West kapitány nem volt hívő ember, ma délután mégis hálát rebegett néhány jobban kedvelt istennek – szülőbolygóján több ilyen is akadt, bár valószínűleg az évek során néhányat sikerült magára haragítania. Amikor hírét vette, hogy a Megdöglesz, ha bejössz elpusztult, miután egy árnyékbrigádos betévedt oda, megoldódtak a Csak Jackkel kapcsolatos problémái.
Minden erőfeszítés nélkül leellenőrizte a különös csapos meséjét. Az eredmény kicsit sem lepte meg. Csak Jack nem állt semmiféle rokoni kapcsolatban Johan Cruijff-fal, ugyanis a galaxishírű médiamogulnak egyetlen édesgyermeke van, ő viszont a Bellerophonon üdül. Nem sokkal később pedig kiderült, hogy Csak Jack valójában Christophe Beck. Bár West nem tudta, hogy zsarolója élt-e vagy meghalt – erről egyelőre nem regéltek a hírek –, nem tartott a férfi váratlan feltűnésétől. Már csak azért sem, mert Christophe-nak az nem lett volna életbiztosítás. West mindenképpen megölte volna, aztán átadja a hulláját a hatóságoknak, erre megesküdött magának.
Belépett a hotelszobájába. Két meglepetés várta. Az egyik a rendőrségi rohampáncélba öltözött Christophe volt. A férfi teljes kényelemben ücsörgött az ablak melletti asztalnál. A másik az a szépség, akivel a Megdöglesz, ha bejösszben találkozott. Ő szintén rendvédelmi öltözetben várt rá, az ajtó mellett.
West nem az az ember volt, aki megszegi a magának tett fogadalmat. A pisztolyáért kapott. Kitti gyorsan halántékon ütötte, majd egy laza mozdulattal elvette a Beretta 212 LG-t. Aztán átdobta a válla fölött a férfit, aki nagyot puffanva landolt az ágyban a hátán.
– Átgondolta az üzleti ajánlatomat, West kapitány? – kérdezte Christophe kedélyesen.
– Tudod, hová tedd az ajánlatodat?
– Ezek szerint nem. Nos, a körülményekre való tekintettel esetleg ajánlhatnék valami mást?
– Azt is tedd mellé! – ült fel West. Csatos dzsekije ujjából előugrott egy apró Walter PP199-es. Kittire emelte, lőtt. A lézersugarat elnyelte az ÁVR pajzsa. Kitti rúgott, a pisztoly a magasba lendült, majd landolt a nő kezében. West fájdalmas képpel szorongatta a jobb csuklóját, ahol a rendőrségi bakancs eltalálta.
– Na jó, talán mégis meghallgatom, Csak Jack úr – adta meg magát.
Christophe elmosolyodott.
– Továbbra is arra kérem, hogy segítsen kijutnunk az Ikóniumról – mutatott Kittire és magára. West felhorkantott.
– Oké, azon kívül, hogy ez lehetetlen, meg sem akarom tenni. És nem tud olyan ellenszolgáltatást ajánlani, amivel meggyőzhetne ennek az ellenkezőjéről. Rajta – intett hevesen –, kürtölje tele a cellulárist a Nyugati Űrhöz fűződő kapcsolatommal! Nem érdekel. Károm nem származik belőle. És tudja, miért? Mert az aligazgató lánya velem szokta eltölteni az éjszakát. És apuci nagyon kényesen ügyel a szeme fénye megkérdőjelezhető becsületére. Nyilván engem megpróbál kinyíratni, ha miattam tör ki Mia körül a botrány, de nem ő lesz az első, aki egy nő miatt akarna megölni, szóval ezt most már vállalom.
Christophe komolyan meglepődött a hallottakon. Azon kicsit jobban, hogy West hajlandó magára haragítani a megavállalat második emberét, mint azon, hogy annak lányával hál.
– Mi az? – nevette el magát West. – Azt tudta, hogy találkozgatok Mia Keenával, de azt már nem, hogy dugom is? – Legyintett. – Jobban jár, ha feladja magát, Jack. Sőt, még jobb, tessék, kés. – Kikapta csizmája szárából, és megpördítve a levegőben nyéllel előre odanyújtotta. – Adja a kezembe a kobakját, hogy hasznom is legyen a dologból.
Christophe csalódottan sóhajtott. Eltolva a kést, a térdére támaszkodva előredőlt. Itt volt az ideje elővezetni az új alkut.
– Oké, most már nyilvánvaló, hogy az első üzleti ajánlatom melléfogás volt. De a következő, higgye el, jobb lesz, mert igaz. Ön főleg műkincsek ellopásával és csempészésével keresi a kenyerét, így nyilván nem ismeretlen ön előtt a Beck név.
