Az élet nehéz, de meghalni sem könnyű

Háromszázhatvan frank. Afrikában igen sok pénz.

Végre is azonban a pénz értékét az adja meg, hogy mire fordíthatja az ember. Még akkor is, ha nem fordítja semmire. Egy úszó jégtáblán tízmillió dollár birtoklása nem jelent semmit. Johnson tehát nem érezte boldogabbnak magát, mikor zsebében a háromszázhatvan frankkal elindult a párás, fülledt éjszakában. Egy árny haladt előtte ingadozó járással. A fekete keménykalap elárulta, hogy Black úr, a varázsló az. Ki ez az ember? – kérdezte magától Johnson.

Olykor hetekre eltűnik, családja nincs. Látszólag lezüllött európai, uzsorára ad pénzt. Állandóan fogpiszkálót tart a szájában, és igen nagyok a fülei. Továbbá két foga elöl aranyból van. A kávéházban szorgalmasan tanulmányozza az egyetlen újságot, amelyet Sidi bel Abbesből hoz a napi posta. Keserű, barátságtalan arca van, töltőtollat hord a felső zsebében, és olvasáshoz egy drótcsíptetőt használ, úgynevezett „cvikkert”, az optikusok történelemelőtti múltjából. Keménykalapját ritkán veszi le a fejéről, általában csak hátratolja hüvelykujjával a tarkójára. Ha egyedül van, sóhajt és bólogat, egy-egy gondolatára szomorúan vállat von, és kifelé fordítja a tenyerét. Ilyenkor úgy fest, mint aki önmagával alkudozik, és sajnos nem adhat többet valamiért, bármennyire is szeretné különben. A parcellaszakmában volt néhány ilyen örökké elkeseredett, kitiport, ócska flanell-papucsra emlékeztető öreg ügynök, dallamosan síró hanggal, akik úgy tudtak jó reggelt kívánni, mintha azt mondanák: „Ez a nap is jól kezdődik.”

Mire gondolataiban ideért, kiáltást hallott. Black úr felé ugyanis egy hatalmas kéz nyúlt ki a sötét fák közül, és megragadta a karját, ugyanakkor egy rohamkés állt meg a hasa előtt. – Pardon... – mondta a kereskedő ijedten. Légionisták fogták körül.

– Hármat fogunk számolni, addig megmondja, hogy hová rejtette el a holmikat!

– De uraim... én maguknak nem tettem semmit.

– Mit mesélsz annyit! Szúrj bele!

– Megállj! Johnson lépett közbe.

– Mit akartok ettől az embertől?

– A kincstári holmikat!

– Kérem, én esküszöm, hogy nem tudok semmit – siránkozott a megtámadott.

– Akkor most agyonverjük!

– Várjatok! Mennyivel tartoztok neki?

– Azt nem tudjuk megfizetni. Tizenöt ember kétszáz frankkal adós.

– Kifizetem magának a kétszáz frankot, akkor rendben van?

– Akkor rendben van! – felelte gyorsan Black úr, mert sejtett már valamit.

Johnson kifizette a kétszáz frankot. Nem bírta az erőszakosságot, verekedést, gyilkolást, és látta a feldühödött arcokon, hogy Black úr élete tizedmásodperceken múlik.

– Itt a pénz. Holnapra megkaptok mindent. Én kezeskedem. És most, miután megvásároltam tőletek Black urat, ha tisztességes emberek vagytok, egy ujjal sem nyúltok hozzá. A légionisták urak.

– Urak, urak – hagyta rá kedvetlenül egy másik katona, és szinte könyörögve tette hozzá –, legalább egy fogát hadd ütöm ki, vagy valami ilyent... Miért vagy kegyetlen, Johnson? Ennyire nem szabad visszaélned a jellemességünkkel.

Black úr rendkívül vegyes érzelmekkel hallgatta ezt a társalgást, és időnként megnedvesítette nyelve hegyével kiszáradt ajkait. Végül azonban a légionisták békésen elvonultak.

