Rozsenkót a koronázás utáni fogadáson érte utol Christophe terrorakciójának híre. Az információ a helyettesétől érkezett. Anthony Xavier szinte könyörgött, hogy az Ikóniumra mehessen, és maga hozhassa vissza Christophe-ot a Byzantiumra. Amikor ezt Rozsenko megtagadta tőle, köszönés nélkül bontotta a kapcsolatot. Az igazgató csak remélni tudta, hogy helyettese nem csinál semmi őrültséget. Clellan határozott utasítást adott arra, hogy a hírszerzés ne avatkozzon bele ebbe az ügybe, csinálják csak végig az asszaszinok.
Rozsenkónak el kellett ismernie, hogy ebben több értelem volt, mint elsőre gondolta volna az ember. Bár az Érdekeltség bérencei nem voltak hűségesek az uralkodóhoz, hatékonyságuk vitathatatlan. Ők mindig azt teszik, amire utasítják őket, nincsenek túlkapások. Az ügynökei ezzel szemben hirtelen felindulásból könnyen megölhetik Christophe-ot. Illetve az ügynökeit is megölheti az asszaszin, ha úgy érzi, hogy akadályozzák a munkáját.
– Jézusom, Artyom, úgy állsz itt, mintha egyszemélyes Testőrgárda lennél – lépett mellé Clellan, és egy pohár pezsgőt nyomott a kezébe.
Rozsenko észre sem vette, hogy laza terpeszben, merev testtartásban áll a fal mellett, hátratett kézzel. Pont, ahogy a Testőrgárdánál tanulták. Elmosolyodott. Pont, mint amikor utoljára ebben a teremben voltam.
Clellanre pillantott. Róla senki nem tudná megmondani, hogy valaha a Testőrgárdában szolgált. A válla megereszkedett, a hasa megnőtt. Ugyan egyidősek voltak, de míg Rozsenko nyugodtan letagadhatott volna jó pár évet a korából, a kancellár sokkal többnek látszott, mint amennyi valójában volt.
Rozsenko ráadásul heveny ízlésficam jeleit vélte felfedezni Clellan ruháján végignézve. Lila, lobogó ujjú ing, türkiz nadrág és csizma. Mindezt tetézte a kancellári kárminpiros köpeny.
– Lazíts, élvezd a bált! – sorolta tanácsait Clellan. – Táncolj, igyál, barátkozz, vagy még jobb, tegyél néhány kört, helyezkedj!
– Ahogy te teszed, Gaius? – pillantott le Rozsenko a barátjára sandán. – Amióta hűséget esküdtél a Szenátus nevében, úgy kerülöd a császárt, mintha rinakóros lenne. – Engedélyezett magának egy korty pezsgőt.
– Én régi játékos vagyok, Artyom, tudom, hol állok és kik vannak mellettem. Te viszont… – A kancellár végignézett a fekete öltönyben feszítő férfin. – …nos, neked még le kéne futnod pár kört. Szükséged lehet rá.
– Minek? – vont vállat Rozsenko. – Itt vagy nekem te.
– Én sem leszek örökké kancellár, pláne, miután olyan jóban vagyok az új császárral, meg a frissen kinevezett helytartóval – bökött Clellan a Grahish jobbján mosolygó Chhayára. A nő a ceremónia óta ruhát cserélt, most egy színváltós, hát és pánt nélküli, köldökig dekoltált csoda volt rajta, amit csak valami felsőbb hatalom tartott a helyén. – Nem védhetlek meg mindentől. Főleg akkor nem, ha a saját köreimben sem aratsz osztatlan sikert. Az istenit, Artyom! – Letette a poharat az arra járó canis pincér tálcájára, és lekapott egy telit. – Még a te durr bele agyadnak is fel kell fognia, hogy szükség van a szövetségesekre. Nem egyre, nem tízre, hanem annyira, amennyit csak össze tudsz szedni. Itt a remek alkalom. A BHEH igazgatója vagy, a legerősebb fegyver birtokosa: az információé. – A felső tízezer itt összegyűlt ezer tagja felé intett. – Menj, barátkozz, ígérgess, törleszkedj, tégy bármit, ami jelzi, hogy nem szarsz magasról ezekre a népekre!
