Christophe Beck jobban félt, mint bármikor eddigi életében. Pedig pár órával ezelőtt ugyanígy gondolta. Akkor attól félt, hogy a császárnő az ő fejével fogja díszíteni a születésnapi tortáját. Most az ismeretlen rántotta görcsbe a gyomrát.
A Szabadság Diadala kanyargós, szűk folyosóin menetelt négy katona és Rini társaságában. Már ez elég ok lett volna az aggodalomra, mivel hivatalosan még mindig ő volt a Néptájékoztatási Hivatal igazgatója. A függetlenségiek már csak ezért szétszórnák a testrészeit a Fellegvár fölött. De ő megpróbálta tőrbe csalni a Kardinálist, aztán meg azt találta mondani, hogy ő az. Ugyan a közkatonák elhitték a meséjét, biztos volt abban, hogy a vezetőik már nem lesznek ilyen hiszékenyek.
Mindezek tetejébe a SkyLight érzékszervi rögzítőimplantjában egy akkora adatbázis épült ki, amit hiába listázott fél órája, még a töredékét sem látta. Adatok végtelen sora töltötte csurig az elsődleges és a másodlagos neurális adattárolót. Christophe-nak fogalma sem volt arról, hogy a SkyLight hogyan képes ekkora adathalmazt kezelni. Ezek lényegében fejbe ültetett, az aggyal bioszálas kapcsolatot fenntartó mikrokamerák voltak, azt rögzítették, amit használóik láttak, hallottak, szagoltak vagy tapintottak. Bár eme felvételeket eltárolták, és megfelelő eszközökkel még ki is vetítették a kép- és hanganyagot, de ennél többre képtelenek voltak.
Christophe SkyLightja viszont megbolondult azután, hogy felidézett egy régi emléket egy nőről, aki mint kiderült, az akkor még fiatal, vagyis fiatalabb Astrid császárnő volt. Az implantátum lapfunkciói eztán módosultak, majd egy korábban rögzített képből elkezdte kibontani az adatbázist. A Vadászat a Vörös Októberre című regény borítóképe adatok milliárdjaira esett szét a fejében.
Ráadásul a SkyLight a bekapcsolása óta folyamatosan bővítette az adatbázist. Frissítette az összes katona képét, aki szembejött vele, és aktualizálta a Szabadság Diadala adatait. Christophe pedig hiába adott rá mentális parancsot, az implantátum nem kapcsolt le. Ez jobban megrémisztette, mint az, hogy a függetlenségiek kihajítják egy légzsilipen.
Ornella, mit ültettél belém? – kérdezte magától kétségbeesetten. Felrémlett benne, ahogy a zuhanástól összeroncsolódott holttest mellett megpillantotta a könyvet. Mintha csak neki készítették volna oda.
Lepillantott Rinire. A nő korábban átállította a karkötőnek álcázott Lauder-modult, így vörös, göndör haja szőkévé, zöld szeme kékké változott, az Astrid vérétől ragacsos udvarhölgyi ruha pedig khaki színű katonai zubbonnyá alakult. Az arcvonásai is megkeményedtek, bár eme változást nem a szépségmodul okozta.
A nő a menekülőalagutak óta nem szólt hozzá. A pár órája még a szerelmes fruska szerepét játszó udvarhölgy a lelepleződése óta hűvössé vált vele szemben. Különösen zokon vette, hogy Christophe Kardinálisként mutatkozott be a Liga katonáinak.
Christophe valahol meg tudta érteni. Sosem tartotta magát a fehér lovas hercegnek, fűvel-fával megcsalta, és ahogy a dolgok álltak, Rini csak azért járt vele, mert ezt kívánta a Liga érdeke. A Kardinális őt, Christophe Becket választotta az Érdekeltség elpusztítására szánt szuperfegyvernek. Na meg ez is, az Érdekeltség.
Elérték a hidat. A Szabadság Diadala tojásdad alakú parancsnoki központjának ablaktalan fala mentén a hajó környezetét és rendszereit mutató virtuálmonitorokkal felszerelt állások sorakoztak, előttük emberek és canisok nyomkodták a holografikus kezelőfelületet.
