Rozsenko csipogásra ébredt. Pár pillanatig nem tudta, hol van, aztán eszébe jutott minden. A harc az asszaszinokkal, a beszélgetés Rinivel, MZ/X megbízása, a szeretkezés Monique-kal. Már ha szeretkezésnek lehet nevezni azt a mindent elsöprő vihart.
Körbenézett. A nap erőtlenül, de átjutott a lesötétített ablakon, félhomályba borítva a szobát. Igen nagy kupleráj tárult a szeme elé. Összetört kanapé, felborított fotelek, összegyűrt szőnyeg. És persze ő sem az ágyon feküdt, hanem a földön, maga alá gyűrt takaróval, karján Monique-kal. A nő a vállán pihentette a fejét. Halkan dünnyögött valamit, talán a csipogáshoz lehetett köze, de az álmodók halandzsáját az ébren lévők ritkán értik meg.
Rozsenko megérintette a nyakában lógó aranyláncra függesztett ujjnyi aranytrapézt. A benne rejlő omnitouch egyetlen mondatból álló holoszöveget vetített a levegőbe:
BIZTONSÁGBAN VANNAK
Az omnitouch lekapcsolt.
– Kik vannak biztonságban? – jött az álmos kérdés a válla felől.
– Kitti és Beck.
– Ők üzentek?
– Nem, a Lina.
– Az FS-űrhajó? – bújt hozzá Rozsenkóhoz. A férfi átölelte a nő meztelen vállát.
– A fedélzeti MI kapcsolatban van velem – mondta csendesen.
– Elfelejtették megmondani neki, hogy már nem te vagy a gazdája?
– Hosszú történet – zárta rövidre a dolgot Rozsenko, mert most nem érdekelte, mi van Beckkel vagy a Birodalommal. Most csak örült, hogy hozzábújhat valakihez. Linda Renoir halála óta érzelmileg bezárkózott, besavanyodott. A későbbi kapcsolatai rendre megbuktak, senkihez sem tudott közel kerülni. Barátai sem nagyon voltak, csak Clellan, de vele is csupán évente egy-két alkalommal találkozott. Egyedül maradt, s eddig a pillanatig nem is sejtette, mennyire.
Monique kibújt az öleléséből, felült és nagyot nyújtózott. Rozsenko nem tudott betelni a meztelen nő látványával. Hiába volt zilált a haja, karikás a szeme, gyönyörűnek találta.
– Rémesen festhetek – motyogta Monique vörös tincseit igazgatva. Megszokásból nyúlt a sminkmoduljáért, ám a karperec nem volt rajta. Csalódottan indult el a fürdőszoba felé.
– Hogyhogy kibernetikus protéziseket kaptál? – kérdezte váratlanul Rozsenko a nő ringó fenekét méricskélve.
Monique megfordult. Olyan arcot vágott, mintha azt mondták volna neki, hogy felszedett pár kilót.
– Nem akartalak megbántani – védekezett azonnal az igazgató.
– Nem bántottál meg, csak kora reggel, kávé előtt nem vagyok felkészülve az ilyen kérdésekre. – Azzal eltűnt a fürdőszobában.
Míg Monique megszállás alatt tartotta a fürdőt, Rozsenko felöltözött, majd elment a közeli boltba, és reggelinek valót vett.
A reggeli és a kávé elfogyasztása után Monique sokkal jobb színben volt, visszanyerte esti energikusságát, bár panaszkodott némi izomlázra.
– Szóval? – tért vissza a korábbi kérdésre Rozsenko. – Hogyhogy gépekkel hoztak helyre, és nem szervklónozással? Gondolom, nem egy köznépi kórházban láttak el, miután… – Elhallgatott. Ezúttal hagyta, hogy érzelmei kiüljenek az arcára. A bűnbánat, a szégyen.
– Miután rám robbantottad a fél irodát? – fejezte be a mondatot a nő, csipetnyi rosszallással a hangjában. – Idaho-szindrómám van.
Rozsenko megrázta a fejét. Sosem hallott még erről a betegségről.
– Nagyon ritka genetikai betegség, velem együtt nagyjából ötvenen élünk ezzel az ismert világegyetemben. – Fancsali mosoly jelent meg a szája szegletében. – Látod, milyen különleges csajt szedtél fel? Ugyan lehet, hogy többen is vagyunk, csak a többiek jobban vigyáznak a testi épségükre.
– Téged nem lehet klónozni?
– Dehogynem, csak a szervezetem nem fogadja be a klónozott szöveteket. Semmit. Sem egy kart, sem a gyomrot, még egy hajszálat is kilökne. Nagyon leegyszerűsítve úgy mondanám, hogy allergiás vagyok a klónozott szövetekre.