Rozsenko letette a poharat a mellette álló csicsás terítőjű, különleges ételekkel roskadásig megrakott asztalra. Kiszúrt magának egy fahéjkagylóba foglalt húspogácsát, és felkapta. Igen ráérősen falatozott, ezzel pattanásig feszítve Clellan idegeit.
– Tudod, Gaius, én szarok ezekre a népekre. És nem akarok a BHEH igazgatója sem lenni, ezt te erőltetted rám.
– Ó, tehát ez a bosszúd? Elbarikádozod magad minden segítségtől és várod, hogy Chhaya vagy a császár hátba lőjön?
– Mindazonáltal… – Rozsenko újabb kagylót kapott fel, ezúttal egy csípős fűszereset. Békésen megette, mielőtt folytatta. Clellan nem bírta idegekkel a játékát, egy szuszra lenyelte pezsgőjét, aztán vörösborral telt pohárra cserélte a kiürültet. – Mindazonáltal, sosem vettem félvállról a kötelességeimet, akár magam vállaltam őket, akár rám testálták.
– Akkor?
– Mi volt az egyik legfontosabb lecke, amit Compton őrmester belénk vert?
Clellan elgondolkodott, mielőtt válaszolt volna.
– Felderítés, felderítés, felderítés.
Rozsenko aprót bólintott, majd kortyolt egyet pezsgőjéből.
– Testőrgárdás irányelveket alkalmazol a politikai játszótéren? – hüledezett a kancellár.
– Nem, katonai tapasztalatokat alkalmazok. Ez csatatér, csupán mások a harcoló felek. A felderítés itt is sokat számít. Azt hiszed, úgy jöttem ide, hogy előtte nem néztem át a BBSz jelentését a vendégekről? Nincs más dolgom, mint hitelesíteni az információkat, illetve kiegészíteni némi saját megfigyeléssel. – Rozsenko egy szőke ikerpár társaságát élvező, sportos küllemű férfira bökött. – Példának okáért ott van McKee szenátor, aki tagja a BHEH-t felügyelő bizottságnak. Tudom, hogy csendestárs a TriplEx SM-ben, amelynek egyik törzsvásárlója Grahish császár. Azt is tudom, hogy ezt a befolyást szeretné majd Chhaya helytartónál kijátszani, hogy a TriplEx adókedvezményt kapjon a beszállításra, sőt, tervezi a helyi piac kiszélesítését. Mert kevésbé ismeretes tény, hogy a cég az utcára is gyárt modelleket. Ezek a Birodalom területein ugyanúgy fellelhetőek, jelenleg illegálisan. McKee szeretné legalizálni a játékszereit.
Újabb fűszeres csemegét ropogtatott el, mielőtt folytatta volna.
– Az este egy bizonyos pontján, amikor úgy látom, hogy McKee már elég italt fogyasztott, és a karján csüngő TriplEx-ikrek elég kuncsaftot szereztek, diszkréten közlöm vele a tényállást, és persze jelzem felé, hogy a BHEH továbbra is hajlandó félrenézni, bizonyos ellenszolgáltatásokért cserébe. Aztán kivetem a hálóm azokra, akik ezen a partin belefolynak a szenátor úr üzelmeibe. Már legalább öt illusztris személy kapta meg tőle a varázskulcsot. Gondolom, tudod, mit nyit az a kulcs.
Clellan a felesége előtt sem érzett volna szégyenérzetet emiatt, de Rozsenko mellett valamiért kiült az arcára a pír. A kódkulcs a Birodalmi Palota Makedón szektorába biztosított bebocsátást, ahol a TriplEx kéjkiborgjai várták szeretettel a kiéhezett kuncsaftokat. Ez nem volt szokatlan az ilyen birodalmi eseményeken, sőt, a palota más szektoraiban egyéb örömforrások is fogadták az azokra kapható vendégeket.
– Vedd úgy, hogy egy szót sem szóltam – mondta végül a kancellár a borát kortyolgatva. El kellett ismernie, Rozsenko nagyon gyorsan belejött a politikai játszmába. Azzal, amit most vázolt, nemcsak Chhaya bizottságában fog szövetségesre lelni, de közvetett módon befolyást gyakorolhat magára a Szenátusra és a császárra is. Ez egyszerre bosszantotta és lenyűgözte Clellant.