– Kérem, uram, vegye vissza a kétszáz frankját – mondta a kereskedő, mikor egyedül maradtak. – Tudom, hogy miről van szó. Közben rájöttem. A tulajdonos bolonddá tartott engem, és az én nevemben fosztogatta ezeket a katonákat. El fogok mindent intézni pénz nélkül azzal a mocskossal. Tessék.

Visszaadta a kétszáz frankot, ugyanolyan mogorva, kedvetlen arccal, mintha Johnson nem is az életét mentette volna meg, hanem molesztálná valamivel. Azt sem mondta, hogy köszönöm. Megemelte keménykalapját, és eltűnt az éjszakában. Black úrról senki sem tudta, hogy kenyerét, mint varázsló keresi. Senki sem tudta róla, hogy ő az eső, a folyók, a föld és a hold ura, az időjárás korlátlan igazgatója, akinek egyetlen kézmozdulatára elmúlik a szárazság. Ha valaki látta a kávéházban ülni, keménykalapjával és orrcsíptetőjével, igazán nem ez volt a futó benyomás róla. Pedig tény és való, hogy Black urat a fent felsorolt csodatételek tekintetében több száz ember a legelső szaktekintélynek ismerte el.

Még tizenöt éve sincs, hogy Algírban tönkrement, mint maradékáru-kereskedő. Miután mindene elveszett, szépen házalni kezdett, vándorolt az árujával délre, ahol a vad Tuat, a tuaregek hírhedt meghódítatlan földje kezdődik. Egészen Tangobo állam határáig merészkedett. Tangobo kis terület volt a tuare-gek földje és a tengerpart között. Függetlenségét Marokkó szultánja is elismerte. Ez kissé kínos helyzet volt a franciák számára. Tangobo állam lakossága ugyanis gyanúsítható volt azzal, hogy titokban elhagyja országa határait, és a környező, franciáknak behódolt törzseket kirabolja. Ezt azonban sohasem lehetett rájuk bizonyítani, miután rendkívül kényesek voltak abban a tekintetben, hogy a megtámadott falvak lakosságát körültekintő alapossággal az utolsó emberig kiirtsák, hogy hírmondó a szó szoros értelmében ne maradjon belőlük. A szorgalmas, okos arab nép átoknak tekinti azt a néhány rabló sivatagi hordát, amely kétségbeesetten küzd a civilizáció ellen. Black úr varázslói pályafutását egy úgynevezett punktroller nevű, gumiból készült masszírozó-készülék alapította meg. Lehet, hogy a punktroller rossz volt, vagy a gumi már régen feküdt, ki tudja ezt ma már? Annyi bizonyos, hogy M’Bala főnök, aki két font elefántcsontot adott érte, elrontotta tőle a gyomrát, így azután, mikor Black úr legközelebb felkereste, a hasgörcsben szenvedő főnök egyszerűen elrabolta az áruját, megverette a kereskedőt, és tetőtől talpig véresen kilökte a sivatagba. Teve, élelem és hasonló szamárságok mellőzésével. Hihetetlen szívóssággal vonszolta magát fél napig az összevert, éhes, szomjas, szerencsétlen ember, míg hogy, hogy nem, éppen Tangobo egyik oázisába jutott el. Az idetévedt fehér embereket eddig kivétel nélkül leöldösték. Black úr azonban lázasan, betegen, portól és vértől belepve, ijesztő külsővel érkezett meg, térdei rogyadoztak, egyik karját messze kinyújtotta, és közben harsányan énekelt. Ki merne hozzányúlni egy őrülthöz, akinek Allah magához szólította a lelkét? Az őrültet Afrika törzsei szentnek tekintik. Mikor a jövevény leroskadt, megitatták, lemosták, és később, mikor kissé magához tért, frissen sütött kusz-kuszt adtak neki. A kereskedő lassan ráeszmélt arra, hogy hol van, tehát amint kissé jobban érezte magát, kiállt a falu közepére, és elénekelte Tangobo népének a „Good night sweetheart” kezdetű dalt. Erre az emberek félve házaikba menekültek, anyák eltakarták gyermekeik arcát, és az idegent háromlépésnyire sem merték megközelíteni. Black úr jól tudta, hogy mi vár reá, ha megtörik az őrültnek kijáró babonás tisztelet, ezért néhányszor napjában elénekelte a „Good night sweetheart”-ot, és olykor táncolt is hozzá.