West és Kitti egyformán értetlenül néztek rá.
– Őszinte leszek. Amíg nem jöttem ebbe a rendszerbe és nem tört ki a csata a főbolygón, azt sem tudtam, hogy van Beck nevű ember a világon.
– Azt hittem, egy magafajta fickó azért tájékozottabb a műtárgyak világában.
– Engem nem érdekelnek a régiségek. Megmondják, hogy mit lopjak el, és ellopom. Én a beszerző vagyok, nem a gyűjtő.
– És honnan szerez információt arról, amit el kell lopnia? A helyéről, az eredetiségéről? Ki gondoskodik szállítás közben a műkincsekről? – kérdezett közbe Kitti.
– Részben a megbízótól kapok infókat és eszközöket, részben pedig megfelelő legénység kérdése – vont vállat West.
– Akkor a legénységében bizonyára van valaki, akinek ismerősen fog csengeni a Beck név.
A társai még mindig nem értették meg, mi ennek a jelentősége, azon kívül, hogy jó pénzt fizetne érte a császárság.
Christophe kicsit csalódott. Eddig abban a hitben élt, hogy nemcsak a Byzantium rendszerben, de azon túl is van híre, és nem csak úgy, mint a Birodalom propagandagépezetének egykori atyaúristene.
– A családom tartja kézben a műkincskereskedelem hetven százalékát a Conquesten. A szektorban rengeteg galéria, egyetem és múzeum van a birtokukban. Ásatásokat, tudományos expedíciókat pénzelnek, törvényes és törvénytelen keretek között. – Két elkerekedett szempár meredt rá pislogás nélkül. – Mit szólna ahhoz, ha élete végéig élvezhetné a Beck család támogatását? Persze miután segít kijutnunk innen.
West elgondolkodott. Ellenőriznie kellett a dolgot, de ha csak a fele igaz annak, amit Christophe összehordott – erre azért jelenleg nem fogadott volna –, akkor a szakmájában komoly előnyre tehetne szert. Mia Keena támogatása is rengeteg kaput megnyitott előtte, de sosem árthat még néhány bőkezű támogató.
– Oké, most tényleg meg kell eresztenem egy hívást – mondta, és megérintette a füle mögé beültetett komot.
* * *
Míg West ismeretlen informátoraival sutyorgott, Kitti, miután ellenőrizte az ÁVR-rel, hogy a kapitány nem a hatóságot hívta, leguggolt Christophe elé. Félénk kíváncsisággal kérdezett.
– Tényleg ilyen gazdag családból származol?
– Bezony.
– És miért nem kérjük a segítségüket?
– Mert szerintem a szüleim azt sem tudják, hogy a galaxis melyik végében vagyok.
– Miért, rosszban vagy velük?
– Dehogyis! Csak ők olyan… Hogy is mondjam? Szétszórtak.
– Ezt hogy érted?
– A huszadik házassági évfordulójukra vettek egy holdat maguknak, ahol kettesben lehetnek. De az évforduló után elvesztették.
Kitti ehhez nem tudott mit hozzáfűzni. Számára már az nagy dolog volt, hogy valaki csak úgy vesz egy holdat. A képesség annak elvesztésére meghaladta a képzelőerejét.
– Rendben – emelte fel a hangját West, bontva a vonalat. Elégedetten Christophe-ra és a felegyenesedő Kittire pillantott. – Jack, úgy tűnik, igazat szóltál. Nyilvánítsuk a mai napot piros betűs ünnepnek.
– Milyen jól kiismert – nevetett Kitti.
Christophe nem kommentálta.
– Van valami terve is, vagy rögtönözzünk?
Christophe és Kitti sokat sejtetően összenéztek.
West elfintorodott ennek láttán. Úgy érezte, ez nem jelent jót.
* * *
Kobol még mindig dühös volt az este történtek miatt. Rozsenko látogatása semmilyen szemszögből sem tett jót az üzletének. Ha a BHEH igazgatója lövöldözve beront a VIP-részlegbe, az bizony elveszi az illusztris, általában a diszkréció miatt az Aranykalickába látogató vendégek kedvét. Hamar új törzshely után néznek, és akkor bizony a garrogh lehúzhatja a rolót.
Ezután persze a függetlenségiek sem veszik már hasznát. Az Aranykalicka nemcsak egy átjáróház volt a Birodalom anyabolygója és a forradalmárok főparancsnoksága között, hanem fontos hírszerzési pont is. Ezen a helyen a császárság vezetőinek alkohollal, droggal és nemi vágyakkal olajozott nyelvéről hamar leperegtek a titkok, amiket a szemfüles pincérek és kéjhölgyek szorgosan felcsipegettek.