– Viszont azt továbbra sem értem, hogy miért feszült az elődöm – váltott hangnemet és témát Rozsenko. Zord arca, ha lehet, még inkább elkomorult, ahogy pillantása megtalálta Monique Deneuve-öt.
– Itt mindenki feszült valamilyen szinten, Artyom. Hála neked, most már én is. – Rozsenkónak arcizma sem rezzent. – Ezek érdekemberek. A társaság egyik fele képes lenne ultrahangkést állítani a másik fél hátába, ha abból hasznot húzhatna.
– Igen, de a legtöbben nem méregetik úgy az újdonsült helytartónőt, mint bozótpiton a buckahörcsögöt.
Clellan a nő felé fordult. Monique valóban feltűnően szúrós tekintettel vizslatta a díszterem ablakai mellől a Grahishsal és néhány előkelőséggel beszélgető Chhayát. A helytartónő, észrevéve a BHEH korábbi igazgatóját, bájos mosollyal az arcán otthagyta a társaságot és a nőhöz sietett. Kivonultak a balkonra, de úgy, mintha egy macska és egy egér szerette volna tisztázni évezredes nézeteltéréseiket.
– Nem kedvelik egymást? – kérdezte Rozsenko.
– Nem tudok sokat a viszonyukról, de sosem hallottam róla, hogy komolyabb harag lett volna közöttük. Deneuve megfelelt Chhaya számára, és vice versa. Nem akadályozták egymást. Bár
– Ne fojtsd magadba!
– Deneuve-öt többször megpróbálták meggyilkolni az elmúlt hónapokban. Persze a BHEH igazgatója volt, még ha nem is végezte fényesen a munkáját, éppen elég ellenségre tehetett szert.
– Igen, olvastam a jelentéseket. – Rozsenko odaadta egy elhaladó pincérnőnek a kiürült poharat. – Vigasztal a tudat.
– Milyen tudat?
– Hogy a kinevezésemmel nincs vége azoknak a boldog időknek, amikor még lőttek rám. – Elindult az erkély felé. Clellan utánakiáltott valamit, de a szavakat széthordta a bálteremben uralkodó általános hangzavar.
Rozsenko egyenesen az erkélyhez sietett, ami önmagában akkora volt, hogy nagykoncertet adhatott volna rajta az Ezertagú Caniszenekar. Legalább ötven ember és idegen lézengett odakint, de a balkon végében veszekedő két nőt tisztes távolságban elkerülték.
Rozsenko udvarias messzeségben állt meg tőlük. Igyekezett úgy tenni, mint aki nem szándékozik kihallgatni őket. Persze nem ódzkodott néhány kulcsfontosságú szó elkapásától. Ilyenek akadtak meg a fülében, mint „merényletek”, „tudom, amit tudok”, és a kedvence, a „tetves Rozsenko”. Ekkor köhintett. Monique megperdült, Chhaya pipiskedve átnézett a nő válla fölött.
– Elnézést a zavarásért, úrnőm – intézte szavait Chhayához, annyi tisztelettel, amennyit csak a hangjába tudott csempészni. Voltaképpen nem volt baja az újdonsült helytartóval. Eddig csak kétszer beszéltek. Egyszer, amikor Astrid kinevezte. Viszonylag udvarias keretek között tisztázták a feladat ideiglenességét. Másodszor a véglegesítése után, akkor sokkal feszültebb légkörben hozták egymás tudtára, hogy egyiküknek sem tetszik a jelenlegi állapot. – Beszélnem kéne Deneuve kisasszonnyal.
Chhaya szikrázó zöld szemekkel pillantott Monique-ra, a nő viszont Rozsenkót méregette hasonlóan éles tekintettel.
– A helyzetét majd később megbeszéljük – vonta magára újra a figyelmet Chhaya, majd peckes léptekkel otthagyta Monique-ot. Rozsenko mellett azonban megtorpant. – Igazgató úr – nyomta meg a szót, fél szemmel Monique-ra sandítva –, még nem érkezett be hozzám a jelentés a BHEH átszervezésének tervezetéről.
– Minden bizonnyal azért, úrnőm, mert még nem készítettem el. Momentán felmérést végzek, emiatt is szeretnék szót váltani tisztelt elődömmel. – Chhaya bosszúsan ingáztatta tekintetét a két BHEH-s igazgató között. – De ha óhajtja – folytatta Rozsenko –, holnap délelőtt átmegyek az irodájába, és részletes beszámolót tartok az elképzeléseimről.
