Rozsenko Rolls-Royce Phantom XII típusú luxusgravójának anyósülésén ült, és egy notepage-et olvasott. Éppen harmadszorra állt neki ugyanannak a mondatnak, amikor a járművet vezető kiborg testőr lekanyarodott az Alexandra Argay Katonai Fegyenctelep parkolójába. Rozsenko fel sem nézett, gondolatai máshol jártak.
Nem tudta, mi zavarja jobban. Hogy nem vezethette a szolgálati gravóját – csak a paralok díszburkolata többe került, mint egyhavi zsoldja az Árnyékbrigádnál –, vagy az öltöny, amit viselt. Új munkaköre megkívánta a fess öltözködést, de ettől úgy érezte, kirí az emberek közül, és ha kilép az utcára, minden szem rászegeződik.
Ezt leszámítva nem volt rossz hírszerző igazgatónak lenni. Kapott egy luxusgravót, házat a Fellegvárban és a fővárosban, mindkét helyen a gazdag negyedben, valamint egy szabadon mozgatható égi nyaralót. A fizetése ötszöröse lett annak, mint amennyit felderítő specialistaként keresett. És volt még a mindenre feljogosító igazolvány, a megkötések nélkül használható szolgálati fegyver, a kiborg testőr, az irodák a Birodalom különböző pontjain, egyszóval minden, ami egy kormányhivatal igazgatójának kijárt.
Rozsenko mindennek szívből örült, bár nem mindent vett használatba. A házakat megnézte, de egyelőre nem állt szándékában költözni, a nyaralónak pedig csak a lőtere mozgatta meg a fantáziáját, ám ez elég volt ahhoz, hogy elhatározza, eltölt majd egy hetet ott. A szolgálati fegyvere tartalékként az irodájában maradt, ahogy a Warlord IV-es harcászati rendszert sem ültette be. Szívesebben vitte magával a nyugdíjazásakor kapott famarkolatú, gravírozott Bulletstormot és Tahir vezérezredes ajándékát, a Főnix harcászati rendszert. Ez utóbbi, mivel egy arany, számlapos karórába volt elrejtve, még passzolt is éjfekete öltönyéhez.
Mindent összevetve tetszett neki az immár véglegessé tett pozíciója, egyedül az irodai munka untatta. Első heteit arra akarta áldozni, hogy tüzetesen megismerje a BHEH-t. Csak így deríthette ki, hogy mit és hogyan kell átszervezni, kit érdemes a helyén tartani, áthelyezni vagy kirúgni. A cél érdekében kikérte az ügynökség folyamatban lévő ügyeinek anyagait, a személyi állomány listáját, a költségvetést, és egy könyvtárra való egyéb dokumentumot. Az elmúlt napokban azokkal kelt és feküdt.
– Uram, megérkeztünk – szólalt meg a markáns állú sofőr-testőr. Valóban, a gravo landolt az erőd plasztbetonján. Rozsenko észre sem vette.
– Maga várjon itt! – dobta a műszerpultra a rejtélyekkel teli költségvetési kimutatást, majd kiszállt.
Két ember sietett elé. Az egyik egy nyurga, sportzakót viselő aktatologatónak tűnt, míg a másik mintha a börtön egyik állandó lakója lenne, olyan ocsmányul festett. Rozsenko mindkét férfit ismerte. Az irodakukac az erőd igazgatója, a fekete bőrű hústorony pedig az őrség parancsnoka volt. Amikor Rozsenko az erőd vendégszeretetét élvezte, az őrparancsnok abban a hitben élt, hogy egy árnyékbrigádos a legalkalmasabb személy a smasszerek hatalmának demonstrálására. Rozsenko finom határozottsággal világosította fel tévedéséről.
– Rozsenko igazgató úr, üdvözlöm az Alexandra Argay Katonai Fegyenctelepen. Paul Batler igazgató vagyok – nyújtott kezet a sápadt bőrű, nyurga fickó. Rozsenko elfogadta a döglött halra emlékeztető baráti jobbot, közben próbálta elrejteni ellenszenvét. – Nagyon örülök, hogy a körünkben üdvözölhetjük. Jól utazott? Úgy hallom, a Fellegvárból mostanában nem könnyű kijutni.
