Rozsenko a la Roche-tartományban vezető útnál kacskaringósabban jutott vissza a Fellegvárba, nehogy lekövessék a pályáját. Letette a gravót az álnéven bérelt garázsban, majd tömegközlekedéssel visszatért a Hérakleiosz parkba. Rolls-Royce Phantom XII-ese még mindig ott állt.
Tom, a kiborg testőr a hajtóműházon ücsörgött. Már korábban észlelhette a környező biztonsági rendszerekre rákapcsolódott elméje, mert azonnal ránézett, ahogy felért a mozgólépcsőn a föld alatti hiper-máglevből.
A hirtelenszőke, nagydarab Tom vidám pillanataiban sem tudott volna derűsen nézni, mintha alapbeállítás lenne nála a gyilkos ábrázat. Nagy száját lebiggyesztette, fekete szeme résnyire nyílva pásztázta a környezetét. És most valóban bosszús volt. Ahogy meglátta védencét, végigropogtatta ujjait, majd kapkodós mozdulattal újabb cigarettára gyújtott. A századikra, elnézve a gravo alatt álló csikkhalmot.
Rozsenko nem különösebben csodálkozott a kiborg reakcióin. A huszonnyolcadik században megtévesztően élethű szintetikusokat gyártottak. A legjelentősebb különbség egy ilyen mesterséges személy és egy hús-vér lény között az volt, hogy az előbbiben vér helyett biofolyadék keringett, és kvantumszingularitás-reaktor hajtotta őket. Agyuk bioneurális processzor volt, a csontjuk euticéniumötvözet. Mégis mindenre képesek voltak, amire az emberek, ha kellett, izzadtak, bűzlöttek, ettek, ürítettek vagy szeretkeztek. No meg idegeskedtek.
De a kiborgokat célirányosan készítették, főleg azért, hogy ne váljanak veszélyesen okossá. Ugyan voltak átfedések az előre programozott képességekben, a legtöbb szintetikus nem tudott nagymértékben eltérni a feladatától. Persze nem is akar senki egy kiborg prostituáltból háziasszonyt csinálni, és Tom sem fog házat építeni, ellenben képes puszta kézzel szétverni egyet.
– A szerelők áldják meg, Főnök, hol a francba kódorgott? – ugrott le a gravo hajtómű házáról. – Már komolyan azon kattogott a processzorom, hogy végig kell járnom a Fellegvár hamvasztóit, hátha valamelyikben megtalálom a szertehagyott alkatrészeit.
– Ne aggódjon, Tom, megvagyok. – Rozsenko beült az anyósülésre. – Vigyen haza!
Az út nem tartott tovább egy óránál, Nea Rome alig háromszáz kilométerre volt a Fellegvártól. A Rolls-Royce landolása közben Rozsenko gyorsan felmérte a környéket. Semmi szokatlant nem látott. A kerület különlegesnek számított a fővárosban, mert a hadsereg építette a katonacsaládoknak és az olyan egyedülálló tiszteknek, akik nem akartak a laktanyákban élni. Itt a fűnyírástól kezdve a közbiztonságig mindenért a Birodalom honvédei feleltek. Ennek megfelelően rendezett, tiszta és igen biztonságos kerület volt.
A közeli játszótéren három gyerek játszott, két anyuka pedig a padon üldögélve beszélgetett. Egy fiatal katonatiszt Rozsenko házától kettővel arrébb frissen ültetett rózsáit locsolta, az utca végén pedig valakinek a kutyája ugatott valamit nagy bőszen. Ez volt az összes mozgás a délutáni órában.
– Köszönöm, Tom, hazamehet. – A haza ebben az esetben a BHEH személyzeti osztályának kiber részlegét jelentette, ahol a karbantartásokat végezték, illetve ott tárolták a nem kirendelt szintetikusokat.
Tom ellentmondást nem tűrve rázta a fejét.
