Clellan régenskancellárként két feladattal küzdött az utóbbi hetekben. Elsősorban megpróbálta enyhíteni a függetlenségiek okozta károkat. A tűzoltás az első pár napban rémálomszerű volt. A Fellegvár bombázásában elpusztult a Néptájékoztatási Hivatal, és életét vesztette több magas beosztású tisztségviselő.
Mivel Néptájékoztatási Hivatal híján a propagandagépezet és a hírek szűrése nem működött, a Liga és a canis lázadók szabadon adták saját propagandaanyagukat. Videókat vetítettek a külső világok nyomornegyedeiről, az aszteroidák rabszolgapiacairól, a véleményüket hallatók brutális lemészárlásáról, az Asszaszin Rend ténykedéséről, az Árnyékbrigád kíméletlenségéről. A hatás nem maradt el, megkezdődtek a zúgolódások, felgyúltak az első parazsak.
És olaj volt a tűzre Astrid halála. A függetlenségiek is tudtak Astrid haláláról, s nem voltak restek telekürtölni a cellulárist a hírrel. Ennek hatására a Szenátus és a császári udvar hű tagjai megrettentek, úgy érezték, a Liga egyetlen csatával megnyerte a másfél évtizede dúló háborút. Azok pedig, akik eddig nem hittek a forradalmárok esélyeiben, hirtelen felbátorodtak.
A helyzetet végül az Árnyékbrigád oldotta meg. Noha csak a császár rendelhette el a teljes mozgósításukat, miután Clellant a Szenátus kinevezte a Birodalom régensének, lehetősége nyílt egyetlen osztag bevetésére. Többre szerencsére nem volt szükség. Már a tény, hogy az Árnyékbrigád csatába vonul, jelentőséggel bírt, ugyanis a polgárháború kitörésekor Gabriel császár a Szenátus nyomására a Fellegvár védelmére irányította át a rettegett századot, így vonva ki őket a polgárháborúból.
Nem csoda hát, hogy a bevetésük híre önmagában elég volt a kedélyek lehűtésére. Az első összecsapások után a függetlenségiek előrenyomulása megtorpant, a Birodalom pártolói visszanyerték önbizalmukat, a félénkek újra meglapultak. Persze ez nem volt győzelem, de elég időt adott ahhoz, hogy megtegyék a további intézkedéseket.
Kényszertoborzással megnövelték a hadsereg létszámát és a katonák jelenlétét az utcákon, az új Néptájékoztatási Hivatal emberei lekapcsolták a kalózadásokat, újraindult a hírszűrő háló, és elkezdték megcáfolni a függetlenségiek állításait. Az Árnyékbrigád osztaga tovább harcolt, az Asszaszin Rend levadászta a néplázítókat, a hírszerzés és a belbiztonság pedig gondoskodott bizonyítékokról, amik által a Néptájékoztatási Hivatal sokkal könnyebben ferdíthette el a tényeket.
Két hónappal a Fellegvár megtámadása után viszonylag lenyugodtak a kedélyek. Sokat vesztettek, de a Birodalom kezdett talpra állni. Ha sikerülne elfogni a nép árulójának és a császárnő gyilkosának kikiáltott Christophe Becket, aztán nyilvánosan kivégezni, minden visszaállna a régi kerékvágásba.
Legalábbis amíg az interregnum véget nem ér. Ez volt a másik dolog, amivel Clellan foglalkozott. Próbálta megakadályozni a koronázást, de csak késleltetni tudta. Régensként ugyan ő volt az Igazi Bizánci Birodalom vezetője, azonban a Szenátus jóváhagyása nélkül WC-re sem mehetett ki, és a szenátorok minél előbb új császárt akartak, valakit, akire a nép haragudhat, ha újra elfajul a helyzet.
Clellan csak kétféleképpen tudta volna ezt megakadályozni: ha a Szenátus megszavazza neki a korlátlan jogokat, ezzel Clellan maga jelölheti ki az új császárt – akár önmagát is. Vagy megöleti a trónörököst.
