– Miért nem hívunk segítséget? – kérdezte Christophe, miközben némán dobolt széke karfáján.
– Az Ikónium birodalmi bolygó – magyarázta Klaus. Egy ideje már nem törte magát azzal, hogy német szavakat csempésszen mondataiba, és az akcentusa is finomodott. – A Justinianus-övig mindegyik világ az, de gondolom, ezt maga is tudja. Ha segítséget hívnánk, a császáriak jönnének, és azt szerintem egyikünk sem szeretné.
– Jobb, mint elégni a légkörben
– Nem fogunk elégni a légkörben – biztatta Albert.
– vagy a földbe fúródni – fejezte be a mondatot Christophe, majd a kapitánnyal együtt Albertra pillantott. A pilóta ezúttal úgy tett, mintha az egyik áramköri lapon meglelte volna a Frigyládát.
– Mondja, Beck, Waltz tábornok miért akarja magát életben tudni? – váltott témát Klaus, csak hogy ne gondoljanak az elkerülhetetlennek látszó végre. – Csak nem maga a Kardinális?
Erre a válaszra Albert is kíváncsi volt, az exigazgató azonban nem felelt, csak bámult ki az ablakon. Klaus nem erőltette a témát, inkább elfordult.
Christophe elmerült az Ikónium látványában. A bal oldali ablakot betöltő hatalmas, zöld és barna színekben pompázó gömböt egymással negyvenöt fokot bezáró gyűrűk vették körül. Ezek a tudósok szerint akkor keletkeztek, amikor évmilliókkal ezelőtt ismeretlen okból megsemmisültek a bolygó holdjai.
A feléjük eső féltekét két kontinens uralta, a nagyobbik egy juharfalevélre, a kisebbik sörösüvegre emlékeztette. Jól tudta, hogy a bolygó túloldalán van egy harmadik földrész is, amelyet a közepén egy alig száz kilométer széles földdarab fog csak össze. Ha a kolonizáció idején nem stabilizálták volna a kéreglemezeket, akkor az Ikóniumnak most négy kontinense lenne. Ez a gondolat valahogy megnyugtatta. Azt sugallta neki, hogy az ember mindent kézben tud tartani, akár egy egész bolygót is. Akkor egy kicsi, magatehetetlen komp sem okozhat nehézséget.
– A Kardinális meghalt, Klaus – szólalt meg olyan halkan, hogy a kapitány alig értette a szavait. Mindkét függetlenségi hátrafordult. – Astrid császárnő volt az.
Ha Arthur, a britek hajdani királya egy nyugágyon elnyúlva, szkaffot szürcsölve lebeg el előttük, az sem lepi meg őket jobban. Albert szája szabályos O alakot formázott, Klaus pedig úgy meresztette a szemét, hogy majdnem kipottyant a szemgolyója.
Christophe lelkének egy része felszabadult. Mintha azzal, hogy e két férfinak elmondta az igazat, megszabadította volna magát valamitől, amit nem tudott megfogalmazni. A bűntudat, az ellenszenv, az önsajnálat, és persze a kényszer kevert, ragacsos érzelemmasszájától. Szerette volna világgá kürtölni a birodalma ellen lázadó császárnő hírét. Astrid megérdemelte, hogy azok, akikért élt és halt, szeressék, ne gyűlöljék.
– Én pedig azért vagyok olyan fontos, mert rám bízott egy… – Elnémult, mintha ellopták volna a hangját. Alaposan végigmérte a két férfit. Homályos tekintetében olyan terhek lapultak, amit ember nem kívánna önként magára venni, és olyan bizalmatlanság, amit társai a hallottak után nem tudtak hová tenni. – Egy-két, Waltznak szánt fontos információt.
– Ich glaube es nicht – hüledezett Klaus, ezúttal önkéntelenül átváltva anyanyelvére.
– Beszarok – foglalta össze Albert.