– Főnök, a mai kirándulása után semmilyen élő vagy gyártott lélek kedvéért nem mozdulok el maga mellől. Az a dolgom, hogy a nap huszonnyolc órájában vigyázzak magára. De ne aggódjon, nem önzetlenségből teszem, mindez pusztán önfenntartás. Ugyanis ha magát véletlenül szecskává aprítaná valaki, engem leselejteznek. Elvégre ki akarna olyan testőrt, aki mellett kinyiffant a védence?
Rozsenko nem bírta ki, felnevetett. Tom ritka jelenségnek lett a szemtanúja, de mivel fogalma sem volt róla, milyen csodában van része, nem tudta igazán értékelni.
– Szintihez képest maga vidám fickó, Tom.
– És még hosszú ideig szeretném megőrizni eme különleges bájomat.
Rozsenko megveregette a gép vállát.
– Rendben, de idekinn marad. Az az otthonom – bökött az alacsony fakerítéssel körülvett, egyszintes, lapos tetejű házra. – Nem szeretném úgy érezni, hogy megfigyelés alatt állok.
– Maga a főnök, Főnök – tisztelgett kurtán-furcsán Tom. – És ha segítségre van szüksége a vendége miatt, csak mondja ki a mentőszót.
Rozsenko kiszállt, de visszahajolt a gravóba. Arcán ott ült a kérdés: mi lenne az?
– Vörös Ördög – felelte vidáman Tom.
Rozsenko mosolyogva becsapta a gravo ajtaját, és elindult a háza felé. Átlépve a küszöbön egyenesen a nappaliba ment. Zakóját akkurátusan a fal melletti ruhásszekrény fogasára helyezte, nyakkendőjét hasonló gondossággal fellógatta. Cipőjét kivitte az előszobába katonai bakancsa és sportcipője mellé. Azután visszatért a nappaliba és lehuppant a fotelébe. Sóhajtott egyet, majd a kanapén elnyúló, konyakot kortyolgató, Az energiaháborúk nagy csatái című könyv első kiadását olvasó Monique Deneuve-re meredt.
A nő még mindig azt a dögös, kék ruhát viselte, amit előző este, de haját ezúttal kiengedte, sminkjét eltávolította. Ahogy ott feküdt keresztbe tett, formás lábával, kezében a konyakkal és a könyvvel, Rozsenkóban megélénkült valami.
– Két órát késett – mondta Monique.
– A hivatali ügyek lefoglaltak. Állítólag ebben az utcában közel tíz éve nem volt betörés – mondta csevegő hangnemben.
– Igen, ez igaz lehet. A biztonsági rendszere nagyjából pont tíz éve elavult. Kiábrándító – mondta Monique, mélységes csalódottságot öltve arcára. Lapozott egyet a könyvben. – Azt hittem, hogy a nagy Rozsenkóhoz lehetetlenség betörni, mégis unatkoztam, miközben feltörtem a rendszerét.
Rozsenko megrázta a fejét, majd elindult a konyha felé.
– Kér kávét? – kérdezte.
– A kávéfőzővel csinálja?
– Ha az ember kávét akar inni, általában nem a szendvicssütőért nyúl.
Monique felült és letette a könyvet maga mellé a kanapéra. Átlesett a háttámla fölött. Rozsenko türelmesen várakozott a konyha ajtajában.
– Van szendvicssütője is? – kérdezte a nő szkeptikusan.
– Régimódi vagyok.
Nekiállt felrakni a kávét.
– Mivel a kávéfőző és a sütő elektromos berendezés, legalább azt elmondhatjuk, hogy az áramot bevezették ebbe a barlangba.
Rozsenko nem replikázott, így Monique felállt, megigazította ruháját, majd a férfi után ment.