Természetesen az elsővel próbálkozott legelőször. Megjárta a kötelező köröket, ígért fűt-fát, de hasztalan, nem lelt elég támogatóra. Kollégái tartottak attól, hogy a korona az ő fején köt ki. Sokan már kancellárnak is túl makacsnak, akaratosnak tartották, ilyen császárra pedig nem volt szükségük.
Úgyhogy maradt az alternatíva: megöleti a császárjelöltet. Ezt azonban csak az Asszaszin Rend tudná véghezvinni, ők viszont nem ugranak egy régenskancellár szavára, csak ha a Szenátus mellette áll. Önköltségen pedig nem tudta volna finanszírozni, a Rend egy jövendőbeli uralkodó életéért nagyon sokat kért.
Felmerült benne külvilági bérgyilkosok megfizetése. Nem ez lenne az első eset, Astrid nagyapját, a Terror Császárát például egy Birodalmon kívüli merénylő ölte meg. A külvilági bérgyilkosokkal viszont az a gond, hogy szintén drágák, és nehéz igazán profit találni. Szóval Clellan nagyon hamar elvetette ennek lehetőségét.
Így hát ott ült kék bársonnyal bevont irodájában, kézzel készített mahagóni íróasztala mögött, és a lehetséges megoldásokon őrlődve simogatta kecskeszakállát. Néha felállt, körbejárta irodáját, megcsodálta szoborgyűjteményét. Mindegyik elefántcsontból készült. Pontosan tíz sorakozott az ívelt fal mentén az ajtótól az íróasztaláig, mind életnagyságú.
A bejáratot két afrikai elefánt őrizte, előreszegezett agyarakkal. A széke jobb és bal oldalán egy-egy kétlábú dinoszaurusz görnyedt, mintha ugrani készülnének. Közöttük pedig nílusi krokodil, ember és musgor párok álltak őrt. Ez utóbbi négyest azért szerette, mert kirítt a sorból.
Asztalán a halomban álló notepage-ek között megjelent titkárnője hologramja. Clellan elszakította tekintetét a hátsó lábát ugrásra hajlító, mancsát előrenyújtó és farkát megfeszítő dinoszaurusztól, gondolatait a Birodalom problémáitól.
– Vito Zolezzi bíboros megérkezett – mondta a nő.
– Engedje be.
Clellan végigsimított borostyánszín régenskancellári köpenyén, és megigazította szürke Hickey Freeman zakóját. Ezután a két elefánttal közrefogott ajtó elé sietett. Laza terpeszállásban, ujjait maga előtt összekulcsolva várta vendégét. A régensi címerrel díszített ajtó molekuláira hullott.
Vito Zolezzi bíboros a tradíciók híve volt, ami ebben a korszakban ritkaságnak számított. Ahogy nőttek a fényévek a Vatikántól, úgy bátorodtak fel a távoli világok papjai, érsekei, püspökei. Viseletük és viselkedésük sokszor kirívóvá, nem egy esetben felháborítóvá vált. A Vatikánnak az utóbbi évtizedekben rengetegszer meggyűlt a baja az embereivel, olyan sűrűn, hogy állítólag páran visszahozták volna Szent Péter trónjára a Dominatus korabeli androidpápákat, mert azokat legalább ki lehet kapcsolni, ha képtelenek kézben tartani a von Anstettenek bukása után immár a fél galaxisra kiterjedt egyházat.
Vito Zolezzi bíboros minden bizonnyal a konzervatív álláspontot képviselte, legalábbis megjelenésében. Fekete reverendát viselt vörös szegéllyel, gallérral és övvel, feje búbján a piros pileólussal. Megdöbbentően kerek arcát vállig érő barna, göndör fürtök keretezték. Nagy műgonddal nyírt bajsza és körszakálla eleganciát kölcsönzött neki, egyúttal elvonta a figyelmet rókatekintetéről, s eltakarta sunyi mosolyát. Clellan minden beszélgetésükkor úgy érezte, hogy hiba lenne hátat fordítani a bíboros úrnak.
– Dicsőség Jézus Krisztusnak – üdvözölte Vito Zolezzi a régenst, szélesre tárt karral.