Később, hogy ne essen az egyhangúság hibájába, felfrissítette műsorát a „God save the King”-gel és a „Télikertben minden este Mimit várom” kezdetű kupiéval, utána, egy csődbe jutott maradékáru-kereskedőtől meglepő fürgeséggel, eljárta a doni kozákok nemzeti táncát. A törzs főnöke, Muktar bej alig tartózkodott az oázisban, állandóan martalócaival kószált rabolni. Felvilágosult gazember volt, de nem zavarta népe babonáit. Az új fehér varázslóval szemben várakozó álláspontot foglalt el. Ki tudja, mire lehet még használni?

Ekkor történt, hogy Black úr egy kitűnő ötlet segítségével váratlanul karriert csinált. Szó esett ugyanis arról, hogy az esős évszak beálltával lejönnek az Atlasz oldalából a berber pásztorok, és az oázisban húzzák meg magukat. Black úr jól tudta, hogy a hatóságok minden erőfeszítése dacára a hegységben néhány hónapja elharapódzott a száj- és körömfájás. Ezért egy napon kimeredt szemmel, két karját az ég felé emelve beszédet tartott, amelyben közölte a néppel, hogy éjjel álmában a próféta vendége volt egy tál piláfra, és kitűnő barátja ebéd után így szólt hozzá: „Mondd meg Tangobo népének, hogy az esős évszak alatt pásztorai ne térjenek vissza az oázisba, mert a rossz szellem van velük, és a Tangobo nép állatai megdöglenek, ha befogadják a berbereket.”

Lilungu, a varázsló arca eperszínűvé vált a dühtől. A jóslás itt állami monopólium volt, amit ő gyakorolt, haszonélvezetét megosztva Muktar bejjel, a főnökkel. Nyomban látta, hogy egy kontár tisztességtelen versenyét kell leküzdenie, tehát azonnal előállt, és gúnyos mosollyal tudtára adta a népnek, hogy a tisztelt előtte szóló nyilván egy kalandor áldozata volt álmában, miután a próféta az éjszakát ővele, Lilunguval töltötte el, hajnalig veregették egymás vállát, sőt a próféta még homlokon is csókolta, azután kérte, hogy Lilungu nevezze őt igaz barátjának, és adja tudtára a lakosoknak, hogy a hegyből lejövő pásztorok csak szerencsét hoznak, a Tangobo nép állatai sokasodni fognak, és éppolyan egészségesek maradnak, mint ő maga, Lilungu. A tömeg boldogan fogadta a varázsló kellemes jóslatát, és már-már dühösen fordult a konkurens vátesz ellen, úgyhogy ki tudja, mi történt volna, ha Black úr az utolsó pillanatban nem dalolja el a „Maxim a tanyám” kezdetű slágert, megfelelő tánclépésekkel kísérve előadását.

Sajnos azonban Lilungu jóslata téves volt. A pásztorok behurcolták az oázisba nyájaikkal a száj- és körömfájást, a törzs állatállománya ijesztően pusztult, mire a lehiggadt öreg főnökökből álló tanács elhatározta, hogy másnap délelőtt, a királyi fogadtatás után, szemközt az Anyák Házával, Lilungut négy teljesen egyforma darabra vágják. Ez a művelet kisebb mértani eltérésekkel, úgy-ahogy sikerült is, és a nép most már áhítattal hallgatta Black úr legcsintalanabb műsorszámait is. Ha nem lett volna vérbeli kereskedő, mint énekes-táncos artista már egész jó elhelyezkedést talált volna a törzsnél. De most már jobb módszert ismert fel arra, hogy hasznosítsa a varázslói állást. Összehívta tehát a lakókat, közölte velük, hogy elvonul a tengerparti barlangba, beszélgetni a prófétával, aki randevút adott neki az említett helyen. Éjszaka kijött a barlangból, csónakba ült, és a tengerparton egy nap alatt szépen felevezett a közeli Mogadorig, itt átnézte a lapokat, elolvasta a meteorológiai jelentést, amely szerint az Atlasz magasabb részein erős havazás van, ennek következtében a beálló olvadással rövidesen megtelnek újra a kiszáradt medrek, az úgynevezett wadik, és néhány napon belül rendkívüli esőzések várhatók, némi hő-süllyedéssel. Ezek után eltette cvikkerét, fizetett és távozott. Éjfélkor, mintha a barlangból jönne, megjelent a tábortűznél.