A konyha otthonosabban lett berendezve, mint a ház többi része. Az egyik fal mentén hosszú, szekrényekkel teli konyhabútor húzódott – rajta az említett kávéfőző és szendvicssütő – egybeépítve egy automata mosogatóval. Azzal szemben egy modern mikrosütő és egy kicsi, rozzant faasztal állt, kockás, kávéfoltos terítővel.
– Mennyit fizetett a villnegronoknak, hogy kirabolják a XX. századot ezért a pazar berendezésért?
Fanyar grimasz lett a válasz. A kávé fortyogni kezdett a főzőben. Rozsenko a nőt figyelte, aki úgy lesett a szerkezetre, mintha attól tartana, hogy mindjárt felrobban.
– Miért nem ment haza? – kérdezte az igazgató, miután lekapcsolta a kávéfőzőt.
– Sokáig buliztam.
Rozsenko kitöltött kétbögrényi kávét.
– Cukrot, tejet, tejszínt?
Monique válaszul felkapta az egyik poharat. Beleszagolt, de nem fintorgott, épp ellenkezőleg, megélénkült. Rozsenko is mélyet szippantott a kesernyés, erős illatból. Rá is hasonlóképpen hatott.
– Óvatosan, ez igazi kávé, nem olyan gyenge szutyok, mint amit a számítógépek materializálnak.
Monique belekortyolt a forró lébe, aztán köhögni kezdett.
– Mondtam – emelte fel saját kávéját Rozsenko, és visszament a nappaliba. – Szóval, miért nem ment haza?
Monique követte. Leült a kanapéra, a kávét letette az üvegasztalra. Gondterhelten kezdett neki mondandójának.
– Meg akarnak ölni.
A vele szemben a fotelban helyet foglaló férfi bólintott. A pletyka tehát igaz.
– A fellegvári csata óta háromszor próbáltak megölni Birodalmon kívülről érkezett bérgyilkosok. Jók voltak, de nem eléggé. – Sötét mosoly jelent meg a nő szája szélén, aztán egy röpke pillanat alatt elkomorult. – Utána emelték a tétet. Az utóbbi hetekben több atrocitás is ért. Látszólag semmi veszélyes. Megpróbáltak betörni a házamba, feltörni a gravómat. Téves üzeneteket kaptam, tönkrement a holovidem, ilyenek. Kényelmetlen, de nem életveszélyes.
Újabb bólintás.
– Közben az eredeti BBSz-es őrszemélyzetemet lecserélték, a kiborg testőreimet sorra visszarendelték nagygenerálra, némelyik üzemhibássá vált. Szintén nem szokatlan, a pozícióváltozás ezzel jár. Már nem vagyok jelentős személy, így nem csoda, ha a legjobban kiképzett emberek és a legfejlettebb szintik helyét átveszik… mások.
Rozsenko megint csak bólintott. Monique, hogy ne mondjon valami sértőt, belekortyolt a kávéba, aztán látványosan félretette a poharat.
– Pechszéria, azt mondanám.
– Ha ostoba lenne – szólalt meg végre az exezredes.
– Igen. A kiborgok látványosan elavultak, a kirendelt gárdisták újoncok vagy a Gárda legalja. A többi meg… A gravo feltörése, a téves üzenetek, a meghibásodások… Felmérték az otthonom biztonsági rendszerét.
Rozsenkónak megint csak bólintásra futotta, de ezúttal magában megjegyezte, hogy ő is így csinálná. A minta egyértelmű: furcsa, de nem különösen gyanús események sorával kiértékelni a célpont védelmét, és ha mód adódik rá, kiiktatni bizonyos szakaszokat. Időigényes munka, s pont ezért nagyon kevés bérgyilkos folyamodik ehhez. Csak az olyan profik, akiknek a híre és a hatalma is elég nagy ahhoz, hogy megbízóik ne nyaggassák őket az idővel.