Talán tovább kókadoztak volna a döbbenettől, ha a Pheidippidész nem kezd zötykölődni alattuk. Elérték az Ikónium termoszféráját. Albert megragadta a kormányt. Hasztalanul, hiszen a hajtóművek nem működtek.
– Oké, emberek, ha rumlitok van az élettel, most békéljetek meg vele, mert lehet, hogy több alkalmatok nem lesz. – Visszakapcsolta a kompot.
Minden oka megvolt a pesszimizmusra. A Pheidippidész farral előre, a felszínhez képest fejjel lefelé közeledett a légkör felé, irányíthatatlanul. Ha túl alacsony szögben érkeznek, lepattannak a sztratoszféráról, ha túl meredeken, a hőpajzs nem fogja bírni a terhelést, ők pedig egy szempillantás alatt hamuvá égnek.
Amennyiben bejutnak a légkörbe, meg kell majd fordulniuk, ám ez manőverező hajtóművek híján csak a raktér ledobásával kivitelezhető. Ha a hajó súlypontja megváltozik, talán a hasára fordul, attól függően, hogy mekkora rész szakadt le a komp aljáról.
Ekkor, ha maradt még egy kis szerencse a tatyójukban, pár másodperccel a becsapódás előtt Albert bekapcsolja az antigravitációs paralokat, és azok, mint valami fékezőernyő, eléggé lelassítják a zuhanó kompot ahhoz, hogy legyen valami halvány sanszuk a túlélésre.
Mindezt számba véve, mire elérték a mezoszférát, a Pheidippidész utasai megbékéltek istenükkel. Lángok ölelték körül a kompot, izzott a burkolat, belül pedig mindent elöntött az elviselhetetlen forróság. Az utazásuk folyamán keletkezett jégvirágok pillanatok alatt elpárologtak, párássá téve a komp levegőjét. De legalább átjutottak. Ahogy a légkör lelassította a zuhanó gépet, a lángnyelvek kialudtak, a burkolat hűlni kezdett.
Az első szerencsecsomagot elhasználták. Albert ekkor felbontotta a másodikat, és kioldotta a hajó tetején lévő rakteret. A rögzítőkapcsok lerobbantak, a tégla alakú modul a mélybe zuhant. A Pheidippidész egy balta elrepült fejét utánozva kezdett pörögni maga körül.
Albert nem tehetett mást, manőverező hajtóművek és stabilizálószárnyak híján csak egyféleképpen állíthatta meg a komp veszett pörgését: bekapcsolta a paralokat. A Pheidippidész pörgése olyan hirtelen maradt abba, hogy az utasok testén hosszú időre nyomokat hagytak a hevederek. Meredek ívű, de biztonságos tempójú ereszkedés vette kezdetét.
– Megúsztuk? – kérdezte Christophe a nyakát masszírozva, majd hirtelen ötlettől vezérelve felkapcsolta Warlord III-as harcászati rendszere pajzsát, bár tudta, hogy ha a komp felrobban, azt semmilyen személyi pajzs nem tudja kivédeni. Talán csak egy ÁVR.7
A komp halálsikolyát minden vonat megirigyelte volna, amely valaha sínpályán fékezni kezdett. Hosszú volt és idegszaggató. A paralok ezzel a földöntúli hanggal távoztak az örök elektronmezőkre, és a Pheidippidész újra gyorsulni kezdett. A talaj vészesen közeledett, másodpercek alatt kivehetők lettek a fák, távolabb egy folyó…
Huss, már el is száguldottak fölötte, jött egy mező, elmosódottan menekülő állatok…
Újabb erdő, a komp hasa súrolta a lombkoronákat, aztán…
Az első fa, ami elkapta a Pheidippidészt, kettérobbant. A komp olyan lassuláson ment keresztül, hogy a belsejében minden kiszakadt a helyéből. Az elülső ülések utasaikkal együtt nekicsapódtak a műszerfalnak, míg a hátsó szék áttörte a kabinüveget, és mintha csak riadt madár lenne, a tehetetlen Christophe-fal együtt beröppent a sűrű lombok közé.