Chhaya rettenetes szomjúságra ébredt. Szája kiszáradt, teste szinte lángolt. Úgy érezte, ha nem ihat azonnal, menten hamuvá ég. Kinyitotta szemét, de rögtön le kellett hunynia, mert a szoba forogni kezdett vele.
Pár pillanattal később, amikor úgy érezte, a helyiség már nem egy turáni ringlispíl tartozéka, újra próbálkozott. Lassan körbeforgatta tekintetét. A szobájában volt, szemben vele Nabhitha tekintett le rá a festményről, balra a kandallóban valódi fa ropogott az élénk tűz ölelésében. A máskor kellemes meleg most émelyítően hatott rá.
– Igyál! – Ráncos kéz nyújtott neki vízzel teli kristálypoharat. Lassan odafordította a fejét. Agya jobbján a karosszékben Vito Zolezzi bíboros ült. Aggódó arckifejezése komikussá tette lehetetlenül kerek arcát.
– Ezúttal hogyan? – kérdezte Chhaya, elvéve a poharat.
– Lassan idd! – figyelmeztette a bíboros a vízre mohón lecsapó lányt. – Az orvos óvatosan fogalmazott és csak annyit mondott, hogy elvágtad a torkodat. Szerinte csoda, hogy meg tudtak menteni.
– Nem csoda az, eminenciás uram, hisz mindig hívom magát, mielőtt megkísérlem megölni magamat – mondta Chhaya, miután kiitta az utolsó csepp vizet is. A bíboros azon nyomban materializált egy újabb pohárral, és a lány kezébe adta.
– Nem értelek – rázta a fejét Vito Zolezzi, miközben eltüntette a kiürült poharat. – Nagyon jól tudod, hogy az öngyilkosság bűn, bár mindig értesítesz, mielőtt megteszed, ami egyértelmű jelzése annak, hogy nem akarsz így meghalni. Akkor mi végre?
– Talán csak arra van szükségem, hogy valaki megmentsen – vont vállat Chhaya. Semmire sem emlékezett attól a pillanattól kezdve, hogy Grahish üvöltve rávetette magát. És ez így volt rendjén.
Hálásan megérintette Vito Zolezzi kezét, azután felült és elmondott egy hálaimát Istennek, amiért megóvta az öngyilkosságtól.
Néhány éve még képtelen volt hinni a felsőbb hatalmakban. Ám belépett az életébe Vito Zolezzi, akkor még érsekként, és megértette vele, hogy mindaz a szenvedés, amin átmegy, egy nagyobb terv része.
A bíboros Nabhitha halála óta pártfogolta őt, segítette törekvéseit, tanácsokkal látta el, és mindig megmentette, amikor megkísérelte eldobni az életét. Néha szó szerint csodával határos módon. Chhaya maga sem értette, miért kötődik ennyire a bíboroshoz, de nem is akarta megtudni. Örült annak, hogy van valaki mellette és vigyáz rá, mint annak idején Nabhitha.
– Miért nem szöksz el? – kérdezte Vito Zolezzi őszinte aggodalommal az arcán.
– Nem lehet, Grahish nem hagyná. Anyámat is megölte, amikor megpróbált elvinni. Velem sem kivételezne. Kraukh elől úgysem bújhatok el.
– Akkor legalább ne vállald önként…
– Így megvédhetek másokat Grahish pusztításától – vágott a férfi szavába élesen. Ezerszer átbeszélték már ezt, vagy annál is többször. Jól tudta, hogy a feledésbe taszított emlékek között vannak beszélgetések a bíborossal, sőt, elnyomott énje, a „másik Chhaya” ennél is többet tudhat kapcsolatukról. Mégis maradéktalanul megbízott Vito Zolezziben.
– Tényleg mások miatt teszed? – kérdezte a bíboros, elvéve a kiürült poharat, kizökkentve Chhayát az elmélkedésből.
– Talán azt hiszi, hogy én élvezem ezt? – csattant fel Chhaya.
