A mélyvárosi hotelszobáról Rozsenkónak először az a durrakhióni rabszolgatábor jutott eszébe, ahol két hónapot volt szerencséje eltölteni. Nyolc-tíz rabot zártak össze egy háromszor öt méteres cellában. Canisokat és embereket egyaránt, ami már önmagában is mámorító érzés volt, főleg, hogy cellánként csak két darab priccs állt a foglyok rendelkezésére, így a lefekvés előtti testedzés lényegében az ágyfoglalóval telt. De legalább utána mindenki könnyen álomba szenderült, mert vagy lecsapták, vagy ő csapott le mindenkit, és az bizony ilyen szűk helyen fárasztó feladat.
Az igazi baj ott kezdődött, hogy WC-zni naponta csak egyszer lehetett, reggel, amikor csapatosan kimehettek a barakkok mellett ásott gödörhöz. Fürdési lehetőség ennyi sem volt, úgyhogy a cellákat igen átható aroma lengte be, a falakról pedig olyasmi nézett vissza az emberre, amit sosem szabadna látnia, nemhogy azzal egy helyen éjszakázni.
A szoba megidézte azoknak a celláknak a hangulatát. Annyiból volt szerényebb a kínálat, hogy a falon lévő gyanús foltok még nem pislogtak vissza az emberre, és az ágyneműt sem kellett előzetesen bottal megpiszkálni.
Monique a parkolóra néző koszos ablakhoz lépett.
– Sötétítés – mondta, de az elképesztően mocskos üveg továbbra is átlátszóhoz hasonló maradt. Szemügyre vette a keretet, és észrevette az apró lapocskát. Elhúzta előtte a kezét, mire az ablakból szikrák ugrottak ki. – Okééé… Legalább van függöny. – Azzal elhúzta a szürkésfehér foltokkal tarkított barna függönyt.
– Voltam már rosszabb körülmények között is – huppant le Rozsenko az ágyra. Ha valaha volt benne rugó, mostanra mind elpattant, mert Rozsenko elsüllyedt a matracban. Ami, és ezen már meg sem lepődtek, szivacsból volt.
– Inkább sohasem kérdezlek a múltadról.
Rozsenko erre elmosolyodott és érdeklődve figyelte, ahogy a nő tétova léptekkel megindul a szoba túloldalán lévő fürdő felé. Megállt az ajtóban, óvatosan belesett, kezét végig az MMX Art of Plasmán tartotta.
– Fedezzelek? – kérdezte Rozsenko nevetéssel küszködve.
– Még nem döntöttem el – rágcsálta Monique morfondírozva az alsó ajkát, majd halál komoly arccal fordult Rozsenko felé. – Lezuhanyozok. Ha tíz perc múlva nem jövök ki, hívd az Árnyékbrigádot. – És belépett a fürdőbe.
Rozsenko némán derült Monique-on, ám ahogy pulóverét a sarokban álló fotelra dobta, minden jókedve tovaszállt. A fotel ugyanis megmozdult. A férfi feszült figyelemmel nézte a rakoncátlan bútordarabot. Kiderült, hogy voltaképpen nem az mozog, hanem valami benne. A fotel oldalán a szövet kipúposodott, ahogy lakója megindult. Kisvártatva kibukkant mögüle valami, ami ámulatba ejtette a sokat látott Rozsenkót.
A pestisjárványt terjesztő londoni patkányok Mickey egerek voltak a fotelból előmászó utcai harcoshoz képest. Hordószerű, csupasz teste olyan hosszú volt, mint Rozsenko alkarja, és széles, mint a mellkasa, vékony, gyűrűs farka legalább egy méter. Hegyes pofájában elfért volna az igazgató bakancsa. Izmos hátsó lábán egy-egy sarlószerű karom kopogtatta a padlót, mellső mancsának hosszú ujjai horgas karmokban végződtek.
Hegyes fülei radartányérokat idézve forogtak feje búbján. Macskaszeme fenyegetően méregette a szállására behatolt embert – kétség sem fért hozzá, ő már kivette a szobát, csak még senki sem tudta tájékoztatni a motel tulajdonosát.
Rozsenkóból akkor szakadt ki egy öblös „hmm”, amikor a lény két lábra állt. Az energiaháborúkban mutálódott ősökkel büszkélkedő patkány, mintha csak a férfinak válaszolna, vakkantott egyet.
