A Fellegvár. A régmúlt idők hátrahagyott jelképe. Ám ha valaki ma néz le erre a gigantikus építményre, nem találná ki, hogy valaha a világűrben keringő űrpalota volt. Inkább tűnik egy hegyek közé nőtt gondozatlan, mesterséges erdőnek.
Legalábbis így vélekedett erről az az ember, aki a Cézár-kilátó legtetejéről tekintett le a Fellegvárra. A férfi a korláton könyökölve szemlélte az elé táruló látványt. A kora reggeli levegő kellemesen hűvös volt, a nap még nem érte el a Justinianus-hegység peremét, fénye éppen csak átbukott a sziklákon. Köd gomolygott a völgyben, ellepte a Fellegvár tornyainak derekát.
Az egykori űrállomás eredeti és új épületei élesen elkülönültek egymástól. A régi tornyok mint fortyogó üstből kinyúló, kékesfehér csontujjak meredtek az ég felé. Nem voltak rajtuk ablakok, se erkélyek, se tetőkre nyíló ajtók. A falak mégis gyenge, fehér fényt árasztottak, mintha foszforeszkálnának a sötétben.
A közéjük, olykor rájuk épített újabb épületek szabályosabbak voltak. Zöldellő parkokkal körülvett íves-míves lakótelepek, szögletes irodaházak, csicsás közösségi épületek, üvegvillák és archaikus templomok, mindez a legváltozatosabb anyagokból felépítve. A plasztbetontól az euticénium-titánon át a mimetikus műanyagig. Egyik sem foszforeszkált, a belőlük áradó fény az ablakokon szűrődött ki.
A hajnali órának hála, a férfin kívül senki sem volt a kilátóban, nem is lehetett, turistalátványosságként még zárva volt. A lift felől érkező halk szisszenés mégis azt jelezte, hogy valaki feljött ide.
Egy másik ember lépett ki a teraszra.
A férfi tudomást sem véve az érkezőről, a horizont mentén futó Justinianus-hegységre meredt. Csodálatosnak találta a Fellegvárat pajzsként védelmező, szabálytalan alakú sziklaormokat. Volt valami fenséges ezekben a hegyekben. Azt a szilárdságot, rendíthetetlenséget jelképezték, ami úgy hiányzott a bolygórendszert uraló Igazi Bizánci Birodalomból.
– Bár a felesége már nyilván említette a nevemet – szólalt meg mögötte az újonnan érkező –, az illem megköveteli, hogy bemutatkozzak. Damian Tafel Fox, a Cézár-kilátó igazgatója vagyok. Önnek természetesen nem kell bemutatkoznia.
– Fogja rövidre! – utasította Damiant a férfi. Ellökte magát a korláttól, és szembefordult partnerével. Egy fejjel fölé magasodott. – Eljöttem, holott le kéne lövetnem amiatt, amit Nabhithával művelt.
– Helyes! Gyűlöljön, az egészséges, biztosítja, hogy sosem fog bízni bennem. Noha a sors fura fintora, hogy a céljaink részben egyeznek, így segíthetünk egymásnak.
– Mi lenne a célja?
– Ahhoz semmi köze.
– Akkor hogyan segíthetek?
A kérdést követően hosszú másodpercekig meredtek egymásra, mígnem Damian elfordította a tekintetét.
– Bosszú – mondta, révetegen bámulva a távolba. Túl a Fellegvár tornyain, a hegyeken, túl az időn. – Ilyen kicsinyes okom van. Akikkel maga harcol, azok elvették mindazt, amit szerettem, hát én is elveszem, amit ők szeretnek.
– Mi lenne az? – kérdezte a férfi kíváncsian.
Damian megvonta a vállát, majd bőrmellénye belső zsebéből antik szivartárcát húzott elő, felpattintotta a tetejét, és vendége orra alá tolta.
A férfi lenézett a hollófekete hajú Damianre, majd még lejjebb a szivarokra. Az ujjnyi vastag rudak katonás sorban álltak, végükön címke hirdette márkájukat: Macanudo. Némi gondolkodás után kivett egyet. Damian mindkettejük szivarját meggyújtotta gyufával, közben folytatta mondandóját.