– Úgy értettem, hogy valóban emiatt vállalod önként sanyarú sorsod, vagy úgy hiszed, hogy minden egyes megaláztatás vezeklés valamiért, amit meg sem tettél, vagy olyasmiért, amit csak ezután fogsz megtenni?
– Talán az is – vont vállat a nő. Már nem érdekelték ezek a beszélgetések. Számára a gát felnyitása egy önkívületi állapotot jelentett, egy másik Chhaya létezését, akinek tetteit ő nem befolyásolhatja. Csupán szánalmat érzett ama énje felé, és megvetést, amiért olyan gyenge volt.
– Pedig nincs rá szükség – folytatta Vito Zolezzi. – Senki sem tehet olyat, ami miatt ezt érdemelné. Ha hagynád, hogy beavatkozzak
– Ne! – kiáltotta Chhaya. Lerúgta magáról a takarót és felült. A bíboros végig az arcát figyelte, annak ellenére, hogy egy igen vékony hálóing volt csak rajta. – Ez az én ügyem. Maga mondta, hogy a számomra kijelölt úton csak én egyedül mehetek végig.
– Igen, ám ez nem jelenti azt, hogy Isten bánná, ha elfogadnád a támogató kezeket.
– Én bánnám. – Ebben a kérdésben akkor sem engedne, ha Isten és a Sátán kéz a kézben kérlelné. – Atyám, örülök, hogy elkap, amikor zuhanok, de csak akkor tegye, ha arra kérem. Máskülönben hagyjon becsapódni.
– Ám legyen – adta meg magát némi hezitálás után Vito Zolezzi. – De tudd, hogy csak egy szavadba kerül, és én véget vethetek a szenvedéseidnek. Még Grahish császárrá koronázása sem lehet akadály számomra.
– És a Vatikán akarata?
– Az Úr parancsa se. – A szavai olyan komolyan koppantak a szoba falain, hogy Chhaya egy röpke pillanatra megkérdőjelezte a bíboros hitét. Persze csak a féltés beszélt belőle, ezt ő is nagyon jól tudta.
– Köszönöm – ölelte át a férfit.
Pár percig így maradtak. A bíboros hagyta, hogy a lány felkavart lelke kissé megnyugodjon. Emlékszik a történtekre vagy sem, a szíve tudja, min ment keresztül. Ezt a mételyt semmi sem ölheti ki.
Végül Chhaya elhúzódott tőle, megtörölte könnyáztatta szemét. Vito Zolezzi felállt a székről és megigazította fekete reverendáját.
– Számítanom kell hasonló segélyhívásokra a közeljövőben?
– Grahish kiélte magát – Chhaya nyelt egyet, miközben magára húzta a takaróját – és nemsokára megérkeznek az új szintijei. Hacsak Clellan nem hátráltatja tovább a koronázást, nem lesz baj.
A bíboros lassan bólintott.
– Beszéltem a kancellárral. Azt hiszem, sikerült meggyőznöm, hogy ne álljon Grahish útjába. Legalábbis közvetlenül nem fog, viszont folyamodhat kevésbé direkt megoldásokhoz.
Chhaya elnyúlt az ágyában.
– Igen, és Rozsenko előásása az első lépése ebben az új partiban. – Elmélkedve rágcsálni kezdte a körmét. – Akárhogy is, a terveink hamarosan beteljesülnek. – Újra felült és szembefordult Vito Zolezzivel. – És ezt magának köszönhetem.
Vito Zolezzi csak kedélyesen legyintgetett és pironkodott.
– Ugyan-ugyan, gyermekem. Én csak a lelki támogatást adtam. Na jó, és egy-két tanácsot. Minden a te géniuszod szüleménye. Ne becsüld le magadat! Ha mindezt véghezviszed, az csak és kizárólag a te érdemed lesz. Önmagadat váltod meg, és én nagyon büszke leszek rád.
Bátorítóan megpaskolta a nő kézfejét, majd felugrott, amikor a szoba ajtaja szisszenve dematerializálódott. Kis híján ráförmedt az udvariatlan betolakodóra, de még idejében a nyelvére harapott. Grahish és Kraukh voltak a jövevények.