– Tangobo népe! Beszéltem barátommal, a prófétával! Azt üzeni nektek, hogy jól érzi magát! Kér benneteket, hogy foltozzátok meg csónakjaitokat, mert a szárazság újholdig véget ér! A wadik ismét megtelnek vízzel, sok-sok eső esetik, amitől kizöldül minden és jó termés lesz.

A nép ámultan hallgatta.

– A próféta megparancsolta nekem, hogy ne énekeljek többé Tangobo népének.

Ennek szemmel láthatólag örültek. Megelégedett mormogással vették tudomásul, hogy a próféta mégsem hagyja cserben az igazhívőket.

– Ezentúl a barlangban fogok lakni, és ti minden hónapban sok-sok arékabelet, elefántcsontot és gumit hoztok nekem. Mennél többet hoztok, annál többet fogok jósolni, mert a próféta magához ragadja a ti adományotokat, hogy a szegény sorsú holtak lelkeinek legyen miből élni odafenn.

– Ezt nem értem – jegyezte meg az egyik főnök.

– Mégis így van. A próféta szavai olykor érthetetlenek. Különben is a fő az, hogy ti elhozzátok az árut, a többi az ő dolga.

És távozott. Muktar bej összeráncolt szemmel nézte, de nem szólt semmit. Végre is a szárazság bizonyára nem fog napokon belül elmúlni, és akkor ezt a varázslót is felszeletelik, mint Li-lungut. Azután ő maga lesz a varázsló. Azt az üzletet többé nem adja ki senkinek.

Muktar bej azonban tévedett. Néhány nap múlva igenis elmúlt a szárazság, és rohanni kezdtek a wadik. Muktar bej az ujját sem emelhette fel a jós ellen, és a nép hordta barlangjához az elefántcsontot meg az arékabelet. Black úr ezt meg is érdemelte. Mindegy, hogy jósnak vagy varázslónak nevezték-e. Ő fáradságos munkával meteorológiai intézetet tartott fenn a törzs számára, amiért kétségtelenül ellenszolgáltatás járt. Hogy a hősüllyedés köbméterenkénti nyomása és az időelemek várható értékei Tangobo számára átdolgozott formában kerültek közlésre, ez mit sem változtat az értesülések fontosságán, különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy a legkevésbé vad európai törzsek sem értik a meteorológiai jelentéseknek tengerszintre való átszámítását és hivatalos nyelvezetének egyéb hatásait. Így történt, hogy Black úr, mint hivatásos varázsló, időnként megjelent a mogadori kávéházban, savanyú arccal átfutotta a lapot, beszélgetett a vásárosokkal, töltőtollával feljegyzéseket készített, azután visszament népéhez, mint aki a barlangból jön, és értesüléseit kinyilatkoztatta. Közölhette volna velük ezt egyszerűen is, de az afrikai népeknél csak az számíthat érvényesülésre, aki úgy mond igazat, mintha hazudna, és a tényeket az emberek fantáziájához és babonáihoz alkalmazza.