– Az ilyen embereknek sok minden fontos, hadd ne menjek bele a részletekbe. A lényeg így is, úgy is az, hogy mindketten el akarjuk tüntetni őket a Byzantiumról.
– És hogyan képzeli? Ezeket nem lehet térdre kényszeríteni egy dezintegrátortöltettel vagy neutronágyúval.
– Annál könnyebb információval. Sok mocsok lepi be ezeket az embereket, és egyikük sem akarja, hogy ezek rossz kezekbe kerüljenek. A mi kezünkbe.
– Egy fekete lyukat is eltömne a szükséges információmennyiség. Arról nem is beszélve, hogy életre szóló vállalkozás lenne összeszedni.
Damian benyúlt a mellénye zsebébe, s ezúttal egy apró plasztiktokot húzott elő. Az áttetsző műanyag alatt körömnyi, kör alakú lapka lapult, amelyből hajszálvékony aranykarmok álltak ki. A férfi átvette, de hiába forgatta a kezében, nem tudott rájönni, mit lát.
– A megoldás az információ összeszedésére – válaszolt a kimondatlan kérdésre Damian. – Az ott a kezében egy anima-processzor.
A férfi elsápadt, és kis híján elejtette a tokot.
– Lehetetlen!
– Valóban nehéz volt összerakni – kuncogott Damian. – Installáltam rá egy adatbázisprogramot, bár így nevezni olyan, mint az űrrepülést a kutyasétáltatáshoz hasonlítani.
– Mit tud? – forgatta a férfi az ujjai között a tokot, benne egy eszközzel, ami eddig csak a Tejútrendszer legnagyobb koponyáinak és science-fiction íróinak fantáziájában létezett.
– Adatok gyűjtése és feldolgozása. Viszont tárolásra momentán nem képes. Ha értesüléseim nem csalnak, és mivel nemrégiben magam jártam utána, bizton állíthatom, hogy nem csalnak, történt némi előrehaladás a neuronhálózat-rendszerű adattároló eszközök fejlesztése terén. Gondolok itt az érzékszervi rögzítőimplantokra.
– Programozható? – kérdezte a férfi halkan, mintha csak attól félne, hogy valaki kihallgatja őket. Pedig a harcászati rendszere minden lehetséges lehallgatási módszert meggátolt.
– Ez egy anima-processzor, ami benne van, azt nem programozni szokás. Megtanítottam elemezni és rendszerezni. Korlátozott módon intuitív és rendkívül adaptív. Párosítsa bármivel, amin digitális adatokat tárol, és felépíti az adatbázist. De ehhez mindenképpen szüksége van egy tárolóegységre.
Damian beleszívott a szivarjába, majd folytatta előadását az anima-processzorról.
– Ugyanez az adaptív képesség lehetővé teszi, hogy parancsot tanítson neki. Jelenleg alvó állapotban van, így csak elemez és rendszerez. De egy kódsor, mentális parancs vagy fizikai impulzus, ezt magának kell megtanítania neki, online állapotba kapcsolhatja, és akkor… Fogalmazzunk úgy, hogy a határ a csillagos ég. – Titokzatosan elmosolyodott, de csak egy másodperc erejéig, utána komor arccal folytatta magyarázatát: – A tanítása rendkívül egyszerű. Ha rákapcsolja egy mikrofonra, akár el is mondhatja neki, de ismétlem, ez csak egy processzor, korlátozott a befogadóképessége. A legtöbb, jobb szó híján, memóriát már lefoglaltam, szóval nem valószínű, hogy az aktiváló parancsnál többet bele tudna még szuszakolni. A legjobb persze valamilyen mentális adóvevő beiktatása lenne, elvégre a gondolati parancsokat a legnehezebb lemásolni. Ezért is javasolnám az érzékszervi rögzítőimplantokat.