Az őrség parancsnoka horkantott egyet. Nem tetszett neki, hogy felettese ilyen buzgó nyelvcsapásokkal hódol a BHEH börtönviselt nagyurának.
– Piter, hogy vannak a végtagjai? – fordult a fintorgó izomköteghez Rozsenko.
– Jól, köszönöm, egy-egy-harmincnyolcas.
Most a nyurgán volt a fintorgás sora.
– Ami volt, elmúlt, szót se többet róla! – Ez parancs volt. Batler és Piter is jól tudták, hogy ha a szájukra veszik ezt a témát, Clellan kancellár a rendszer legtávolabbi aszteroidabányájába helyezteti őket.
– Kérem, igazgató, hagyjuk az udvariassági köröket. Nem azért vagyok itt, mert visszavágytam, hanem mert beszélni akarok Hugo Waltzcal.
– Persze, persze – bólintott Batler, de arcára kiült a csalódottság. Nem most fog összebarátkozni a BHEH igazgatójával. – Piter odakíséri.
– Köszönöm! – Rozsenko elindult. Csak Piter zárkózott fel mellé, a másik férfi ment a saját dolgára.
Az utat a parkolótól a hadifoglyok szárnyáig annak ellenére gyorsan megtették, hogy Piter minden létező ellenőrzőponton tetőtől talpig átvizsgáltatta Rozsenkót. Persze sosem ment túl messzire, még a folyamatos célozgatásaival sem. S bár Piternek valószínűleg egyáltalán nem az volt a célja, hogy Rozsenko megkedvelje, ellenségeskedésével pont ezt érte el.
– És íme, a kettő-egy-nyolcvanhetes lakosztálya – állt meg Piter a hadifoglyok részlegének homokbarna falakkal övezett folyosóján. Nem volt ajtó, se ablak, csak a mennyezetbe süllyesztett világítópanelek törték meg az egyhangúságot.
Az őrparancsnok megérintette a falat, mire annak egy része bekékült és elfolyósodott, mintha a mennyezetből lefolyó vízesés lenne.
– Mivel ön a hírszerzés igazgatója, és a DNS-e immár ennek megfelelően van rögzítve az adatbázisban, így megteheti azt, amit korábban nem – mosolygott kedélyesen Piter. – Ha távozni akar, simán kisétálhat. Amennyiben baj történne, csak kiáltson, az őrség azonnal jön, erre a szavamat adom. – Rozsenko a vigyort látva nem igazán tudott megbízni az ígéretben. – Ha esetleg én kellenék… Én ne kelljek! – Azzal sarkon fordult és távozott.
Rozsenko átlépett a falon.
Waltz tábornok lefogyott a fogságba esése óta. Kerek arca beesett, valaha erős karja elgyengülten pihent az asztalon, kövérkés termete emlék volt csupán. Egyedül nagypapás tekintete és mosolya nem kopott meg.
– Rozsenko ezredes, micsoda öröm önt körünkben látni – mutatott körbe teátrálisan a rejtett kamerákra utalva.
– Már a BHEH igazgatója vagyok. – Waltz kézfogása a gyengesége ellenére is határozott volt. – Ha megengedi. – A zsebéből előhúzott egy hosszú, lapos, téglalap alakú szerkezetet, amelynek egyik felén ujjnyi vörös érzékelő világított. Megérintette. A cellát azonnal körbevette a BHEH legmodernebb árnyékoló rendszere. Mentál- és interferenciapajzs feszült a falaknak, jeltorzító sugarak vették célba az érzékelőberendezéseket, nanorobotok milliárdjai szálltak szét a levegőben, hogy felkutassák és tönkretegyék az elrejtett megfigyelőberendezéseket, s olyan számítógépes vírusok szabadultak el a térben, amelyek elpusztítanak minden szerkezetet, amely felfogja őket. Végül Rozsenko extra védelemként aktiválta a Főnix zavaróberendezését. – Most már beszélhetünk – ült le.