– Sajnálom – bukott ki Rozsenkóból.
– Én is.
Rájuk zuhant a kínos csend, amit Monique tört meg kisvártatva, meglepő módon vidáman.
– Tudod, azért vannak ennek előnyei is. – Rozsenko olyan értetlenül nézett, mint egy újszülött harciboci. – Például megszűntek a súlyproblémáim, mert a sylionkerámia könnyebb, mint az emberi csont. – Rozsenko egyik arcizma megremegett, ez felért nála egy mosollyal. – Meg aztán ütés- és hőálló. A mesterséges szerveimnek hála, igen nehéz megmérgezni, nem fogok elvérezni, sőt, a gerincoszlopomban biológiai és mechanikus javításra is alkalmas nanitok pihennek, amik seperc alatt megjavítják a sérüléseket. Voltaképpen részben sebezhetetlen vagyok.
– Hát az biztos, hogy nem vagy porcelánból – nézett körbe Rozsenko a feldúlt szobában.
– És az állóképességemre sem panaszkodhatsz – nevetett Monique, és megcsókolta. Végre sikerült enyhülést hoznia a zord arcra.
Olyan hang hasított a fülükbe, mintha valaki kést húzott volna végig egy porcelántányéron, csak halkabb volt és ismétlődő. A forrás az ablakot kaparó fekete kandúr volt, nyakában kék, piros és zöld szálakból fonott nyakörvvel. Úgy tepert az üveglapon, mint aki fel szeretne mászni a kivetített Alpok csúcsaira, közben lábai ritmusára ugyanazt a két szót kántálta.
– Engedjetek be!
Rozsenko az ablakhoz ugrott és rácsapott a keret melletti tenyérnyi lapra. Az ablak anyagtalanná vált, a macska bebukfencezett a szobába.
– MZ/X?
– Nem, Nero Von Schwarz! Hány beszélő macskát ismersz még? – rázta meg magát a kormos, majd felugrott az ágyra. – Anyám kilenc életére, mi történt itt? Megtalálta magukat az asszaszin? – Startra készen, hátracsapott fülekkel nézett körbe.
– Asszaszin? – sápadt el Monique. – Miféle asszaszin?
– Az, amelyik konzervkaját csinált a háziembereimből. – A vékony hangban volt némi szomorúság, csak azt a keveset elnyomta a sértett felháborodás. – Alig pár órával maguk után megjelent egy fickó, és kifilézte a kétlábúakat.
– Minket keresett – mondta Rozsenko, aztán kilesett az ablakon. Nem mintha esélye lett volna szabad szemmel meglátni egy támadni készülő asszaszint. Felkapcsolta a Főnix összes érzékelőrendszerét. Örömmel fogadta a jelentést, hogy Monique is aktiválta a Toldit, sőt, magára húzta a kisebb teljesítményű Warlord III pajzsát is.
– Vallottak? – kérdezte a nő remegő hangon.
– Honnan tudjam én azt? Amikor elkezdte valami lézerkütyüvel centiről centire felszecskázni Timothyt, inkább leléptem. De gyanítom, hogy valahol a lábujjhegye és a feje búbja között csak elszólta magát. Ha nem ő, akkor az asszony. Egyedül abban vagyok biztos, hogy szegény beszédhibás gazdám nem beszélt, mert az ő fejét az asszaszin már belépéskor lecsavarta. Hogy szándékai nyomatékosítása végett, vagy náluk ez a szokás köszönéskor, azt nem tudom, de én inkább eltekintettem a mancsrázástól.
Rozsenko és Monique összenéztek. Mindketten ugyanarra gondoltak; MZ/X gazdái beszéltek a látogatásukról. Az asszaszin most valószínűleg éppen a várost kutatja át utánuk. Ugyan nem tudhatta, hol szálltak meg, és vajmi kevés rá az esély, hogy bemérje Rozsenko vagy Monique titkosított omniját, de a módszeréből és céltudatosságából ítélve így sem fog sokáig tartani, amíg megtalálja őket.
– És a kristály? – kérdezte Rozsenko.
A macska mellső mancsával háromszor megdörzsölte nyakörvét, mire sötét, rajzfilmekbe illő egérlyuk jelent meg az ágyon.
– Mi a… – akadt el Monique szava.
– Egy ideje materializációs dizájnnal kísérletezem. Új szkineket adok a praetorianus ikontechnológiának. Ha szabadalmaztatom, végre elfelejthetjük azokat a randa színes négyzeteket.
Mancsával belenyúlt, és kipiszkálta az adatkristályt az ikonból. Monique azelőtt felkapta, hogy az az ágyra esett volna.