– Dicsőség mindörökké – bólintott felé Clellan, majd oldalra lépve beinvitálta látogatóját az irodájába. – Eminenciás uram, köszönöm, hogy eljött.
– Számítottam a meghívására.
Clellan nem lepődött meg. Azóta érett a találkozó, hogy a bíboros három napja a Szenátus gyűlésén kijelentette: támogatna egy másik császárjelöltet, noha a Vatikán nem talált kivetnivalót a jelenlegiben.
– Előbb kellett volna tető alá hoznunk, de sajnos csak most tudtam időt szakítani…
– Nem kell szabadkoznia méltóságodnak – intette le Vito Zolezzi hanyagul a régenst. – A fő az, hogy most itt vagyok.
Clellan lopva a férfira pillantott. A bíboros hátratett kézzel, kimért mozdulatokkal haladt, és úgy mérte végig a szobrokat, mint egy múzeumban sétálgató történész professzor. Megálltak az íróasztaltól jobbra álló musgor és embernő szobrok előtt.
– Érdekes koncepció – állapította meg a hibátlan, meztelen női alakot tanulmányozva.
– Ön nős? – értette félre Clellan.
– Természetesen nem.
– Elnézését kérem, eminenciás uram. A Vatikán álláspontja a cölibátust illetően előttem egyelőre nem tisztázott.
– A Vatikán álláspontja mostanában sok mindent illetően homályos. – A bíboros végigsimított a szobornő gyönyörű arcán, finoman ívelt nyakán és vállán. Sima volt, mint a legfinomabb selyem. – A szoborgyűjteménye igen érdekes. – Széles mozdulattal mutatott körbe az irodán. – Látszólag semmiféle koncepciót nem követ. Beszélhetnénk állatokról, de itt a musgor- és az emberpár, előbbi egyben kizárja a földi életformák iránti rajongást is. Nem beszélhetünk csak ragadozókról – mutatott az elefántokra –, hüllőkről, emlősökről, dinoszauruszokról vagy rovarokról sem. Mégis van mögötte koncepció.
– Úgy véli? – Clellan az állát hüvelykujja és mutatóujja között támasztotta meg, könyökét keresztbe tett bal kezén pihentette. Legtöbb látogatóját általában csak az emberszobrok érdekelték, és ha a kevesek mégis megpróbáltak valami mögöttes jelentéstartalmat keresni, nem jutottak túl az erotikán és a fajgyűlöleten.
– Maga nyíltan hirdeti, hogy mindenki állat. Pontosabban szólva, mindenki ösztönlény. A matematikát mesterfokon űző musgortól a túlélésre született emberen és évmilliókat átvészelő hüllőn át a rég kihalt… Mik is azok? – bökött az íróasztal mögül támadni készülő emberméretű dinoszauruszokra.
– Deinonychusok.
– Azokig. És mire a vendégei eljutnak – Zolezzi az íróasztalhoz sétált, ujjaival megérintette az asztallapot – ide, minden ösztönüket felszínre hozza. A kisebbség érzését, a kiszámíthatatlantól és az ismeretlentől való félelmet – mutatott az elefántokra, majd a krokodilra. – A másságtól való undort, a szexuális vágyat, és persze – intett maga mögé a dinoszauruszok felé – a halálfélelmet. Állattá degradálja azt, aki magához érkezik. És egy állat idomítható.
A bíboros lenyűgözte Clellant az okfejtésével, és ezt nagyon kevés emberről mondhatta el. Elindult felé, de hiába próbált hozzá hasonlóan kimérten mozogni, a távolságot gyorsan leküzdötte. Világéletében gyorsléptű volt, ráadásul a Testőrgárda kiképzése célirányossá tette a tempóját.
– És ön mitől fél, méltóságos úr? – kérdezte Vito Zolezzi, miután leültek. A bíboros arcára elismerés és némi csodálat ült ki. Clellan jól tudta, mitől van ez. Ott ült ő, a Birodalom régense a hatalmas asztala mögött, oldalán két ősragadozóval, mögötte a teljes falat betöltő panorámaablakkal, amely csodás kilátást biztosított a birodalmi fővárosra, Nea Roméra. A felkelő nap pedig vörös aurával vonta be. Ez is a koncepciója része volt.
