Christophe befejezte az adást. Az energiaszálak úgy váltak le róla, mintha elvágták volna őket, majd a virtuálmonitorokkal és a hologramokkal együtt elenyésztek a levegőben. Nagyot fújt. Sikerrel járt, bár az eredmény valószínűleg még váratni fog magára. Idő kell, hogy az emberek feldolgozhassák a látottakat, megértsék a jelentőségüket és eldöntsék, hogyan legyen tovább. De nem volt kétsége afelől, hogy néhány héten belül Grahish kénytelen lesz lemondani a trónról. Az Igazi Bizánci Birodalom ezzel megkezdte haláltusáját.
A Toldi szinte ráüvöltött. A pajzsa olyannyira meggyengült, hogy egyes sugarak erejüket vesztve képesek voltak áttörni. Az egyik ilyen plazmanyaláb térítette magához elégedett fantáziálásából: a kezét súrolva megégette.
Christophe megfordult, hogy visszarohanjon Waltzhoz. A tábornok fejét a roncsok mögül kidugva éppen össztüzet zúdított a Christophe felé nyomuló rohamosztagosokra. Nem tudott bennük kárt tenni, mert a férfi pont a célvonalban állt, de legalább bizonytalanná tette előretörésüket.
– Mozdítsa a seggét, Beck! – üvöltötte közben Rozsenko. Az egykori árnyékbrigádos páncélja védelme alatt oldalba kapott néhány Waltz felé sunnyogó rohamosztagost. Monique őt fedezte, közben Tom a nőre vadászókat igyekezett eliminálni, saját testi épségével mit sem törődve.
Christophe mindennek a közepén állt. Hamar realizálódott benne, hogy az arénából számukra nincsen kiút, legalábbis gyalogszerrel már semmiképpen sem. Ha a Lina nem fut be másodperceken belül, a túlerő felőrli őket.
Egy lézernyaláb szállt el a szeme előtt, olyan közel, hogy érezte az abból áradó hőséget. Megfordult, és meglátta a lezuhant páholynál gyülekezőket. Chhaya lőtt rá egy Laserrainnel. Máskor lágy vonásai eltorzultak tébolyult dühétől.
Mögötte a három árnyékbrigádos nem mozdult, még akkor sem, amikor a nő megindult Christophe felé. Ellenben Dario Leone és Vito Zolezzi utánaugrottak, megragadták a vállát és minden tiltakozása ellenére visszafelé húzták.
Christophe-ot megbabonázta a látvány. Egyszerűen nem tudta elfordítani a tekintetét a birodalmiakról. Csak állt ott, pislogás és lélegzetvétel nélkül. A világ elsötétült körülötte, csak Chhayát, Leonét és Vito Zolezzit látta élesen. Aztán már csak az egyiküket.
A Toldi riadót fújt, a pajzsa vibrálva összeomlott. Abban a pillanatban egy vékony karon ülő erős marok ragadta meg a vállát.
Waltz Chhayáék felé tüzelt az Art of Laserrel, miközben maga után húzta a kábult férfit. Ám Christophe térde pár lépés megtétele után megrogyott, a férfi a földre zuhant. Az öregember lenyúlt, hogy felemelje, de abban a pillanatban három lézernyaláb suhant át a mellkasán. Hugo Waltz tábornok holtan dőlt el.
Aztán Christophe pislantott egyet, és egy romok uralta, erdővel körbenőtt domb tetején találta magát. A nap felkelőben volt, felhasította a csillagpettyes eget, de melegét még nem lehetett érezni. Hűvös, pirkadati szellő simogatta az arcát. Nem messze a domb tövében mocsárral szegélyezett kanyargós folyó zúgott sebesen.
A kőromok között egyetlen épület maradt épen, valamiféle templom. Körülötte földbe süllyesztett folyosók kacskaringóztak omladozó kőfalakkal, amelyek itt-ott a felszínre is kinyúltak, az idő múlásával elkopott épületek mementójaként.
Már jártam itt, eszmélt rá. Korábbi látogatásának emlékére émelygés fogta el. Félelemtől reszketve fordult a folyó felé, de nem látta a révészt, viszont szembe találta magát a fekete öltönyös, vérvörös nyakkendőt viselő Christophe Beckkel. Most is napszemüveget viselt, s szeme vörös izzása ugyanúgy átsütött az éjsötét lencséken, mint korábban.
– Üdv, örülök, hogy újra látlak, Chris.
– Én nem annyira – szaladt ki Christophe száján. – Már jártam itt…
– Bizony.
– De eddig nem emlékeztem rá.
– Mindennek megvan a maga ideje. Annak, hogy tudatos állapotodban emlékezz erre a helyre, még nem jött el.
– A kompbaleset után kerültem ide. Akkor haldokoltam. Most is a halálomon vagyok?
Az öltönyös Christophe kezét a nadrágja zsebébe süllyesztve elindult felfelé a templomhoz vezető lépcsőn. Az igazi Christophe nem követte, így félúton megállt.
– Bizonyos értelemben igen, bár most egy másfajta halálnem mezsgyéjére kerültél. Akkor azért hoztalak ide, hogy megvédjem a tudatodat. A canis sámán megóvta a testedet, de az ereje kevés volt a szellemed megtartásához. – Szembefordult önmagával. – Közbe kellett lépnem. Még jó, hogy van egy SkyLightod.
– Lementetted a tudatomat? – lépett fel utána a lépcsőre Christophe.
– Így is fogalmazhatunk, bár igen leegyszerűsített formája ez annak, amit valójában tettem. Mindazonáltal nem untatnálak a részletekkel. Majd ha eljön az ideje, úgyis megérted.
– És most minek jött el az ideje, ha szabadna tudnom?
– Hogy nekilássunk a célom beteljesítésének.
– Legutóbb nem tudtad, miért hoztak létre – emlékeztette Christophe nagyon rosszat sejtve.
– Az akkor volt. Mint említettem, mindennek megvan a maga ideje. – Lehúzta öltönyét és laza mozdulattal a vállára kanyarította.
– És mi lenne az oka a létezésednek?
– Jelenleg annyi, hogy megtedd az első lépést.
– Miféle lépést?
– Már megtetted.
Christophe szeme előtt a tájat vakító fehér fény borította el, miközben fejébe olyan erős fájdalom hatolt, mintha valaki belülről kifelé akarna lyukat fúrni a koponyájába.
Felordított.