A terem közepét a parancsnoki állás uralta, egy félkör alakú tribün, ami előtt patkó alakú korlát magasodott és további állások vették körbe. Az emelvényen testes férfi állt zöld kezeslábasban, katonai bakancsban, oldalán pisztollyal. Fáradtan támaszkodott a korlátnak, és elmélyülten meredt az űrt mutató virtuálmonitorokra.
– Waltz tábornok, a foglyot előállítottuk – hadarta a Christophe-ot és Rinit kísérő katonák vezetője.
Waltz lesétált az emelvényről, és atyai mosollyal megrázta Rini kezét.
– Le Guin ezredes, köszöntöm a Szabadság Diadala fedélzetén – mondta a tábornok öblös hangon. – Mérhetetlen megtiszteltetés ez nekünk. Sajnálom, ami a társaival történt. Méltón megemlékezünk róluk, amint biztonságban leszünk.
Christophe hitetlenkedve nézett a férfiról a nőre, majd vissza.
– Köszönöm! – bólintott kissé meglágyult vonásokkal Rini.
Waltz Christophe elé lépett. Abban a pillanatban a SkyLight olyasmit csinált, amitől a tervezői hónapokra elzárkóznának a külvilágtól, hogy rájöjjenek, hogyan lehetséges. Először arcfelismerést, retinaszkennelést és hanganalízist végzett, aztán négy szó furakodott Christophe tudatába: privát üzenet Hugo Waltz számára. Az igazgató mentális utasítást adott a lejátszásra, mire a SkyLight megtagadta a parancsot, és a négy szót egyetlen egyre cserélte, de az olyan erőteljesen jelent meg a tudatában, hogy belefájdult a feje: PRIVÁT!
– Összezavarodtam, Christophe – mérte fel Becket Waltz. – Most akkor Rozsenko ezredes a Kardinális, vagy te?
– Egyik sem – felelte Christophe Waltz kedélyesen csengő kérdésére, miközben próbálta kizárni a tudatából az erőszakoskodó SkyLightot. Jól van, felfogtam, hogy csak neki szól! – gondolta, és az implant végre elhallgatott.
– Nofene, nagyot léptünk előre a kapcsolatunkban – csapta össze lapáttenyerét Waltz, mit sem sejtve a Christophe fejében játszódó folyamatokról. Annyit látott, hogy az igazgató arca meg-megrándult. – Ismeretségünk rövid ideje alatt először voltál őszinte. Most pedig oldjunk meg egy rejtélyt! Te vagy a Birodalom propagandafőnöke, és megpróbáltál csapdába csalni minket, mi több, volt pofád a Kardinálisként bemutatkozni, de… – Lehetetlenül kerek fejével Rini felé biccentett. – Le Guin ezredes még nem lőtt le. Csakis ez az egy oka van annak, hogy én sem raktam ki a szűröd az űrbe. – A rejtélyre a választ nem Christophe-tól várta.
– Ezt inkább diszkrétebb környezetben vitassuk meg – mondta Rini.
– Kérem. – Waltz a termetéhez és korához képest fürgén megperdült. – Klaus kapitány, mennyi idő még a kontaktusig?
– Tizenkét perc, mein General, aztán nem tudunk tovább futni – felelte egy gondterhelt képű, tányérsapkát és hajózóruhát viselő férfi. Ékes német akcentussal beszélte a byzantiumi angolt.
– Tíz percük van, hogy érett szkaffot öntsenek a pohárba. – Azzal kivezette a duót a hídról.
– Mi a baj? – érdeklődött Rini a folyosókon kanyarogva.
– A hajóra szerelt időjárás-irányító processzor túlterheli a rendszereinket – felelte röviden Waltz, és belépett a kapitány készenléti irodájába.
A tágas, az újrahasznosított levegő dohos szagától bűzlő szoba mellőzött minden fényűzést. A bakancsok a csupasz krioliton koppantak, a szürke falakon nem lógtak képek. Csupán egy priccs, egy gyorsszerelt íróasztal és két szék alkotta a bútorzatot. Waltz hellyel kínálta Rinit, de a nő nem fogadta el, úgyhogy mindhárman állva maradtak.
– Az ezredestől szeretném hallani – mondta Waltz. Nekitámaszkodott a súlyától recsegő asztalnak, ujjait összekulcsolta hordóhasán.