– Azoktól, akik még itt az asztalnál sem mutatják ki állati ösztöneiket – felelte végül a bíboros kérdésére.
– Tőlem nem kell félnie – tárta szét a kezét Vito Zolezzi ártatlanul, de mosolya nem fért össze ezzel a mozdulattal. – Szent ember révén nem hoz kísértésbe egy formás kebel vagy méretes fallosz, az ismeretlent kutatom, a halált nem félem, a másságot tolerálom, és a hatalmam sokkal nagyobb, mint az öné.
Clellan mosolyogva hümmögött.
– Ez új! Sok kollégája kikelne maga ellen, ha hallaná ezt.
– Nem hiszem – legyintett Zolezzi. – Rugalmasság, a von Anstettenek bukása óta ez a mottónk.
– Ezt örömmel hallom – biccentett aprót Clellan, majd ujjait az asztallap fölött összekulcsolva ránehezedett a kezére. – Nos, azért kérettem ide eminenciádat, hogy megkérdezzem, lát-e esélyt a Vatikán állásfoglalására.
– Vagyis hogy hajlandóak lennének-e ön mellé állni az új császár kérdésében?
Clellan bólintott.
– Mint ahogy a Szenátusban már alkalmam volt kifejteni – felelte a bíboros –, a Vatikán nem talál kivetnivalót Grahish helytartó személyében. Istenfélő ember, aki gyakorolja vallását és támogat minket.
– Kételkedem abban, hogy a helytartó hite igaz lenne, a támogatását pedig egyértelműen a húgának köszönhetik.
– Ezzel természetesen nem tudok vitába szállni. Idejét sem tudom, mikor láttam utoljára a helytartót templomban, és nagyon jól tudom, hogy Chhaya képviselőnő közbenjárása miatt számíthatunk az adományaira. Ezt elmondtam a Vatikánnak is, és emiatt értek egyet önnel abban, hogy a testvére sokkal alkalmasabb császár lenne.
– Akkor miért ágál ellene a pápa?
– A pápa? – A bíboros lefitymálóan legyintett. – Ugyan, ne ragadtassa el magát. A pápa azt sem tudja, hogy mi folyik ebben a naprendszerben. Mindazonáltal, a kongregáció úgy véli, és ezzel jómagam is egyetértek, hogy Grahish helytartó befolyásolható a húga által. Tehát számunkra voltaképpen mindegy, hogy ki ül a trónon. Amit akarunk, azt ugyanúgy elérhetjük, mint korábban, noha nem oly közvetlen módon, mint Astrid császárnő esetében.
– Ám itt nem csak arról van szó, hogy mit érhet el a Vatikán – kezdett bele Clellan előre begyakorolt érvelésébe. – Nyilván elérheti, de nem mindegy, hogy mennyi fejfájással jár. Túl régóta szipolyozzuk ki a Birodalmat. Az emberek és a canisok kezdik megelégelni a zsarnokoskodást. Ahogy a múltban már két alkalommal, ismét elérkezett a változás ideje. Elődeink jól látták ezt. Amikor a II. Bizánci Birodalom az összeomlás szélére került, a Szenátus olyan uralkodót juttatott a trónra, akinek segítségével békére és együttélésre alapozva felépíthették az Új Bizánci Birodalmat. Amikor az is a romlás útjára lépett, létrehoztuk az Igazi Bizánci Birodalmat.
– Ismerem a Birodalom történetét – szúrta közbe Vito Zolezzi, leszedve egy láthatatlan szöszt reverendája ujjáról.
– Akkor tudja, hol rontjuk el minduntalan. – Clellan felállt és az ablakhoz lépett. Végigmérte az előtte elterülő város gigászi tornyokkal tűzdelt látképét, s csak aztán folytatta. – A Szenátus túl kapzsi, túlságosan türelmetlen lett. Felépíthetnénk valami működőt, ami hosszú távon kielégítené igényeinket, ehelyett két marokkal tépjük ki vágyaink tárgyát mások kezéből. Pedig elérhetnénk, hogy maguk adják oda.