– Sikerült feltörni?
A macska olyan lesajnáló pillantást vetett Monique-ra, hogy az menten elpirult.
– Kilenc órával ezelőtt tizenkét órát mondtam. Minimum tizenkét órát. Aztán néhány órával a munka elkezdése után egy asszaszin térlegózni kezdett a háziembereimmel. Mit tippelsz, sikerrel jártam, őstulok?
Monique még szürkébb lett. Egyetlen reménye, hogy életben maradjon, ha megtudják, mi van a kristályban. Ez a remény semmivé látszott fosztani az asszaszin közelsége miatt.
– De azért valamit sikerült kibányásznom – mondta MZ/X, miután látta, hogy az emberek kellően elszontyolodtak. Benyúlt az egérlyukba. Ezúttal egy notepage-et piszkált elő, Monique átvette. A kijelzőn valamiféle lista volt, emberek neveivel megtöltve.
Rozsenko Monique válla fölött átlesve belenézett a listába. A nevek többnyire ismerősek voltak neki. A legtöbb tulajdonosa az Igazi Bizánci Birodalom valamelyik fegyveres testületénél szolgált. A többi név egyéb hivatalok és cégek vezetőit vagy helyetteseiket és néhány alacsonyabb rangú politikust takart.
– Te is rajta vagy – állapította meg Monique. Rozsenko neve ezredesi ranggal, közvetlen Faran Tahir vezérezredes, Kitti Renoir hadnagy és az összes többi Árnyékbrigádos neve között virított.
– De te nem. A BHEH-tól csak Xavier van rajta – állapította meg Rozsenko, miután átfutotta a listát. – A hadseregből Leone taxiarkosz, a BBSz-től senki. Illetve, a Testőrgárdából Rene Syal testőrőrnagy. A Néptájékoztatási Hivatalból Beck, Petros és Tirzah Shein. És a teljes Árnyékbrigád. Miért vannak ezek egy listán?
Monique a következő oldalon aktatöredékekre lelt. A visszafejtés valahol eme adatoknál szakadhatott meg, mert a legtöbb mondat hiányos volt, a szavak nagy része karakterhibás. Alig tudtak valami értelmezhetőt kibányászni.
– Azért ráférne a frissítés – mondta Rozsenko borostásodó állát vakargatva. – Én már nem vagyok ezredes, Tirzah Shein a Néptájékoztatási Hivatal igazgatója, Petros halott, Beck áruló.
Monique-ban valami felvillant, és gyorsan visszakeresett a rémes kriksz-krakszok között.
– Tirzah Sheinre itt lehetséges igazgatóként hivatkoznak – mondta, és megmutatta Rozsenkónak az adattöredéket.
– Jól tippeltek – vont vállat Rozsenko.
– Ez nem tipp, Zsenko. Tirzah Sheinnek annyi esélye volt a Néptájékoztatási Hivatal igazgatójává előlépni, mint annak a canisnak, aki mellette dolgozott Beck stábjában.
Rozsenkónak csak buta arckifejezésre futotta.
– A BHEH igazgatója vagy, az ilyeneket tudnod kéne.
– Alig egy hete vagyok igazgató, még nem jutottam el oda, hogy minden másodhegedűs aktáját elolvassam.
Monique lehunyt szemmel sóhajtott, inkább nem mondta ki, amire gondolt.
– Shein Beck ágyából került a hivatalba – kezdte magyarázni –, emiatt a BBSz alaposan átvilágította. Kiderült, hogy a nő apja annak idején támogatta a Függetlenségi Pártot. Nem volt tagja, de előszeretettel hangoztatta egyetértését a céljaikkal. Shein ezzel politikai veszélyforrássá vált, folyamatos megfigyelés alá került. Csak azért nem kellett elhagynia a néptájékoztatást, mert Beck jótállt érte, illetve az évek során nem adta jelét, hogy az apja nyomdokaiba akarna lépni.
– Szóval, azzal semmi gond, ha valaki bekeféli magát a Birodalom egyik fontos hivatalába, de az apja elvei ellenséggé teszik – vonta le a nem túl hízelgő következtetést Rozsenko.
– Te eddig melyik Birodalomban éltél? Shein legalább értett a szakmájához, summa cum laude végzett a Fallaci Egyetemen, szóval nem csak az ágyban volt tehetséges.
Rozsenko elismerően hümmögött. Az Oriana Fallaci Médiatudományi és Kommunikációs Egyetem a legjobb a Birodalomban. Christophe is ott végzett, magna cum laude.
– Rendben, szóval a lista készítői nem csak tippeltek – terelte vissza a témát az igazgató.