– Maga tudta, hogy három Kerberosz van? – tette fel a kérdést Christophe, mielőtt Rini megszólalhatott volna. Közben a SkyLight újra a tudatába ékelte a privát üzenet Hugo Waltz számára szavakat. Ezúttal nem vett róluk tudomást.
– Persze hogy tudtam. A vezérkarunkban mindenki tudta. És biztonsági okokból a szakaszparancsnokokat is informáltuk, ha esetleg a Gráciák közül valamelyik fel akarta volna venni velünk a kapcsolatot a csata folyamán.
– Tudott Riniről és Variniáról, és mégis rálőtt a Birodalmi Palotára? – Christophe feje kezdett vörösödni. Rini elsápadt. Rájött, mire akar kilyukadni a férfi.
– Hátrább az agarakkal, Christophe! Tudtuk, hogy kockázatos, de nem hagyhattuk ki a lehetőséget. A megsebzett palota demoralizáló hatása még a hasznunkra lehet, és esélyt láttunk a császárnő megölésére. – A sápadt Rinihez fordult. – Sajnálom, de tudom, hogy maga és Varinia is meghozta volna ezt az áldozatot.
– Varinia meghozta, Waltz! Maguk ölték meg, és kis híján minket is! – tajtékzott Christophe. Waltz arcáról, az igazgató legnagyobb örömére, lehervadt a nagyapai mosoly. – És tudja, mit? Astrid császárnő volt a Kardinális, szóval majdnem kinyírták őt is.
– Baromság! – szakadt ki Waltzból.
– Igazat beszél, Hugo – mondta Rini rekedt hangon.
– De még mennyire! – Christophe előrenyújtotta a kezét, és mentális parancsot adott a privát üzenet lejátszására.
A karórának kialakított omnitouch egy nő holoképét vetítette ki. Mindhárman ismerték, bár mindhárman más oldaláról. Christophe korábban egy szeszélyes, ostoba libát, mostanra a valaha élt legbátrabb embert látta benne. Rini testvérként, barátnőként és harcostársként emlékezett rá. Waltz pedig mindenkinél jobban gyűlölte.
Astrid császárnő volt az, teljes, holografikus valójában. Kedvesen mosolygott, de szomorúan nézett maga elé, éppen Waltzra. Arca fiatal volt, tekintete öreg. Mindig más színben pompázó haja most szőkén verdeste a háta közepét. Karcsú alakját híven követte virágmintás inge és nadrágja. A császári selyemköpeny lágyan borult vállára.
– Hugo, öreg barátom. Most bizonyára összezavarodtál, hiszen álmodban sem gondolhattad, hogy egyszer én, Astrid császárnő foglak így szólítani, és úgy hiszem, a hírnök személye is meglepett. Mint ahogy azt Beck már bizonyára a tudomásodra hozta, én voltam a Kardinális. Apámtól vettem át a szerepet, ő volt az, aki a kezdet kezdetén segített nektek a Konstantinápolynál.
Egy pillanatra elhallgatott, azután így szólt.
– Ha ezt az üzenetet látod, az azt jelenti, hogy meghaltam. Remélem, nem ti okoztátok, de ha mégis, nagyon kérlek, ne bánkódjatok. A népéért meghalni, nincs ennél szebb halál egy uralkodó számára. – Rövid szünetet tartott, mintha maga is elgondolkodott volna ezen. A folytatás komolyabb hangvétellel következett. – Hugo, nagyon fontos, hogy Beck életben maradjon. Ő az a fegyver, amit apám kezdett építeni, de én fejeztem be. Most nyilván azon gondolkozol, hogy ha én voltam a Kardinális, akkor miért harcolok a birodalmam ellen ahelyett, hogy megváltoztatnám. A válasz röviden: nem az én birodalmam, az uralkodó csak egy báb. A Szenátuson keresztül és az Asszaszin Rend segítségével olyan külvilági emberek irányítják az Igazi Bizánci Birodalmat, akik az egész Tejútrendszerre befolyással bírnak. Hatalmasságok, akik a háttérből a nagyobb haszon reményében háborúkat pénzelnek, kormányokat adnak és vesznek, úgy formálják a galaxist, ahogy a személyes érdekeik megkívánják. Nem katonák, nem politikusok, nem uralkodók, hanem üzletemberek. Ők az igazi ellenségeink. Amikor apám erre ráébredt, nekilátott egy olyan fegyver elkészítésének, amellyel legyőzhetjük őket. Christophe Beck ez a fegyver. A fejében lévő adatbázis hathatós eszköz lehet ellenük. Kérlek, segíts neki! Ez az utolsó kérésem mint Kardinális, és az utolsó parancsom mint császárnő.