Leült, hátradőlt a székében, kezét a karfára helyezte. Egy könnyeden csevegő férfi benyomását akarta kelteni, mégsem tudta elrejteni Zolezzi elől a feszültségét. Számára már csak a Vatikán maradt. Ha itt és most nem nyeri meg az ügyének a bíborost, képtelen lesz megakadályozni Grahish trónra kerülését.
– A helytartó egyértelműen ugyanazt képviselné, mint a Terror Császára, Gabriel és Astrid – folytatta Clellan. – Sőt, a maga nemében talán rosszabb lenne, hiszen elődeit a hatalom ígéretével, pénzzel, pompával és egyéb földi javakkal irányítani lehetett, de Grahish nem ilyen karakter. Nem tudjuk kielégíteni a vágyait. Rosszabb lehet, mint a Terror Császára, azt viszont ezekben az időkben nem engedhetjük meg magunknak. Az uralkodó nem haragíthatja magára a népet, mert ha most eszkalálódik a polgárháború, az a Szenátust is elpusztíthatja. Akkor pedig se a Vatikán, se más nem kapja meg a jussát. Mert ugye abban egyetérthetünk, hogy ebben a birodalomban a Szenátus az a közvetítő közeg, amin keresztül a külvilági érdekeltségek, így a Vatikán is, kiszolgálhatja magát. Tehát olyan császárra van szükségünk, aki ezúttal a népet képviseli, a kedvükben jár. Már nem elég az enyhítés, mint Gabriel idején, teljes reformra van szükség. Grahish erre alkalmatlan, viszont Chhaya, úgy vélem, hasznunkra lehetne eme törekvésünkben.
Néma csend telepedett az irodára. Clellan türelmesen, de feszülten várta, hogy Vito Zolezzi megszólaljon. A bíboros viszont nem hamarkodta el a válaszát.
– Az érvelése igen meggyőző – kezdte diplomatikusan. – Az volt az elmúlt időszak szenátusi gyűlésein is, és mint jeleztem, egyetértek önnel. De akkor sem tudok többet mondani és tenni, mint amennyit korábban. Igazán sajnálom, ebben a kérdésben a kongregációé a döntő szó.
– De ha közbenjárna…
– Elnézését kérem, hogy magába fojtom a szót, méltóságos uram, de szeretném, ha tisztán látna. – A nyomatékosítás kedvéért rövid szünetet tartott, közben végig a régenskancellár szemébe nézett. – Hosszú órákat töltöttem azzal, hogy meggyőzzem a Vatikánt a maga támogatásáról. Én ön mellett állok. Ezzel azonban egyedül vagyok a saját köreimben. És bár hatalmamban állna megakadályozni a koronázást, ezt a hatalmat nem gyakorolhatom a felettem állók engedélye nélkül, és most nem az Úrra gondolok.
Azzal felállt. Clellan követte a példáját és az ajtó felé indult. Elhangzott a végszó, ezzel tisztában volt. Amit nem értett, hogy ha a bíboros csak ennyit akart elmondani, miért találkozott vele? Ezt holón is közölhette volna.
– Ilyen a politika, méltóságos uram – folytatta Vito Zolezzi csevegő hangnemben. – Mindenki fölött áll egy még hatalmasabb ember, aki megmondja, mit hogyan tegyen. Maga sem kivétel ez alól. Régensként a Szenátus, kancellárként a támogatói szabják meg az útját.
– Sajnos se a Szenátus, se a támogatóim nem látják a Grahishban rejlő veszélyeket. – Lassan bandukoltak az ajtó felé. – Se azt, hogy túl régóta zsákmányoljuk ki ezt a naprendszert. Eljött az ideje a változásnak. – Ütötte a vasat a végsőkig, jóllehet nem akart kétségbeesettnek tűnni. – A Birodalom azért maradhatott fenn több mint száz évig, mert elődeink mindig időben újították meg. De mi elbukunk… A Birodalom bukik el, ha nem változtatunk most. Érthetetlen, miért nem látják ezt a Szenátusban. – A mondat végét kis híján elharapta. Ez már túl kétségbeesetten hangzott.