– Ha befolyással lehetnek a testőrségére, igen magasról jöhetett a megbízás, vagy a végrehajtóknak vannak jó kapcsolataik – mondta. Most Monique bólintott. – Bár ismerve a habitusát, én mindkettőt lehetségesnek tartom. – A nő arcára gúnyos fintor ült ki. – Asszaszinok?
– Asszaszinok – mondta ki Monique is, mintha azt remélné, hogy ha néven szólítja őket, azok egyből elmenekülnek. – Ezért nem mentem haza. Mostanra a biztonsági állományom teljesen kicserélődött, és végiggondolva, mik történtek a házamban vagy körülötte, biztos vagyok benne, hogy a védelmemet is kikezdték. Tegnap próbáltam segítséget kérni Chhayától. Ha már kiszolgáltam éveken át, reméltem, lesz benne annyi tartás, hogy segít. De az a kis ribanc igencsak gumigerincűnek bizonyult. Aztán jött maga.
– Én? – vonta fel a szemöldökét Rozsenko.
– A BHEH igazgatója, egykori árnyékbrigádos, ráadásul felderítő specialista volt. Ha maga véd, még az asszaszinok is meghátrálnak.
– Igazgató vagyok, nem testőr.
– Ezt a hiányosságot elnézem – legyintett Monique. – Itt úgyse keres senki. Elvégre híresen nem vagyunk jóban. Az előtt sem szívleltem, hogy rám robbantotta az irodámat, azóta látványosan utálom. Megszabadultam a gravómtól, az Estée Lauder X-esemtől – ez láthatóan igencsak elszomorította –, még a szolgálati fegyveremtől is, csak a sajátom van nálam. – Újra felvette a kávésbögrét. Fáradtnak és elhagyatottnak tűnt. – Leráztam a testőreimet, aztán idejöttem.
Rozsenko rosszat sejtve felállt. Kitekintett a nappali egyik falát uraló panorámaablakon.
– Nem keresnék itt, kivéve, ha eleve tudják, hogy ide tartott. Vagy követték.
– Ki tudta volna?
– Mindenki, aki együtt látott minket tegnap. A Fellegvárban nem nehéz kihallgatni az embereket. A követése meg még egyszerűbb.
– Hé! – ugrott talpra Monique, sértett daccal az arcán. Közben kicsit nagyobb lendülettel tette le a bögrét, így a füle a kezében maradt. Félredobta a porcelándarabot, ami röptében lepattant a levegőről. A nő ezt nem vette észre, de Rozsenkónak feltűnt a szeme sarkából.
– A BHEH igazgatója voltam – toporzékolt Monique –, és több mint tíz évig terepügynök. Kiszúrom, ha követnek. Képes vagyok lerázni a kullancsokat… Vagy megölni, helyzettől függően. Ne aggódjon, Rozsenko, nem hanyatt fekve jutottam el az igazgatói székig.
Rozsenkónak lett volna ehhez mit hozzáfűznie, de inkább csendben maradt. Az asztalon álló kávésbögréjét figyelte. Fodrozódott a teteje, mintha valami belecsöppent volna. Felemelte a csészét.
– Igazán élvezetes magával beszélgetni, Rozsenko – morogta Monique. – Legalább egy szót nyögjön ki!
– Kuss! – A férfi oldalra lendítette a bögrét.
Egyenesen az asztal mellett álló, kaméleon álcaköpenyt viselő asszaszin arcába loccsantotta a forró, immár mérgezett kávét. Az orgyilkos láthatatlan maradt, de a kávé végigfolyt a maszkján és beleitta magát a csuklyájába, foltokban megrajzolva feje körvonalait.
Mielőtt a leleplezett asszaszin bármit tehetett volna, Rozsenko a gyomrának szegezte a Bulletstormot, és elsütötte. A nem várt vendég kettészakadt, felsőteste a nappalit átszelve a falnak csapódott. A lába a medence és a has maradékával még néhány pillanatig imbolygott, majd felborult, a szőnyegre borítva a hátramaradt béldarabokat.