– Ó, Zolezzi, nem tudtam, hogy itt van – harsogta vidáman Grahish. Hosszú, fekete palástja a földet súrolva lobogott utána. Kraukh egy lépéssel lemaradva lépdelt.
– Helytartó úr, örülök a korai viszontlátásnak.
– Miér’, találkoztunk mostanság? – állt meg Vito Zolezzi előtt Grahish meglepett arccal.
– Tegnap, a kancellár irodájában.
Grahish hosszú pillanatokig ostoba arckifejezéssel meredt a bíborosra, majd mintha csak megvilágosult volna, a homlokára csapott.
– Hát persze, milyen hülye vagyok! Bocsánat, tudja, kicsit mérges voltam, nem nagyon figyeltem, kik vannak ott.
– Megesik – összegezte diplomatikusan véleményét Zolezzi, majd odafordult Chhayához, és szokatlan módon csókot hintett a nő kezére. – További sok sikert kívánok, és remélem, mihamarabb találkozunk.
– Ahogy időm engedi – hajtott fejet mosolyogva Chhaya, majd visszabújt a takaró alá.
– Helytartó úr, szeretném elmondani, hogy jómagam és a Vatikán a továbbiakban is feltétel nélkül támogatjuk önt. Viszontlátásra a koronázáson.
– Kösz! Viszlát, Zolezzi. Kraukh – csettintett Grahish –, kísérd ki!
A canis sátáni vigyorral az arcán intette maga mellé a bíborost, majd csendben elhagyták a szobát.
– Mit akart tőled a vén szentedény? – kérdezte Grahish elnyúlva a kandalló előtti üvegasztalt körbevevő fotelek egyikében, úgy, hogy rálásson a nyakig betakarózott Chhayára. Sötét szemében megvetés és féltékenység lappangott.
– Szentfazék a helyes kifejezés, és nem illik ilyen szavakkal illetni egy szent embert – mondta a lány rá sem pillantva bátyjára. Szemét Nabhitha festményén pihentette. Abból merített erőt.
– Bolond ember – legyintett a bátyja, mintha egy legyet akarna elhessegetni. – Olyasmiben hinni, ami nem is létezik, baromság. Őrült minden szentfazék.
– Én is hiszek Istenben – motyogta Chhaya a festménynek. Halk hangja tompította indulatát, Grahish észre sem vette.
– Kicsi húgom, te is kattant vagy – nevetett. – A szerelmeskedésünk után például angyalokért kiáltozva rohantál el. Ez nem normális dolog. – Elhúzta kezét a kávézóasztal fölött, mire egy teáskészlet és forró tea materializálódott rajta. Grahish olyan arcot vágott, mint aki a világ legrondább nőjét pillantotta meg meztelenül. – Te, meg a löttyeid!
Lesöpörte az asztalról a porcelánkészletet. A csörömpölés elültével hangutasítást adott.
– Whiskey-t jéggel, te ócskaság! – Szavaira a kezében materializálódott egy pohár a kívánt itallal, egyúttal eltűntek a teáskészlet maradványai. Grahish egyetlen szuszra felhörpintette az italt.
– Még egyet! – A pohár feltöltődött. – Akkor mit is keresett itt a vénember?
– Csak meglátogatott, miután… – Gyanakodva a bátyjára pillantott.
– Miután? – kérdezett vissza amaz értetlen tekintettel.
Hát persze, hogy nem tudja! – gondolta keserűen Chhaya. Ha egyszer tényleg megölné magát, a bátyja csak akkor venné észre, amikor vágyai újra elhatalmasodnak rajta.
– Csak biztosítani akart afelől, hogy a Clellan irodájában történtek ellenére ő és a Vatikán rendületlenül támogat.
– Ja, ezt nekem is mondta. – Grahish kiitta a poharat, majd rendelt a ház számítógépétől egy újabb kört. – Bár lenne valami haszna a Vatikánnak. Ha rajtam múlna, kirúgnám őket erről a bolygóról.