Egy szép napon megharsant a kürt a helyőrség udvarán, Johnson százada felsorakozott, kiosztották a töltényeket, egy kapitány állt a menet élére, kitárták a rácsos kaput, azután elvonultak. A tizedestől megtudták, hogy Bagomirban Tangobo határ menti helyőrségét váltják le. Átvágtak az Atlasz nyugati lejtőjén, és erőltetett meneteléssel reggelre elérték a sivatagot. Most azután itt volt a kaland! Az igazi légionista-kaland. Ötvenöt fokos hőségben, óránként öt perc megállással, harminc kilométert menetelni naponta. Johnson meg volt győződve róla, hogy a szíve itt fogja felmondani a szolgálatot. Felhasadozott szájjal, dagadt nyelvvel, portól kisebesedett szemmel, összekarcolt gégével vonszolták magukat a homokhullámok között, bokáig a porban. Johnson szíve azonban nem mondta fel a szolgálatot. Mellette egy tizennyolc éves fiú úgy halt meg menetelés közben, mint akit villám sújtott. Egy másik letépte a felszerelést, és üvöltve rohant neki a sivatagnak. Megkötözve vitték tovább a szekéren, és szörnyű volt hallgatni tébolyult éneklését. Johnson pedig rendkívül kimerülten, de ment, ment, mint valami gép. A menetelés nem tartott soká, két nap múlva megérkeztek Bagomirba. Kis erőd volt a sivatagban, mindössze néhány pálma állt körülötte elszórtan, kevés alang-alang fű között. Lakója nem volt az oázisnak, csak egyetlen hatalmas négyszögű sátorban élt egy vén, vak tuareg vendéglős, néhány családtagjával. Átutazó cserekereskedők pihentek itt meg nagy ritkán, és némi árut hoztak északról, amit a katonák között el lehet adni: pipaszurkálót, öngyújtóbelet és zsebnaptárakat, amelyek évjárat tekintetében a legfinomabb óborokkal vetekedtek.

Az őrmester és a kapitány, a kísérő szekerekkel és a leváltott helyőrséggel, visszafordultak Mogador felé. Bagomirban csak a közlegényeket váltották le, az altisztek maradtak. Az újonnan kinevezett kapitány még nem érkezett meg, tehát az őrmester volt korlátlan ura a különítménynek. Széles vállú, borotvált arcú, hiúz-kifejezésű ember volt Rayonne sergeant. Arcát az orruk elé tartva, egyenkint mustrálgatta végig a glédában álló legénységet.

– Komisz helyre kerültetek! Ez a legkutyább helyőrség a gyarmaton. És én vagyok a legkegyetlenebb őrmester. Itt nincs gyengélkedő és nincs beteg, itt szolgálat van, vagy haláleset. Értitek? Rompez!

Szinte élettelenül zuhantak végig az ágyakon, és egy vizes pokrócot terítettek az ablakra, mert a beözönlő nap még lehunyt szemhéjukon át is elviselhetetlenül bántotta őket, a levegő pedig olyan izzóvá hevült, hogy némelyik csak tehetetlenül látogatta a száját, és úgy érezte, hogy meg kell fulladnia. Ez volt hát a kaland. Meg kellene írni egyszer egy népszerű regényben, gondolta Johnson, hogy itt milyen büdös van, milyen unalmas, az emberek hogy utálják egymást, nincs, akivel egy közvetlen szót beszéljenek, a hálótermeket bagó, izzadság és vöröshagyma fullasztó párája üli meg. A szalmazsákok százlábúaktól hemzsegnek, egyik nap múlik, mint a másik, és mindig csak az őrjítően egyforma vakító, sárga homokhullámok, krémszínűén izzó ég, a vén vak arab artikulátlan dúdolása, miközben az ember testéről undok, apró erecskékben patakzik le a verejték. Azután változatosság is jött. Megérkezett egy kapitány két tiszttel. A környékbeli törzseknél tűrhetetlenné váltak a rablások. A helyőrség létszámát szaporították. Érthetetlenné vált, hogy a francia katonák közelében nyugodtan portyázik az ismeretlen rabló, akiről jól tudták, hogy Muktar bej, a szabad Tangobo ország ura. Csak éppen bizonyíték nem volt, hogy lecsapjanak rá. Ezért elhatározták, hogy rendszeresítik az őrjáratokat. Aznap nyomban kiküldtek húsz embert, hogy menjen el felderíteni a Kifra-oázisig vezető karavánutat, és visszafelé érintsék Bu Malem falut.