– Ha meg akarja érteni a motivációikat, ne a saját szemén át nézze az ok-okozati összefüggéseket. – Vito Zolezzi megállt az ajtóban és szembefordult Clellannel. Kivételesen nem ült az arcán az a sunyi mosoly. Gondterheltnek tűnt, és kissé révetegnek. – A Szenátusban ülő emberek nagy többsége elkényelmesedett a jólétben, és úgy gondolják, hogy ez csak egyféleképpen tartható fenn: a már bejárt úton maradva. Isten mentse meg őket attól, hogy képviseljék a népet, csak a saját zsebüket akarják tömni. Ezt elnyomással könnyebb véghez vinni, ergo egy olyan császárra lesz szükségük, mint amilyen Grahish helytartó.
– De az őrülete veszélyt jelent rájuk is.
– Igen, de hatalmuk mámorában érinthetetlennek hiszik magukat. Túlságosan régóta ülnek a császárok nyakán, és ha a Terror Császárát képesek voltak befolyásolni, miért hinnék, hogy egy őrültet nem tudnak?
– Rajtaveszthetünk.
– Rajta is fognak! – Clellant meglepte a bejelentés határozottsága. A bíboros ezt teljes meggyőződéssel mondta, efelől a régensnek nem volt kétsége. – Ami pedig a Vatikánt, vagy például a maga és a kollégái támogatóit illeti, nos, a Byzantium rendszer akkor is az övék lesz, ha az idő vasfoga már elkoptatta a Birodalom romjait. Ezek az ismeretlen urak…
– Én ismerem a támogatóimat.
– Ugyan-ugyan – rázta a fejét Vito Zolezzi vidáman mosolyogva. – Holoposzteren díszelgő embereket ismer, de a valódi támogatóival sohasem találkozott. Soha nem is fog – tette hozzá gyorsan. – Ezeknek az árnyékban bujkáló teremtményeknek a Birodalom csak statisztikai adat a negyedéves kimutatáson. Legfeljebb akkor reagálnának érdemben az itt történő változásokra, ha az a pénztárcájuk vastagságát befolyásolná. És nem látnak olyan veszélyt itt vagy bárhol máshol a Tejúton, amiről ne tudnának gondoskodni. – Ezen elmélázott, újfent azzal a gondterhelt tekintettel. Clellanben az a gyanú támadt, hogy a bíboros többet tud, mint ő. Persze ez nem menne csodaszámba, egy, a Földet is képviselő bíboros többet tud a világ dolgairól, mint egy egyetlen naprendszerre korlátozódó birodalom régense, de ez a tudás most a Byzantiumot érintette.
– Miről beszél, eminenciás uram? – kérdezett rá.
– Csupán arról, amiről ön. – Újra az a sunyi mosoly a szakáll és bajusz rejtekében. Clellan megborzongott. – Változás kell, ha át akarjuk vészelni a közelgő eseményeket, de ezt a változást nem lesz egyszerű kieszközölni. Azt javaslom, a saját érdekében, ne harcoljon Grahish helytartóval. Ami szükséges, az előbb-utóbb magától is bekövetkezik, és ha így lesz, nem mindegy, kinek az oldalán áll.
Clellan nem tudta eldönteni, hogy a bíboros most burkoltan figyelmeztette vagy megfenyegette, ám mielőtt puhatolózhatott volna, Vito Zolezzi elhúzta a kezét az ajtófélfán díszelgő bíborkő előtt, és az ajtó molekuláira omlott.
A látvány mellbe vágta mindkettejüket. Az előtérben két ember dulakodott. Az egyikük Clellan titkárnője volt. A földön feküdt, blúzát szét-, szoknyáját letépték. Könnyek patakzottak a szeméből, és némán sikoltott. Azért némán, mert egy fekete ruhás alak éppen habzó szájjal fojtogatta, miközben próbálta megerőszakolni.