Chhaya mélyeket lélegzett, hogy lenyelje dühét. Grahishra jótékonyan hathatott az alkohol, mert kivételesen észlelt valamit húga érzelmeiből.
– Persze nem szeretnélek megbántani, hisz szeretlek.
Chhaya komoly kétségekkel az arcán fordult a bátyja felé, de amaz ezt már nem vette észre a negyedik pohár whiskey után. Szürke arca vörösödött, tekintete tompult. Ennek ellenére újabb adagot kért.
– S mos mi lesz? – tette fel összekuszálódott nyelvvel a kérdést.
– Az események felgyorsultak, lépést kell tartanunk velük. Maradunk a tervnél, nincs idő újraszervezni a dolgok menetét. Egyszerűbb kihagyni pár lépést, aztán majd rögtönözünk, ha eljön az ideje. Tennünk kell valamit Rozsenkóval.
– Ölessük meg a szasszin… aza szász… az aszaszaszinokkal.
– Emellett ki kell kényszerítenünk Leone taxiarkoszból a döntést – folytatta Chhaya, figyelmen kívül hagyva bátyja közbehablatyolását. – Túl sokáig halogatja, játszik velünk. Ha nem dönt, vagy rossz döntést hoz, félre kell állítanunk.
Üvegcsörömpölés szakította félbe gondolatmenetét. Oldalra pillantva megkönnyebbülten látta, hogy Grahisht kiütötte az alkohol. Lábánál nedves üvegszilánkok csillogtak.
Milyen könnyű lenne megölni… Azonnal elűzte a gondolatot. Nem teheti meg, a bátyjának trónra kell jutnia. Ott a helye, Chhaya csak azután lelhet békére.
– De persze mindenekelőtt el kell varrni a foszlásnak indult szálakat – mondta immár csak úgy magának, majd ledobta takaróját és felkelt az ágyból. Felcsatolta a pipereasztalra visszakerült szépségmodult, majd aktiválva rendbe hozta magát, végül magára kapott egy éjfekete nadrágot és egy hosszú ujjú blúzt, csuklyaszerű toldattal a nyakvonal mentén.
Ezután visszahívta Kraukhot, aki két másik canisszal kivitette a delíriumos álomba merült Grahisht. Kraukh ezúttal mellőzte a vágyakozó pillantásokat, minden figyelmét a rabszolgák kötötték le. Tudta, hogy ilyen állapotban fajtársai képesek lennének végezni a gazdájával, ha nem figyel oda. A hatás kedvéért botja villás végével fölé bűvölt egy tűzben izzó, szuroksötét szemet. Chhayát meglepte a látvány.
Miután az ajtó visszaalakult a távozók mögött, Chhaya mentál- és interferenciapajzsot vont szobája köré. Aztán papírt és tollat ragadott, és a következő szavakat jegyezte le.
Hazes, elég volt a várakozásból! Vedd fel a kapcsolatot Arratával. Bízd meg Rozsenko megölésével és emlékeztesd Monique Deneuve-re is. Nem órabérben fizetjük őket.
Lady Shade
Miközben magához hívta szintetikus postagalambját, elmosolyodott azon a gondolaton, hogy néha még a bátyjának is lehetnek épkézláb ötletei. Ugyan voltak kétségei, főleg Rozsenko megölését illetően. Talán időt kellene hagynia Xaviernek, hogy találjon valamit, amivel elmozdíthatják Rozsenkót, de ebben nem igazán hitt. Még ha vannak is sötét foltok az igazgató múltjában, azt Astrid, Clellan és az Árnyékbrigád gondosan eltüntette. Ha viszont megölik, utána olyan mesével állhatnak elő, amilyennel csak akarnak. Aztán Xavier a helyére ül, így Chhaya uralma alá kerül az az egy szervezet, amelynek hatalmában állna megállítani őt. És ha Monique Deneuve meghal, eltűnik az utolsó ember is, aki ellene fordíthatja a dolgokat.