Az őrjárat soha többé nem tért vissza. Kifra-oázist kirabolták és felgyújtották a rablók, utána lesből rajtaütöttek a közeledő őrjáraton. Másnap az új őrjárat létszámát fölemelték, melléjük adtak két kiskaliberű gépfegyvert. Egyben erősítést kértek Marokkóból.

Ebbe az őrjáratba beosztották Johnsont is. A csapatot most már nem bízták altisztre. Zarnac hadnagy vezette. Johnson szeretett volna meghalni. Félt a kíntól. Úgy érezte, küzdenie kell a sors ellen, amely azt akarja, hogy a kifejlődött betegség pusztítsa el lassú, szörnyű halállal. A szállongó porszemecskék fémszerűen csillogtak az éles holdfényben. Mint valami sarki hómező, elhagyatottan, ezüstfehéren terült el a sivatag a világos éjszakában. Óvatosan haladtak előre néhány órán át.

Az egyik homokdomb mögül váratlan sortűz ropogott rájuk. A katonák mintaszerű fegyelemmel szóródtak szét, kisebb buckákkal fedezve magukat, és szintén megnyitották a tüzet. Hajnalodott. A hollandi festő Johnson mellett eleresztette a puskát, szétcsapta a karját, és a hátára fordult. Meghalt. Azután oldalról is tűz alá vették őket. Ott is arabok bújtak meg. Egy-egy burnusz elővillant olykor valamelyik domb mögül. Azután mind közelebb és közelebb kúsztak az arabok, hiába tüzeltek rájuk, számbeli fölényük minden veszteséget elbírt. Csak jöttek, jöttek...

Most! – mondta magában Johnson. – Most tehát vége a komédiának, szép, érdekes, nagyszerű halál. Szép volt a kaland is, és Edit remélhetőleg megtalálja majd a boldogságát máshol. Mikor rohamot vezényeltek, elsőnek ugrott ki a fedezék mögül, szuronya egy szakállas arabnak a nyakán szaladt át, azután megfordította a fegyvert, és valami őrjöngő jókedvvel, a mit sem kockáztató ember elszántságával csapkodott maga körül, fejekre, mellkasokra, kardot emelő öklökre, eszeveszetten, eksztázisban. Csodálkozva látta egyszerre, hogy nincs körülötte senki, vonagló burnuszok hevernek a földön, és a sebesült hadnagy, kilőtt revolverét tartva, a homokban térdelve felnéz rá: – Jól van, légionista! Ilyet még nem láttam! A légionisták első rohama megállította az arabokat. Visszahúzódtak vagy százméternyire a homokdombok mögé. A katonákat magával ragadta Johnson elszántsága. A rablókat meglepte a váratlan, szilaj roham. De hiába volt minden. A katonák nagy része elhullott, sokan megsebesültek, és az ellenfél ismét támadott.

Johnsonnak egy lövés átlyukasztotta a kabátujját, egy kardvágás lecsúszott a vállszíjáról, végighasította a zsebét. A második roham már elpusztította volna őket, mindössze tízen álltak egy homokdomb aljában, ahová Johnson a tisztet is bevonszolta. A rájuk rontó arabok leapasztották a katonák számát négyre.

Ekkor megszólalt a gépfegyver. Szahariánok érkeztek. Mogadorból küldték ki őket, hogy hozzák rendbe az elpusztított oázist, meghallották a lövöldözést, és nyomban elindultak a szorongatottak segítségére. A rablók menekültek. A szahariánok tevéi alkalmatlanok voltak arra, hogy a kitűnő lovakon nyargaló martalócokat sikerrel üldözzék. Összeszedték a sebesülteket, szekerekért küldtek az erődbe, és hajnalra visszaérkezett a szerencsétlen őrjárat. Mindössze tizenöten maradtak életben, ezek közül tizennégy súlyos sebesült.

Csak Johnsont nem érte egyetlen karcolás sem. A második roham előtt a sapkáját is átlőtték, és egy rettenetes kardvágás tőből szelte le tölténytáskáját.

Ebből is láthatjuk, hogy a halál nem olyan, mint a jégbe hűtött málnaszörp, amit bárki megrendelhet, ha gusztusa van rá.