– Nem, tudtak valamit, amit mi nem. – Elgondolkodva meredt a notepage-re. – Meg kell szereznünk ezeknek az embereknek az aktáit. Talán magyarázattal szolgálnak.
– Oké, de van két bökkenő – mutatta fel Rozsenko a mutatóujját. – Egy, ha most felcsatlakozok a szerverre, az asszaszinok azonnal megtalálnak minket. És kettő – nyújtotta ki középső ujját –, mi köze Sheinnek a többiekhez? Azok máig nincsenek vezető pozícióban. Legalábbis nem olyanban, amivel hatást gyakorolhatnának a Birodalomra.
– És ha ott kéne lenniük? – kérdezte Monique. Arcára kiült a félelme. – Gondolj csak bele, ha már az első merényletben meghalok, akkor most nem te, hanem Xavier lenne a BHEH igazgatója.
– Már ha azt feltételezzük, hogy nem a kristály miatt akarnak megölni.
– Elviekben nem jöhettek rá, hogy lemásoltam a kristályt. – Kérdőn az ágy szélén összekuporodott MZ/X-re pillantott. – Vagy igen?
– Nem valószínű. Egy adatkristály lemásolása viszonylag egyszerű, nyom nélkül kivitelezhető. Az olvasása a babra munka.
– Szóval lehet – fordult vissza izgatottan az állát dörzsölő Rozsenkóhoz –, hogy tévedtünk, és nem tudnak a másolatról, hanem azért akarnak megölni, mert nem engem akartak a BHEH élén látni. És így van értelme annak is, hogy téged miért akarnak megölni.
– De ha ez a Hazes, aki megrendelte nálad ezt az adathalmazt, Xaviert akarja az igazgatói székbe, akkor miért vadásznak még mindig rád?
– Mert… – A hirtelen jött megvilágosodástól Monique olyan lendületesen ugrott talpra, hogy elejtette a notepage-et. – Mert tudok a kristályról, a merényletekről, ismerem Hazes nevét. Ha színre lép, én még leleplezhetem.
Rozsenkónak be kellett látnia, hogy ebben volt valami. De a kép még így sem állt össze.
– És mi van a többiekkel? Miért szerepel a listán a teljes Árnyékbrigád? Minden más szervezetből csak egy, legfeljebb két ember van ott. Ráadásul a hadseregből és a BBSz-től még csak nem is a legmagasabb rangú tisztek közül. Syal a Szenátus testőrségének parancsnoka, Leone pedig csak egy nyugalmazott rohamosztagos. Tanít még a tiszti főiskolán, és néha kiképez egy-egy század… századot. – Összeállt a kép, és ettől Rozsenko halálra rémült.
* * *
Arrata belépett a motel főépületébe, mire halk, de legalább fülbántó kerregés futott végig az épületen. Immár teljes harci díszben pompázott, barna csuklyája a fejébe húzva, törzsi harcos maszkja az arcára csatolva. Köpenye alatt mellénye pillekönnyű triacél késekkel volt feldíszítve, robbanó, mérgező és energiaelszívó pengékkel felszerelve.
Alkarvédőin változatos fegyverarzenál állt rendelkezésére: kis kapacitású lángszóró, plazmavető, hőrakéta, amely becsapódásakor egy nap forróságával kezd izzani. De akadt nála hálóvető, kábelvető, sőt, ruhája szövetébe emberfeletti erőt és strapabíróságot biztosító exoszálakat szőttek. És persze ott volt még az Alamut harcászati rendszer is, annak ikontárolóiban rengeteg gyilkos nyalánkság lapult.
Igaz, ha eme arzenál bármelyikét használja, letehet arról, hogy Rozsenko és Monique halálát egyszerű hajba kapásnak álcázza, de ezen már amúgy is túllépett. Kilenc embert vesztett egyetlen nap leforgása alatt, úgyhogy most már az sem érdekelte, ha ezután Hazes nem fizet. Ez személyes ügy volt. Nem lett volna szabad aképpen kezelni, de az Asszaszin Rend jó híre, és az ő jó híre egyszerre forgott kockán.
A fülsértő kerregésre egy százötven kilós, verejtékben úszó zsírhegy kúszott elő. Az embernek csak jóindulattal nevezhető teremtmény trikót és bő rövidnadrágot viselt. Szőrös, apró lábára személyi antigravitációs paralokat csatolt, azok hordozták. Tojásdad fejére baseballsapkát húzott, amelyen a helyi csapat holografikus lógója vibrált: egy sportos kisfickó a végítéletig ütögette a felé repülő labdákat.
– Segít… Ö… – akadt el a zsírtömeg szava, amikor meglátta az asszaszint. – Maga nem idevalósi.