A hologram megfordult, egyenesen Christophe-ra nézett. A férfiban megállt az ütő. Mintha egy szellem intézte volna hozzá a szavait.
– Sajnálom, hogy ekkora terhet raktam a válladra. Tudd meg, nem én választottalak, de meggyőztek, hogy nálad alkalmasabb ember nem létezik az univerzumban. Tudnod kell azt is, hogy apám nagy reményeket fűzött az adatbázishoz, és legalább ennyire rettegett tőle. Nem tudom, miért, amikor erről kérdeztem, sosem válaszolt. Még egyszer, sajnálom. Remélem, tényleg te vagy a legalkalmasabb ember a fantomok elpusztítására.
Visszafordult Waltzhoz.
– Ég veletek, barátaim! Kívánom, hogy megéljétek a szabadságot! – Azzal a hologram elenyészett.
Christophe leeresztette elfáradt karját. Az üzenet mintha kivett volna belőle valamit, pedig csak a SkyLight állt le. Végre lenyugodott.
Rini némán zokogott, Waltz merev tekintettel nézett maga elé. Egyikük sem tudta volna megmondani, mennyi ideig álltak csendben, amikor Klaus kapitány szólította meg őket az interkomon keresztül.
– Három perc a kapcsolatig, Herr General.
Waltz nagyot sóhajtott, majd az asztal alól turáni barackpálinkát, a fiókból három poharat vett elő. Mindegyiket csordultig töltötte, majd szétosztotta.
– A császárnőre! – koccintotta a poharát a másik kettőhöz, majd egy szuszra lehúzta a pálinkát. Christophe és Rini követték a példáját. A jó turáni itóka karcolta a torkot és nyugtatta a felborzolt idegeket.
– Hogyan halt meg? – kérdezte a torkát köszörülve Waltz.
Rini és Christophe összenéztek, majd a nő válaszolt.
– Christophe-ot védte. Félrelökte, amikor Rozsenko rálőtt.
Waltznak nem volt több kérdése. Begyűjtötte a poharakat és eltüntette az üveggel együtt, majd aktiválta a komot.
– Kapitány, milyen a teljesítményünk?
– Ötven százalék alatt és esik. A birodalmi flotta, élén a Császárság Akaratával kétszázezer kilométerre.
– Akkor álljunk támadóállásba! Pajzsokat fel, fegyvereket tölts és célra! Teljes harckészültség! Értesítse Murdoch tengernagyot, hogy nem érünk oda, neki kell értünk jönnie.
– Jawohl, mein General! – Azzal a kom elnémult, egyúttal szirénaszó harsant, és vörösre váltottak a lámpák.
– Ezredes, harcképes? – kérdezte Waltz Rinit. A nő megrázta magát, megdörzsölte az arcát, majd határozottan bólintott. Christophe-ot lenyűgözte ez az önuralom. – Úgy tudom, hogy maga első osztályú vadászpilóta. – Újabb igenlő válasz érkezett. – Akkor menjen a hangárba. Casey őrnagy pilótaruhával és egy vadászgéppel fogja várni.
– Értettem! – Azzal szabályosan szalutált, majd elindult kifelé. Christophe karon ragadta.
– Hé, Rini, vigyázz magadra.
Rini megérintette a férfi kézfejét, végigsimított rajta, majd kilépett az ajtón.
– No, ifjú megmentőnk – csapott Waltz a vállára olyan erővel, hogy Christophe azt hitte, eltörik a kulcscsontja –, te egy tapodtat sem mozdulsz mellőlem.
Visszasiettek a hídra, ahol még nagyobb nyüzsgés fogadta őket, mint amikor Christophe először átlépte az ajtót. Most azonban sokkal nyugodtabbak, magabiztosabbak voltak az emberek.
Mentális úton aktiválta a SkyLight eredeti funkcióját, a felvételkészítést.