– A hírszerző, aki a saját emberei előtt titkolózik.
– A jó hírszerző ismérve – felelte Rozsenko hetykén. – Amikor utoljára beszéltünk, remélte, hogy találkozunk még. Gondolom, nem így képzelte.
– Nem, csakugyan nem – bólintott Waltz, úgy fürkészve a vele szemben ülő férfit, mintha a világ legnagyobb rejtvénye lenne. – Meglep, hogy a Kardinális fiaskó után még mindig játékban van.
– A Kardinális ügyét lezárták.
– Miért, megtudták, hogy ki volt az?
– Így van – bólintott Rozsenko lassan. – Christophe Beck.
Két dologban volt biztos a BHEH igazgatója. Az egyik, hogy Waltz nem lepődött meg az információ hallatán, a másik: nagyon jól tudja, ki volt valójában a Kardinális.
– És mégis honnét jöttek rá erre, ha szabad megkérdeznem?
– Bebizonyítottam – felelte Rozsenko.
– És maga bizonyította be azt is, hogy Christophe ölte meg Astrid császárnőt?
Rozsenko bólintott. Ez volt az a pillanat, amikor eldől, Waltz Rozsenkóval tart-e. A Szabadság Diadala legénységének elfogott tagjai közül többen is megerősítették, hogy Christophe feljutott a rombolóra, Lukva parancsnok a kínvallatások hatására pedig beismerte, hogy Waltz egy időre kettesben maradt vele és Rinivel. Azt viszont nem tudta, mi hangzott el a beszélgetés során, ám Rozsenko biztosra vette, hogy Christophe és Rini akkor avatták be Waltzot Astrid titkába.
– Hát jó – dőlt újra előre Waltz. – Emlékszik, hogy legutóbb volt egy visszautasíthatatlan ajánlatom?
Rozsenko jól emlékezett. Waltz a Fellegvár egyik plázájának reklámhologramján át beszélt vele. A „visszautasíthatatlan ajánlat” tulajdonképpen csak egy vicc volt Waltz részéről. Így hívta fel magára a figyelmét.
– Jól emlékszem. Arra is, hogy a beszélgetésünk után kis híján megölt.
– Sajnálom. Akkor még nem tudtam, hogy maga miféle ember valójában, ezredes. Ez mára megváltozott.
– Mint mondtam, igazgató vagyok – helyesbített Rozsenko végtelen türelmet sejtető nyugalommal, közben belül végtelen megkönnyebbülést érzett. Egy szövetségese már volt, és az talán válaszokkal is szolgálhat.
– Ön élete végéig ezredes lesz – mosolygott Waltz, és kényelmesen hátradőlt. – Szóval, mit tehetek önért?
– Mit csinált Beck a Zenonon?
Waltz jól átgondolta válaszát, közben le sem vette a szemét az asztalon fekvő árnyékolókészülékről.
– Nem azért nem mondom el, mert nem bízom önben, hanem mert nem bízom abban a ketyerében – bökött a szerkezetre. – Megeshet, hogy odakinn már az Asszaszin Rend várja, és ebben az esetben félő, hogy az információ rossz kezekbe kerül. – Rozsenko bólintással vette tudomásul Waltz szavait. – Legyen elég annyi, hogy amihez Christophe akkor hozzájuttatott minket, az alapjaiban rengetné meg a császárságot. És nem csak azt.
– Gondolom, akkor jól elrejtették azt a valamit.
Waltz előredőlt és komor arccal Rozsenko szemébe nézve válaszolt.
– A főparancsnokságunkra küldtem Christophe-fal, de úgy hallottam, hogy nem érkezett meg.
– Úgy hallotta? És ugyan kitől?
– Szóbeszédek a börtönben is vannak, Rozsenko. Nézze, a Kardinális rám bízta azt a valamit, de attól félek, hogy jelenleg senki sincs, aki megvédje. Ha azért van itt, amiért gondolom, hogy jött, akkor megkeresi.