– Nem – felelte Arrata kimérten. A maszknak köszönhetően úgy tűnt, mintha hangja a túlvilágról visszhangzana. Aktiválta a kesztyűjébe illesztett omnitouch holokivetítőjét. Rozsenko és Monique arcképe jelent meg a pult fölött.
– Melyik szobában vannak ezek az emberek?
A tokák csilingelve libegtek, ahogy a férfi húsos ajka mosolyszerű grimaszba húzódott. Levette a sapkáját. Ritka haja csomókban tapadt fejbőréhez. Magas homlokára valaki plazmakéssel a PANASZKÖNYV feliratot véste fel.
– Máris adom a kulcsot, kedves barátom – duruzsolta a moteltulajdonos.
* * *
– Ezt az arckifejezést még nem láttam, pedig a te repertoárodat könnyű számon tartani – mondta Monique kicsit vidáman és nagyon rémülten.
– Felborult az egyensúly. – Rozsenko úgy festett, mint aki menten összeesik. – Ez a Hazes át akarja venni a hatalmat a Birodalom felett.
– Mit csinálni? – hökkent meg Monique és MZ/X egyszerre.
– Clellan mondta, hogy a Birodalomban a hatalom kényes egyensúlyban van. A Szenátus az egyik fél, az ő kezükben van a Birodalmi Hadsereg és az Asszaszin Rend. A császár oldalán pedig az Árnyékbrigád áll. A BHEH, a BBSz és a Néptájékoztatási Hivatal mindkét felet kiszolgálja.
– Gondolom, ezért akart Clellan téged a BHEH élére – vette át a szót Monique. – Veled a hírszerzés megőrizhette a függetlenségét, míg Xavierrel egy olyan ember került volna az igazgatói székbe, aki elkötelezte magát… Gondolom, e mellett a Hazes mellett. De ki ez a Hazes?
– Akárki legyen az, veled készíttette el a császárság megbuktatásának forgatókönyvét.
– Ki vagy kik állnak a háttérben? A függetlenségiek? Az Érdekeltség? A császár?
Rozsenko eltöprengett, de nem lelt választ. Sok gyanúsított volt. Grahish, Chhaya, Clellan, Waltz vagy éppen Astrid. Ha a császárnő kezében lett volna a hadsereg és a BHEH, könnyen elpusztíthatta volna a Szenátust, elvágva az Érdekeltséget a Birodalomtól.
Úristen…
– Rossz a megközelítés. Hazes nem a Birodalmat akarja uralni. A Szenátust szeretné elpusztítani.
Monique-ra pillantott. A nő ezúttal nem kételkedett, sőt, az arcán átsuhanó érzelmek láttán Rozsenko tudta, hogy pillanatok alatt megértette, mire gondol. A hadsereg volt a Szenátus akaratának ereje. Ám ha a Birodalmi Hadsereg egy nagyobb része, rossz esetben az egésze elfordul a kongresszustól, a szenátorok védtelenek maradnak. A Testőrgárda önmagában nem tudná megvédeni őket. Pláne, ha a Szenátus biztonságáért felelős tiszt benne van az összeesküvésben.
– Grahish. Elpusztítja a Szenátust, és övé lesz minden hatalom a Birodalomban – mondta Rozsenko.
– Nem – rázta határozottan a fejét Monique. – Grahish hülye ehhez, azonban Chhayának megvan hozzá az esze és a lehetősége is. A BHEH-t felügyelő bizottság elnökeként ismeri azokat a csatornákat, amiken át, akár álnéven, megbízást adhat. A hírszerzés pedig feltűnés és kérdezés nélkül felderítette neki a Birodalom gyenge pontjait. Trónra juttatta a bátyját, így lényegében hatalomra segítette magát. – Ahogy beszélt, úgy kezdett zöldülni. – Uramatyám… Én leszek a felelős a Szenátus pusztulásáért. Kapzsi voltam, egy idióta picsa…
– A gyenge pontok – elmélkedett Monique önmarcangolása közben Rozsenko a notepage-re mutatva –, ez alapján a Szenátus védelméért egy korrupt testőrőrnagy felel, a Néptájékoztatási Hivatalban szinte bárki az uralkodó szószólójává válhat, a naprendszer elit százada fanatikusan teljesíti a császár minden parancsát, és a hadseregünk nagyjára képes egyetlen ember hatást gyakorolni.
– Leone? Hogyan? – kérdezte Monique, elszakítva magát az önvádaktól.
– Leone veterán, többszörösen kitüntetett birodalmi hős. Ráadásul több mint húsz éve vezet kiképzéseket, tanít a tiszti akadémián. Még én is tanultam tőle. Nagy tisztelet övezi, a főparancsnokaink adnak a véleményére. Ő volt az, aki annak idején javasolta, hogy fogadjam el az árnyékbrigádos kinevezésem.