A térkaput így is be fogják zárni. Rozsenko és Monique jelenleg megbízhatónak tűnik, de ki tudja, mikor fordulnak ellenük. Ők a Birodalom oldalán állnak, ha úgy hozza a sors, nyugodt lelkiismerettel szedik szét az Aranykalickát.
Abba Kobol már bele sem mert gondolni, hogy valószínűleg el kell hagynia a Birodalmat. Túlságosan ismert lett, s ha híre megy, hogy pártolja a függetlenségieket, mi több, segített nekik, az asszaszinok fogják levadászni. Persze Rini biztosan segédkezet nyújtana neki. Mielőtt felrobbantják a térkaput, átmehet a főparancsnokságra, de aztán hogyan tovább? Ő nem katona, nem kém, a hírszerzési munkákat a beépített Liga-ügynökök végezték. Jól ért a szórakoztatáshoz és az üzlethez, ennyi. Mit kezdhetne ezzel egy katonai támaszponton, kantint nyisson?
Összességében elmondhatta, hogy a byzantiumi életét Rozsenko és Monique látogatása végérvényesen tönkretette. El kell mennie innen mihamarabb, aztán valahol majd nyit egy új bárt, esetleg egy kaszinót. Mondjuk az Alea Stella űrkaszinó-komplexumban. Van már elég pénze ehhez. Kicsiben kezdi, valamelyik külső pilonon, aztán felküzdi magát.
Álom, álom, szép álom…
Az irodája ajtaja csendben becsusszant a falba. Három testőre közül kettő odakint maradt, a harmadik belépett vele a tágas szobába. Az esti látogatók óta inkább nem maradt egyedül. Mindenhová BHEH-ügynököket és árnyékbrigádosokat képzelt.
Arrata gyorsabban mozdult, mint hogy az érkezőkben tudatosult volna a jelenléte. Kilépett a jobb oldali falat uraló barokk szekrény árnyékából. Leakasztotta fényostorát, és meglendítette. Az aranysárga plazmával körbefolyt szíj kicsapott, gúzsba kötötte a testőrt. A férfi fájdalmában felordított, ahogy a plazma beleégette magát a húsába.
Arrata megrántotta a fegyvert. A testőr darabokra esett.
Az ajtó nyílt, a kint maradt két gorilla küllemű férfi tüzelésre készen benyomult, aztán szabályos kockákra szétesve szétszóródtak a szőnyegen. A hús- és csontdarabkák széle szénné égve füstölt. Arrata lekapcsolta a Kobol belépése után aktivált lézercsapdát, majd a fényostorral együtt köpenye mögé rejtette az emittereket.
A garrogh halálra rémült, de nem adta fel. Hármat csettintett. Az Aranykalickát figyelő számítógép vette a jelet és továbbította a Liga kirendelt katonáinak, akik a mulató egy távoli, rejtett pontján élték mindennapjaikat, készen arra, hogy megvédjék Kobolt és a térkaput a veszélyektől, vagy adott esetben megsemmisítsék az utóbbit. Az irodában elrejtett transzporterek aktiválódtak. Kék fény töltötte be a tágas, lépcsőzetes szobát, ahogy a materializáció megindult.
Hat ember velőtrázó halálsikolya remegtette meg az égett hústól bűzlő levegőt. A transzporterek szó szerint kifordították a katonákat a bőrükből. Cuppantak a belek, csattantak a csontok, ahogy a fájdalomtól vonagló iszonyatok a padlóra roskadtak, s lassan, mindenhová vért spriccelve kimúltak.
Kobol nem bírta gyomorral, elhányta magát. Az ajtóhoz bukdácsolt, rátenyerelt a nyitásérzékelő lapjára, de nem történt semmi. Az euticéniumlemez elvágta a kinti világot az odabenn megelevenedett pokoltól.
Arrata Kobolhoz lépett. Fölé tornyosult.
A lapos fejű lény az arcát eltakarva összekucorodott és megpróbált bemászni az ajtó melletti szekrény mögé. A nagymester elkapta a nyakát, felemelte, majd áthajította a szobán. Az íróasztalon landolt. A bútor lábai eltörtek az ütközés erejétől, Kobol lezuhant az összeroskadó asztalról.
Arrata újra fölé hajolt. Gyorsan, mégis nesztelenül mozgott, ez még inkább megrémisztette a garroghot. Félelmében bevizelt, közben nyüszített, mint egy megrugdosott kiskutya.
– Akármit is akar, nem fogok beszélni – mondta józan tudatának utolsó morzsáit összeszedve, de már maga sem hitte el a szavait.
– Nem, üvölteni fog. – Azzal Arrata nagymester levette a maszkját, és hagyta, hogy Kobol jó alaposan megnézze az arcát.