– Herr General – sietett eléjük Klaus kapitány –, pozícióba álltunk, de az időjárás-szabályzó torony miatt a védelmi- és támadórendszereink csak ötven százalékon működnek.
– Szóljon Casey őrnagynak, hogy adjon egy gépet Le Guin ezredesnek.
A kapitány bólintott, majd elszelelt, míg Waltz és Christophe felbaktattak a parancsnoki állásba. Előttük méretes hologram lebegett, rajta a Szabadság Diadalával és az üldöző birodalmi flottával.
Christophe felismerte a Császárság Akaratát. Az Igazi Bizánci Birodalom zászlóshajója háromszor akkora volt, mint az oldalát a támadók felé fordító Szabadság Diadala. A császári romboló három fő részből állt.
Két, több száz méter átmérőjű és a főegységnél másfélszer hosszabb cső alkotta az első két részt. Ezek voltak a nóvaágyúk, az ismert univerzum talán legfélelmetesebb fegyverei. Tűzerejük egy szupernóva erejével vetekedett.
A bal oldali csövön foglalt helyet a harmadik részegység, a hosszúkás, lapos téglára emlékeztető vezérlőmodul, amit sündisznó módjára teletűzdeltek antennákkal, lézer- és plazmaágyúkkal, kinetikus ütegekkel, torpedóvetőkkel, rakétaindító állásokkal, valamint ezen kaptak helyet a hangárok és a vadászgépek indítócsövei is. Mindent összevetve, iszonyú ronda, de legalább annyira félelmetes hajó volt.
– Van bármi esélyünk a Császárság Akarata ellen?
Waltz kuncogott, de ezzel csak Christophe-ot idegesítette föl.
– Ha a Szabadság Diadalán minden rendszer száztíz százalékon működne, Ce-ji kapitánynak akkor sem kéne bemelegítenie a nóvaágyúkat, hogy szétlőjenek minket.
– Akkor mégis miben reménykedik, Waltz? – bökött Christophe a Szabadság Diadala hologramjára. A birodalmi romboló és az azt kísérő három fregatt és két cirkáló vészesen közeledett felé. – Miért nem lépünk be a mélyűrbe és…
– Mert képtelenek vagyunk rá! – vágott a szavába a tábornok. – Amikor a Byzantium légkörébe lépve bekapcsoltuk az időjárás-szabályzó tornyot, az nemcsak elrejtett minket, de túlterhelte a rendszereink többségét, köztük a térhajtóművet.
Waltz az egyik virtuálmonitorra mutatott. Azon át remek rálátás nyílt a hajó tatjából kiálló kaszapengeszerű toronyra.
– Miután harcba bocsátkoztunk – folytatta a tábornok –, ezek a rendszerek természetesen be is adták a fénykulcsot, és rántottak magukkal újabbakat, azok újabbakat, és így megy ez egészen a hajó megsemmisüléséig. Lényegében, Christophe, egy süllyedő hajón vagyunk.
– És nem kéne leereszteni a mentőcsónakokat, Smith kapitány?4
– Nyugalom, barátom! Murdoch tengernagy és a harmadik flotta már úton van. – Mint egy karmester, meglengette a kezét, és a hologram megváltozott. Már nem a Byzantium és a vele szomszédos bolygó, az Antiókhia közötti teret mutatta, hanem a teljes naprendszert. A csillaghajók kék és vörös pontokká zsugorodtak, valamint megjelent hét zöld pötty, ezek sebesen közelítettek a rendszer széle felől.
– Ők fedeznek minket, amíg evakuálunk a tengernagy hajójára – fejezte be magyarázatát Waltz.
Christophe épp ocsmány szavakkal szerette volna méltatni a tervet, amikor Klaus kapitány lépett közéjük. Szálfaegyenesen, a nyugalom szobraként jelentett tábornokának.
– A birodalmi flotta harminc másodpercen belül lőtávolban lesz.
– Indulhatnak a vadászgépek. A kiürítésig foglalják le a harci gépeket, aztán fedezzék a mentőhajókat. – A kapitány bólintott, egyúttal továbbadta a parancsot. Waltz a harcászati állások felé fordult. – A pajzsokat maximumra! Védelmi ütegeket féltávra! Pergőtűz, hölgyeim és uraim!