– Nem a Testőrgárdánál voltál?
– Hát ez az! – bólintott Rozsenko. Emlékezett arra a napra, amikor a tiszti akadémián felkereste Leonét Linda Renoir ajánlata után, és megkérdezte, mitévő legyen. Félt az Árnyékbrigádtól, az elvárásaiktól. De Leone akkor olyasmit mondott, amit azóta sem felejtett el. „Én inkább azon aggódom, hogy az Árnyékbrigád nem lesz elég jó hozzád, Buktás.”
MZ/X hirtelen felugrott. Farka megvastagodott, szőre felállt, fülét hátracsapta.
– Ugat a kutya – mondta, vagyis inkább sivította.
– Milyen kutya? – fülelt Monique. – Semmit sem hallok.
Rozsenko sem hallotta az ugatást, de nem csodálkozott ezen. MZ/X génmanipulált állat, valószínűleg nemcsak az intelligenciáját javították fel, hanem az érzékszerveit is. Márpedig egy macskának alapból jobb a hallása, mint egy embernek. Viszont Rozsenko ösztönei legalább ilyen hiperérzékenyek voltak, mert riadót fújtak. Az ablakhoz ugrott.
– A motelt őrző mentálkutya – magyarázta közben MZ/X. – Még velem sem törődött, pedig macska vagyok. Nincs tisztesség ezen a bolygón.
Rozsenko körbenézett, de semmi gyanúsat sem látott. Kivéve a kutyát, a szobájukkal szemben lévő főbejárat mellett. Ugyan a hangját elnyomta a hangszigetelt ablak, láthatóan habzó szájjal ugatott valamit a motel alacsony, szögletes épületeivel körülvett üres parkoló közepén. A mentálkutya érzékei kiválóak. Fogékony az emberek gondolataira, érzi a szándékait, akár álcapajzs alatt is. Ezért olyan közkedvelt fajta, és csak akkor ugat, ha rossz szándékot érzékel.
Rozsenko a parkolóra irányította a Főnixe minden érzékelőjét. A befutó adatok alapján a levegő sűrűsége némileg megváltozott egy adott ponton. Rozsenko minden energiát a Főnix pajzsába pumpált.
– Feküdj!
A következő pillanatban a parkoló közepén a tér felhasadt, és egy rakéta röppent ki a nyílásból. Végigszáguldva az üres levegőn becsapódott Rozsenkóék szobájának falába. A robbanás az egész épületszárnyat összedöntötte. Plasztbeton darabok repültek mindenfelé, lángoló bútordarabok, elszenesedett embermaradványok terítették be a parkolót és környékét. Jajveszékelés szállt a levegőben.
Rozsenko lesodorta magáról a ráborult fal törmelékét. A Főnix megóvta a robbanástól, de a pajzs lemerült. Fájt a nyaka, a válla. A detonáció arrébb lökte, és a szemközti falat már erőtér nélkül kapta el. Megmozgatta a kezét. Nem tört el.
Körbenézett. Monique a földön feküdt összekuporodva, védelmező ölelésébe zárva a halálra vált MZ/X-et. A Toldi pajzsa még aktív volt. A robbanás kisebb erővel érte, ráadásul Monique-nak ott volt a Warlord III-as támogatásképpen. Rozsenko most örült igazán, hogy ráadta a magyar királynétól kapott ajándékot. És újfent sajnálta, hogy nincsen meg az ÁVR-je.
Visszafordult a parkoló felé. Arrata ledobta az álcáját, megvált a maszkjától is. Az igazgató belenézett a nagymester arcába. Egész megnyerő, hamuszürke bőrű férfi volt, nem sokkal fiatalabb Rozsenkónál. Sötét hollószemei a halált tükrözték vissza.
– Menjetek a BBSz-hez! – mondta Rozsenko Monique-nak. A nő már állt. A macskát, mintha a gyermeke lenne, úgy ölelte a mellkasához. MZ/X nem tiltakozott, sőt, miközben egyre jobban összegömbölyödött, még szorosabban a nőhöz bújt.
– Értesítsétek Afferi igazgatót a fenyegetésről, és próbáljátok meg feltörni valahogy azt a kristályt. Azon van minden bizonyíték.
Monique körbenézett. A kristály a lábánál hevert, a széttört notepage mellett. Felkapta, miközben a macska húsz karommal kapaszkodott belé.
– És te? – kérdezte aztán.
– Én kiderítem, melyikünk a jobb – indult meg a férfi Arrata felé egy tank rendíthetetlenségével.