– Azt akarja, hogy ezt egy emberbe tegyem bele? – mutatta fel a tokot a férfi.
– Célszerű lenne. És jól válassza meg azt az embert, mert ez az apró kis szerkezet egyaránt veszélyes a közös ellenségeinkre, ránk és a felhasználójára. De úgyis évei lesznek az alkalmas jelölt kiválasztására, elvégre előtte még ki kell fejleszteni az adattároló egységet, majd össze kell raknia az adatállományt. Ne aprózza el! – Egy pillanatra elgondolkodott. – Még valami. A program ismeri az összes létező adattömörítő és kódolási eljárást. Használja ki. És most távozzon! – Damian olyan gyorsan zárta le a beszélgetést, hogy a férfi fel sem fogta annak végét. Máskor biztos nem engedelmeskedett volna, most azonban az anima-processzort tanulmányozva elindult a lift felé. Csak az ajtóban tért magához a csodálkozásból.
Visszafordult Damian felé.
– Van valami, amit nem mondott el.
– Nagyon sok mindent nem mondtam el – vette át a férfi helyét a korlátnál Damian. Összefonta kezét a mellkasa előtt.
A férfi valamiért úgy nézett rá, mintha egy, a legyek szárnyát tépkedő kisfiút méregetne.
– A szerkezetről – mondta. – Maga azt akarja, hogy tegyem bele a Tejút legveszedelmesebb fegyverét valakibe, majd uszítsam rá a Byzantiumra, miközben nem mondta el, hogy mit tud valójában ez a fegyver.
– Jól summázta a dolgot, felség. Örülök, hogy figyelt – hajolt meg színpadiasait Damian, majd hanyagul intett, mintha ő lenne a Birodalom ura, Gabriel császár pedig a kilátó igazgatója. Az uralkodó szó nélkül belépett a liftbe, és az ajtószárnyak bezárultak mögötte.
Damian a tenyerén nyomta el szivarját. Arca grimaszba torzult az égető fájdalomtól. A bőre egy néhány milliméter átmérőjű szabályos körben elfehéredett, felhólyagosodott. Egyszer egy ember azt mondta neki, hogy a fájdalom élteti az embert, a hegek pedig elárulják, mennyit élt. Persze a fickó egy mazochista kéjgyilkos volt, így Damian megkérdőjelezte bölcsességét, de abban igazat adott neki, hogy a fájdalomérzet igen erős impulzus, amely emlékezteti az embert a halandóságra. És ez roppant mód zavarta.
Lepillantott a mélybe. Egy kilométerrel alatta Gabriel császár bepattant egy jelzés nélküli, civil gravomobil vezetőülésére. A jármű felemelkedett a talajról, majd elsuhant a császári negyed felé.
Damian elégedetten megdörzsölte ráncos arcát. Terve mozgásba lendült. A cél még évekre volt, de több száz esztendő után az a néhány évtized nem számított. Türelmes volt. Talán pont ez a lényeg?
Megrázta magát. Már rég nem agyalt azon, mi a lényeg, kiket milyen szándék vezérelt, amikor rákényszerítették akaratukat. Megérintette a csuklóját, és az omnitouch a kézfejére vetítette a pontos időt. Elmosolyodott. Még elég korán volt.
Egy artista eleganciájával átvetette magát a korláton. Pár pillanatig élvezte a zuhanás szabadságát, aztán elérte a kriolitbetont. Nem érzett fájdalmat. A becsapódás pillanatában a testét elborították a lángok.
A jelenetet hárman látták. Egy kutya és az őt sétáltató kutyaszerű canis rabszolga a kilátó mellett, és egy fiatal emberlány, aki a barátnőjével holofonált a torony melletti park peremén. Ebből csak a canis volt az, aki végignézte a zuhanást. A kutyát nem érdekelte, a lány pedig belemerült a pletykálásba, csak a csattanásra nézett fel. Valószínűleg sosem fogta fel, minek volt a szemtanúja. A canisszal és a kutyával együtt azonnal elhamvadt, amikor a férfi teste lángba borult.