A titokzatos MZ/X a Segreti-tartományban élt, a bolygó legmagasabb pontján fekvő városban, Felhőfokban. A canisok által csak Tulja Barnak, azaz Felhőkarcolónak nevezett hegy kilencezer méteres magasságba nyúlt fel az égbe.
Felhőfokot egy hatalmas, a hegy oldalából kinyúló oszlopokon ülő, sztázispajzzsal körbevett teraszra építették. A város tornyai túlnyúltak a hegycsúcson, a központban álló ikertorony például a maga két kilométeres magasságával a bolygó legmagasabban fekvő emberlakta pontja díj büszke birtokosa volt.
MZ/X Felhőfok hegy felőli kerületeinek egyikében lakott. A parkosított övezet kellemes, csendes környéknek bizonyult, középosztálybeli családok mindennapi életterének. Rozsenko az utca többi épületétől semmiben sem eltérő, kétszintes családi ház előtt tette le a gravót. Fehér falak, nagy műgonddal megépített plazmakemence a kerti partikhoz a tisztán tartott teraszon, gondosan nyírt bokrok a kertben, és az a szép, zöld gyep. A kertkapuban holoportás fogadta őket.
– Kit jelenthetek be? – kérdezte a pudliarcú, virtuális canis. Egyik karja helyén fogókkal és csipeszekkel teli kibernetikus implant volt, bal szeme helyén pedig lézeres vizor. A teste nagy részét fekete, csövekkel és zölden világító ledekkel teli fémruha fedte. Igen bizarr látványt nyújtott, nem illett bele a ház és az utca képébe.
– Mi ez, kibernetikus holoorganizmus? – viccelődött Monique, megtörve tüntető hallgatását.
– Artyom Rozsenko, BHEH – mutatta fel igazolványát Rozsenko. A kib-holorg lézerszeme leolvasta a kártyát ékesítő holografikus jelvényt, benne a tulajdonos azonosításához szükséges adatokkal.
A kapu felugrott a levegőbe, a ház ajtajához vezető, kövekkel kirakott ösvény neonfénybe öltözött. Rozsenkóék végigmentek rajta.
A kámforrá váló ajtóban olyasfajta férfi jelent meg, aki még odahaza sem tudott megszabadulni zakójától, nyakkendőjétől, tükörfényesre suvickolt félcipőjétől. Gyanakvóan, ugyanakkor lappangó riadalommal mérte végig váratlan vendégeit.
Lábánál egy méretes, éjfekete kandúr lapult, kíváncsian leste az érkezőket.
– Jól évtettem, önök a bivodalmi hívszevzéstől vannak? – kérdezte.
– Igen, uram, a hölgy Deneuve nyugalmazott igazgató. Én pedig Rozsenko igazgató vagyok.
A férfi kissé elsápadt, ugyanakkor arcára döbbent megvetés ült ki. Valószínűleg az ő világában az igazgatók nem pulóverben vagy kockás flanelingben jártak. Még a nyugalmazottak sem.
– Évtem. Mily illusztvis vendégek. – Ellépett az ajtóból. – Kévem, fávadjanak be!
– Kik azok, drágám? – érkezett eléjük egy tip-top háziasszony. Elegáns blúzt, rövid szoknyát és magas sarkú szandált viselt. Rozsenkónak az az érzése támadt, hogy a nő aktív sminkmodullal fekszik és kel, mert a késő esti időpont ellenére makulátlanul festett, fitt és friss volt. Akárcsak a férje.
– A BHEH-tól jöttek. Bivodalmi hívszevzés.
A nő jobban elsápadt, mint férjura. Reflexszerűen kapta fel a lábai között tekergő macskát, és kis híján Rozsenkóhoz vágta. Csak azért nem jött össze a mutatvány, mert a macska felháborodottan fújva megtekerte hatalmas testét, így kiszabadult a nő szorításából.
– Kérem, ne vigyék el a fiamat! – fakadt sírva a nő.
Rozsenko és Monique elégedetten összenéztek.
– Dvágám! – rivallt rá a férfi semmivel sem kevésbé riadtan. – Még nem mondták, mi jávatban vannak.
– Valóban a fiát keressük. – Rozsenko barátságosan beszélt, nem akart még jobban ráijeszteni a háziakra. – De a segítségét szeretnénk kérni.
A sokkhatás teljes volt. A macska eszmélt először, nyávogott egyet, megtörve az emberekre borult csendet. Az apa megrázta magát.
– Pevsze, pevsze, kévem, kövessenek. Timothy lent lakik a pincében. – Azzal elindultak. A nő csendben követte őket. A macska előrerohant, mintha csak ő lenne az úr a házban.