Monique tátott szájjal meredt az asszaszin két csonka felére, miközben Rozsenko magára kapcsolta a Főnix összes lehetséges pajzsát, egyúttal mentális úton aktiválta a ház biztonsági rendszerét.
Vörös erőtérbuborék vette körbe a kertet. Ugyanígy védőháló emelkedett az ablakokon, erőterek zárták le az ajtókat, mindeközben a szobákban kiemelkedtek a mennyezetből a kagyló formájú automata lézerágyúk.
Egy tenyérnyi gömb is elősuhant valamelyik hátsó szobából. Apró lencséin át kék keresőfénnyel végigpásztázta a nappalit, majd sorra átnézte a többi helyiséget.
– Honnan a picsából került ez ide? – találta meg Monique a hangját, és egyúttal az MMX Art of Plasmáját is. Utóbbit a combjára csatolt tokból húzta elő.
– Akkor engedtem be, amikor magát is – fortyogott Rozsenko, mire Monique igencsak döbbenten pislogott. – Amikor megérkezett és elkezdett szöszölni, a rendszer rám csipogott. Utasítottam, hogy hagyja magát játszadozni. Ha nem teszem, már rég csak egy égett folt lenne a lábtörlőn. Az asszaszin meg kihasználta a helyzetet.
Miután a szondagömb segítségével meggyőződött arról, hogy nincs több orgyilkos a házban, Rozsenko a kávézóasztalhoz lépett. Lesodorta a félig kiürített fületlen bögrét, majd a közepére tenyerelt. A kávézóasztal azonnal taktikai holotáblává változott. A közepéből kiemelkedett Rozsenko háza és a környező épületek, utcák, a járókelők és gravók képei.
– Hogyan is mondta, mivel érdemelte ki a posztját?
– Kapja be! – A nő a holotáblára bökött. – InfraTech?
– Tactical Cube 3000 – felelte a férfi, miközben belenyúlva a holografikus terepasztalba ide-oda mozgatta az utcákat.
– Gondolhattam volna – fintorgott Monique, és leemelt egy ereszkedő gravót a képről. Ujjai közt forgatva, szakértő szemmel megvizsgálta a fotórealisztikus hologramot, majd visszadobta az asztalra. A gravo visszaröppent eredeti pályájára. – Pocsék képe van.
– Mondja ezt egy InfraTech-rajongó – motyogta Rozsenko. Mindkét kezével a holóba nyúlt és összehúzta. Az épületek összementek, most hat utcát láttak be egyszerre. A járókelők mint hangyák nyüzsögtek a járdákon.
– Ahhoz mégis elég jó a képe, hogy megtalálja a susnyásban sunnyogókat. – Azzal sorban megérintett hét alaktalan figurát. Az ismeretlenek a kertek alatt és a háztetőkön ugrálva közeledtek a holoterepasztal közepét uraló ház felé. Rozsenko háza felé.
– Hogy a – harapta el a szidalmat Monique. – De tényleg szar a kép.
– Nem szar az, csak árnyékolják magukat. Ugyanúgy álcaköpenyt viselnek, mint a kollégájuk – bökött a hulla egyik fele felé. – Meg egy adag zavaróberendezést is magukra aggattak. – Végigzongorázott az asztal lapja mellett felkapcsolt virtuálbillentyűzeten. – Még mentális- és biojeleket sem fogok, csupán a levegő mikrováltozásai alapján tudja a rendszer bemérni őket. Vagy nagyon jó technikát használnak, vagy ezek nem élőlények.
– Tudtommal az Asszaszin Rend nem dolgozik kiborgokkal.
– Én is így hallottam. Tom! – szólt maga elé. Tudta, hogy a kiborg minden elhangzott szót hallott, sőt, valószínűleg maga is rákapcsolódott a Tactical Cube-ra. – Zsizsereg a siserehad.