– Ne vessz meg, az ott az Asszaszin Rend nagymestere! – kiáltott utána Monique riadt aggodalommal. A BHEH igazgatója széles, magabiztos mosollyal az arcán visszafordult.
– Árnyékbrigádos vagyok. Kioltom a napot, ha kell. – Azzal folytatta útját.
– Folyton ez a melldöngető kanduma – dühöngött Monique, miközben rohanva, macskával az ölében és a kristállyal a zsebében a két utcával arrébb leparkolt gravójuk felé indult.
Rozsenko megállt Arrata előtt. Az Asszaszin Rend rettegett ura és parancsolója lehúzta csuklyáját. Kéjes elégedettség ült az arcán, de mindez semmi volt a rajta eluralkodó türelmetlenséghez képest.
– Végre – mondta szinte kurjantva. – Régóta várok erre a percre. A legjobb a legjobb ellen. Ezt a harcot sokáig fogják még emlegetni mint a küzdelmet, amelyben eldőlt, melyik a jobb: az Árnyékbrigád vagy az Asszaszin Rend. Maga szerint meddig fog tartani?
Rozsenko alaposan végigmérte a férfit. A köpeny sok mindent elrejtett, de Arrata alapvetően izmos, fürge férfinak tűnt, míg ő lomha, ám jóval erősebb volt. A Főnix számos kést és tűzfegyvert érzékelt, és biztos volt afelől, hogy a Rend ugyanúgy használja az egykori pretorianusok által a világra hagyott ikonrendszert, mint az Árnyékbrigád. Azok tartalmát csupán elképzelhette.
Neki csak a Bulletstormja állt rendelkezésre, bár az önmagában is nagy erőt képviselt. A Főnixhez nem járt ikonrendszer, a páncélt pedig nem lesz ideje felvenni. Nem mintha szándékában lett volna. Ezt a küzdelmet gyorsan és mindenféle technikai támogatás nélkül szerette volna letudni. És ha rajta áll, Arratának sem lesz ideje a modern haditechnika vívmányaihoz folyamodni.
– Harminchat másodperc – felelte a kérdésre.
– Gondolja?
– Ha tovább tartana megölnöm, az rontana a renomémon.
Arrata jóízűen nevetett.
– Ha harminchat másodperc kell ahhoz, hogy megöljem, az az én hírnevemet tenné tönkre. – A hangja magabiztosan csengett, de Rozsenko észrevette, hogy a jobb kezén az ujjait hol ökölbe szorítja, hol kinyújtja.
Pillanatnyi néma csend ereszkedett rájuk, aztán Arrata kést rántva előreugrott. Egyszerű mérgezett pengét használt, aminek egyetlen apró vágása gyorsabban megölné Rozsenkót, mint hogy felfogná, mi történt. Az Árnyékbrigád egykori katonája viszont pontosan erre számított. Az asszaszinok előszeretettel használták késeiket. Könnyedén kitért az alulról indított vágás elől, majd megragadta Arrata csuklóját, és a háta mögé csavarta. A kés a betonon koppant.
A nagymester hang nélkül ugrasztotta ki a vállát a helyéről, miközben hátraszaltóval szembefordult Rozsenkóval. Bal kezének alkarvédőin láng alakú pengék pattantak elő. Lefelé sújtott.
Rozsenko blokkolta a csapást, aztán gyomorszájon rúgta a nagymestert, de az meg sem érezte az ütést. A mellénye megvédte. Arrata megfejelte ellenfelét, mire Rozsenko hátratántorodva elengedte az orgyilkost. Az asszaszin a pillanatnyi szünetet kihasználva megragadta kiugrasztott karját, és egy rántással helyre tette. Most, hogy újra használhatta a kezét, felemelte, mire alkarvédőjéből hosszú lángnyelvek csaptak ki.
Rozsenko hasra vágta magát, oldalra gördült, majd felfelé irányozta az előkapott Bulletstormot. De nem Arratára célzott, hanem a főépület melletti apró kutyaházra. Lőtt.
A faépítmény pozdorjává robbant, ezzel elpusztult a nyaláblánc generátora. Az őrületig bőszített mentáleb kilőtt. Szemmel alig követhető sebességgel száguldott végig a romok között és tört rá Arratára. Az állatot lángra kapott szőre sem lassította le, sőt, a fájdalom mintha csak tovább bőszítette volna. Az utolsó pár métert már repülve tette meg.
A nagymestert annyira lefoglalta győzelmi mámora, hogy későn reagált a kutyára. Meglepte, ahogy a habzó állkapcsok füstölve áthatoltak a lángokon. Mintha a pokol kutyája csapott volna le rá.