Monique magát törülközőbe csavarva, kíváncsian kilépett a fürdőszobából.
– Hogy mondt… – És már ott sem volt. A fürdő ajtaja nagyot csattanva záródott be mögötte.
Rozsenko, mellőzve minden hirtelen mozdulatot, felállt az ágyról és szembefordult morcos főbérlőjével. Kezét az övére akasztott tokban pihenő kés markolatára helyezte, és felkapcsolta a plazmafolyamot. A lény izmai megfeszültek.
– Jól van, hogyan akarod lejátszani? Megpróbáljuk egymást darabokra szedni, vagy menjünk mindjárt torokra?
A lény ugrott, mint a megriasztott nyúl. Rozsenko villámgyorsan oldalra lépett, előrántotta plazmakését, és a mozdulat ívét meghosszabbítva maga mellé vágott. A lény feje az ágyon landolt, a teste lendületét vesztve a matrac oldalának csapódott, és vért spriccelve zuhant a földre. A kobak még sziszegett kicsit, a végtagok rúgkapáltak, aztán mindkét fél kimúlt.
A fürdő résnyire nyíló ajtaja mögött megjelent egy Art of Plasma csöve.
– Megölted? – kérdezte felismerhetetlenül elvékonyodott hangon Monique.
– Még nem derült ki – morogta Rozsenko, és kését a Bulletstormra cserélte. Plazmával hamarjában elpárologtatta a szuperpatkány testét, és a fejével együtt az ágyat; ezzel egyúttal elpusztított egy népes csótánykolóniát, ami a bútor alatt építette ki városállamát, majd biztos, ami hót ziher alapon a fotelt is megsemmisítette. Monique csak ezután mert kijönni a fürdőből.
– Kész, vége, én nem maradok itt! – Toppantott. – Sok mindenre hajlandó vagyok, Zsenko. Éjnek évadján meztelenül végigsétálok a Roxolán fővárosának külső gyűrűin, sőt, ha nagyon szépen megkérsz, megkísérlek leszállni egy CIA által védett bolygóra, de itt, ahol ilyen izék laknak… Egyáltalán mi a szar volt ez?
– Egy patkány – találgatott Rozsenko.
– Patkány a szőrös segged, ez Godzilla mutáns kisöccse volt… Itt nem maradok! – fejezte be a félbehagyott mondatot.
Rozsenko melankolikus nyugalommal eltette a Bulletstormot, majd fölkapta pulóverét.
– De, itt maradsz és megvársz!
– Hová mész?
– Panaszt teszek.
* * *
– Megfelel? – mutatott körbe Rozsenko a tulaj lakásában. A padlót vörös, süppedős szőnyeg fedte, oldalt egy műkandallóban holografikus láng lobogott, a panorámaablak pedig az Alpok holdfénytől ragyogó hegycsúcsait vetítette az üvegre. Az olasz franciaágy és a hőszabályzó, emlékező ágynemű már kész luxusnak számított. Persze az illúzió csupán pillanatokig tartott, mert a páros hamar rájött, hogy minden, amit lát, csak olcsó másolata a valódi márkáknak. A franciaágyat valójában a Neptunusz körül keringő ipari űrállomások egyikén gyártották, a holotűz néha színét vesztve elszemcsésedett, az Alpok pedig feltűnően sűrűn vált áttetszővé, míg a térhatás csak távolról érvényesült.
– Hát nem a császári lakosztály, de mindenképpen javulás – állapította meg Monique.
– Téged semmi sem elégít ki?
Kacér kacsintás volt a válasz.
Monique lehuppant az ágyra, és nagyot sóhajtva elnyúlt. Behunyt szemmel szuszogott pár percig. Rozsenko az ajtóból figyelte, míg a nő oldalra nem fordult. Felkönyökölt, fejét megtámasztotta az öklén.
– Mi az?
– Csak azon gondolkodom, hogyan fogom megfogalmazni a jelentésemben azt a részt, amikor Monique Deneuve sikoltozva menekült be a fürdőszobába egy kis patkány elől.
A párnát az arca előtt kapta el. A földre ejtette, ám a nő ekkor már ott állt előtte. A mai nap nem először tett tanúbizonyságot fürgeségéről.