– Ebédre vagy vacsorára tálaljam fel őket? – csendült Tom hangja az omnitouchból.
– Foglalkozzon azzal, amelyik délnyugat felől érkezik. Aztán vigye a gravót a Tutanhamon-völgybe. Ott találkozunk ötvenhat óra múlva.
– Főnök, mit mondtam magának? A nap huszonnyolc…
– Tom! – vágott a kiborg szavába Rozsenko türelmét vesztve. – Meg akarja menteni az életemet? Tegye, amit mondok!
– Maga működési időm legfafejűbb főnöke. – A testőr bontotta a vonalat. Az asztalon Tom holója megindult a délnyugat felől közeledő pont felé.
– Ha ezek asszaszinok, a kiborgját felaprítják ócskavasnak.
– Amikor megkaptam, egy ismerősömmel új szoftvereket és hardvereket telepítettem rá. Tom most ugyanolyan harcértékekkel bír, mint az Árnyékbrigád gyakorlószintijei. Nagy szégyen lenne, ha az az asszaszin képes lenne akárcsak hozzányúlni.
Monique szerette volna kommentálni ezt a nagyképűséget, de Rozsenko magánál tartotta a szót.
– Kit, mikor és mennyire húzott fel, Deneuve? – kérdezte meglepő komolysággal.
– Senkit.
Véres rongyok is kaptak már szebb pillantást.
– Esküszöm, nem húztam fel sem Astridot, sem olyan császárközeli figurákat, akik képesek lennének asszaszinokat küldeni rám. Grahishsal meg a fogadáson találkoztam először, de ő magára fúj. Lehet, hogy magáért jönnek?
– Úgy érzem, mindkettőnkért. Az asszaszinokat viszont nem a császár irányítja. – Monique olyan arcot vágott, mintha most közölték volna vele, hogy mégis a Föld körül forog a világegyetem. – Nincs időm elmagyarázni, de az igazi vezetőiket a Szenátus körül kell keresni. Úgyhogy újra megkérdem, kinek tett keresztbe?
Monique egy pillanatig még tartotta magát, aztán bűnbánat és szégyen ült ki az arcára. Dekoltázsa mögül kiemelt egy apró, vörös kristályt. A férfi kezébe nyomta. Rozsenko szemügyre vette. A kristály szabályos deltoid alakzatokból épült fel, ezek felületét tükörsimára csiszolták, a belsejében sűrű erezet futott. Egy adatkristályt szorongatott.
– Nem tudom, hogy mit tartalmaz – mondta Monique. – Az értérkép nélkül képtelenség hozzáférni az adatokhoz.
– Tovább – parancsolta Rozsenko.
– Azután, hogy Astrid kivette a kezünkből a Kardinális ügyét, megkeresett minket egy bizonyos Hazes. Nem sikerült kiderítenem a kilétét. Összekötőkön át beszéltünk, és mindegyik hamar halt. Az első futár hozta ezt a kristályt, meg egy adatkártyát, vörös engedély besorolással. A kártya a feladatomat írta le, azaz állítsak fel egy csapatot elemzőügynökökből, akik elvégeznek egy bizonyos munkát. A csapatnak semmi hivatalos nyoma nem lehetett. A feladatukról csak és kizárólag ők tudhattak. – Kerülte Rozsenko tekintetét. – Hazes cserébe jelentősen hozzájárult a nyugdíjalapomhoz. Azt gondoltam, hogy megint az egyik bugris szenátor akar kideríteni valamit a riválisáról. – Megvonta a vállát, jelezve, hogy ebben semmi meglepő sincs. Rozsenko ezzel nem értett egyet, mégsem tette szóvá. – A csoportot megalakítottam, három ügynököt osztottam be, ők voltak…
– A Speciális Műveletek irodája – vágta rá Rozsenko. – Mi volt a feladatuk?