– Válaszokért jöttem, tábornok. Egyet sem kaptam.
– De igen, csak nem ilyenekre számított. Ha megtalálja Christophe-ot az asszaszinok előtt, talán megkapja azokat a válaszokat is.
A Rozsenko számára érdekes beszélgetést ezzel letudták, úgyhogy gyengítette a cella védelmét. Eztán még órákon át faggatta Waltzot a függetlenségiekről, persze hasztalanul. Végül elbúcsúztak, pontosan úgy, ahogy egy, a vallatásnak ellenálló tábornoknak és egy csalódott, bosszús hírszerzési igazgatónak búcsúznia kellett. A sötét jövő kilátásba helyezésével és fölényeskedéssel.
A meglepetés a falon túl várta Rozsenkót. Egy barna köpenyes, csuklyás férfi állt a folyosón. Derekát széles, színes öv fogta körbe, egyben tartva a földig érő köpenyt, amely valószínűleg fegyverek valóságos tárházát rejtette. Fegyverekét, amiket az ellenőrzőpontok valamelyikén le kellett volna adni, ahogy Rozsenko leadta a Bulletstormját, de biztos volt abban, hogy a férfi semmitől sem szabadult meg. Mi több, az sem lepte volna meg, ha az ottlétéről az őrség nem is tudna.
– Érdekes. Sose hallottam róla, hogy korábban találkozott Waltzcal – szólalt meg a férfi az arcát takaró, törzsi jelekkel díszített fémmaszk mögött. Sötét szeme élettelen bogárként csillogott a keskeny vágatok mögött. Szavai hűvösek voltak, testtartása még a köpeny takarásában is feszültnek tűnt.
– Régen volt. Mit keres itt, Arrata? – lépett a férfi elé az egykori katona, olyan közel, hogy az kellemetlen legyen a másiknak. A csuklya alá és a maszk mögé akart nézni, bár tudta, hogy ha ezt megteszi, a nagymester azonnal megtámadja. Egy asszaszin arcát csak ketten láthatták meg: az áldozata és a császár.
– Hírét vettem, hogy kihallgatja a foglyot. Gondoltam, meghallgatom. Hátha mond valamit, ami segíthet meglelni Becket. Kár, hogy a beszélgetés elejéből semmit sem hallottam, a többi része pedig… Nem vezetett eredményre, hogy úgy mondjam. – Az asszaszin szavai fenyegetően koppantak a barna falakon.
– Mire céloz, Arrata? – kérdezte Rozsenko hasonló hangnemben.
– Csak összegzem a tapasztaltakat.
– Mi lenne, ha azt összegezné, hogy miért nem hozták még vissza Rinit? Clellan kancellár szerint már megtalálták.
– Várunk, hátha elvezet minket Beckhez. Elvégre szeretők voltak.
– Hónapok óta várnak.
– A türelem rózsát terem. Biztosra veszem, hogy maga is kivárna, hiszen annyi ideig vadászott Waltz tábornokra.
Rozsenkónak arcizma sem rebbent.
– Egy pillanatig sem várnék.
Csend borult a folyosóra. Rozsenko a csuklyába bámult, és érezte, hogy a maszk mögött rejtőző szempár a hazugság jelét keresi rajta. Az Asszaszin Rend ura és parancsolója nem Waltz miatt jött, hanem Rozsenkót akarta megnézni magának. Az pedig, hogy a tábornok utáni vadászatot így felhozta, egyértelművé tette: tudja, hogy valójában nem Waltz után nyomozott.
– Tévedtem – mondta végül a nagymester a tévedhetetlenek magabiztosságával.
Újabb csönd következett, amit Rozsenko tört meg.
– Érdekelne két dolog. Uralkodó hiányában az asszaszinok miért üldözik Beckéket? Tudtommal császári felhatalmazás nélkül maguk nem is lélegezhetnek. Vagy másoktól is elfogadnak parancsot?
– Jogunkban áll bosszút állni az uralkodóért. Benne van az eskünkben – válaszolt Arrata gondolkodás nélkül.
