! – kiáltotta Christophe jól érthetően.
Szavaira a páholy ajtókeretébe épített transzporter mintatárolójából előbújt az oda elrejtett bomba, és detonált. A csészealj egyik felét felfalta a felcsapó tűzgömb. A szerkezet kibillent egyensúlyából, majd forogva a föld felé lódult, közben elsodort egy másik páholyt.
Chhaya pavilonja Rozsenkóéktól nem messze csapódott bele a földbe, roncsdarabokat szórva széjjel, felkavarva a finom port. A másik a közönség soraiba zuhant bele és robbant fel, teleszórva környezetét méretes darabjaival, emberek és idegenek végtagjaival.
Waltz mozdulni sem tudott a rátört döbbenettől, ellenben Rozsenko akkor is cselekedett volna, ha tudatát elzárja valamilyen mentális zárkába. Utasítására a Főnix azonnal materializálta rajta a páncélt. Egyvalami hiányzott, de pár másodperc múlva már az is repült Rozsenko felé.
A harctéren álló testőrgárdisták kiképzésüknek megfelelően reagáltak. Parancsra sem várva emelték Laserrainjeiket célra, és a lőj le mindenkit, isten majd szétválogatja elv alapján ellenségnek nyilvánítottak minden embert a placcon, aki nem viselt gárdista egyenruhát.
Az öt gladiátornak beküldött emberszörnyeteg zavara csak addig tartott, amíg a lézereső húsmasszává nem olvasztotta mindnyájukat. Kardjaik, vaspáncéljaik és rézpajzsaik hatástalanok voltak a sugárfegyverekkel szemben. A Főnix, a Toldi és a Warlord III-as azonban remek védelmet nyújtottak.
A testőrök megdöbbentek azon, hogy a gladiátorok egy része aktív harcászati rendszerrel lett felvértezve, előrenyomulásuk mégsem lassult, így nem láthatták, amint a századosuk felsőteste elválva derekától felemelkedik a gerincoszlopa mentén. Az acélszínű csigolyákról két kisebb kar csatlakozott le, az egyikben egy háromcsövű Bulletstormmal, a másikban egy MMX Art of Laserrel.
Tom Rozsenko és Christophe felé hajította a fegyvereket, miközben emberi kezein visszahúzódott a bőr, az alatta lévő acélkeramit csontujjak természetellenes szögben hátrahajlottak, a kézfej kettévált és oldalra fordult, felfedve a kiborg fedélzeti plazmafegyvereit. A hátulról érkező sugárzápor váratlanul érte a testőröket.
Rozsenko közben elkapta Bulletstormját, és az asszaszin nővel közösen tűz alá vették a forgolódó gárdistákat. Közben olyan jó kedve lett, mint még soha. Olyan láncok fogságából szabadult fel, amiket eddig nem is érzett. Végre tudta, hol a helye, mit kell csinálnia, s legfőképpen, kinek az oldalán kell állnia. Odalépett az asszaszinhoz.
– Tartozol egy köszönettel.
– Én? – kérdezte a nő.
– Igen, ha nem robbantom rád az irodádat, már halott vagy.
– Megmentem a segged, és én köszönjem meg? – hüledezett Monique Deneuve az asszaszin maszk alatt, közben oldalra araszolt. A Warlord III-asa nem volt képes hosszú távon ellenállni a rázúduló lézertűznek, így célszerűnek látta behúzódni egy közeli roncs mögé.
– Ez már csak így megy – lőtte le a harmadik testőrt Rozsenko, majd a Főnix érzékelőivel bemérte Waltzot.
A tábornok és Christophe egy nagyobb roncsdarab árnyékában húzták meg magukat. A fiatalabb férfi mindkettejüket bevédte a Toldi pajzsával, és éppen azokat a rohamosztagosokat vette tűz alá az Art of Laserrel, akik a fejük felett elborultan ordibáló Grahish parancsára érkeztek.