Vito Zolezzi mozdulni sem bírt, ellenben Clellanben feléledt az eltemetett testőrgárdista. Miközben mentális úton aktiválta a segélykérőjét, odaugrott a dulakodókhoz. Átkarolta a férfi nyakát és hátrarántotta. A csontsovány testben több erő volt, mint elsőre látszott, így Clellan szorított a hurkon, míg szabad kezével a lapockák közé ütött. Nagy nyögés közepette szakadt ki a levegő az erőszakoskodó tüdejéből, miközben a test elernyedt. Clellan felrántotta a földről, majd a belépő testőrök kezei közé lökte.
Vito Zolezzi, mint aki visszatalált szerepébe, eszmélt és az egyszerre zokogó, köhögő és levegőért kapkodó nőhöz sietett.
– Eresszetek, kurva férgek! – találta meg a hangját a hamuszürke arcú erőszakoskodó. Szinte elveszett a két toronymagas testőr között. Korán megőszült, hosszú haja szabadon verdeste a bőr mellvértet, ahogy tulajdonosa rángatózott. – Végetek! Eresszetek! – Felpillantott. Fekete szemében az őrület szikrái pattogtak. – Clellan! Te pióca, tereld vissza a canisbaszó kutyáidat az óljaikba, mert a fejedet vetetem!
Clellan egyetlen lépéssel előtte termett, ütésre emelt kézzel. A válláig sem érő férfi megpróbált elhátrálni, ám a testőrök vaskézzel tartották, így csak összehúzta magát. Behunyt szemmel, elfordított arccal szűkölt.
Clellan nem ütött, inkább köpni támadt kedve. Azt sem tette. Leeresztette a kezét, és olyan közel hajolt a férfihoz, hogy érezte a belőle áradó, savanyú húslevesre emlékeztető szagot.
– Neked itt, Grahish, szavad sem lehet – mondta metsző hangon.
– Én leszek a császár! – ordította amaz.
– De még nem vagy az! Egy szaros helytartó vagy, azt a címet is csak megörökölted, úgyhogy amíg nincs a fejeden a császári koszorú, vigyázz, kinek próbálsz meg parancsolni! – Elhátrált, mert kezdett rosszul lenni a Grahishból áradó bűztől. – Most csak azért nem vetetlek tömlöcbe, mert az ügyvédeid fél órán belül úgyis kihoznának, és csak a Szenátust keverném kellemetlen helyzetbe.
– A Szenátus… – Grahish Clellan felé köpött, de ügyetlenül, így a nyála egy része az állán maradt. – Ölelgesd csak a Szenátusodat, amíg megvan, mert… – Elharapta a mondatot. Dühe ködén végre áttört az értelem szikrája.
– Ez fenyegetés, helytartó? – csillant fel Clellan szeme, és Vito Zolezziről a testőrökre pillantott. Istenem, add, hogy a bíboros jelenlétében fenyegesse meg a Szenátust!
Hiába fohászkodott.
– Nem! – Grahish felegyenesedett, megtörölte a száját. – Már hogy a fenébe lenne fenyegetés, régens? – Ez volt a végszava. Clellan biccentett a testőröknek, így Grahish szabadon távozhatott.
A testőrök riasztották az épület kórházát, mire egy orvos kíséretében két szintetikus ápoló transzportált a helyszínre. Gyorsan ellátták a titkárnőt, majd gravoágyra fektették és eltranszportáltak.
Clellan Vito Zolezzi társaságában a biztonsági központba ment, hogy megtudja, miért támadott Grahish a nőre. Mint a felvételekből kiderült, a titkárnő arra kérte a feldúlt, mozgása és beszéde alapján drogoktól mámoros helytartót, hogy várjon, amíg Clellan befejezi a megbeszélést a bíborossal. Erre Grahish nekiesett. A nőnek nem volt ideje riasztani. Hogy miért akart a helytartó találkozni Clellannel, azt nem tudták meg.
– Ez egy állat – mondta Clellan, miután kért egy másolatot a felvételből, majd megsemmisíttette az eredetit.
– És a szoborgyűjteményét még csak nem is látta – tette hozzá Vito Zolezzi a történtekhez képest kedélyesen.
Clellan ekkor határozta el, hogy kerülni fogja a bíborost.