Timothy birodalma híven tükrözte hobbiját. Az ablaktalan szoba mind a négy falát tucatnyi kisebb képernyőre osztották szét a kivetített virtuálmonitorok. Alattuk nagy teljesítményű számítógépek búgtak, optikai és digitális olvasókkal, a legelavultabb PS2-es csatlakozótól a legmodernebb mentális adó-vevőkkel felvértezve. Virtuálbillentyűzetek és virtuálmonitorok lebegtek a levegőben, a mennyezetet a kriogenetikus hűtőrendszer csövei hálózták be. A lépcső mellett bevetetlen ágy állt, ezen telepedett meg a macska. Dagasztotta kicsit a gyűrött paplant, majd kényelembe helyezte magát.
A kép igen meggyőző volt, egyvalami mégsem illett bele: Timothy. A napbarnított bőrű, kisportolt, kifejezetten jóképű huszonéves fiú sokkal inkább tűnt légfocicsatárnak, mint hackermesternek. Ahogy felállt gravoszékéből, trikója megfeszült dagadó izmain. Monique leplezetlen csodálattal mérte végig.
– Timothy, ők itt Deneuve asszony és Vozsenko igazgató úv, a BHEH-tól.
– Hírszerzés? – riadt meg a Rozsenkóval egyazon magas fiú. Kezet ráztak, erős marka volt.
– Úgy van, de ne ijedj meg, csak a segítségedet szeretnénk kérni. Amúgy nem vagyok asszony – pontosította a dolgot Monique, szemérmetlenül méricskélve Timothyt.
– Miben segíthetek a BHEH-nak? – kérdezte amaz, miután ő is megnézte magának a nőt. Láthatóan nem zavarta, hogy Monique nagyjából egyidős az anyjával.
– Ha lehet, nem a szüleid előtt beszélnénk ezt meg.
A szülők értettek a szóból, azonnal kivonultak. Az anya még megkísérelte magával vinni a csendben figyelő macskát, de ő, nem sorolva magát a szülő kategóriába, maradni akart. Húsz karommal és hangos morgással adta a háziasszony tudtára mindezt. Timothy riadtan tekintett oda, de miután látta, hogy anyja nem erőszakoskodik, hanem felsiet a lépcsőn, láthatóan megnyugodott.
– Szóval – vette elő az adatkristályt Rozsenko. – Szeretnénk megtudni, milyen adatok vannak ezen a kristályon.
Rozsenko nézte egy darabig Timothyt, amint a fiú a számítógépek csatlakozói között matat, aztán a srácot mustráló Monique-ra sandított.
– Tehát az ilyen pasik jönnek be neked.
– Nem mondom, szívesen elvinném egy kis terepgyakorlatra – felelte Monique, és összefűzött kézzel az egyik szekrénynek támaszkodott. – De csak egy-két éjszakára, hosszabb távon jobb szeretem a tapasztaltabb, harcedzettebb férfiakat.
A nő pillantásától Rozsenko úgy érezte, hogy belekerült abba a képzeletbeli mérlegbe, amin Timothy is helyet foglalt. Ez egyszerre bosszantotta és imponált neki.
– Amúgy mit látsz rajta? – kérdezte végül Rozsenko, halkabbra véve a hangját. Néhány percig figyelték, amint Timothy a számítógépek között jár-kel, Monique csak aztán válaszolt.
– Például azt, hogy gőze sincs arról, mit csinál.
– Foglald le néhány másodpercre.
– Örömmel – indult meg a nő Timothy felé egy támadó kobra lendületével.
Rozsenko az ellenkező irányba fordult, és alaposan szemügyre vette a számítógépeket, virtuálmonitorokat, néha megérintett egy-egy gombot a virtuális klaviatúrákon. Úgy haladt a fal mentén, mintha csak egy múzeumban járna, de szakértő szeme nem a kiállítási tárgyakat vizslatta. Olyasmit keresett, ami jól el lett rejtve.
Monique közben intim közelségbe hajolva duruzsolt látszólag piszlicsáré dolgokról Timothynak. Kérdezgette a hackerkedésről, mondogatta, hogy ez mennyire lenyűgözi őt. Nem kellett megerőltetnie magát, a srác figyelmét már akkor sikerült elterelnie, amikor mellé állt.
– Szia, macsek – üdvözölte Rozsenko a közönyösen bámuló macskát. Az állat nagylelkűen hagyta, hogy megsimogassa, majd fenséges daccal hátracsapta a fülét, és a párnára tette az állát. Neki ennyi elég volt Rozsenkóból.
Az igazgató hetyke mosolyt eresztett meg a fél szemmel őt figyelő Monique felé.