A testőröket hamar felőrölték a kereszttűzben, de a rohamosztagosok többen és jobb pozícióban voltak, ráadásul jobb felszerelésben. Kihasználva fekete-kék páncélzatukat és erős pajzsaikat előrenyomultak. Csak akkor torpantak meg, amikor Rozsenko mellpáncélja felnyílt, és apró protonrakéták tucatjait zúdította rájuk.
Az árnyékbrigádos eztán átkarolta Monique derekát, majd begyújtotta hajtóműveit és egyetlen ugrással ott termett Chhaya pavilonjának egyik kiégett paralja mögött.
– És most hogyan tovább? – kérdezte, harcászati rendszerével a környéket pásztázva.
A nézőtéren mindenki menekült, amerre tudott. Egy helyen leszakadt a lelátó, annyian tömörültek össze. Rengeteg ember lelte halálát a menekülők lába alatt, s az eltévedt sugárnyalábok sem mindig csak a védtelen falat találták el – a kinetikus erőtereket szúró- és vágófegyverek, nem pedig sugárfegyverek ellen állították fel. Az égről eltűntek a pavilonok, csupán a kameradroidok keringtek odafenn, mint keselyűk a dög fölött.
A rohamosztagosok a szétszórt roncsok fedezete alatt megpróbálták körbevenni őket. Christophe jobbról lézersugarakkal sikeresen elvágta az útjukat, balról Rozsenko és Monique tartotta tűz alatt őket, míg középen a minden eresztékéből halált köpő Tom hátráltatta előrenyomulásukat.
A kiborg egyik keze lángszóróvá alakult, míg a másik plazmaesőt eregetett. Szeme hosszú lézeríveket lövellt. Persze Tom sem volt elpusztíthatatlan, így a gép behúzódott az egyik bejárat mögé, miután beomlasztotta a folyosót.
– Szóval? – kérdezte újra Rozsenko türelmét vesztve. Örült a mentőakciónak, de a jelenlegi helyzet alapján akár a gladiátormérkőzést is megtarthatták volna.
– Majd én felelek – hallotta Christophe hangját a fülében a Főnixen keresztül.
– Mit keres itt, Beck?
– Azért jöttünk, hogy megmentsük magukat.
– Kik vannak még magával? – kérdezte a legrosszabbat sejtve.
– Jézusom, Waltz, pocsékul fest – kerülte el egy szép, de nem túl elegáns ívben a témát Christophe.
– Köszönöm, hát te hogy vagy? – kérdezte Waltz, magatehetetlenségében a kardjával a földet ütögetve. Örült volna, ha neki is jut egy lőfegyver.
– Egész jól, a körülményekhez képest – mondta Christophe, aztán elmormolt egy káromkodást, mert az egyik rohamosztagoson erőt vett a hősmámor, és megpróbált áttörni az Art of Laser tűzvonalán. Christophe feljebb csavarta fegyvere energiáját, és visszaszorította a roncsok mögé.
– Kik vannak még magával, Beck? – tért vissza az eredeti témára Rozsenko, gyilkos erélyességgel. Christophe szájából akarta hallani a választ, hogy a többiek tanúsíthassák majd, miért ölte meg.
– Rini, Levine, bár ő nem velem, hanem ellenem, és még pár ember, mint Kitti – felelte Christophe vonakodva.
– Hol vannak?
– Mit tudom én, Rozsenko! Elfogták őket, elfogtak engem, és nem kötötték az orromra, hogy melyikünket hová dugták el.
– Kitti jól van?
– Nyugalom – csattant fel Christophe, megelégelve a beszélgetést –, haja szála sem görbült. Tudja, mi van bennem?
– Beck, én mindjárt kinyírom.
– Tudja, mi van bennem?!
– Igen!
– Jó, ezzel is időt spórolunk. Nagyon nagy kérésem van. Nemsokára ki kell állnom az aréna közepére, és ott is kell maradnom néhány percre. Addig életben kell tartaniuk. Bármi áron.
– Mire készülsz? – kérdezte Waltz rosszat sejtve.
– Azt teszem, ami sosem érdekelt. Megosztom az igazságot.