Monique olyan közel hajolt hozzá, hogy az arcán érezte apró lélegzetvételét. Orrát megtöltötte a nő parfümje, amely az eső utáni mező illatára emlékeztette.
– Ha egyetlen szót is szólsz erről, visszasírod azt a patkánymajmot – fenyegetőzött lágyan búgva Monique. Rozsenko belenézett a tengerkék szemekbe, és olyasmit akart tenni, amire már rég nem érzett késztetést: meg akarta csókolni a nőt.
Ám mielőtt a gondolatot tett követhette volna, Monique elsuhant mellette, és csípőjét csábosan ringatva eltűnt a falból kicsusszanó fürdőszobaajtó mögött. Rozsenko nagyot sóhajtott. Csalódottan lehuppant az ágyra, majd megdörzsölte az arcát.
– Nagy vagy, Artyom – morogta a tenyerébe. Régóta elfojtott érzelmei új életre kapva háborogtak lelkében, s mivel nem tudta újra megölni őket, jobb híján levette pulóverét, és az üzemhibás kandalló lángjai közé hajította. Az ősi javítási módszer hatott, a lángok villódzás helyett újra lobogni kezdtek, tehetetlenül nyaldosva a szövetet. Rozsenko elterült az ágyon.
Valószínűleg elaludhatott, mert Monique gyanúsan gyorsan végzett. Az időmérésre tényleg alkalmas Főnixre pillantott. Meglepve vette tudomásul, hogy fél órát átbóbiskolt. Valóban megviselhették az elmúlt hetek eseményei. Kamaszkora óta nem aludt el úgy, hogy nem tudott róla.
– Tetszik? – csilingelte a fürdőszoba felől Monique. Rozsenko fektében oldalra pillantott, és még valami történt, ami kamaszkora óta nem fordult elő: egy nő miatt elakadt a lélegzete.
Fegyverfejlesztők egész serege dolgozik évszázadok óta egy olyan fegyver megalkotásán, ami a Rozsenkóhoz hasonló, sokat tapasztalt, mentális támadások ellen is kiképzett harcosoknál okoz pszichotikus sokkot. Ezek a tudósok valamiért még nem jöttek rá arra, hogy ez az eszköz már régóta létezik, egyidős az emberi fajjal. A teremtő direkt a férfiak ellen hozta létre eme rendkívül intelligens, tömegpusztító fegyvert, és minden fennhéjázás nélkül egyszerűen nőnek keresztelte el.
Monique-on nem volt más, csak egy bugyi és az a zöld kockás ing, amit Rozsenkótól kapott. Kigombolva éppen csak egy picit takarta a formás, kicsiny melleket. Barna haja vizesen lógott alá, bőre nedvesen csillogott.
Az Árnyékbrigád egykori ezredesének agya nagyon lassan tért magához a hirtelen jött zsibbadásból. Ha most rájuk rontott volna egy seregnyi asszaszin, valószínűleg azt is csak egy hanyatt esett csiga féktelenségével lett volna képes lereagálni, és egy olyan bonyolult kérdés értelmezése és megválaszolása, mint a „tetszik?”, másodpercekig lehetetlen feladatnak tűnt
Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a férfiember fel van készítve a női nem rafinált kérdéseinek nonverbális megválaszolására. Ennek köszönhetően mire Rozsenko tudata újra betöltődött, Monique már mindent tudott, amit tudni akart. Pajzán mosollyal az arcán osont lassan Rozsenko felé négykézláb az ágyon, mint egy vadászó macska.
– Igen… – találta meg a lefegyverzett exezredes elkóborolt hangját. – Igen tetszetős.
– Te alkottad – dorombolta Monique.
– Én? – nyeldekelt Rozsenko, mintha még nem bootolt volna be teljesen az agya.
– Rám robbantottad az irodámat. – Egyik kezét átvetve Rozsenkón fölébe került. Megfogta a férfi kezét és a derekára tette. Rozsenko gyengéden simított végig a nő hátán, csípőjén, fenekén, meg sem állt a combjáig. Mámorította a selymes bőr tapintása.
– Ripityára törtél – susogta Monique a fülébe –, és ezért most kamatostul bosszút állok rajtad. – Megcsókolta Rozsenkót.
Artyom Alexandr Rozsenko ezredes életében először megadta magát az ellenségnek.