– Mondom, hogy csak az ügynökök tudtak róla. A csapat felállítása után egy újabb futár személyesen nekik szállította le a második kártyát, ami az elolvasás után dezintegrálta magát. A csapatom pedig nem közölte, mit tartalmazott. Ezt a kristályt adták le, miután végeztek – bökött idegesen a Rozsenko tenyerében ülő adathordozóra.
– Ha valami ennyire rejtélyes, szeretek biztosítékokat készíteni, így lemásoltam. – Úgy nézett a férfira, mint egy nyakon csípett nyalókatolvaj kislány. – Jó ötlet volt. Másnap mindhárom ügynökömet baleset érte, és azóta vadásznak rám.
Rozsenko Monique-ra villantotta a legnagyobb ellenségeinek fenntartott pillantását, erre a nő a taktikai táblára kapta a tekintetét. A férfi még néhány pillanatig méricskélte, azon tanakodva, hogy helyben megölje-e. Aztán ő is a hologramra nézett.
A hét asszaszinból egy lemaradt, a holo szerint Tom volt az akadálya. Nem lehetett látni, hogyan áll a harc, de Rozsenko bízott a kiborgban. A másik hat pont rendíthetetlenül közeledett.
– Mit teszünk most? – kérdezte halkan Monique. Úgy tűnt, beletörődött a sorsába, bármi is lesz az.
Rozsenko válasz helyett az egyik hátsó szoba felé vette az irányt. Monique követte a hálóba. Kíváncsian tekintett körbe, de csalódnia kellett. A szoba bal oldalát mahagóniból készült szekrénysor uralta, az ablaknál sarokíróasztal, előtte bőrfotel. Szemközt vele egyszemélyes gravoágy pihent, mellette szögletes éjjeliszekrény. Sehol egy holokép, elszórt ruhák, még holovízió sem, semmi, ami arra utalna, hogy Rozsenkónak van magánélete.
– Szóval, mit csinálunk az asszaszinokkal? – kérdezte újra Monique türelmetlenül és aggódva.
– Gondoltam, meghívjuk őket kávéra.
– Jesszusom, a sztoikusság élő szobra mikor jött össze a szarkazmussal?
– Pontosan akkor, amikor nyolc asszaszint hívott meg a házamba.
– Nem hívtam őket, jöttek maguktól – mondta Monique mélységesen ártatlan nézéssel, majd ellenőrizte Art of Plasmája telepeit. – Amúgy kedves a Rendtől, hogy ennyi asszaszint küld rám. Igazán mély benyomást tehettem rájuk.
– Ne legyenek illúziói. Hetet miattam küldtek. – A férfi bekapcsolta az íróasztal virtuális perifériáit. Képernyő és billentyűzet jelent meg a lap fölött. Kiborg titkárnőket megszégyenítő sebességgel pötyögött.
– Tipikus pasi. És mivel fog küzdeni? Agyoncsapja őket az egojával?
Rozsenko a válla fölött visszanézve végigmérte a nőt, különös tekintettel a kezében lévő pisztolyra.
– Én fegyverrel fogok harcolni, hogy maga mivel, azt nem tudom. – Visszafordult és folytatta a potyogást. A virtuálmonitoron egyre több vörös jel jelent meg.
– Hé, ez egy MMX Art of Plasma, csak száz készült belőle az egész galaxisban. Még a császárnak sincs ilyenje. Tudja, mennyi papírt kellett kitöltenem, mire szereztem egyet?
Hangos sípolás töltötte be a szobát, és egy méretes ZSENKO JÁTÉKAI ÚTON felirat jelent meg a virtuálmonitoron. Rozsenko felegyenesedett, majd olyan közel lépett a nőhöz, hogy a nyakán érezte Monique szuszogását. Belenézett a kék szempárba. Kislányos pajkosságot látott, amit nem tudott összeegyeztetni az eddig ismert karrierista, hideg nő képével.