– Tévedtem.
– Mi volna a második?
– Honnan tudják, hol van Rini? Az ügynökeim még csak nem is sejtik, hogy hová bújt, maguk mégis napok alatt megtalálták, és azóta szemmel tartják. Csak nem asszaszinok vannak a függetlenségiek között?
A csuklya megrezzent, a mellkas megemelkedett és lassan megsüllyedt. Ennyi jele volt csupán Arrata ingerültségének.
– Félreértett. Tudjuk, hol van Rini, de nem mondtam, hogy a függetlenségiekkel lenne.
– Akkor hol van?
– Szem előtt.
– Hát persze. – Rozsenko nem ütötte tovább a vasat, a győzelem már így is az övé volt. Arrata elárult valamit, amit nem akart Rozsenko tudtára adni. Az asszaszinok beépültek a Ligába, és az, hogy erről a BHEH-nál senki sem tud, azt jelentette, hogy a Rend megkerüli az őket felügyelő hivatalokat. Elvégre kötelességük lenne az információt megosztani a hírszerzéssel.
– Kár, hogy nyugdíjba vonult – váltott témát Arrata. – Titkon reménykedtem abban, hogy egyszer megküzdhetek a nagy Rozsenko ezredessel.
– Nem lenne fair küzdelem.
– Szerintem sem. Túl öreg, és már az Árnypáncélja sincs meg. Hamar véget érne.
Megint csend telepedett közéjük, de a levegő szikrázott a felgyülemlett feszültségtől. Egyikük sem mozdult, csak nézték egymást. Mint két ellenség, akik megfagytak az időben. Végül Rozsenko engedett, de csak azért, mert sietnie kellett és nem vetne rá jó fényt, ha holmi találkozókra hivatkozva már az első héten megöli az Asszaszin Rend fejét. Ráér az a második héten is.
– Örvendtem a szerencsének, nagymester.
– Enyém a megtiszteltetés, igazgató úr.
Ellentétes irányba indultak el. Harcászati rendszereikkel az utolsó pillanatig figyelték egymást.
Rozsenko a gravójához menet azon gondolkodott, honnan értesülhetett az Asszaszin Rend arról, hogy ő nyomozott a Kardinális után. Arrata ugyan nem mondta ki, de egyértelműen tisztában volt az igazsággal, és azt nem most tudta meg a Waltzcal lefolytatott beszélgetésből, ellenkező esetben egyikük már nem élne. Több ember szóba jöhetett, aki kiszivárogtathatta az információt – hazaárulás ide vagy oda, a bűntudat és a félelem elnyomható a megfelelő eszközökkel. Majd megemlíti Clellannek, és talán maga is végez egy kis privát nyomozást.
A másik, ami jobban foglalkoztatta, az a Waltztól megtudott információ Christophe Beckről.
Mibe csöppent bele az a szerencsétlen?
Meg kell találnia, de hogyan? Christophe úgy eltűnt, hogy még Waltz sem tudja, hol van, pedig a hallottak szerint még a börtönben ülve is informálódik a függetlenségiek ügyeiről. Vagyis a Birodalom ellenségeinek nincs szüksége a Kardinálisra, nagyon jól boldogulnak nélküle.
Vajon ki Waltz kéme az erődben? Egyelőre nem kísérelte meg kitalálni a választ.
Meg kell találnom Becket, határozta el magát. Astridnak fontos volt az a férfi, az életét adta érte. Rozsenko nem hagyhatta, hogy a császárnő önfeláldozása hiábavaló legyen. A gond csak az, hogy igazgatóként nem mehet utána. Túl sokan figyelnének fel rá. És nem küldhet utána akárkit, hiszen egy Szellem volt Christophe nyomában. Tudta, ki lenne alkalmas a feladatra, csakhogy ezzel nagyobb kockázatot vállal, mint Waltz meglátogatásával. Mert Rozsenko az Igazi Bizánci Birodalom elárulására készült, és az is áruló lesz, aki vele tart.