– És mondd csak, Timothy, MZ/X hol van?
– Ő, ő ott van… – A fiú későn jött rá, hogy elszólta magát.
A macska ugrott, de hiába, Rozsenko elkapta a grabancát. Éktelen visítás tört fel az állatból, hevesen vonaglott, egyszerre próbált szabadulni, karmolni és harapni. Egyik sem sikerült, Rozsenko erősen és szerencsés helyen csípte nyakon. Végül nagyot fújva feladta a küzdelmet. Aztán megszólalt.
– Tim, te olyan hülye vagy, hogy kurzust kéne tartanod! Tegyél már le, te vadszamár! – Rozsenko elengedte. A macska visszazuhant az ágyra. Idegesen tisztogatni kezdte fekete, összeborzolódott bundáját, közben végig zsörtölődött. – Ember kandúrok, meglátnak egy emlőpárt, és máris kikapcsol az agyuk. – Monique jót nevetett, Timothy pirult, Rozsenko összehúzott szemöldökkel fejezte ki sértődöttségét és tiltakozását a megállapítás ellen.
– Na, hadd lássam azt az adatkristályt! – MZ/X leugrott az ágyról, végigszaladt a szobán és letelepült a gravoszékbe. A szerkezet szemmagasságig röpítette. Timothy letette elé a kristályt.
– Dekódolni kéne, gyorsan – mondta Monique. A macska olyan pillantást vetett rá, amitől menten Rozsenko biztonságos háta mögé kellett húzódnia.
– Akkor bízzátok Mickey egérre! – prüszkölte a macska. – Tudjátok, milyen bonyolult egy adatkristályt feltörni? Másolni, azt igen, azt könnyű, a belső szerkezet könnyen lemásolható, na de azt értelmezni? A Krande-féle színezési eljárástól a Pope-érhálózat értelmezéséig mindent be kell vetni. Tisztában vagytok azzal, mit jelent ez? A fenét vagytok, a szőrös gumilabdámba több ész szorult, mint hármatokba együttvéve. – Rozsenkóra pillantott, és riadtan hátracsapta a fülét. – Remélem, nem égetően fontos ügyről van szó, mert ez bizony időigényes munka lesz.
– Életek múlnak rajta, és talán a Birodalom biztonsága is – mondta Rozsenko.
– És a BHEH-nak hozzám kell jönnie, eldobom az agyaimat. Persze nem ez lenne a helyzet, ha alkalmaztak volna. Dehát az akkori háziemberem megbukott a teszten, mert maguk ragaszkodtak egy olyan idejétmúlt és rasszista szabályhoz, hogy macska, még ha génmanipulált is, nem mehet be a székházukba. Hát ez az eredménye! – Mérgében a farkával tisztára seperte a széket.
– Majd szólok Kar Dernek a személyzeti osztályon – reagálta le Rozsenko MZ/X kifakadását. – Most viszont lennél olyan kedves, bundás barátom, és elárulnád, hogy mégis mennyi időbe telik kinyerni az adatokat? – Kezdett bosszús lenni. Nem szerette, ha beszélő macskák húzták az időt. Karjait összefonta a mellkasa előtt, ujja a Bulletstorm markolatát simogatta.
– Tízezer follissza a kezdőár, utána tárgyalhatunk olyan lényegtelen dolgokról, mint az idő.
Rozsenko ezt hallva előrelépett, a Bulletstorm kibiztosítva, MZ/X felfújta magát.
– Oké – állt közéjük Monique. – Mennyi az annyi?
– Belenőtt a fejszőröd a füledbe? Mondom, tízezer előre és további húsz, ha kész vagyok.
– Rendben. – Monique aktiválta omnitouchát, rácsatlakozott számtalan álneveinek egyik bankszámlájára, aztán kérdőn meredt a macskára. MZ/X ciccentett egyet, Timothy ugrott. Elintézték egymás közt a pénzügyeket.
– Viszont akárhogy erősködsz, kőfejű komám, a művelet akkor is időbe fog telni – magyarázta közben MZ/X Rozsenkónak. – Legalább tizenkét óra, a legjobb esetben. Az adatok mennyisége ezt természetesen arányosan növeli. És hiába nézel ilyen csúnyán…
– Ez a kedves pillantása – szúrta közbe Monique kuncogva.
– …akkor sem tudom a dolgot tizenkét óra alá vinni, sajnálom. Adjátok meg a számotokat, és jelentkezem, amint készen vagyok.
Jobb híján így tettek. Rozsenko megadta egyik álneve privát hívójelét, majd távoztak. Még csak azt sem kérdezték meg, hogyan lehet egy macska a bolygó legjobb hackere.