Úgy tűnt, Chhaya megenyhült a hallottak után. Rozsenko erre számított. Nem akarta szükségszerűen az ellenségévé tenni a felügyeleti bizottság elnökét. Hadd lássa Chhaya, hogy ő nem Clellan bábja, és hajlandó az együttműködésre a császári érdekeltségekkel. Elvégre ez a BHEH elve: kiszolgálja mindkét felet.
– Rendben van, igazgató úr, holnap reggel nyolckor várom az irodámban. – Azzal Chhaya elindult, csakhogy újra meg kellett torpannia, mert Rozsenko utánaszólt.
– Jelentést kaptam Christophe Beck hollétéről. Az ügynökeim szerint terrorakciót hajtott végre a Gasan Művek ikóniumi hajtóműgyára ellen.
Chhaya arcáról egy pillanatra levált a közöny maszkja, helyét egy fiatal lány zsigeri riadalma vette át. Rozsenko elismerését fejezte ki magában, amiért mindez tényleg csupán futó árnyként jelent meg.
– Itt valami tévedés lesz. Arrata nagymester pár órája a császár tudtára hozta, hogy az ügynöke elfogta Becket.
– Igen, ezt az információt velem is közölte a nagymester, de attól tartok, elhamarkodta a jó hír bejelentését. Beck szabadon van az Ikóniumon. A hivatalom többször ellenőrizte az információt. Alátámaszthatom hatósági felvételekkel, ha óhajtja.
– Nem szükséges. – Chhaya Monique-ra pillantott, aki láthatóan nem foglalkozott a hallottakkal. Úgy meredt Rozsenkóra, mintha a tekintetével próbálná ledöfni a férfit. – Köszönöm, hogy szólt, igazgató úr. Most elnézését kell kérnem, de muszáj közölnöm a rossz hírt a császárral. – Azzal otthagyta a BHEH egykori és jelenlegi igazgatóját.
Rozsenko büszke volt magára. Egyetlen jól irányzott döféssel zúzta szét az Asszaszin Rend jó hírét, és alázta meg Arrata nagymestert. Lehet, hogy a Rend nem kötődik az uralkodóházhoz, mint ahogy azt a legtöbben hiszik a Birodalomban, de ez akkor is komoly érvágás lesz az orgyilkosoknak.
Elégedetten fordult Monique felé. A nő arca megvetéstől és dühtől piroslott. Keresztbe font karokkal méregette Rozsenkót, pontosan ugyanúgy, mint pár perccel ezelőtt Chhayát.
– Ilyet sem láthat mindennap az ember. A nagy Rozsenko tövig benyal a főnökének.
– Clellan barátom szerint érdemes helyezkednem. – Rozsenko széttárta a karját. – Helyezkedem.
– Helyezkedjen el az ágyában és dugja meg!
– Hogy aztán a császár megöljön, mint mindenkit, aki a húga körül legyeskedik? – A korlátra támaszkodva végigmérte Monique-ot. Rozsenkóval nagyjából egyidős, még a férfi kényes ízlésével mérve is szép nő volt. Rövid, barna haját kék pánttal fogta hátra, kiemelve magas homlokát és kék szemét. Vékony ajka dacos mosolyra húzódott. Combközépig érő, mélyen dekoltált kék ruhát viselt, amelynek oldalait a derekáig felvágták és aranykarikák sorával fogatták össze, még csábítóbbá téve a formás lábakat. Rozsenkónak nagy erőfeszítésre volt szüksége, hogy újra a nő szemébe nézzen.
– Az tetszene. – Monique könnyed testtartásban, egyik lábát előrébb helyezve nekidőlt a korlátnak. – Elő a farbával, Rozsenko, miről akar beszélni velem? Remélem arról, hogy mellkastól lefelé gép lettem. Engem például ez a téma roppant mód foglalkoztat.
Rozsenko kihasználta az alkalmat, hogy újra letekintsen a nő lábára.
– A biztosítás talán nem fizette a szervek klónozását?
– De nagyon vicces, maga barom – köpte a nő mérgesen. – Na, mondja már, mit akar?
