Ha felcsapnánk a Világ száz legszerencsésebb embere a Jézus Krisztus születése óta eltelt kétezer-nyolcszáz évben című könyvet, a listán szereplő első tíz név között, közvetlen Vesna Vulovič6 mellett megtalálnánk Daina Le Guin, azaz Rini nevét. Ugyanis nem halt meg.
Életét a Wildcatnek köszönhette. A Grumman mérnökei azzal a forradalmi ötlettel álltak elő, hogy a pilótafülkét a gép elejébe építették, így katapultálás esetén nemcsak a kabin, hanem az egész orrész leválasztható. Ezután az mentőkabinként funkcionálhat, saját hajtóművel, fedélzeti fegyverrel és pajzsokkal.
Rininek nem volt ideje katapultálni, ám az MI – megneszelve, hogy mi fog történni – minden mozgósítható energiát latba vetve feltöltötte a pajzsot, így az a rakéta robbanásának egy részét elnyelte. A fennmaradó erők ugyan széttépték a Wildcat törzsét, ám az előrelátó tervezésnek hála, a pilótafülke rakétái még azelőtt kilőtték az orrészt.
Rini a vállát dörzsölte. Nekicsapódott a fülke oldalának, amikor a kiegyenlítők felmondták a szolgálatot. Ahogy minden más is. Hiába az MI és a mérnökök furmányossága, a robbanás és a szétrepülő roncsok tönkretették a kabint, úgyhogy az energiáját vesztve sodródott. Ráadásul villámsebesen, és vészesen közeledett a Szabadság Diadala patkó alakú törzse felé.
Rini semmit sem látott a körülötte zajló eseményekből, csak a csillagromboló egyre növekvő törzsére nyílt kilátása. A katapultáláskor automatikusan lezárultak a kabintető acélkeramit lemezei, és csupán egy vékony résen át láthatott ki előre. Jobb is így, hiszen milliárdnyi roncsdarab száguldozott ide-oda a tér eme apró szegletében. Rini minden koppanásra összerezzent. Hiába a páncélzat, pajzs nélkül akár a milliméteres darabok is kilyuggathatták a burkolatot.
Voltaképpen már szerencsésnek mondta volna magát, ha a Szabadság Diadalába csapódhat. Abban nem reménykedett, hogy az egyik menekülő komp vagy a császáriak valamelyik hajója felszedi. Energia nélkül sodródva a műszereken nem lehetett megkülönböztetni a roncsoktól.
Levette a sisakját. A kabin hidege az arcába vágott. Ez kicsit felfrissítette. Lehunyta a szemét és kényelmesen hátradőlve halkan énekelni kezdett.
Ragyogj-ragyogj, kis csillag
Bárcsak tudnám, hogy mi vagy
Az égben, a föld fölött
Te gyémántként tündökölsz
Ragyogj-ragyogj, kis csillag
Bárcsak tudnám, hogy mi vagy
Szerette ezt a kis dalt. A nevelőanyja énekelte neki, ha beteg volt.
– Igazán szép az énekhangod, Kis Csillag – furakodott a szabálytalan koppanások közé Casey őrnagy durva hangja. – Most kapsz tőlem egy puszit, de ne gondolj semmi rosszra.
– Casey? – pattant fel Rini szeme. Körbenézett, ám a képernyők komor sötétségbe burkolóztak. A sisakrádiója süketen ült a pult egyik sarkában. – Casey, hogyan szól hozzám? – Észre sem vette, hogy nem a hívónevén szólítja az őrnagyot.
Árnyék vetült rá a kukucskálórésen keresztül. Kipillantva meglátta a Krampusz Egyes hajtóművét. Casey őrnagy aztán oldalra húzódott és hagyta, hogy a kabin a gépe mellé sodródjon. Ekkor óvatosan, mint egy kölykeit mosdató tigrisanyuka, meglökte azt.
Amit Casey puszinak nevezett, az inkább pofon volt. A kabin jókora csattanás keretében lódult oldalra. Rini beverte a fejét az oldalfalba. Gyorsan visszavette a sisakját és bekötötte magát.
– Szereted a graviballt? – kérdezte az őrnagy. Hadart. Bármire is készült, gyorsan akarta végrehajtani. Rini közben rájött, honnan szól hozzá a parancsnoka. Feltűrte a pilótazubbony ujját. A karkötője gyémántberakásai kéken világítottak, vagyis aktív volt az omnitouch komja. A Krampusz Egy MI-je minden bizonnyal ráállt a jelére és távolról aktiválta.
– Utálom a focit – emelte a szájához a karkötőt.
– Ezután imádni fogod. – A kabin újra megugrott alatta, de ezúttal olyan erővel, hogy belepréselődött az ülésbe. Behunyt szemmel, elfehéredett ujjakkal markolta a kormányt, és próbált rájönni, mit csinál az őrnagy.
Aztán fülsüketítő dörrenés töltötte be a kabint. Az oldalára fordult, majd átbucskázott a másik felére. Fém csikordult fémen. Rini keze tehetetlenül ütődött neki a műszerpultnak, feje jobbra-balra nyeklett. Hosszú másodpercekig pörgött így, mire a világ végre megállapodott, a zajok elültek. Rini az ájulással küzdött. Keze kegyetlenül hasogatott, nyaka megrándult, alig tudta felemelni a fejét.
A kabintető felnyílt, kezek nyúltak érte. Levágták róla a hámot, és óvatosan kihúzták a fülkéből.
– Orvost! – kiáltotta valaki.
Rinit hordágyra fektették. Homályos tekintettel nézett körbe. Egy hangárban volt, méretéből ítélve az egyik cirkálón. Minden talpalatnyi helyet kompok, csapatszállító hajók és mentőkabinok töltöttek be. Emberek és canisok nyüzsögtek a gépek között, technikusok rohantak, hogy megtisztítsák a terepet, ápolók próbálták ellátni a sérülteket. A sztázispajzson vadászgépek röppentek be sorban, de ahelyett, hogy leszálltak volna, mágneses leszállókarmaikkal megkapaszkodtak a falon, a mennyezeten, az euticénium-titán merevítőoszlopokon. Mint valami gigantikus fém denevérbarlang, úgy festett a hangár.
– Itt a kapitány beszél, két perc múlva térváltás – nyomta el a női hang a hangár zsivaját. Rini ekkor vesztette el az eszméletét.