– Tudja, nekem mennyi papírt kellett kitöltenem, hogy a legmodernebb fegyvereket hozhassam haza? – kérdezte a férfi meglepően vidáman.
– Na?
Ebben a pillanatban ikonok nyíltak a padlón és a mennyezeten. A bútorok belepottyantak az alattuk keletkezett fehér fénytölcsérekbe, míg a plafonon feltárult vörös és sárga dimenziónyílásokból harcászati eszközöktől roskadozó polcok zuhantak ki a hiperracionális térből. Nagyot csattantak a padlón, pont egy pillanattal azután, hogy bezárultak az ikonok.
– Semennyit – tapsolt egyet Rozsenko, majd megperdült. – Lássuk, miből élünk!
– A BBSz biztos nem hagyta jóvá ezeket – forgolódott Monique az állát keresve. Ennyi fegyver a Birodalmi Hadsereg első dandárjánál sem volt.
Ha Rozsenko levette volna a fülét, a vigyora körbeéri a fejét. Egyszerre vágott fel fegyvergyűjteményével a BHEH egykori igazgatójának, és örült annak, hogy végre alkalma lesz játszani régóta gyűjtögetett játékaival.
– Az volt az egyik előnye annak, hogy felderítő specialista voltam, hogy bármit megszerezhettem, és soha sem kérdezett senki semmit – emelt le egy fegyvert az egyik polcról. – Használja ezt, Herden 85B, összesen három létezik belőle, mivel jelenleg is fejlesztés alatt áll. Még legalább tíz év, mire kitöltheti azt a papírt, aminek benyújtása után az unokái talán láthatják. Azt a nikkelezett szart meg dobja el – bökött az Art of Plasmára.
Monique az áhítat legcsekélyebb jele nélkül vette át az ormótlan fegyvert, miközben motyogott valamit, aminek köze lehetett Rozsenko felmenőihez. Az övébe tűzte az Art of Plasmát, és áttanulmányozta a Herden 85B-t. Matt fekete, ósdi holografikus kijelzővel ellátott, formátlan fegyver volt, látszott rajta, hogy még prototípus. Semmi elegancia, semmi finomság, pusztán célszerűség.
– Tessék – mutatott fel egy arany-ezüst karkötőt Rozsenko. – Ezt a pannoni királynétól kaptam, mert… Ajándék volt. Toldi harcászati rendszer.
Monique megmosolyogta azt, ahogy Rozsenko beszélt a karperecről, miközben gyengéden felcsatolta a csuklójára az aranyszegélyű, ezüstszín szerkezetet. Azon nem volt semmi különösebb dísz, csak a tetején egy vörös pajzscímer, benne fehér kettős kereszttel. A fölötte lévő mezőbe nagybetűvel a következő feliratot vésték: I.V.I.S.H.F.S.
– Ez mit jelent?
– In veritate iustus sum huic fraternali societati. – Monique szemöldöke megemelkedett. – Azt jelenti, hogy „valósággal igaz vagyok e testvéri közösség iránt”. A Szent György Lovagrend jelmondata.
– Egyszer ki fogom faggatni a múltjáról, Rozsenko.
– Hívj Zsenkónak. – Azzal kiadta a mentális parancsot harcászati rendszerének: páncélt fel!
A karórájából kékeslila energiaívek kúsztak fel a karján, hogy befonják a férfi testét. Közben a vékony villámokból fehér fények robbantak ki, minden villanásnál materializálódott a Főnix páncél egy-egy darabja. Több gyors fényrobbanás után Rozsenko harcra készen állt, minden porcikáját elfedte az aranyszínű páncélzat.
Hamar az övén sorakozó rekeszekbe tett néhány korongot, majd a hátára csatolt egy pneumatikus lándzsát és egy rakétavetővel kombinált jetpacket.
– Akkor fogadjuk a vendégeinket! – húzta elő a Bulletstormját, azzal kiviharzott a szobából.