– Érdekelne egy rendellenesség a könyvelésben, ami azután keletkezett, hogy… – Itt körülnézett, nem hallgatja-e ki őket valaki, de csak Vito Zolezzi és a Néptájékoztatási Hivatal új igazgatója, Tirzah Shein volt a közelükben. Éppen elmélyülten vitáztak egy négykarú huronnal az asztrológiáról. – Hogy én átvettem maguktól bizonyos műveletek irányítását.
– Milyen cukin fogalmaz.
Rozsenkónak futotta egy mosolyra.
– Több hónapon át emésztett fel komoly összegeket a maga által létrehozott Speciális Műveletek osztálya.
Monique vállat vont, mintha ez nem mondana neki semmi különöset, de az arcán látszott, hogy Rozsenko fájó pontra tapintott.
– És? – kérdezte ideges flegmasággal. – A hírszerzési műveletek gyakran költségesek. Mi közöm nekem ehhez? Ez most már a maga problémája, Rozsenko, hagyjon engem békén vele! – Indult volna máshova, csakhogy Rozsenko elkapta a karját. – Engedjen el!
– A Speciális Műveletek irodája egy takarítószekrény, az ott dolgozó három ember pedig két éve halott, mégis végrehajtottak egy maga által engedélyezett küldetést. Ugyanakkor feltűnt, hogy a Birodalmon Kívüli Veszélyek részlegének három ügynöke a Speciális Műveletek létrehozásakor egyszerre jelentett beteget, majd az iroda megszűnése után mindhárman baleset áldozatai lettek. Nagyon érdekelne, mi történt abban a takarítószekrényben, mert a költségvetésen kívül semmi nyoma sincs az irodának vagy a céljának.
– Ez csak adminisztrációs hibák és véletlenek sora, Rozsenko.
– A véletlenek és a hibák az emberek miatt történnek.
Csend telepedett rájuk. Monique állta a szúrós tekintetet, noha látszott rajta, hogy legszívesebben elmenekülne a karját satuba fogó Rozsenko elől. Végül a férfi elengedte.
– Szeretném, ha délután háromkor megjelenne az irodámban, és részletesen beszámolna ezekről a hibákról és véletlenekről.
– Mert ha nem? – nézett rá kihívóan Monique.
– Akkor a Birodalom veszélyeztetésének vádjával fogom behozatni, és hivatalos eljárás keretében hallgatom ki. Választhat. – Megfordult, hogy távozzon, de most Monique kapta el az ő karját.
– Se isten, se ember nem vihet be engem abba az épületbe. – Monique ezt nem úgy mondta, mint aki a riválisának akar ellenállni. Egyszerűen halálra rémült a gondolattól. – Találkozom magával, de nem a BHEH-ban.
Rozsenko gyanakodva nézett Monique-ra. Nem tudott másra gondolni, mint hogy a fantom iroda és a Monique ellen irányuló állítólagos merényletek között kapcsolat lehet, és talán a BHEH mélyen érintett benne.
– Rendben van, akkor jöjjön el hozzám.
Monique grimaszolva legyintett.
– A BHEH által nagylelkűen felajánlott ház még annyira sem biztonságos, mint az irodájuk. Miután beköltöztem, egy évig poloskavadászattal és az ellenem programozott biztonsági rendszer kinyírásával múlattam az időm.
– Ez lenyűgöző, én viszont azt mondtam, hogy hozzám jöjjön el.
Monique végre megértette, miről beszél.
– Rendben van, Rozsenko, ott leszek. Csak előtte rendezze el az ügyes-bajos dolgait, mert a beszélgetésünk után lehet, hogy baleset éri. Tudja, felrobban a születésnapi tortája, a fejére esik a gravoágya, vagy a konyha számítógépe merő véletlenségből magát süti meg a Birodalomalapítás Napján.
– Szerencsére sosem kaptam még tortát a születésnapomra, az ágyam nem antigravitációs, a konyhámban pedig az egyetlen dolog, ami automata, az a kávéfőző.
– Magának van kávéfőzője? Ugye tudja, hogy az emberiség lassan átlép a huszonkilencedik századba?
Rozsenko elengedte a füle mellett a gúnyolódást. Lerázta magáról a vékony ujjakat, majd elbúcsúzott a nőtől.