Az állat a földre teperte és a torka felé kapott. Arrata kettejük közé rántotta a kezét. Az erős állkapocs elroppantotta az alkarvédőt, az éles fogak a húsba martak. A lángok eddigre elapadtak. Ez volt a szerencséjük, mert a mentáleb átharapta a naftalinpatronokat, és mindkettejüket eláztatta a gyúlékony folyadék.
Arratának éppen elég gondot okozott a kutya, ám akadt még egy problémája. Rozsenko mellettük termett, s éppen arra készült, hogy hatvankettes méretűvé tágítsa a száját. Arrata materializálta a maszkját. A nehéz katonai bakancs elcsúszott a fémen.
Fájdalmas vonyítás harsant, ahogy az orgyilkos belevágta a csuklópengéket a mentálkutya torkába. Vér spriccelt az asszaszin barna köpenyére, elegyedett a naftalinnal és átáztatta a szövetet. A férfi lelökte magáról a rángatózó, gurgulázó ebet. Felállt. Elképedt. A Bulletstorm három csöve egyenesen az orrára meredt. Kék villanás világította meg a parkolót.
Arrata pörögve repült hátrafelé több métert, mire a földre zuhant és végigcsúszott a feltépett plasztbetonon. A pajzsa elhárította a lövést, de az egész Alamut harcászati rendszere megsült. És már érkezett is a következő lövés. Oldalra gördült. Pár centire sikerült elkerülnie a plazmanyalábot, ám az abból áradó forróság belobbantotta naftalintól elázott köpenyét. A lángok körbeölelték a testét, a hőség behatolt ruhája szakadásain, a környezetszabályzó nem tudott lépést tartani a tűzzel. Arrata pánikszerű gyorsasággal vágta le magáról a köpenyt, tépte le arcáról a sérült maszkot. Dühösen meredt Rozsenkóra.
Újabb plazmanyalábok érkeztek, az egyik súrolta a karját. Mintha letépték volna, olyan fájdalom járta át. Elege lett. A következő félreugrás közben kilőtte Rozsenko felé az alkarpengéit.
Rozsenko kifordult oldalra, hogy elkerülje a lövedékeket. Lassú volt. Az egyik penge a fegyvert tartó alkarjába fúródott. Sikerült megőriznie a lélekjelenlétét, így nem ejtette el a pisztolyt, de annyira elzsibbadt a keze, hogy nem tudta újra megemelni.
Arrata közben robbanó késeket dobott ellenfele felé. Rozsenko épp csak arrébb tudott ugrani a horgos triacél pengék elől, amelyek így célt tévesztve a betonba fúródtak. Robbanások követték Rozsenko útját, az utolsó ledöntötte a lábáról. A sebesült karjára esett rá, a penge még mélyebbre fúródott. Elejtett Bulletstormja után kapott, de egy csizmás láb taposott a csuklójára. Fájdalmasan morogva nézett fel. Arrata állt fölötte, kezében ismeretlen lőfegyverrel. Arcán elégedett vigyor terült szét, ahogy megcélozta Rozsenko homlokát.
Aztán elütötte egy gravo.
Rozsenko alig érzékelte a feje fölött elsuhanó, majd éles kanyarral visszaforduló járművet, olyan gyorsan pörögtek az események. Csak mire Monique a hóna alá nyúlt és talpra állította, sikerült beérnie a valóságot. A gravóba már a saját lábán át esett be.
Monique a sofőrülésbe huppanva a gázra taposott. A gravo kilőtt az ég felé.
* * *
Arrata jó pár percig eszméletlenül feküdt a romok között. Mellénye és a ruhájába szőtt exoszálak ugyan megmentették az életét, de így is megviselte a rövid kaland. Mégsem érzett fájdalmat, amikor magához tért. A düh minden érzést kiölt belőle. Nem tudta megölni Rozsenkót. Jobbnak bizonyult, de az igazgató még mindig él. A győztes pedig az, aki eléri a célját.
Egy zsírhegy libegett oda mellé. Dühösen fújtatott, ettől úgy festett, mint egy agresszív malac. Szitkozódott, Arrata anyját emlegette. Kiabálása közben nyállal terítette be a nagymester arcát. Az asszaszin felállt és letörölte a nyálkás nedvet, majd felvette a földről a törött maszkot. A moteltulajdonos még mindig üvöltözött vele.
Arrata ráemelte sötét szemét. A férfi elhallgatott. Aztán az asszaszin minden dühét kiadva átbokszolt a zsírhegy PANASZKÖNYV feliratú fején. Csontszilánkok és agyvelő darabok tapadtak kesztyűs kezére. Beletörölte a lebegő, holt férfi lucskos ruhájába, majd nyugodt lelkiismerettel távozott.